A tavaly lelőtt maláj MH17-es járat esetéről elkészült a holland vizsgálóbizottság jelentése.
A jelentés fő megállapítása:
"az ukrán hatóságoknak le kellett volna zárniuk a légteret az ország oroszbarát szeparatistákkal vívott pusztító harc által érintett keleti térsége felett"
- igen, ez a legfontosabb megállapítás valóban, s ez a lényege a kijevista kormányzat felelősségenek.
Az utóbbi negyedszázad legidegesítőbb közéleti személyiségei.
A listába direkt nem tettem aktív, vezető politikust, ugyanis ha ezt tettem volna, csak belőlük állna a lista.
*
12.
Sas József (1939-) – az izzadságszagú magyar humor atyja.
A Kádár-rendszer utolsó éveiben Lenint simogatott, aztán gyorsan igazodott a ballib vonalhoz – mindig tehetségtelenül. Humorként akarta eladni az íztelen-szagtalan, dögunalmas politikai nézeteit, melyre a legjobb meghatározás: hányással terített, nihilizmussal kevert ultraliberalizmus.
Legutolsó vállalkozását, a Mikroszkóp Színpadot csak az mentette meg, hogy nem csak ő szerepelt benne.
11.
Andrassew Iván (1952-2015) – a lánglelkű cenzor.
Régivágású ballib megmondóember volt, aki szerint az igazi szólásszabadság azt jelenti: csak ballib vélemények hangozhatnak el. Szerinte a nem-ballib vélemények tiltása nem cenzúra, hanem felelősségteljes magatartás.
Saját magás messiásnak hitte, s képtelen volt belenyugodni, hogy ezt nem mindenki látja így.
10.
Lovas István (1945-) – az antiszemita alijázó.
Képtelen feldolgozni saját zsidó mivoltát, ezért ezt antiszemita összeesküvéselméletekkel kompenzálja, tahó stílussal megöntve. Minden mögött izraeli és zsidó mesterkedést lát.
9.
Vágó István (1949-) – a liberális hisztéria mosolygós arca.
Képtelen feldolgozni, hogy a nem mindenki ballib, aki ért valamihez. Szerinte sorcsapás, hogy vannak olyan művelt, tájékozott emberek is, akik nem hisznek a ballib eszmékben. Ezt az ellentmondást csak úgy képes feldolgozni, hogy az egész világot fasisztának mondja.
8.
Hofi Géza (1939-2002) – a Kádár-kor szelepe.
Sajnos a demokrácia beköszöntéhez azonban képtelen volt alkalmazkodni. A szólásszabadságot a korlátlan trágárkodás és gyalázkodás szabadságaként értelmezte, a szabad véleményt pedig a ballib eszme feltétlen, alávaló kiszolgálásaként. Tehetséges humoristából idős korára tehetségtelen és trágár politikai szónok lett.
7.
Nagy Bandó András (1947-) – a magyar ballib Coelho.
Rendszernyaló, közhelypuffogtató bérhumoristaként kezdte a kommunizmus alatt, majd folytatta ezt ballib bérencként. Álmondanivalók és ökörségek – ebben volt a legjobb.
Jó hír vele kapcsolatban: 60 éves korában szakított korábbi életével, s elkezdett önállóan gondolkodni. Azóta ezért ki is tagadta őt a ballib agytröszt.
6.
Bayer Zsolt (1963-) – a büdösszájú terminátor.
A ballib eszme fanatikus hívéből a Fidesz fanatikus híve lett, átmenet nélkül. Óriási teher minden eszme számára, melyet éppen támogat. Éles eszű elemző, sokszor helyesen is lát a dolgok mögé, de helyes elemzéseit is olyan mértékű bunkósággal adja elő, hogy az mindenkit elriaszt és elgondolkoztat, vajon nem az ellentétes álláspont igaz-e.
5.
Debreceni József (1955-) – a robotszolga.
Képtelen önállóan gondolkodni, mindig szüksége van egy tévedhetetlen vezérre, ez egyszer Antall, majd Orbán, aztán Gyurcsány. Sosem kételkedik éppen aktuális vezére egyetlen szavában sem.
Egyszer képes volt értelmes cikkeket írni, de ezt azóta sikeresen leküzdötte.
4.
Bartus László (1961-) – a ballib-kurucinfós blogger.
Fanatikus szektatagból fanatikus ballib lett, aki mindenhol az alvó ellenséget keresi. Mára megtalálta az ellenséget Magyarország teljes lakossága személyében, ebbe beleértve az az összes ballib pártot és az összes ballib megmondóembert is. Minden mögött fasiszta katolikusokat és muszlim terroristákat lát. Az egyetlen ember, aki szerint még Gyurcsány is része a katolikus-fasiszta-orbánista összeesküvésnek.
Ötven darab fanatikus hívével együtt évente megalapítja az egyetlen magyar demokratikus pártot, majd feloszlatja azt, miután befurakodott ellenségeket talál benne, s aztán újra pártot alapít.
Szerinte a kereszténységgel a fő baj, hogy az nem egy zsidó szekta.
Orbánnál csak egy embert utál jobban: korábbi messiását, Németh Sándort.
3.
Iványi Gábor (1951-) - az antiorbánista vallás megalapítója és főpapja.
Azt hiszi, hogy a kereszténység fő feladata az ultraliberális propaganda terjesztése. Az úgynevezett tolerancia nevében hajlandó Krisztust is megtagadni. Diktatúrának hallucinálja, ha nem kedvenc pártja nyert választást. Időnként fél napot éhségsztrájkol.
2.
ifj. Hegedűs Lóránt (1968-) – a díszmagyar álpap.
Iványi Gábor ellentétes tükörképe, azzal az eltéréssel, hogy szerinte a kereszténység fő feladata nem a liberalizmus, hanem a szélsőjobb eszmék terjesztése.
Hatásosabb fegyver a kereszténység ellen, mint száz állig felfegyverezett ateista. Mindenhol ott van, ahol kárt lehet okozni a kereszténységnek, s ilyenkor fáradtságot nem ismerve munkálkodik.
1.
Balavány György (1968-) – a magyar főateista.
Ateista blogger, aki fanatikus fideszesből fanatikus ballib lett, s eközben szakított Jézussal is. Életcélja a kereszténységből valahogy ultraliberális szektát fabrikálni, ha lehet homokos értékrenddel.
*
Bocs, FSP, hogy nem tettelek bele a listába: még dolgoznod kell, hogy kiérdemeld!
A ballibek kedvenc állata, egy földikutya látogatott meg álmomban.
A földikutya két lábra állt ágyam mellett és rám nézett várakozva. Éreztem, valamit mondanom kell. de azon gondolkodtam, hogyan is kellene egy földikutyát megszólítani. Végülis ezt mondtam:
- Egyedem-begyedem, földikutya, üdvözöllek.
Ekkor a földikutya is üdvözölt, majd elmondta, ő egy időutazó kisállat, s most beszámol nekem a világról 2115-ben.
2115-ben már az egész világ teljesen toleráns, pl. az ENSZ alapokmányába is bele van írva a pedofób gyűlölködés tilalma, s mivel a nemi élet alsó korhatára a betöltött 6 év, a szülőknek tilos beleszólniuk gyermekük párválasztásába. A WHO is törölte azóta a pedofíliát a betegségek listájából.
Emellett a leghaladóbb skandináv protestáns felekezetek betiltották a keresztet annak kirekesztő mivolta miatt, s immár egyházi áldást kapnak a pedofil párok. Luxemburgban pedig immár nyíltan pedofil ember a miniszterelnök. A progresszióért erősen harcol Hollywood is, tavaly egy magyar film, A szerelem jogáért alkotás nyert díjat, mely elmeséli a 64 éves Perverzó Buzák bácsi és 6-éves párja, Rózsa Zolika romantikus kapcsolatát, valamint azt, hogy ezt a szeretnivaló párt hogyan taszítják ki, rekesztik ki a fasiszta magyar keresztények.
Azt is elmondta, egyes országokban sajnos még ma is vannak problémák. Pl. Magyarországon a lakosság egy része még mindig hisz a keresztény baromságokban, pedig azokon minden igazi liberális kisgyerek jókat nevet. Szerencsére azonban már Magyarországon is többségban vannak az európai, haladó gondolkodású emberek. Idén pl. Budapest VII. kerületében, az Orbán Viktor út és a Göncz Árpád utca kereszteződésében Gyurcsány Mohamed miniszterelnök felavatta a Rózsaszín Buzogány Tornyot, ez egy oktatási intézmény, mely toleranciára neveli a kisgyerekeket és szexuális felvilágosítást nyújt az óvodásoknak.
Azt hiszem, hogy a földikutya egy párhuzamos valóság jövőjéből jött, de ezt már nem tudtam megkérdezni tőle, mert a karórájára nézett és eltűnt.
Gyakori ateista érv, hogy a korai kereszténység esetleg még jó úton járhatott, de később megromlott. A jellemző érv: megrontotta Konstantin császár, ill. maga az államegyházzá válás, vagy a zsinatok megváltoztatták az eredeti tanítást.
A kereszténységben különbséget kell tenni 3 dolog között: dogma, kánon és álláspont.
A dogma Istentől van, megváltoztathatatlan igazság.
A kánont az Egyház hozza létre, kötelező érvényű, be kell tartani, de nem örök igazság, hiszen változott és változhat.
S utoljára az álláspont vagy vélemény. Ez időben és térben változó, az elfogadása ajánlott, de nem több ennél. Vitatható is akár.
A keresztény egyházszervezet dogmatikai alapja a hármas felosztás (püspök – pap – diakónus), valamint a püspöki és papi funkció korlátozása a férfiakra.
Minden más nem dogmatikai kérdés, hanem a gyakorlatban kialakult rend, a meglévő viszonyok által keltett igények mentén.
A kezdetekben városonként egy egyházközség létezett, aminek vezetője a püspök volt, akit segítet(tek) a pap(ok) és a diakónus(ok).
Amint azonban a hívők száma növekedett, már nem volt elég városonként egy-egy egyházközség. Ekkor történt az a változás, hogy maradt a városonkénti egy püspök, akinek megbízottjai lettek az egyházközségeket vezető papok.
Az apostolok alapította egyházközségek a kezdetektől nagyobb tiszteletet élveztek. Alexandria, Antiochia, Cyrene, Efeszosz, Karthágó, Róma, s természetesen a legelső egyházközség Jeruzsálemben.
A nagyobb városok lassan elkezdtek kiemelt szerepet játszani a környező kisebb települések számára. Gyakorlati okokból ezek a központok jellemzően az illető római tartományok székhelyén jöttek létre. Ugyanaz ez oka annak is, hogy Róma lett az első számú központ: hiszen Róma volt a Római Birodalom fővárosa.
A későbbi katolikus magyarázat szerint a Római Egyház elsőbbségének oka az, hogy azt Péter alapította, az a Péter, akit Jézus az Egyház vezetésével bízott meg. Azonban ez tévedés: Péter az Antiochiai Egyház alapítója is, azaz e logika alapján az Antiochiai Egyháznak is elsőrendű szerepet kellene játszania Rómával együttesen.
Mivel ez az egész terjedési folyamat nem alapult dogmán, ez nem egyformán zajlott le mindenhol.
Egyiptomban az alexandriai egyházközség hírneve akkora volt, hogy vezetője, az alexandriai pápa (vagy pátriárka, de a pápa a gyakoribb elnevezés) alatt alakult ki az egyházi szervezet, azaz a püspökök mai szóval vikáriusok lettek, az alexandriai pápa helyi képviselői. Kis-Ázsiában az érsekek inkább, mint a püspökök közti “első az egyenlők között” státuszt élvezték. Nyugaton a római pápa a kezdetektől hasonló szerepet jétszott, mint Egyiptomban az alexandriai pápa.
Az új területeken létrehozott egyházközségek élete sem alakult egyformán. Nyugaton és Egyiptomban minden új egyházközség a legfontosabb központ – Róma és Alexandria – alá tartozott a továbbiakban is. (Ez a helyzet Alexandriát illetően csak a XX. században változott meg, amikor az alexandriai pápa függetlenséget adott az Etióp Egyháznak.) Keleten viszont az új egyházi központok idővel fügetlenséget kaptak eredeti központjuktól: az első eset a Ciprusi Egyház, mely az V. sz. elején lett független addigi központjától, Antiochiától.
Természetesen “függetlenség” alatt kizárólag jogi függetlenség értendő, sosem hitelvi!
A IV. sz. elejére tehát alakult ki az a rend, hogy van 5 legfontosabb püspökség: Alexandria, Antiochia, Jeruzsálem, Konstantinápoly, s végül a köztük első helyet elfoglaló Róma. A korábban másodlagos jelentőségű Konstantinápoly úgy lett az ötös csoport része, hogy a Birodalom fővárosa át lett helyezve Rómából oda. Ebből is látható a gyakorlati szempont az egyhászervezet alakulásában.
Később keleten a független egyházközpontok száma növekedett: az első a már említett Ciprus volt.
A szerzetesség csak a III. században alakult ki, legelőször Egyiptomban, aztán onnan elterjedt Kis-Ázsiába, majd az egész Egyházban fontos intézmény lett. Később kialakult az a szokás is, hogy a püspököket a szerzetesek közül választották.
A szerzetesek elvonultak a világtól, nem éltek nemi életet, nem voltak házasok. Viszont a házasságtól való tartózkodásnak természetesnek kellett lenni, a művi meddőtlenítés (ill. csonkítás) szigorúan tilos volt, sőt ez kizáró okká vált a szerzetessé szentelésnél.
Így alakult ki: a szerzetesek és a főpapok nőtlenek, az egyházközségi papok pedig házas, családos emberek. (A római pápa a XI. században bevezette a nőtlenséget minden pap számára, azóta a római pápa alá tartozó papok nőtlenek, ill. nem kizárólagosan, ugyanis a nőtlenség kötelezettsége csak a latin rítusú papokra vonatkozik, a nem latin rítusú katolikus papok mind a mai napig házasok, így manapság a katolikus papok kb. 5 %-a házas.)
Ma a kereszténység apostoli hagyományt tartó része fenntartja a fenti egyházi szervezetet.
A bekövetkezett három egyházszakadás (431, 451 és 1054) miatt azonban jelenleg a történelmi, ősi főpapi tisztségeket egynél több személy tölti.
Alexandriai pápából 536 óta kettő van, 1215 óta pedig lett egy harmadik is. Antiochiai pátriárjából 518 óta kettő van, 1098 óta pedig lett egy harmadik is.
Jeruzsálemi pátriárkából 638 óta kettő van, 1099 óta pedig három.
De mindez a szerencsétlen körülmények tragikus következménye.
Sok hívő és egyben aktívan politizáló keresztény hajlamos arra, hogy saját politikai szimpátiáját megtámogatni próbálja vallásával is. A jobboldali szerint az igazi keresztény jobboldali. A liberális keresztény szerint Jézus is liberális volt. A balos keresztény szerint az igaz keresztény balos. A szélsőbalos szerint Jézus kommunista volt, a fasiszta keresztény szerint meg a fasizmus az igazi keresztény eszme. Mindez badarság.
A politika és a vallás két különálló sík. Egy hívő keresztény lehet bármilyen politikai áramlat híve – szélsőjobbos, szélsőbalos, liberális, konzervatív, szocialista, újjobbos, újbalos, bármi egyéb -, de lehet éppen apolitikus is. Természetesen amikor egy hívő politikai ideológiája és vallásos hite valamiben ütközik, akkor a hívő köteles a hitet választani, de az ilyen ütközési pontok nem gyakoriak. Pl. nem lehet egy keresztény rasszista, nem támogathatja a materializmust, az abortuszt, az egyneműek házasságát, a szabad szexet, a pedofíliát, a homoszexualitást, s más hasonló ügyeket, de ezen ügyek száma véges, azaz a politizáló keresztény szinte minden esetben szabadon választhat politikai álláspontot, s ezzel nem fogja megsérteni hitét.
A kereszténységnek emellett nincs államelmélete, nem létezik keresztény szempontból ideális állam. Azaz ebben a kereszténység erősen eltér pl. az iszlámtól, melynek van saját, teológiailag kötelező állameszméje.
A kereszténység, amikor megalakult idegen, ellenséges környezetben létezett. Aztán ez megváltozott a IV. században, amikor a Római Birodalomban államvallás lett belőle. Lassan kialakult keleten a cezaropapizmus, nyugaton pedig a papocezarizmus, de egyik sem lett sosem állameszme, mint ahogy a keresztény államvallású államok sem lettek ideális államnak nyilvánítva. Az államvallássá válás nem hatott ki a keresztény tanításra, az államvallásiság kizárólag praktikus, gyakorlati kérdés lett. Így amikor a kereszténység megszűnt államvallás lenni – akár azért, mert a környezet muszlim lett, akár azért mert az szekuláris-liberális lett -, az ugyanúgy érintetlenül hagyta a keresztény hit alapjait.
Az, hogy vannak egyes POLITIKAI irányzatok, melyek kereszténynek nevezik magukat (pl. kereszténydemokrácia, keresztényszocializmus, keresztény-nemzeti eszme, stb.) annyit jelent: az illető politikai ideológiák valamilyen módon és részben elfogadják a kereszténység alapelveit, de ez távolról sem jelenti, hogy ezek az eszmék keresztény politikai eszmék lennének, ilyenek nem is lehetnének, mert keresztény politikai eszmék egyszerűen nem léteznek
Hiába volt Magyarország és Bulgária ugyanabban a politikai rendszerben 40 éven keresztük, a rendszer leomlása után mégis a legtöbb dolog különböző lett politikai szempontból.
Íme a legérdekesebb különbségek a két ország politikai élete között az utóbbi negyed évszázad során.
Magyarországon a kezdetek kezdetén is a fő elválasztóvonal a “liberálisok” és a “nemzetiek” (korabeli szóval: urbánusok és népiek) között húzódott, melyben az ex-kommunisták másodlagos szerepet játszottak, majd ők is csatlakoztak ehhez a kétosztatú játékhoz, a liberális oldalt erősítve. Magyarországon egyszerűen nem maradt nyoma se a kommunista eszmének, annak még reformverziójában sem, sőt a szocialista eszmék sem gyökereztek meg: ehelyett liberális contra nemzeti lett a fő ellentét, Tulajdonképpen ez máig a meghatározó, a sajátos csupán az, hogy a Fidesz, mely korábban a “liberális” tábor egyik alkotóeleme volt mára a “nemzeti” tábor vezető erejévé vált.
Ezzel szemben Bulgáriát egészen az ezredfordulóig meghatározta a “kommunista” contra “antikommunista” ellentét. A kommunista oldalon persze a hagyományos kommunista eszme marginális lett (de nem tűnt el!), a fő eszme a reformkommunista és a szocialista lett, s kisebb jelentőséggel ugyan, de a nacionalista eszme is a kommunista oldalon bukkant meg. Az antikommunista oldalon pedig együtt léteztek egymással egyébként teljesen összeférhetetlen eszmék: agrárbalosok, zöldek, liberálisok, konzervatívok, s az 1944 előtti rendszer fanatikus hívei.
Magyarországon a “jobboldal” a nemzeti szinonímája lett, a “baloldal” pedig a liberálisé. A magyar “baloldali” ezért ellenzi az államosítást, mindent privatizálni akar, nem szereti a szakszervezeteket, ellenzi a minimálbér emelését, s legfőbb szempontja a tőke érdekeinek maximális védelme.
Bulgáriában e tekintetben a “jobboldal” és a “baloldal” jobban hasonlít e szavak eredeti jelentéséhez. Bulgáriában is megjelentek ugyan a liberálisok a baloldalon, de fő terük ma is a jobboldalon van. Ennek folyománya az, hogy míg Magyarországon a különféle Soros- és hasonló alapítványok, “civilsegítők” szinte kizárólag a baloldalt támogatják, addigugyanezek a szervezetek Bulgáriában a jobboldalt pénzelik.
Mint mondtam, Bulgáriát egészen az ezredfordulóig meghatározta a “kommunista” contra “antikommunista” ellentét, azonban az ezredfordulón csupán az a változás állt be, hogy megjelent egy harmadik erő – a volt bolgár cár pártja -, mely megszűntette az eredeti ellentétet. Alig 8 év alatt azonban a cári párt marginalizálódott, s kinőtt belőle a jelenleg is kormányzó GERB párt. S szépen visszállt a korábbi ellentét: egyik oldalon a baloldal, a másikon immár a GERB vezette jobboldal. A különbség: a GERB a korábbi jobboldalhoz képest kevésbé dogmatikus, kevésbé liberális.
Geopolitikai értelemben így mára Magyarországon és Bulgária a két oldalra pont az ellenkező jellemző:
Ennek folyománya az is, hogy míg Magyarországon a nacionalizmus egyértelműen “jobboldali”, addig Bulgáriában “baloldali”.
A jelenlegi bolgár parlamentben 8 párt van. Ez helyi rekord egyébként. A bolgár választási rendszer szinte teljesen arányos, minden párt bejut, aki országos szinte legalább 4 %-nyi szavazatot szerez, s a mandátummegosztás a küszöböt megugrott pártok között teljesen arányos.
A bolgár parlamenti pártok:
A magyar viszonyokat nem vázolnám, ezt úgyis minden olvasó tudja.
Toleránsnak egyedül a bűnös iránt kell lenni, sosem a bűn iránt. Az igazi keresztény nagyon intoleráns a bűn iránt.
Nem szólhatsz más bűne miatt, ha te is bűnös vagy? Ha így lenne meg se szabadna szólalni bárkinek is, hiszen mindenki bűnös valamiben.
Mi akkor a „saját szemedben a deszkát se látod, máséban a szálkát is” figyelmeztetés lényege? Nem az, hogy ne vegyük észre a bűnt, hanem az, hogy ne ítélkezzünk.
Semmiképpen sem igaz a keresztényellenes kiforgatott ige, mely szerint mivel mi is bűnösök vagyunk, így tűrjük a bűnt. Pont fordítva: Jézus példajával legyünk maximálisan intoleránsak minden bűn iránt, s ezzel együtt teljesen toleránsak a bűnösök iránt.
1997-ben elhatároztam, hogy politikai karriert fogok építeni.
Ekkor már túl voltam két párttagságon (1988-1995 között a Fidesz tagja voltam, 1989-1993 között pedig az SZDSZ tagja). A 90-es évek közepén megváltoztak addigi politikai nézeteim, ezért léptem ki mind a kettőből.
Ekkor érdeklődni kezdtem a fasizmus iránt (hozzáteszem, a német náci verzió sosem vonzott, engem inkább a spanyol változat érdekelt). Az egyik szomszédom a MIÉP helyi vezetője volt, ráadásul igencsak kellemes ember, így adott volt, hogy a MIÉP-pel lépjek kapcsolatba.
El is mentem pár MIÉP-gyűlésre, részben jó volt, részben nagyon nem. A döntő negatív mozzanat az volt, hogy elmentem meghallgatni személyesen Csurka István előadását. Jól emlékszem, a Budakeszi Művelődési Házban tartott Csurka egy kb. egyórás előadást.
A bevezető szavakat Győri Béla. a MIÉP elnökségének tagja tartotta. Annyira demagóg volt, hogy hirtelen egy 80-as évekbeli kommunista tömeggyűlésen éreztem magamat. Aztán jött Csurka: mondott pár érdekes dolgot, ez tény, de áradt belőle a felsőbbrendűség érzete a jelenlévőkkel szemben. Na, ekkor döntöttem el, hogy nem akarok MIÉP-tag lenni, mert minek legyen az ember olyan párt tagja, melynek vezetője hülyének nézni a saját tagságát.
Közben kapcsolatban álltam a KDNP-vel is – ez még nem a mai Fidesz-részleg KDNP voltam, hanem a Giczy-féle független KDNP, mely akkoriban félig-meddig baráti viszonyban, amolyan hallgatólagos szövetségben állt a MIÉP-pel.
A KDNP-nél is voltam pár gyűlésen. Itt egy egészen más szintet láttam a MIÉP-hez képest, nem volt se demagógia, se félrebeszélés, se lenéző hozzáállás. Viszont a helyi tagság szinte teljesen nyugdíjasokból állt, így nem igazán éreztem magamat jól. Bár még fontolgattam egy ideig, ne lépjek-e be, ez sosem történt meg. Aztán 1998-ban a KDNP eleve szétesett részekre, s már nem volt hová belépni. Illetve lehetett volna belépni a fideszes új KDNP-be, de nem tartottam hitelesnek a Fideszt.
Szóval végülis 1999-ben eldöntöttem: mégsem szeretnék politikai karriert. Ekkor ismét változtattam politikai nézetemein, de már nem volt egyetlen olyan párt, mellyel valóban egyet tudtam volna érteni. Hozzáteszem: ilyen mind a mai napig nincs. Tudtam: politikai karrierhez el kell hallgatnom valódi véleményemet bizonyos esetekben, de ez meg taszított, nem bírtam volna ezt megállni.
A tudományos cáfolat téveszméje, azaz a tudomány megcáfolta a Bibliát.
Lásd: a világ nem 6 nap alatt jött létre, nem a Föld a világ közepe, ill. új verzióban: evolúció, multiverzum, stb.
A vallás – a közhidelemmel ellentétben – nem egyfajta tudománypótló valami. Azaz nem igaz, hogy a vallás folyamatosan szorul vissza, mivel a tudomány egyre többet magyaráz meg a világból, ami miatt egyre kevesebb hely marad a vallásnak.
A valóság más: a vallás nem része a tudománynak, s nem foglalkozik tudományos kérdésekkel.
Mindig felmerül erre ellenérvként, hogy “dehát x éve a keresztények ezt és ezt mondták, pedig ma már tudományosan bizonyított, hogy ez nem így van”. Igen, ez igaz, de ennek nincs vallási kihatása. Lássuk miért!
A kereszténységben különbséget kell tenni 3 dolog között: dogma, kánon és álláspont.
A dogma az Istentől van, megváltoztathatatlan igazság.
A kánont az Egyház hozza létre, kötelező érvényű, be kell tartani, de nem örök igazság, hiszen változott és változhat.
S utoljára az álláspont vagy vélemény. Ez időben és térben változó, az elfogadása ajánlott, de nem több ennél. Vitatható is akár.
A kereszténység természettudományos kérdésekkel SOSEM foglalkozott dogma vagy kánon szintjén, ezek mindig az álláspont szinten voltak, ha egyáltalán voltak.
Pl. 500 éve – az akkori tudomány alapján – az volt a általános nézet, hogy a Föld a világ központja, 400 éve az, hogy a Nap a világ központja, 150 éve az, hogy a Nap egy csillag a Tejút egyik külső karjában, 50 éve meg az, hogy maga a Tejút is csak egy a sok galaxis között és nincs is közepe a világnak, mert állandóan tágul.
Valójában fentiek egyikét sem hirdeti/hirdette az Egyház, de nyilván minden korban felhasználta az aktuális tudományos ismereteket. Manapság pl. az ősrobbanáshoz szokás hasonlítani a teremtést, pedig lehet, hogy 50 év múlva az lesz a fizika álláspontja, hogy az ősrobbanás nem is a világ kezdete, hanem pl. egy világegyetem kiválása egy másikból. Ez esetben 50 év múlva az Egyház is az akkori általános nézeteket fogja felhasználni.
Mindez azonban mindig kiegészítés csupán. Az Egyház igazsága nem ezen dől el, ezek legfeljebb segítő módszerek a hittérítéshez, miközben maga a hit nem kapcsolódik egyáltalán ezekhez a kérdésekhez.
Pl. a teremtés kérdése. Az egyetlen, amit az Egyház hirdet: a világot Isten teremtette. Hogy ez tudományosan hogyan magyarázandó, az nem teológiai kérdés és tökéletesen érdektelen az Egyház szempontjából.
Minden korban az Egyház valójában éppen azt “hitte” tudományos kérdésekben, amit az akkori tudomány is. Sosem született egyházi döntés semmilyen tudományos kérdésről. Miért nem? Mert nem ez az Egyház dolga.
Na de, jön a felvetés, akkor miért harcolnak a régészet, az evolúció ellen a keresztények, miért hirdetik, hogy a Föld alig 6000 éves? A helyzet az, hogy ilyen nézeteket csak egyes keresztény fundamentalista újprotestás felekezetek hirdetnek, s az általuk használt teológia és ideológia teljesen idegen az apostoli eredetű keresztény hagyománytól.
A témáról teljesen objektívan tudok írni, mivel sosem építettem karriert, sőt ma már ez szándékomban sem áll. Egyszerű szürke aktatologatóként tengetem életemet egy hatalmas multicégnél, s a munka számomra az élet másodrendű kérdése, melyre rá vagyok kényszerülve azon okból, hogy nem rendelkezem elegendő vagyonnal életem biztosítására. Azaz semmilyen szempontból sem vagyok érintett a kérdésben.
Lássuk most mi a különbség karrier és karrier között, egy diktatúrában és egy demokráciában. Életem első 22 évében diktatúrában éltem, így rendelkezem kellő tapasztalattal. Életem ez után következő eddigi 26 évében pedig demokráciában éltem, azaz erről is van elegendő tapasztalatom. Mondhatni: eddigi életem majdnem felerészben az egyik rendszerben, felerészben a másikban telt el.
Egy diktatúrában nincs civil szféra, nincs független gazdaság – vagy, ha a diktatúra enyhébb típusú: ezek csak erősen korlátozottan vannak meg -, így minden a politikától függ. Ennek következtében az átlagember, ha karriert szeretne, kénytelen kibékülni a hatalommal, kénytelen legalábbis nyilatkozati szinten elfogadni az államideológiát. Akkor is, ha egyáltalán nem áll szándékában a karrier politikai vonalon, ugyanis egy diktatúrában minden része valamilyen szinten a politikai vonalnak.
Ezzel szemben egy demokráciában a civil szféra és a gazdaság független tényezők, ezeknek csak egy része áll függésben az éppen hatalmon lévőktől, azaz szabadon építhető karrier a hatalom passzív vagy aktív elutasítása mellett is.
Természetesen tévedés a demokrácia szabadságát teljesnek mondani. Ez ugyanolyan tévedés, mint abszolút rabságként leírni a diktatúrát.
Minden rendszernek, a demokráciának is vannak alapjai, s ezeket az alapokat megsérteni minden esetben életveszélyes, akkor is, ha ez az életveszély nem magát a halált jelenti, hanem mondjuk csak az egzisztenciális ellehetetlenülést. Mondjuk ha valaki pl. kommunista iszlamiszta pedofil holokauszttagadó, nehéz dolga lesz anélkül egy európai demokráciában, hogy ne rejtse el nézeteit, akkor is, ha ezen nézetek egyikét sem tiltja az adott országban jogszabály.
A demokrácia és a diktatúra között a különbség kb. az, mint egy kutya esetében, ha azt láncon tartják, vagy csak a saját ketrecében mozoghat, vagy pedig mozoghat szabadon az egész lakásban és telken. Mindez mind korlát, de persze nagy a különbség a korlátozás foka között.
Nem fogadható el a Biblia a benne lévő ellentmondások miatt, valamint azért, mert jóval Jézus után íródott. Ez a következő tévhit.
Ezen kívül a kereszténység egyes elvei nincsenek meg a Bibliában. A Jézusban való hit rendben van, de az Egyházban való nem, mert az Egyház elferdítette a tanítást. Sőt, Jézus nem is alapított semmilyen egyházat.
Lássuk e téveszmék cáfolatát!
A Biblia egy hitbuzgalmi iromány, ez az EGYETLEN célja. Minden más csak “dísz” benne. Ettől még lehetnek benne érdekes lírai részek, történetek, példabeszédek, de mindez csupán a hitbuzgalmiság eszköze. A Biblia célja: mozgósítani Jézus Krisztus nevében, az örömhírt tudatosítani. Igen, vannak ellentmondások a Bibliában, hiszen több szerző írta. Ezért van az, hogy a Biblia önmagában, az apostoli hagyomány nélkül, csupán egy könyv. Sőt, a kereszténység egyes alapelvei be se kerültek a Bibliába!
A protestáns “sola scriptura” elve abszurdum, sőt hozzátehető: nem-bibliai elv, hiszen a Bibliában sehol sem szerepel ez az elv.
Teljesen hamis az az álláspont is, mely szerint volt valamiféle eredeti, “jó” kereszténység, amelyet valaki később (Pál apostol még az I. században, vagy a IV. században az államvallássá vált kereszténység idejében) meghamisított. A magyar szélsőjobb szerint pl. Pál zsidó érdekek mentén ferdítette el a keresztény tanítást. Mások szerint a IV. században Konstantin császár írta át a kereszténységet, az állami érdekek mentén.
Egy másik verzió szerint volt egy igazi titkos-keresztény irányzat és egy rossz zsidókeresztény irányzat. Ez a történet különösen népszerű az ezotéria iránt érdeklődők körében.
Valójában az Egyház története a kezdeti időkben éppen arról szólt, hogy az apostolok, majd az egyházatyák hogyan védekeztek az eretnekségek ellen, s a korai idők két nagy eretneksége a zsidó-kereszténység és a gnoszticizmus volt.
Ez egy keresztény történet, de alkalmazható másra is. Utalható ez egyik korábbi írásomra is, mely a párttagság kérdését feszegette a kommunista diktatúrában.
A korai keresztény egyházban a III. században jelent meg először az „árulók”, s általában az elvhűség problémája.
Ez azzal kapcsolatos, hogy a Római Birodalom keresztényüldözése ekkor volt a legnagyobb mértékű. Keresztényüldözés volt már az első században is, de sosem tömeges mértékben, hanem jellemzően egyéni alapon. Ha valaki ellen feljelentés érkezett, azt felelősségre vonták és megbüntették, de a hatóság nem bántotta a többi keresztényt. Megesett az is, hogy a hatóság bement egy keresztény gyűlésre, letartóztatta azt aki ellen parancs volt, de a többieknek semmi bajuk nem esett eközben. Bárkinek akár a nyilvánvaló keresztény hite sem adott okot önmagában a letartóztatásra és büntetőeljárás alá vonásra. Azaz ebben a korban a római hatóságok jellemzően csak a hangadókat, az egyházi vezetőket, az aktívan hittérítő keresztényeket üldözték, nem az átlag keresztény egyháztagot. Az átlag keresztény szinte biztonságban érezhette magát.
A mai Szerbia területén született és 249-251 között uralkodott Traianus Decian császár határozta el, hogy végleg leszámol az egész kereszténységgel. Ekkor változott meg a módszer: immár minden keresztény ellen eljárás indult. A keresztényeket lista alapján szólították be a hatóságok, s mindenkinek áldozatot kellett bemutatnia a hivatalos állami tisztségviselő előtt, aminek megtörténte után az illető keresztény hivatalos igazolást kapott a hatóságtól, hogy ő törvénytisztelő állampolgár. Az áldozat a gyakorlatban azt jelentette, hogy a római császár képmása előtt egy illatos füstölőt kellett meggyújtani, ez volt a római vallás szerint a császár istenként való elismerésének a jele.
Ez a kötelezettség a Római Birodalom minden polgárára vonatkozott, egyedül a judaisták élveztek felmentést alóla. A zsidó vallás ugyanis - ugyanúgy, ahogy a kereszténység - tiltotta a római császár istenként való elismerését, de mivel a zsidó vallást nem tekintette a római állam veszélyesnek annak erősen etnikai és nem-térítő jellege miatt, így egyedül a zsidó vallás hívei mentességet élveztek e kötelezettség alól.
A kötelezettség elől ezúttal kibújni nem lehetett, s a büntetést sem lehetett elkerülni. Mivel az áldozat be nem mutatása a római állam elleni hűtlenséget jelentette, azaz hazaárulást, a büntetés ennek volt megfelelő: főbenjáró bűnként a halálbüntetés volt az egyetlen kiszabható büntetés.
Most tehát minden keresztény előtt fennállt a dilemma, mit tegyen. A választott út sokféle volt:
Egyesek a halált választották. Az elbújdosás kevesek számára volt lehetőség, hiszen – ahogy ma is – az átlagembernek nem volt elegendő vagyona ahhoz, hogy teljesen életvitelét felrúgva hirtelen mindent hátrahagyva menekülni kezdjen.
Szóval a többség a harmadik lehetőséget választotta: szégyenkezve, de a saját életet fontosabbnak tartva, mint egy belső meggyőzés nélkül bemutatott áldozatot, engedelmeskedett: megjelent a hatóság előtt, égetett füstölőt a császár képmása előtt, majd átvette az erről szóló pecsétes igazolást.
Az Egyház vezetőinek zöme természetesen az első lehetőséget választotta: a halált. Így lett kivégezve többek között Fabianus római pápa és Alekszandrosz jeruzsálemi pátriárka (később mindketten szentté lettek avatva).
Az igazi probléma az üldözés vége után alakult ki azonban. Az Egyház kizárta az egyházi szentségekben és életben való részvételből az összes keresztényt, aki bemutatta az áldozatot, azonban lehetővé tette, hogy bűnbánat után mindenki ismét teljesjogú egyháztag legyen.
Ez ellen alakult ki - az alapító neve után - novacianizmus nevű eretnekség, mely szerint Krisztus megtagadása az ember keresztsége után végleg elszakítja a kapcsot Krisztussal és nincs többé visszút. A csoport tagjai katharoknak (tisztáknak) nevezték magukat (ezek nem ugyanazok a katharok, akik kb. 7 évszázaddal később léteztek Dél-Franciaországban, csak névegyezésről van szó).
Az Egyház rámutatott: nem létezik megbocsáthatatlan bűn, s ez alól akár Krisztus megtagadása sem kivétel.
A szóban forgó katharok fennmaradtak a mai Algériában és Tunéziában (melyek a VIII. század elejéig fontos keresztény területek voltak) egészen Észak-Afrika muszlimok általi meghódításáig. A muszlim hódítás 647-ben kezdődött és 709-ben teljes sikerrel ért véget, egész Észak-Afrika a muszlim kalifátus része lett, melynek eredményeképpen – az egyedüli Egyiptom kivételével – gyakorlatilag teljesen megszüntet a kereszténység Észak-Afrikában.
Az már külön történet, hogy miért hagyták meg a muszlim hódítók a kereszténységet Egyiptomban, miközben a többi észak-afrikai területen tűzzel-vassal irtották, ez nem tartozik ugyan ide, de a teljesség kedvéért leírom. Az ok teljes mértékben politikai: Egyiptomban a keresztények szinte teljes egészében a miafizita alexandriai pápa alá tartoztak, külön csoportot alkotva, nem állva a V. sz. eleje óta közösségben az Egyház többi részével – sőt a két csoport egymást eretneknek tartotta. A muszlimok így szövetségest láttak a koptokban a Római Birodalom fővárosában, Konstantinápolyban székelő császárral szemben.
Ez részben válasz is erre a cikkre, nem azért mintha ott nem tudnék hozzászólni, de túl hosszú lenne ezt beírni hozzászólásként, meg részben másról is írok.
Az 1956-os eseménysorozat elsősorban nemzeti függetlenségi harc volt a szovjet irányítás ellen.
Az úgynevezett „antisztálinista felkelés” a korai Kádár-propaganda fantáziája, mielőtt még Kádár ellenforradalomnak minősítette volna az egészet.
Természetesen tény, hogy a hivatalos kádárista propaganda mindvégig úgy magyarázta midezt, hogy a „kezdeti jószándékú kommunista ifjak” jogosan léptek fel a „személyi kultusz” „tévelygései” ellen, majd azonban a sötét erők átvették az irányítást és klerikál-kapitalista-horthysta-fasiszta ellenforradalommá változtatták azt. Ennek a kettős magyarázatnak az oka egyedül az volt, hogy maga Kádár is részt vett a kezdeti „jó” szakaszban, mégpedig az MSZMP vezetőjeként és a Nagy-kormány befolyásos tagjaként. Valahogy ezt ki kellett magyarázni: hogy lehet, hogy Kádár támogatta a gonosz ellenforradalmat. Erre született a kétszakaszos abszurd, történelmietlen magyarázat.
Kádár emellett biztosítani akarta saját egyeduralmát, így feltételként szabta a szovjet vezetés számára, hogy a Rákosi-éra vezető személyiségei sosem fognak a jövőben támogatást kapni a magyar politikai életben való szerepléshez. Ezt a célt is szolgálta a következtetes kétoldali elhatárolódás: egy részről az említett „fasiszták” ellen, akik ellenforradalmat csináltak az igaz célokból, másrészt a „kommunista eszmét meghamisító” rossz személyikultuszos rákosisták ellen.
A látszólag szocialista jelleg nem más, mint az, hogy a felkelés lavírozni igyekezett. Egyáltalán nem volt biztos, hogy a Szovjetúnió engedni fogja a rendszer bukását, de arra számítani lehetett, hogy a jugoszláv típusú nemzeti kommunizmus esetleg elfogadható lesz Moszkva számára. Ne felejtsük a kor történelmi eseményeit, hiszen 1956 előtt nem sokkal történt Moszkva és Belgrád kibékülése, melynek keretében a szovjet vezetés elismerte: lehetséges úgy is a kommunizmus építése egy adott országban, hogy az az ország nem áll szovjet irányítás alatt.
A felkelés maximális célja pedig az osztrák modell volt: azaz kapitalizmus és semleges sztátusz. Hozzáteszem: erre az opcióra is voltak komoly remények.
Sztálin halála után a szovjet vezetés a korábbi egyszemélyi vezetésből trimuvirátussá változott. Négy évig tartott, míg Hruscsov ismét egyszemélyi vezetést tudott bevezetni, ez csak 1957-ben következett be, de 1953-1957 között a helyzet egész más volt. A triumvirátus Hruscsovból, Berijából és Malenkovból állt: Berija volt a reformista irányzat vezetője, Hruscsov a konzervatív irányzatot képviselte, Malenkov pedig sodródott kettejük között.
Berija ötlete volt többek között az, hogy a szovjet blokkot le kell építeni, mert túl sokba kerül a Szovjetúniónak, s helyette a jugoszláv típusú, független kommunista államok rendszerére kell építeni a szovjet politikát. Ausztria és Németország esetében Berija ötlete volt e két országban a négyhatalmi megszállási övetezet megszüntetése, s a nyugattal megegyezve e két ország semleges, kapitalista állammá változtatása. Ez Ausztria esetében be is következett 1955-ben, s Németország esetében csak azért nem történt meg, mert az USA ellenezte a tervet: az USA érdekei számára fontosabb volt az amerikai támaszpontok fenntartása Nyugat-Németországban, mint a szovjet csapatok kivonása Kelet-Németországból.
Alig egy évvel mindez után volt az 1956-os felkelés, s a felkelők joggal hihették: esetleg Mo. is követheti az osztrák példát. Sajnos azonban erre már nem volt lehetőség a moszkvai hatalmi változások miatt. Az 1953 végén meggyilkolt Berija ellen az egyik vád pont az volt, hogy elárulta a kommunista eszmét és meggyalázta a szovjet katonák emlékét azzal, hogy a „vérrel szerzett földet” vissza akarja adni a nyugatnak. Emellett a magyar kormány elleni bizalmatlanság fő oka éppen Berija volt: hiszen Nagy Imre mindenképpen Berija magyarországi fő emberének számított. A Szovjetúnióban ebben az időszakban éppen folyt a harc Berija hívei ellen: a végén – már 1957-ben – maga Malenkov is ennek esett áldozatul, ő is mint Berija volt barátja lett eltávolítva a vezetésből. (Érdekes momentum Malenkov életében, hogy kazahsztáni száműzetésében, már nyugdíjasként szakított a marxizmussal és hívő, aktív keresztény lett, többek között diakónusi szolgálatot is ellátott egy templomban.) E körülmények között Nagy Imre már csak azért is elfogadhatatlan volt Moszkva, hogy benne Hruscsov elsősorban a nemrég meggyilkolt fő ellenfél, Berija emberét látta.
Ami 1956 hivatalos rehabiltációját illeti Magyarországon, ez elsősorban az MSZMP népi szárnyának, s személyesen Pozsgaynak az érdeme. 1956 olyan összekötő pont volt, melyet szinte mindenki – a kádárista Grósz és köre kivételével – magának tudott tekinteni. Természetesen mindenki azt emelte ki belőle, ami számára fontosabb elem volt, dehát ez teljesen természetes.
Orbán szerepe ebben marginális volt. Az akkor még ultraliberális és fanatikus nyugatpárti Orbán egyszerűen fiatal életkora miatt lett kijelölve a Nagy-újratemetés egyik szónokaként. Tény viszont, hogy Orbán beszéde volt a legemlékezetesebb az összes elhangzott beszéd közül, gyakorlatilag ekkor lett Orbán országosan ismert személyiséggé. Meg merném kockáztatni: e beszéd nélkül a Fidesz 1990-ben parlamenten kívüli párt maradt volna.
Kitérnék még a „ruszkik haza” legendáriumra. Valóban Orbán volt az, aki először nagy nyilvánosság előtt kimondta a szovjet csapatok Magyarországról való kivonásának szükségességét, bár ezt manapság a fanatikus antiorbánista hívők tagadni szokták. De azt is hozzá kell tenni ehhez: a csapatkivonás már nem volt valódi téma, a Szovjetúnió is ki akarta vonni csapatait, csak kereste ennek a lehető legkedvezőbb formáját. Ez végül 1989 decemberében történt meg, amikor id. Bush és Gorbacsov találkoztak Máltán és megbeszélték a hidegháború végét, ami a gyakorlatban a Szovjetúnió feltétel nélküli kapitulációját jelentette. A naív Gorbacsovot ekkor csapta be Bush többek között a NATO nem-terjeszkedésének ígéretével.
Ezzel kapcsolatos még van az a népszerű tévhit, hogy a magyar-orosz kapcsolatok a magyarországi szovjetellenes kampány miatt romlottak meg. Ebből semmi se igaz. Az orosz politika ilyen kérdésekben nagyon pragmatikus volt a Szovjetúnió megszűnése után. Ami pedig a gazdaságot illeti, nem azért csökkent le a magyar-orosz kereskedelem, mert az orosz megsértődtek, hanem azért, mert az új körülmények között a magyar termék immár nem voltak versenyképesek az orosz piacon.
Visszatérve 1956-ra, mi lett volna, ha a szovjetek nem avatkoznak be? Ez mindenképpen a kommunista rendszer végét is jelentette volna. Nagy Imre nem maradt volna sokáig az ország élén, gyakorlatilag visszatért volna az 1945 utáni politika, s a 8 évnyi kommunista diktatúra csak rossz emlék maradt volna.
Meghalt Göncz Árpád, a ballib ikonember. Nyugodjon békében.
Azonnal el is öntöttek a netet a ballib kommentek. Néhány akkora bődületes baromság, hogy az ember a kommentelő helyett szégyenkezik, pár példa: „az egyetlen köztársasági elnök”, „az utolsó demokrata”, „csak szuperlatívuszokban lehet beszélni róla”, „az utolsó nagybetűs ember”. Mintha dokumentumfilmet néznék Sztálin haláláról és az azt követő tömeghisztériáról. Már eddig is gyomorforgató volt a Gönczet övező ballib személyi kultusz, de most sikerült mindent alulmúlni.
Lássuk csak valójában ki volt a volt köztársasági elnök!
Nem játszott komoly szerepet se a rendszerváltozás előtt, se alatta, s utána se. Aktívan részt vett az 1956-os felkelésben, újságíróként támogatta Nagyot, ezért később börtönben ült, ez volt élete jelentős politikai cselekedete. Pártjában, az SZDSZ-ben sosem tartozott a vezető személyiségek közé. 1990-ben véletlenül lett köztársasági elnök: az MDF-SZDSZ paktum miatt az SZDSZ-nek jutott az egyébként tökéletesen ceremoniális jellegű köztársasági elnöki poszt, s Antall igyekezett olyan SZDSZ-est választani, aki ismeretlen volt és előélete miatt alkalmas volt arra, hogy az MDF is elfogadja őt: Göncz ideális jelölt volt, 56-os börtönviseltsége miatt, valamint amiatt, hogy 1945-ben és 1956-ban a Kisgazdapárt aktivistája volt, mely párt örökösének tartotta magát részben az MDF is.
Köztársasági elnökként Göncz mindig saját pártját támogatta, sosem volt független. Hozzáteszem: én ebben nem látok problémát, nem értem miért kellene valakinek feladnia politikai nézeteit csak azért, mert kinevezték köztársasági elnöknek. Csak azért említem ezt, mert egyes ballib nézetek szerint most Áderrel az a gond, hogy továbbra is fideszes.
Göncz köztársasági elnökként átlagos, szürke volt, végülis jól ellátta ezt a ceremoniális feladatot. Schmitt Pálhoz képest valóban nagyformátumú alak volt, dehát a gyomorforgatóan nyálas Schmitthez képes majdnem mindenki nagyformátumú.
Valami kiemelkedő valóban köthető hozzá: több tucatnyi amerikai és brit sci-fit kíválóan magyarra fordított. A jövő történelemkönyvei csak ezt fogják írni róla.
Ennyi. Nincs miért hisztizni és hallucinálni.
S az elhunyt pedig nyugodjon békében.
Ne ítélkezz!
Ne ítélkezz, azaz minden olyan keresztény, aki rosszat mond másról, az nem igazi keresztény, hiszen az igazi keresztény nem ítélkezik.Ez az ember emellett nem szereti felebarátját sem, azaz ebben is megsérti a keresztény tanítást. Így szól ez a népszerű téveszme.
Lássuk azonban mi a valóság!
Egyrészről a vélemény kinyilvánítása és az ítélkezés két különböző dolog. Ha azt mondjuk, hogy XY butaságot mond, azzal nem ítélkezünk XY lelke felett.
Másrészről, éppen a felebaráti szeretet követeli meg, hogy ellent mondjunk tévedésben élő felebarátunknak. A szeretet parancsával ellentétes éppen az lenne, ha tévedésben hagynánk a másik embert.
A nem ítélkezés mindig csak a másik ember lelkére vonatkozik, sosem jelent tilalmat arra, hogy a másik ember cselekedeteiről és álláspontjáról negatív véleményt mondjunk.
Azok a rohadék komcsik és a szemét köpönyegforgatók!
Ahhoz, hogy a párttagság ideológiai és politikai szimpátia kérdése legyen, legelőször is az kell, hogy demokrácia legyen egy országban.
Direkt nem írtam egypártrendszert, ugyanis nem ez a lényeg. A közhiedelemmel ellentétben, sok kommunista rendszerű államban NEM volt egypártrendszer. A kelet-európai államok közül az NDK-ban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Bulgáriában többpártrendszer működött. (Ma is többpártrendszer van Észak-Koreában!) Természetesen ezek a pártok ugyanúgy álpártok voltak, ahogy a választások is álválasztások, a valóságban ezek a diktatúra szervezetei voltak egytől egyik.
A kommunista diktatúrák konszolidálódása után a párttagság mindenhol elvesztette ideológiai jelentőségét, a tartalma ugyanaz kezdett lenni, mint a úttörőszövetségben, a KISZ-ben, az egyetlen szakszervezetben való tagságé.
Úttörőnek lenni kell, mert minden tanuló úttörő. Emlékszem, a 70-es években a budapesti általános iskolámban az is úttörő lett, akit fel se avattak úttörővé. Egyszer egy szemfüles osztálytársam meg is kérdezte az osztályfőnököt, hogyan van az, hogy egyes diákok nem mentek el az avatásra, most mégis úttörők – a tanár gyorsan lezárta a vitát azzal a kijelentéssel, hogy „minden diák úttörő, s kész”.
A KISZ-tagság pedig szükséges volt az egyetemi felvételihez. Ebben a Kádár-rendszer meglepően laza volt, pl. Bulgáriával összehasonlítva. Magyarországon a 70-es években már nem volt kötelező a KISZ-tagság, bár a nem-tagoknak is kellett KISZ-jellemzés, míg Bulgáriában a bolgár KISZ-ben való tagság nélkül még a papképzőbe se lehetett menni.
Személyes élményem: apámra rászóltak a munkahelyén 1983-ban, hogy én miért nem vagyok KISZ-tag. Végül aztán jó magyar módon sikerült az ügyet elsumákolni, így nem kellett végül belépnem a KISZ-be.
A szakszervezeti tagság meg egyetlen okból kellett: az osztogatta a beutalókat a vállalati üdülőkbe, így érdemes volt jóban lenni velük.
Így lett a párttagság is lassan politikai állásfoglalásból elintézendő bürökratikus akadállyá. Egy ismerősöm mesélte: szóltak neki, ki akarják nevezni magasabb pozícióba a munkahelyén, de addig „intézze el” a párttagságot, mert feltétel hozzá. Ő meg elintézte. Olyan, hogy az illető egyetért-e a Párttal egyáltalán fel se merült. A Párt az állam része lett, s a valóságban megszűnt párt lenni.
Bulgáriában a rendszer nem mutatott Kádár-féle lazaságot, a helyzet mégis pontosan UGYANEZ volt. Jól emlékszem, 1987-ben Szófiában mesélte egy ismerősöm, hogy sikerült belépnie a Pártba, mire én – ismerve az illető nem éppen kommunista politikai nézeteit – viccesen megjegyeztem, hogy ezek szerint kommunista lett, mire ő azt válaszolta: á, dehogy, a munkahelyen kell, szólt a főnök.
De emlékszem egy másik szófiai eseményre is: az egyetemen éppen párttagjelölti gyűlést tartottak a KISZ-tagok részére. Az előadó elmondta: diákokat gyorsabban felvesznek a Pártba, mint értelmiségit, így érdemes még most, diploma előtt jeletkezni. Arról, hogy esetleg hinni is kellene a Párt eszméiben szó se esett.
1989-ben az MSZMP-nek 850 ezer tagja volt, ez az akkori felnőtt lakosság kb. 20 %-át tette ki! Bulgáriában még nagyobb volt ez a szám: a felnőtt lakosság 25-30 %-a párttag volt!
Amikor az MSZMP kimondta önfeloszlatását 1989-ben, alig 35 ezren jelentkeztek át az MSZP-be! Ha ehhez hozzávesszük még azt a 20 ezer főt, aki a Thürmer-féle Munkáspártba igazolt, akkor is az derül ki: a tagság közel 95 %-a nem újította meg párttagságát sehol, egyik utódpártban sem.
Pontosan ez a 95 % volt a kényszerpárttagok tömege.
A Bolgár Kommunista Párt a magyarhoz képest fél évvel később alakult át „szocialistává”. A bolgár vezetők már ismerték a magyar testvérpárt katasztrofális átalakulási folyamatát, így azt a bölcs döntést hozták, hogy minden BKP-párttag automatikusan BSZP-taggá válik. Így kicsit lassabban ment a tagság lecsökkenése, hiszen a pártszabály alapján a tagdíj 12 hónapon keresztüli nemfizetése szüntette meg a tagságot, de az eredmény ugyanaz lett: az egymilliós tagságból százezres lett a létszám alig másfél év alatt.
A mai demagógia szerint aki párttag volt a régi rendszerben, majd ma más elveket vall az köpönyegforgató, gerinctelen, stb.
Pedig ez 2 okból sem igaz.
Ezért is vicces, amikor a mai pártok egymást komcsizzák X vagy Y párttagsága miatt. Persze mindig csak az ellenkező felet.
A Nobel-háborúdíjas Obama vezette Amerika nagy gondban van.
Nem sikerült megállítani Oroszországot nemcsak Oroszország közvetlen szomszédságában, de immár Szíriában sem.
Ráadasul Oroszország mindezt a nemzetközi jog teljes és szigorú betartásával teszi: a nyugat nem tud fogást találni a keresztény orosz beavatkozáson.
Csak eszembe jutott a határátkeléssel és a migrációval kapcsolatban.
Manapság elég csoportba verődni és okmányokat eldobni, s máris szabadon lehet közlekedni egész Európában, bármiféle korlát nélkül. Sőt, aki ez ellen szót emel, az jól megnézheti magát, hiszen ez fasiszta vélemény.
Visszaemlékszem a 90-es évek elejére és középére Bulgáriára. Vicces a kontraszt a két helyzet között.
Bolgár állampolgár akkoriban nyugatra gyakorlatilag nem utazhatott. Amint Bulgáriában megszűnt a kiutazási engedély 1990-ben, minden nyugat-európai ország vízumkötelezettséget vezett be a bolgárok számára. A vízumkérelemhez TÖBB papír kellett, mint a kommunista korban a kiutazási engedélyhez. S az elutasítások aránya óriási volt.
A szófiai német követségen pl. állig felfegyverezett, géppuskás őrök voltak, mintha háború lenne a követség területén.
Sokszor pénzes emberek se kaptak vízumot. Az átlagemberekkel pedig folyamatosan szórakoztak. Egy Spanyolországban élő lányához kimenni akaró nőtől pl. még a lánya spanyolországi lakásának építési dokumentációját is megkövetelték.
Arról nem is beszélve, hogy egy kicsit is sötétebb bőrárnyalatú bolgár azonnal cigánynak minősült, s az ilyennek esélye se volt vízumra. Mindez a nyugati antirasszista harc jegyében.
Akkor nem jutott eszembe hogyan segítsek az embereknek: hiszen nem is kellett volna vízumot kérni, hanem elég lett volna azt tanácsolni, hogy egyszerre ezer ember menjen el a határra okmány nélkül, s máris szabadon utazhattak volna egész Európában.
Most pedig egyék meg nyugaton, amit főztek. Lepje csak el őket a kriminális kontingens. Ha a liberális, agyatlan, hazug és kétszínű nyugat-európaiak és az arab segélyvadászok és iszlamista terroristák között kell választani, én az utóbbiak mellett állok!
Örülök annak, hogy Magyarország hírneve manapság minden korábbinál magasabb Európában: mind a baloldalon, mind a jobboldalon példaértékűnek tartják a magyar kormány kiállását a migránskérdésben. Csak a liberálisok hisztiznek, de hát érdekel ez bárkit is???
A másolt, hamis vallásról szóló téveszmék.
A kereszténység másolt vallás, elemei megtalálhatók korábbi vallásokban is, azaz a kereszténység egy innen-onnan összehordott lopott tákolmány, szól a népszerű tévhit.
Ez a tévtan különösen az utóbbi években vált népszerűvé.
Eleve ha egy elem nem teljesen új valamiben, az nem lopás. A kereszténység legtöbb eleme valóban megtalálható más, korábbi vallásokban, csak hát ezt a kereszténység sosem tagadta. Miért is tagadná? Az emberiség Jézus előtt is kereste Istent, s a természetes vallásosság sok mindenben helyes úton járt egyes részterületeken.
Azonban a kereszténység mégsem lopás, nem más elemekből összehordott zagyva valami, hanem eredeti konstrukció, mert ezek az elemek ebben a kombinációban csakis a kereszténységre jellemzőek. Ezen kívül számos olyan központi eleme van a kereszténységnek, mely egyedi: pl. a semmiből való teremtés tanítása (az I. században ez keltett a legnagyobb megbotránkozást a görög filozófia által formált közgondolkodás számára), valamint a háromtagú, de mégis egyetlen Isten képzete, s a feltétlen szeretet tanítása.
Eleve ha a keresztény annyira összelopkodott vallás lenne, miért keltett annak idején akkora botrányt? Ha minden csak unalomig megszokott elem lenne, a kereszténység a kor sok vallásának egyike lett volna csak, nulla körüli érdeklődést keltve maga iránt.
Megindítjuk Ateista téveszmék sorozatunkat, melynek célja széles körben elterjedt, ateista gyökerű tévhitek megcáfolása a kereszténységgel kapcsolatban.
Ez az első rész, melynek témája a Biblia.
Lássuk az öt legfontosabb és leggyakoribb álérvet!
A Bibliát meghamisították, többször átírták, köztük Konstantin császár a niceai zsinaton.
A valóság: a Biblia szövege ugyanaz kanonizációja óta. Az egyes keresztény felekezetek között az eltérés csupán annyi, hogy nem ugyanazokat a könyveket tartják a Biblia részének. Röviden: a protestánsok csak azokat az ószövetségi könyveket fogadják el, melyek szerepelnek a zsidó kánonban is (ez eredetileg 24 könyv, melyet azonban a protestánsok 39 könyvre osztottak fel),míg az apostoli egyházak elfogadnak egyes, a zsidó kánonban nem szereplő könyveket is: a katolikusok 46, az ortodoxok és az asszírek pedig 47-51 könyvet fogadnak el, legtöbbet az etióp hagyományú ortodoxok.
Ami pedig az Újszövetséget illeti, szinte minden felekezet 27 könyvet fogad el, egyedül az etióp hagyományú kereszténységben van az Újszövetségben 35 könyv.
Az egyes korok verziói között nincsenek eltérések. A modern bibliafordítás igyekszik a legkorábbi anyagokból fordítani.
S Niceában nem is foglalkoztak a Bibliával.
A Bibliából kivettek részeket, sok evangélium hiányzik belőle.
A Biblia meghatározása az Egyház munkája volt, eleve az Egyház állapította meg mi a Biblia tartalma. Az került be a Bibliába, ami bele való.
Azt mondani, hogy valamit kivettek belőle kb. olyan, mint az állítani: a mosógép szervízkönyvét meghamisították, mert hiányzik belőle a hűtőszekrény használati utasítása.
A keresztények szemezgetnek a Bibliából, pl. esznek disznóhúst, viszont elutasítják a homoszexualizmust. Viszont tanítanak olyasmit is, ami meg nincs benne a Bibliában.
A Biblia egyes parancsolatai nincsenek már hatályban.
Nem található meg a keresztény tanítás teljessége a Bibliában, ezért nem érv az, hogy egy adott tanítás nincs meg a Bibliában.
A Bibliában vannak ellentmondások, sokféle értelmezése van.
Ez igaz, viszont az egyetlen érvényes értelmezés az apostoli tanítás szerinti értelmezés. Minden más értelmezés emberi tévtanítás.
A Biblia ezt és ezt írja, miért nem tartják be ezt szó szerint a keresztények.
A Biblia szószerinti értelmezése tévtanítás. Az apostoli hagyomány szerint a bibliai szöveg 3 féle jelentésű lehet: szószerinti, átvitt, jelképes.
Eleve ha a Bibliát az apostoli hagyományon kívül igyekszünk értelmezni, azzal a Bibliából egy egyszerű könyvet csinálunk. A Biblia része az apostoli hagyománynak, nélküle nem értelmezhető.
Ötödik hadoszlop-e az, aki él egy diktatúrában, s e diktatúra politikai rendszerének nem híve? Árulás-e abban az esetben, ha esetleg ennek az országnak – az ország politikai rendszerének – a külföldi ellenségei is a rendszer ellen vannak?
Nem, ez nem árulás, sőt ötödikhadoszloposság sem.
Természetesen azonban, ha az ötödik oszlop fogalmát kitágítjuk, akkor minden ellenzéki az, sőt minden passzív ember is, aki nem támogatja elegendő mértékben az adott rendszert. Dehát van értelme ilyen meghatározásnak? Ilyen értelmezést utoljára Sztálin alkalmazott a II. vh. során, amikor minden szovjet állampolgárt, aki a német megszállók által ellenőrzött területen rekedt és ott nem folytatott partizán tevékenységet, automatikusan az ellenség cinkosának tekintett.
Konkrétan a magyar kommunista diktatúra esetében történelmi tény, hogy ez a rendszer 1948-1990 között fennállt, rövid megszakítással 1956-ban.
Ez a rendszer sosem élvezte a nép többségének akaratát. Eleve úgy lett bevezetve, hogy alig a lakosság ötöde szimpatizált a rendszerrel. A kommunista párt sosem nyert szabad választást a II. vh. után, a rendszer alapja nem volt legitím.
Mi lett volna a teendője annak, aki nem kedvelte ezt a rendszert? Az emigráció vagy a fegyveres felkelés? Abszurdum: az átlagember nem akarja se elhagyni megszokott lakóhelyét, se fegyveresen harcolni. Az átlagember egyszerűen eltűri, ha olyan rendszer van, melyet nem kedvel, s túléli azt.
Magyarországon maga a diktatúra vezetése is erre épített a kádári konszolidáció során: immár nem várták el az emberektől a lelkes támogatást, elegendő volt a passziv lojalitás.
Most viszont utólag kiderül: a szimpla lojalitás valójában az ellenséggel való cimborálás. Vicces.
Én ötödik hadoszlopnak kizárólag két embercsoportot ismerek el:
Az átlagember lenne a hibás, hogy egy rendszer, melyet nem kedvel, rosszul működik? Dehogy. Ha a rendszerurak jobban csinálták volna a rendszert, a hívei is növekedtek volna.
Szóval pofán váglak, s aztán te vagy a hibás, hogy nem volt tökéletes az ütésem, sőt te vagy a hibás, hogy nem tudok profi bokszoló módjára ütni, te szabotáltad el a profi bokszolói karrieremet, te rohadék! :-)
Döglenek szerencsétlen civilek, mint a legyek.
Oroszország még csak második napja folytat hadműveleteket Szíriában, de a liberális médiákban már meg is jelentek a civil áldozatok, nyilván terhes anyák és kisgyerekek (pont olyanok, mint akiket a fasiszta, cigány Orbán bérrendőrei támadtak meg ok nélkül Röszkén), akik a vérszomjas, hatalommániás Putyin miatt haltak meg.
Szerencsére eddig a nyugati katonai akciók miatt egyetlen civil sem halt meg se Szíriában, se Irakban, se Líbiában, se Afganisztánban, se máshol. Így tegnap óta jelentek meg a térségben az első civil áldozatok.
Civil áldozatok nyugati katonai akció miatt utoljára 1999-ben voltak, a Szerbia elleni humanitárius akció alatt. Ezt a NATO akkori szóvívőjétől tudom. Persze ő rögtön hozzá is tette, hogy ezek sajnálatos járulékos áldozatok, melyek nélkül sajnos nem vívható ki a világon a demokrácia, a liberalizmus, s az emberi jogok feltétlen uralma. Azaz gyakorlatilag büszkék lehetnek ezek a halottak, hogy a jó ügyért haltak hősi halált. Sajnos ugyanezt most nem mondhatják el magukról az orosz bombázások áldozatai: ők a KGB-ortodox-antiliberális-rémuralmi-kommunistafasisztavallásifanatikus-imperialistaantidemokrata hatalmi érdekekért halnak meg.
A ballib gágogás utolsó idejét éljük.
Magyarország kezd végleg kiszabadulni a liberális elnyomás alól.
A 80-as évek végén kezdődött nagy liberális kulturális forradalom annak kezdeti sikerei után saját magát temette el. A magyar ballib hunvejbinek elhatározták a 80-as évek végén, hogy mindent eszközt bevetnek a magyar nép átnevelése és liberális példanemzetté alakítása érdekében. S valóban: nem ismertek pihenést, hanem éjt nappallá téve haladtak előre pokoli terveik megvalósítása érdekében.
Minden nem liberális vélemény, sőt minden nem eléggé liberális vélemény antiszemitának, fasisztának, horthystának lett minősítve. Ezzel persze a ballib megmondóemberek pont az ellenkezőjét érték el: terjedt az antiszemitizmus, a jobboldali radikalizmus, s az egyébként teljesen jellegtelen Horthyból – érdemtelenül – nemzeti hős lett sokak szemében.
Vallomással tartozom ezzel kapcsolatban: töredelmesen bevallom, hogy nagyjából 1995-ig egyetértettem a ballibekkel, magam is hittem komolyan, hogy az általuk vázolt út helyes.
A mai fiatalok el se hinnék, de a 90-es évek első felében az akkor 95 %-ban liberális magyar médiák még a nemzeti liberálisokat (pl. az akkori MDF balszárnyát) is fasisztának mondták, sőt Antall miniszterelnök is horthystának minősült.
Dehát – szerencsére – a liberálisok túltoltak mindent. Annyira erőszakosan romboltak és terrorizáltak, hogy a 90-es évek végére drasztikusan lecsökkent népszerűségük, 10 évvel későbbre pedig törpekisebbségi értékrenddé vált mondanivalójuk.
A magyar liberálisok utolsó reménysége a külföld maradt ezek után. 2010 után agresszív magyarellenes kampányba kezdtek, követelve, hogy a külföld döntse meg a “fasiszta” magyar kormányt. Az EU ezt eleve csak részben támogatta, így a fő támasz az USA lett volna.
Az USA azonban miután tett egy utolsó próbálkozást, látván a totális kudarcot, lemondott a további bevatkozásról és kiegyezett Orbánnal: a paktum lényege, hogy Washington nem fogja támogatni az erőszakos kormányváltást, cserébe viszont Budapest támogatja az USA külpolitikájának stratégiai elemeit (lásd: TTIP, iraki és afganisztáni agresszió). Ezt a paktumot jelezte többek között André Veesenmayer Badfriend ügyvivő sürgős hazapaterolása, majd a magyar belpolitikához semlegesen viszonyuló nagykövet kiküldése.
Ami az EU-t illeti, a menekültválság végképp megszüntette a magyar ballibek reményeit. A ballibek számára váratlan módon, az EU elárulta a liberális dogmákat, s gyakorlatilag ugyanarra az oldalra állt ebben a kérdésben, ahol Orbán is áll.
A kérdés természetesen nem csak magyar. Itt egy nagy esély nyílt meg, hogy az EU mégis megmenthető, azzal, hogy rothadt, liberális alapjait humanista értékekkel helyettesítjük.
Nem sikerült Európából ultraliberális Norvégiai Köztársaságot csinálni, s elfogadtatni az ateista, liberális álértékeket. A balliba haldoklik.
