Időnként elhangzik, hogy a ballib tüntetők hazaárulók, mert az országot témadó idegen hatalmak érdekeit szolgálják ki.
Ez egy abszolút téves nézet.
Hazaárulók voltak-e azok a konzervatívok, akik 1849-ben a Kossuth-rezsim ellenében a Habsburgokat támogatták? Hazaáruló volt-e Kossuth, hogy fellépett a törvényes uralkodóház ellen?
Hazaáruló volt-e Horthy, aki 1919-ben a magyar kommunista kormányzat ellenében az Antantot támogatta?
Hazaáruló volt-e Ságvári, aki fellépett a Horthy-rendszer ellen?
Hazaáruló volt-e Kádár, aki fellépett a Nagy-kormány ellen?
Hazaáruló volt-e Orbán, amikor ellenzékben külföldön mozgósított Gyurcsány ellen?
De vehetünk külföldi példákat is. Számtalan hasonló ügy felhozható.
Szóval szögezzük le: nem hazaárulás az aktuális kormányzat, rendszer ellen fellépni, akkor sem, ha ezzel idegen érdeket segítünk.
Persze semmi gond elítélni bármilyen politikai álláspontot, azt negatívnak és károsnak tekinti, de azt hazaárulásnak is mondani súlyos tévedés. Miért? Mert az, hogy mi a jó és a mi a rossz a hazának sosem valamiféle objektív, nyilvánvaló valami, hanem mindig szubjektív vélemény kérdése.
Orbán kinőtte magát nemzetközi tényezővé. Liberális hisztiző senkiből államférfi lett. Sajnos az erős emberek betegsége őt is elérte: képtelen volt maga körül kinevelni mást, mint szervilis barmokat. Orbán 45 éves korára döbbent rá a világ dolgaira, ez teljesen megváltoztatta gondolkodását.
Az én jóslatom: a Fidesz, ha sikerül hatalmon maradnia Orbánnak, ki fog lépni a Néppártból.
Ma már Orbán átállt az EU-ban a statusquo támogatóinak oldaláról az ellenzők oldalára. Amerika és a nyugat minden erővel igyekszik ezt megakadályozni minden EU-tagállamban, s valószínűleg Magyarország lesz az első tagállam, ahol a kormány nyíltan rendszerkritikus erőkből fog állni.
Görögország 200 milliárd euró ajándékot kapott a nyugattól, s a nyugati érdek elérte, hogy az eredetileg ősellenség új demokraták és szocialisták mindenben együttműködjenek, csak hogy ne juthasson kormányra a jelenlegi legnépszerűbb görög párt, a rendszerkritikus Sziriza. Angliában és Franciaországban jelenleg még az aránytalan választási rendszer a fő eszköz a rendszerkritikusok – a brit UKIP és a francia Nemzeti Front – távol tartására.
Valószínű fejlemény: Magyarország lesz az első fecske ezen az új tavaszon. Mert ez a tavasz lassítható, de meg nem állítható.
Hatalmas magyar jobbos tévhit, hogy az USA a baloldalt támogatja. Igen, Magyarországon ez így van, de sok más országban meg nincs így. Bulgáriában pl. Soros és a hasonló alapítványok szinte csak jobboldaliakat támogatnak. Úgyszintén Csehországban a kőkemény baloldali elnök a szálka az amerikaiak szemében, míg a jobboldali pártokat meg támogatják minden erővel. Ott eleve van egy pánszláv irányzat, mely jelenleg inkább a balos oldalon erősebb. Az USA nem idióta. Eszük ágában sincs ballibeket hatalomra segíteni Magyarországon, ennek semmi realitása, s teljesen kontraproduktív lenne. A valódi cél: egy új, nyugatpárti Fidesz létrehozása. Ehhez keresik a megfelelő fideszest. Érdemes itt elővenni a lengyel példát. A különféle posztkommunista és ballib szervezetek jelenleg Lengyelországban törpepártok, s többségük a parlamentbe se tud bejutni. Ott a harc két JOBBOLDALI párt között van, az egyik a nyugatnak 100 %-osan elkötelezett, a másik meg nem.
Az USA-nak mindegy, hogy ki milyen párti, a lényeg, hogy jól szolgálja az érdekeket.
Ahol pedig mind a jobb, mind a bal hűen amerikapárti, ott jellemzően új mozgalmak jelennek meg, s ezek ellen megy a háború. S megint teljesen mindegy, hogy ezek az új mozgalmak balosak vagy jobbosak. A francia Nemzeti Front és a brit UKIP jobbos, míg a spanyol Podemos és a görög Sziriza erősen balos. Mégis, ezek egyformán a Sátán helytartóinak számítanak Washington szemében.
Szerintem egyébként végül is Orbán el fogja veszteni ezt a háborút, nem lehet az adott körülmények között háborút nyerni a nemzetközi háttérhatalom ellen. De ez nem von le semmit értékéből: ilyen egy magányos hős. A magyar történelem tele van bukott hősökkel, akiket csak az utókor értékel.
Szerepe az lesz valószínűleg, hogy soha többé nem fog tudni visszatérni a „baloldal” és a „jobboldal” álharcának színjátéka Magyarországra.
Manapság az igazi háborúk csak végső esetben torkolnak katonai harcműveletekbe vagy akár csak gazdasági szankciókba.
Az igazi harc a médiaharc. Alapítványok által fizetett emberkék szítják a hangulatot, amikor kell, s “harcolnak” ők gazdáik helyett. Legyen az Soros, a Norvégiai Köztársaság “civiltámogató” alapja, republikánus és demokrata amerikai pártalapítványok, vagy német balos és jobbos intézetek, mindegyik ugyanazt csinálja: fizetett helyi ügynökökkel káoszt kelt, ha ez szükséges. Ha a nemzetközi hátterhatalom érdekei megkövetelik, ezek az alapítványok koordinált hadműveletekbe kezdenek. Az eszközeik: a médiák és az utca.
Oroszországban Putyin évekkel ezelőtt felismerte, hogy ez manapság a háború fő eszköze, így a harcot ezen alapítványok ellen kezdte. A módszer pofonegyszerű és tökéletesen demokratikus. Törvényt hozott arról, hogy oroszországi párt vagy civil szervezet nem fogadhat el pénzt külföldről, ill. ha ezt mégis megteszi, akkor regisztrálnia kell magát “külföldi lobbista szervezetként”. Ez alól felmentést csak a felekezetek kaptak, hogy ne lehessen az egészet a vallásszabadság korlátozásával vádolni, de a felekezetek meg úgysem foglalkoznak főtevékenységként politikai akciókkal. Ezzel ki is húzta a “civilek” méregfogát. Hiszen nyilvánvaló: egyetlen nyomásgyakorló szervezet sem regisztráltathatja magát “külföldi lobbista szervezetként”, mert ezzel nevetségessé tenné magát, viszont a külföldi pénz nélkül meg nem képes működni. Így az ilyen álcivilek maguktól elsorvadnak. Soros pl. önként vonult ki Oroszországból e fejlemények kapcsán, hiszen ezek után értelmetlenn vált tevékenysége. Ki venné komolyan egy hivatalosan külföldi lobbista szervezetként regisztrált csoport bármilyen tüntetését vagy egyéb akciózását?
Maradtak a valódi civilek, de azokkal eleve nem is volt gond. Hiszen valós belföldi érdekeket képviselnek.
Sajnos ugyanez Magyarországon megvalósíthatatlan az EU-tagság miatt.
Az igazság az, hogy a kereszténység is hibás abban, hogy a fürdés szokása erősen lecsökkent a középkorban Nyugat-Európában.
Az ókorban ugyanis a fürdés még teljesen természetes dolog volt, minden társadalmi rétegben. S csökkenésében szerepet játszott a kereszténység terjedése.
Persze a kereszténység sem magát a fürdést tiltotta, sőt elvárt volt, hogy az ember a vasárnapi misén tisztán jelenjen meg.
Azonban volt egy nagy gond. A korban kevés embernek volt saját fürdőszobája, ez szinte csak a felső elitnek jutott. Így szinte mindenki nyilvános fürdőkbe járt. S bár ezek nemi alapon el voltak különítve, egyházi szinten úgy ítélték meg, hogy a sok ember egy helyen meztelenül serkentheti a homoszexualizmust, ami egy bűn. Így elkezdtek rossz szemmel nézni a nyilvános fürdőkre. Az eredmény: a hívők nem mentek nyilvános fürdőbe, de mivel saját fürdő meg nem volt, így maradt a nem-fürdés, ill. a felületes mosakodás.
A másik ok nem vallási volt, hanem egészségügyi. Mivel a városok egyre nagyobbak lettek, egyre több ember járt nyilvános fürdőbe, így a betegségek is egyre jobban terjedtek a fürdőkben.
Így hát sok ember számára teljesen racionális döntés volt a fürdés abbahagyása: hiszen nem csak erkölcstelen, de egészségtelen is.
Nyugaton ez volt a szokás egészen a középkor végéig. Gyakorlatilag csak a parasztok fürödtek gyakrabban, de ez még erősítette is a fürdés alacsony státuszát magasabb körökben: így már parasztosnak is kezdett számítani a fürdés szokása.
Kelet-Európában viszont a dolgok máshogy alakultak. Az oroszoknál a fürdés a szauna szokása miatt eleve nem tudott egészségügyi problémává válni, hiszen a magas hőmérsékleten elpusztultak a baktériumok. S mivel a szaunák jellemzően sokkal kisebbek, mint a nagy fürdőházak, a homoszexuális csoportos szex kockázata sem tűnt akkora veszélynek.
A Balkánon pedig az iszlám hatása hozta el a fürdést. Eleve a Balkánon közelibb volt a kapcsolat az ókorral, mint nyugaton – ne felejtsük el, hogy a tévesen Bizáncnak nevezett Római Birodalom a XV. századig fennállt, s sok ókori szokást éltetett (szemben nyugattal, ahol a Római Birodalom az V. században véget ért, azaz ezer évvel korábban). Erre jött rá az iszlám hatás. A hithű muszlim naponta 5-ször köteles imádkozni, s imádkozni csak tisztán szabad. Így a muszlim ember kénytelen volt legalább hetente egyszer – de ha lehet, többször – fürdőbe menni, plusz naponta 5-ször mosakodni. A törökök által meghódított balkáni népek meg egyszerűen átvették a szokást.
Részt vettem 1985 decemberében a bolgár KISZ egyik gyűlésén, Havannában.
A bolgár KISZ-nek bolgárul Komszomol volt a népszerű neve, bár a hivatalos neve nem ez volt, hanem DKMSZ (a Dimitrovi Kommunista Ifjúsági Szövetség bolgár rövidítése).
Már az eredeti szovjet Komszol ülései is erősen szürreálisak voltak (nem voltam tag, de párszor elmentem, hatalmas élmény volt mindig), a bolgár Komszomol ülése túltett mindenen.
Az egész eset úgy történt, hogy a bolgár barátnőmmel moziba készültünk, de előbb el kellett menni erre a gyűlésre. Bulgáriában bizony keményebben mentek a dolgok, mint a későkádári Magyarországon, a Komszomolból való kimaradás egyben az egyetemi tanulástól való búcsút is jelentette, így természetesen egyetlen fiatal sem maradt ki, mindenki tag volt.
Elmentünk tehát a gyűlés helyszínére. Ott azonban bezárt ajtót találtunk. Később megjelent még egy tucatnyi komszomolista, de a szervezet titkára nem jött el. Eleve amolyan laza srác volt, aki a lehető legtöbb időt kubai lányokkal való foglalkozással és csencseléssel töltötte, a komszomolista tevékenysége enyhén szólva jelképes volt, de mindebből semmi baja nem esett, ugyanis a pletykák szerint édesapja állambiztonsági munkatárs volt.
– Na most mi legyen? – tették fel többen is kérdést, miután nyilvánvalóvá lett, hogy a titkár nem jön el, s nem lehet bemenni a terembe.
Egyesek indítványozták, hogy akkor mindenki menjen haza. A többség azonban ezt leszavazta, arra hivatkozva, hogy már egyszer eljött mindenki kényszerből, nehogy már még egyszer el kelljen jönni még ebben a hónapban.
Így hát megindult a gyűlés, a járdán. A három ember, akinek feladata volt anyagot készíteni az alkalomra, elővette papírját és elhadarta a papíron lévő szöveget. Ezek az anyagok jellemzően úgy készültek, hogy – ma ezt copy+paste módszernek mondanák – teljes szövegek ki lettek másolva valamilyen brosúrából. A szövegek felolvasása közben a többiek beszélgettek, de a végén mindenki tapsolt. A három felolvasás után jött még egy fontos feladat: a gyűlés felszólította az Olasz Köztársaságot, hogy azonnal engedje szabadon Szergej Antonovot.
Szergej Antonov, a Balkan légitársaság római képviselője volt és egyben a bolgár állambiztonság alkalmazottja. Ő volt az egyik vádlottja a II. János Pál római pápa elleni gyilkossági kísérletnek. Utólag kiderült, hogy ártatlan, de akkoriban még vizsgálati fogságban volt egy olasz börtönben.
Később hasonló copy+paste felolvasásnak már amerikai köntösben lettem tanúja, a mormon egyház gyűlésein, ezt ott is komoly feladatnak mondták. Az egyetlen különbség az volt, hogy a mormonoknál nem mertek a tagok beszélgetni a sok brosúraszöveg felolvasása közben.
A mormonoknál még az is rosszabb volt, hogy mindenki UGYANABBÓL a könyvből másolt. Egyszer felszólalt az egyik új tag, azt mondta, hogy ez így marha unalmas, meg semmi szellemi-lelki haszna az egésznek, valami mást is kellene felolvasni, esetleg olyat, amit a résztvevők még nem olvastak. Erre az amerikai misszionáriusok kijelentették, hogy ez nem így van, igenis az a jó, hogy ugyanabból a könyből legyen felolvasás, plusz még az egyházi hetilapból vagy a havilapból esetleg. Ezek annyira tökéletes olvasmányok, hogy bármi más csak rontana a gyűlés lelki szintjén. Az egyik misszionárius idézte is az egyik népszerű mormon szentenciát arról, hogy miért tévedés a gondolkodás: „when the prophet speaks, the thinking is already done”, azaz amikor a próféta beszél, a gondolkodás már megtörtént. (Próféta alatt természetesen az egyház vezetősége értendő.) Az új tag ki is lépett egy hónappal később az egyházból. Én is, fél évvel később.
De én ezt 1985-ben még nem tudtam. Akkor még azt hittem, a kommunista taggyűléseknél ostobább, agyzsugorítóbb és röhejesebb dolog nem létezik a világon.
De térjünk vissza a Komszomolra. Szóval a gyűlés szerencsésen véget ért. Rekordidő, 15-20 perc alatt. Ekkor érkezett meg a Komszomol-titkár. Amikor megtudta, hogy a gyűlést már megtartottuk, ő is nagyon örült. Indítványozta: menjünk el egy közeli diszkóba. El is mentünk.
Nekem közben azonban valami nagyon zavarta az agyamat. Meg is kérdeztem a barátnőmet: miért kellett ezt a színjátékot végig csinálni, nem lehetett volna-e megállapodni, hogy megtartottuk a gyűlést és kész. Erre ő elmagyarázta: ezt nem lehetett volna megtenni, mert sose lehet tudni ki a másik Komszomol-tag, lehet beépített informátor is, s az esetleg beköp aztán mindenkit a követségen, hogy kamugyűlés volt igazi helyett. A Komszomol-titkár, aki hallotta kérdésemet és a választ is, erősen bólogatott, majd hozzátette, hogy én a laza magyarországi viszonyokból indulok ki, de ez Bulgáriában másképp van, s nem szabad kockáztatni.
A diszkóban meg Gloria Estefan est volt. Ez első hallásra szokatlannak tűnik, hiszen Gloria Estefan, USA-ban élő kubai énekesnő a Castro-ellenes ellenzék egyik ikonja. De a kubai kultúrpolitika egészen más, mint az a kelet-európai kommunista államokban volt. Kubában a legádázabb kubai ellenzéki énekesek is szerepeltek tévében, rádióban, bárhol. Csak a nyíltan politikai tartalmú számaik voltak tilalom alatt, a többi számuk nem. De a közvetten politikai dalok, pl. Gloria Estefan Mi tierra (Földem) című dala, mely a távoli emigráns dala Kubáról még simán belefért, nem tiltották. A hatalom úgy okoskodott: semmi értelme tiltott gyümölcsöt csinálni a rendszerelles zenészekből, énekesekből, hiszen Kubában a zene alapvető fontosságú. Egyébként hasonló politika volt a filmek terén is: minden amerikai filmet bemutattak Kubában, a nyíltan politikai tartalmúakon kívül, de még ebben sem mértek szigorú mércével, simán bemutattak olyat is, amit Kádárék cenzúrája nem engedett be Magyarországra.
Szóval – befejezve a történetet – végül nem mentünk moziba aznap.
Mint ismeretes, 6 évet éltem Kubában, a 80-as években.
Az egyik legnépszerűbb utcai politikai propagandaplakáton egy félelemtől remegő Samu bácsi ált, szemben vele egy győzedelmes szakállas harcos. A szöveg rajta angolul volt “Remember Girón!”.
Girón annak a falunak a neve, ahol a nevezetes Disznó-öbli invázió Castro megdöntésére kudarcott vallott 1961-ben.
Most nem elemezném a plakát csúsztatásait. Hiszen 1961-ben Castro nem “Samu bácsit” győzte le, hanem egy, Washington által hivatalosan alig támogatott, rosszul felfegyverzett kubai emigránscsapatot. De mindegy, most nem ez a plakát a mondandóm lényege.
Viszont ez a plakát jutott eszembe, amikor a következő képet láttam:
A kétes hírű argentín, aki jelenleg a Vatikánban celebkedik, ellátogatott Törökországba, s e látogatás részeként felkereste Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárchát is. Az argentín “újraegyesülést” akar (magyarul: maga alá rendelni az ortodoxiát), s ezen hadművelet részeként hajlandó színpadias gesztusokra is, mint pl. ami a képen is látható.
Megismétlődik a XV. század közepének eseménysorozata.
Akkoriban a Római (“Bizánci”) Birodalom utolsó éveit élte. A Római Birodalom területe már csak a mai Isztanbul európai részére és annak környékére, valamint az attól földrajzilag külön eső Peloponnészosz-félszigetre, s pár Égei-tengeri szigetre korlátozódott. A Birodalmat szinte minden oldalról az oszmán-törökök vették körül, leszámítva pár velencei és genovai területet. A Római Birodalom vezetői kétségbeeseten nyugati segítséget kerestek a törökök elleni harcra. Ennek részeként az állam vezetői meggyőzték az államegyházi státuszú ortodoxia főpapjait, köztük magát II: Joszif pátriárchát, menjenek el a katolikus egyház firenzei zsinatára, s ott igyekezzenek meggyőzni a római pápát arról, hogy a katolikus nyugat támogassa a Római Birodalom védelmét a törökök ellen.
A római pápa örömmel fogadta a segítséget kérő keletieket, nagy esélyt látott ebben az Egyház újraegyesítésére, természetesen saját vezetése alatt és a katolikus szabályok alapján.
Az ortodox főpapok fontosabbnak látták a törökök elleni védelmet, mint Jézus hitelveihez való ragaszkodást, így 1439-ben aláírták az újraegyesülésről való dokumentumot (Laetentur Caeli), melyben elismertek minden olyan katolikus dogmát, melyek ellenkeztek az ortodox hitelvekkel, többe között elismerték a Filioquét, s persze a legfontosabbat: a római pápa elsőbbségét az Egyházban mint az egész Egyház felett álló uralkodói hatalmat.
Amint a hír elért Konstantinápolyba, általános felháborodást keltett a főpapok árulása a nép és a papság körében. A miséken abbahagyták a császár és a pátriárcha nevének említését. (Időközben II. Joszif meghalt, utóda azonban szintén úniópárti lett.) A reakciót látva, a firenzei zsinatról hazatérő egyes főpapok felismerték az elkövetett hibát, s utólag visszavonták aláírásukat a firenzei dokumentum alól. 1450-ben pedig maga a konstantiápolyi pátriárcha kényszerült lemondani és Rómába menekülni a hívők nyomására. Utódja már hivatalosan is felmondta az úniót, 1450-ben, 3 évvel Konstantinápoly eleste előtt. Ekkor született a híres mondat “inkább muszlim turbán a város felett, mint latin kereszt a templomon”.
Az egyik ortodox főpap pedig, aki részt vett a firenzei zsinaton és már akkor, ott a helyszínen megtagadta az egyesítési dokumentum aláírását – Markosz, efeszoszi érsek – a hit bajnokának számít mind a mai napig. 1734-ben avatták szentté, az egyik legfontosabb szentnek számít, nem-hivatalos neve “az ortodoxia oszlopa”, rajta kívül még két szentet illetnek ezzel a névvel.
Most az olvasó bizonyára arra számít, Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárcha ellen fogok írni, párhuzamot vonva a XV. századi eseményekkel. Nem, ennek semmi alapja, hiszen Bartolomaiosz pátriárcha nem követett el semmilyen eretnekséget, sőt kiáll Jézus mellett, elutasítva az argentín celeb aljas próbálkozásait. Csak azt akartam mondani, hogy legyen Bartolomaiosz szeme előtt képzeletben mindig egy “Remember Florence 1439!” tábla.
Az ügy, ami miatt az előző bolgár kormányt megbuktatta Washington. Már írtam a témáról.
A magyar baloldal és a magyar jobboldal hatalmas tévedése, hogy a két oldalt igyekszik a jó és rossz rendszerben elhelyezni (persze mindkét oldal fordított módon, de ez mindegy), pedig valójában pont a Déli Áramlat jelzi: nem lényeges, ki milyen oldal.
Az USA Magyarországon a baloldalt támogatja. Nem azért, mert ennek bármiféle ideológiai oka lenne, ahogy ezt egyes jobboldali összeesküvés-elméletek hirdetik. (S persze még abszurdabbak azok a szélsőjobbos elméletek, melyek az egészben etnikai – zsidó – elemet vélnek felfedezni.) Mindennek semmi köze a valósághoz. Az egyetlen ok: a magyar baloldal szívesebben áll ki Amerika érdekei mellett. Bulgáriában meg pont fordítva alakult: Bulgáriában ezért az USA a jobboldalt támogatja, s megbuktatta a baloldali kormányt.
Az átlag magyar el se hinné, hogy Soros és más hasonló háttérhatalmi tényezők, alapítványok, „civeleket” ellátó kifizetőhelyek, melyek Magyarországon szinte kizárólag baloldaliakat támogatnak, Bulgáriában szinte kizárólag a jobboldali pártokhoz kötödő embereket látnak el pénzzel.
Oroszország az egész hisztizést mosolyogva szemléli. Európa hadd főljön meg a saját levében, ha akarja. Ez az üzenete Putyin legújabb lépésének, a Déli Áramlat leállításának. Az ásványincs Oroszországban van és lesz, s lesz kinek eladni. Amint beindul a palagáz-hisztéria Európában, s megjelennek a vele járó elkerülhetetlen ökológiai károk, a közvélemény hangja egyre erősebb lesz Amerika undorítóan arrogáns érdekkövetése ellen. Csak ki kell várni. Oroszországnak pedig van ideje.
Régi kommunista gyakorlat volt szovjet állampolgárok exportálása a szovjet érdekövezetbe tartozó, gyakorlatilag megszállt államok vezetésébe.
Magyarországon a jelenség túlságosan is ismert: Rákosi, Gerő, Nagy, s sokan mások mind szovjet állampolgárok voltak. A kommunista Lengyelországban egészen a hrucsovi desztálinációig egy szovjet tábornok (Konsztantyin Rokosszovskij, azaz Konstanty Rokossowski) volt a lengyel hadsereg vezetője, hadügyminiszter, miniszterelnök-helyettes. Bulgáriában a legfelsőbb vezetés, azaz Dimitrov, kijelölt utódja Kolarov, majd tényleges utódja, Cservenkov szintén szovjet állampolgárok voltak. Hasonló példákat fel lehetne hozni minden szovjet csatlósállamból.
A Szovjetúnió hruscsovi fordulatának része volt a szakítás ezzel a gyakorlattal. 1956-ban Magyarországon az egyik fő érv, hogy miért legyen a képzettebb, megbízhatóbb Münnich Ferenc helyett a tapasztalatlanabb, műveletlenebb Kádár az új helytartó, az volt, hogy Kádár nem szovjet állampolgár. Még Afganisztánban, annak 1979-es szovjet megszállása után is kínosan ügyelt a szovjet vezetés, hogy kizárólag autentikusan helyi ember kerülhessen a vezetésbe.
Érdekes a párhuzam a mai amerikai gyakorlattal. Az új ukrán kormányban három külföldi is van. A korábbi narancsos puccs idején maga az elnök is kanadai volt, aki mandátuma lejártakor egyszerűen hazament. Igen, hazament Kanadába, hiszen ő csak kiküldetésben volt Ukrajnában, lejárt a misszió, hát ment haza. Mi mást tett volna, a nagykövetek is hazautaznak megbízatásuk lejárta után és nem maradnak a célországban, nem? Hasonló volt Grúziában is, ahol Szaakasvili, grúz származású washingtoni ügyvéd lett megtéve elnöknek pár éve.
Érdekes, hogy eközben az USA jogrendje ALKOTMÁNYOS szinten tiltja ugyanezt. Az USA alkotmánya nem csak külföldieknek tiltja meg az elnöki és alelnöki tisztséget, de még olyan amerikaiaknak is, akik nem születésüktől kezdődően amerikai állampolgárok.
Obamának hónapokig kellett bizonygatnia, hogy kenyai állampolgárságú apja ellenére ő amerikai állampolgárnak született. Ugyanez volt elnökjelöltsége idején a hírhedt vietnámi háborús bűnösnek, Káinffy Szidni Jánosnak, aki Panamában született, az ottani amerikai katonai támaszponton, mivel ott teljesítettek éppen szolgálatot szülei.
Dehát amit lehet Jóvi elvtársnak, azt nem lehet Bóvi elvtársnak, ahogy ezt az ősi amerikaiak mondták…
Összeült a nyugati agytröszt Washingtonban. Az ülés célja: valahogy csökkenteni Putyin orosz elnök népszerűségét Oroszországban.
A gazdasági szankciók fő célja: elegedtelenséget kelteni Oroszországban. Hiszen csökkeni az életszínvonal, ez mindenkit érint, s ez nyilvánvalóan elégedtlenséget fog szülni az orosz vezetéssel szemben.
Igen, így is lenne, ha nyugati ország lenne Oroszország. De nem az.
Az első különbség szellemi. Az oroszok tapasztalatból tudják, sok minden mögött idegen érdekek rejlenek. Most ez történetesen így is van. A szankciók valódi oka a nyugat tehetetlen pánikja amiatt, hogy az ukrajnai akció sikertelen lett, nem sikerült pofont lekeverni Oroszországnak, sőt Oroszországnak esélye nyílt nyíltan fellépni a 80-as évek végén kialakult új vilégrend ellen. Teljes kudarc ez, Amerika azt hitte Obama személyében, hogy elődje, Bush hasonló 2008-as akciója (Grúzia USA által szponzorált agressziója az oszét nép ellen) azért nem sikerült, mert nem volt eléggé körültekintően előkészítve, viszont mára kiderült: a jobban előkészített kijevi puccs sem hozta meg a várt eredményt, sőt Putyinnak hozta el a győzelmet: a kijevi puccsista hunta képtelen volt konszolidálni a hatalmat, a lakosság egy része kikerült Kijev irányítása alól, s bónuszként a krímiek megvalósíthatták évtizedes álmukat az Oroszországhoz való csatlakozásról.
A második különbség pedig tisztán anyagi. A putyini 15 év alatt az orosz gazdaság és életszínvonal olyan mértékben növekedett, hogy nem tud annyit csökkeni semmilyen szankciók hatására sem, hogy az visszálljon a Putyin előtti szintre.
Az oroszországi belső politikai helyzet két okból is Putyin előnyére alakult. Korábbi 60 % körüli támogatottsága 80 % fölé növekedett. S az ellenzék nyugatpárti részének támogatottsága közben a felére esett. Eleve Oroszországban az ellenzék 3 részre osztható, ezek erejük sorrendjében: a kommunisták, a nacionalisták, s a liberálisok. A kommunisták és nacionalisták eleve nyugatellenesek, s ha támadják is Putyint, nem nyugati értékek mentén teszik ezt. A 10-15 %-nyi liberális táborra viszont halálos ütést jelentettek a nyugati szankciók, az orosz átlagember őket szimplán ötödik hadoszlopnak tartotta eddig is, s ez most már erősödött. Ráadásul a liberálisok egy része Krím kérdésében Putyint támogatta, a félsziget csatlakozását liberális érvekkel (önrendelkezés) támogatta – az ilyeneket egyes Putyin-párti orosz médiák viccesen „négy és feledik” hadoszlopnak nevezik.
Na és mi lenne az alternatívája a jelenlegi rendszernek Oroszországban? Természetesen csakis a nyugati típusú polgári liberális demokrácia. A gond csak az, hogy ez már VOLT Oroszországban, a kommunizmus bukását követő évtizedben. Az emberek ismerik ezt a rendszert, s köszönik, de nem kérik.
Mit is jelentett Oroszországban a liberális demokrácia? 7 fő dolgot:
ázsiai szintú, 50-60 %-os arányú szegénységet,
a gazdaság visszafejlődését,
a nyersanyagok idegen kézbe kerülését,
a maffia megjelenését és eluralkodás,
rabló oligarchák megjelenését,
idegen zsoldban álló álcivilek lelki terrorját,
szabad teret minden természetellenességnek és sértő perverziónak.
S lássuk mit ért el Putyin rendszere 15 év alatt:
a szegénység visszaesett normál, kelet-európai 15-20 %-os szintre,
a gazdaság fejlődése elindult,
a nyersanyagok felhasználása belföldi kezekbe került,
a maffia vissza lett szorítva,
az oligarchákat megszüntették,
az idegen zsoldban álló álcivileket regisztrálták külföldi lobbistákként, így befolyásuk megszűnt,
a természetes erkölcsnek ellentmondó nyilvános különcködést korlátozták.
Vajon ki akarna ezek után liberális demokráciát?
Nos, ezért van az, hogy a szankciók csakis ellenhatást érnek el.
Itt az idő Orbán számára, hogy lépjen. Ha ezt elszalasztja, vége van. S a jövő történelemkönyvei csak jelentéktelen figuraként fognak írni róla.
Az USA-ból egyre több jel érkezik, hogy a süllyedő Negyedik Birodalom készen áll egy véres háborúra, élettere zuhanásának lassítása céljából. Az előkészület: a megbízhatatlan szövetségesek megbuktatása. Gyakorlatilag már csak Szlovákia és Magyarország maradt az ex-kommunista NATO-tagállamok között.
John McCain, volt vietnámi agresszor és háborús bűnös, fasiszta diktátornak nevezte Orbánt. Ez nem afféle elszólás, hanem a Birodalom hivatalos politikájának a szerves része.
Ha Orbán nem akar Horthy sorsára jutni, népszavazást kell kiírnia az ország NATO-tagságáról most.
Ha ezt nem teszi meg, nem kell sokat várni, s André Veesenmayer Badfriend elraboltatja Orbán Gáspárt, s magát Orbánt pedig internálják Guantánamóba.
Nézzük mi lett az európai kommunista diktatúrákban a volt állampártokból! Az Európán kívülieket hagyjuk ki, mert a helyzet összehasonlíthatatlan.
Itt alapvetően három verziót láthatunk.
Két országban a volt állampárt egyszerűen megszűnt. Ez Románia 1989-ben, ahol a volt állampárt megszűnt létezni a volt vezér halálával. S a Szovjetúnió, ahol 1991-ben betiltották a kommunista pártot a Gorbacsov elleni puccskísérletben való részvétel miatt.
Két országban a volt állampárt megtartotta korábbi ideológiáját, azaz maradtak kommunisták. Ez az NDK és Csehszlovákia. Mindkét országban a pártok ma is működnek, kis parlamenti pártokként. (Pontosabban a volt csehszlovák állampárt Szlovákiában parlamenten kívüli törpepárt, míg Csehországban ma is parlamenti párt.)
A harmadik csoport: Lengyelország, Magyarország, Bulgária, s Albánia. Ezekben az országokban a volt állampárt átalakult szociáldemokrata-szociálliberális párttá, s mára kicsi parlamenti pártokká válták. A legrosszabb eredmény Lengyelországban következett be, ott mára az ország mindkét fő pártja jobboldali, az ex-kommunista baloldalnak semmi esélye a hatalomra kerülésre. A helyzet a legjobb Albániában, ott máig az egyik fő párt a volt kommunista, de Albánia sok tekintetben más ország, mint a többi, hiszen ott a kommunisták már a 60-as években szakítottak Moszkvával, így egyfajta nemzeti pártnak számítanak.
Szintén más a helyzet a volt Jugoszláviában, ott a volt állampártnak 6 utóda van, a 6 utódállamban. E pártok ideológiája ma nem azonos, a liberálistól a nackionalistáig terjed, s nem azonos jelenlegi státuszuk sem. Míg Horvátországban, Montenegróban és Macedóniában az utódpártok ma is komoly szerepet játszanak a politikai életben, addig a másik három jugoszláv utódállamban kisebb a szerepük.
Mi az oka annak, hogy az ex-kommunista pártok annyira elhatárolódtak minden baloldaliságtól, hogy nyugaton liberális jobboldalnak számítanának inkább és nem középbalnak? A fő ok a vezetők rossz lelkiismerete, akik annyira szakítani akartak a kommunista múltjukkal, hogy minden baloldalisággal is szakítottak. A liberalizmus feltétlen és vak felkarolása volt a legegyszerűbb megoldás a múlttal való szakításra.
S bár a nyugati középbal, a hagyományos szociáldemokrácia is válságban van, s erősen eltolódótt a liberalizmus felé, az ex-kommunista szocialistáknál ez az eltolódás még nagyobb. Manapság a Szocintern jobbszélén a kelet-európai ex-kommunisták ülnek.
Magyarországon külön nehezíti a helyzetet a kártékony ballib jelenség, az a furcsa nézet, mely jobboldali nézeteket baloldaliaknak nevez, csak a nacionalizmus ellenzése és a nyugat feltétlen imádata okán. Így minden komolyabb rendszerkritika akár a kapitalizmussal, akár a polgári liberális demokráciával szemben Magyarországon szentségtörésnek számít a „baloldalon”, pedig sok nyugat-európai országban éppen ez a baloldal egyik éltető eleme. Ha a francia szocialista pártközeli értelmiségi Thomas Piketty Magyarországon született volna, valószínűleg egy percig sem lehetett volna a magyar „baloldal” holdudvarának része, azonnal kirúgták volna rohadék fasisztaként, s a Jobbikba – a legjobb esetben a Fideszbe – tanácsolták volna el.
Hihetetlen, gyomorforgató választási csalás történt tegnap Újpesten.
Az MSZP jelöltjére a választásra jogosultak 15 %-a szavazott. 14 % ellene szavazott, s 71 % nem ment el szavazni. Azaz a választópolgárok 85 %-a az MSZP-jelölt ellen volt.
Tehát az állítólagos nyertes csak a torz választási rendszer miatt nyerhetett, mely a csekély 15 %-nyi szavazatot többséggé varázsolta.
Mi a tüntetések tanulsága? Mi a baj a rohadék Orbánnal?
A tüntetők négy egyenlő részre oszthatók.
A tüntetők egynegyede szerint a fő baj Orbánnal az, hogy liberális, kizsákmányoló rablókapitalizmust épít, segíti a külföldi és a magyar nagytőkét, s nem hajlandó e gonoszságok helyett azonnal kikiáltani a tanácsköztársaságot, majd felosztani Felcsútot a zsellérek és proletárok között.
A tüntetők második negyede a problémát Orbánnal abban látja, hogy nem támogatja eléggé a kapitalizmust, elveszi a szerencsétlen, jóakaratú, emberbarát nyugati befektetők profitját, a befolyt pénzből stadionokat és atomerőműveket épít, ahelyett, hogy a pénzből állig fegyverkezne a gonosz Putyin ellen és teleépítene mindent naperőművekkel.
A tüntetők harmadik negyede a problémát nem igazán tudja megfogalmazni, de a lényeg: miért nem nevezi ki Orbán diktátor saját maga helyett azonnal Bajnait és Bokrost miniszterelnöknek, meg egyébként is miért nincs lecserélve a magyar himnusz az európaira, s miért nem házasít Áder homokosokat és pedókat a Várban.
A tüntetők negyedik negyede egyszerűen szeret utcán üvölteni, hőzöngeni. Végülis ki kell kapcsolódni kicsit az úszómedencés budai villákban való unatkozás után.
S mit mond André Veesenmayer Badfriend? Ő a tenyerébe temeti arcát mindezek láttán. Ő megmondta: az egyetlen baj Orbánnal, hogy készül kiugrani a barbár orosz nép elleni vér- és dacszövetségből. El is döntötte Badfriend: legközelebb nem lesz semmi spontaneitás, ezekban az alacsonyrendű magyarokban nem lehet megbízni, így máskor marad a szokásos 7-800 harcedzett és fizetett norvég tüntető, akik képesek egyhangon és koherensen követelni, hogy legyen mindig az és pontosan csak az, amit Washington éppen akar.
A nyugati civilizáció abban a tévhitben élt a XX. sz. második felében, hogy csak idő kérdése a nyugati ihletésű polgári liberális demokrácia elterjedése az egész világon.
Az alapvető tétel szerint csak szabad és demokratikus választásokat kell rendezni bárhol a világon, s a lakosság önként a nyugati és liberális modellre fog szavazni. Így tehát a nyugat egyetlen feladata a demokratikus átalakulás elősegítése az egész világon, a többi majd jön magától, s a folyamat végén elkövetkezik a nagy cél: a globális Világállam megalakulása, természetesen liberális demokrata értékek mentén.
A marxizmus világméretű bukása a 80-as évek végén csupán erősítette ennek az elképzelésnek az igazát, hiszen a legtöbb ex-kommunista országban a lakosság valóban tömegesen a nyugati modellre szavazott.
Az első baljós jel Algériából jött, ahol két évtized autoritárius diktatúra után 1991-ben, nyugati nyomásra, szabad és demokratikus választásokat tartottak. A választásokon az iszlamista erők nyertek, a nyugat legnagyobb megdöbbenésére. Az algériaiak a szovjetbarát-balos diktatúrát nem a nyugati demokráciára akarták leváltani, hanem iszlamista állami berendezkedésre. A szovjethűből nyugatpártivá lett algériai hadsereg gyorsan puccsot is hajtott végre a választás két fordulója között, s azóta is – a nyugat nem is nagyon titkolt örömére – katonai diktatúrát tart fenn az országban. Tavalyelőtt, az arab tavasz kódnevű nyugati kémprogram ügyesen el is kerülte Algériát, nem akart másodszorra is kockáztatni a nyugat az országgal. Érdemes hozzátenni: Egyiptomban pont ugyanez történt tavaly: az autoritárius diktatúrát követték a szabad választások, azokon szépen nyertek is az iszlamisták, majd jött – teljes nyugati támogatással – a puccs, s az új diktatúra. Most már a nyugat nem követel demokráciát Egyiptomban…
Az USA természetesen elbízta magát a 90-es évek elején, amikor hírtelen a világ egyetlen nagyhatalma lett. A széthulló Szovjetúnió részei a harmadik világ szintjére süllyedtek, Kína még nem volt több egy fejlődő szegény országnál. Úgy tűnt, semmi sem veszélyeztetheti a nagyravágyó célokat.
Az USA megpróbálta Kínát is felbomlasztani a tienanmeni akcióval, csakhát a kínai vezetés képes volt távlatokban gondolkodni és átlátni a „népfelkelésben” Kína újragyarmatosításának és részekre szakításának pokoli tervét. Deng Xiaoping akkor azt mondta: határozott, kemény kéz kell pár napig, mimimalizálni lehet így az elkerülhetetlen halálos áldozatokat, s aztán a nyugat beletőrödik akciójának bukásába, s a kínai állam megmarad, a kínai népnek megmarad saját független államisága. Igaza lett.
Az orosz vezetés erre képtelen volt, önként vette át a nyugat értékrendjét, s ahhoz akkor is ragaszkodott, amikor a negatív eredmények mindenki számára láthatóak lettek: ázsiai szintű 50-60 %-os szegénység, az országa vagyonának 2-3 tucat oligarcha kezébe került, polgárháború a Kaukázusban, a hadsereg szétzüllése, hihetetlen méretű bűnözés, havi több millárd dollár kiáramlása az országból nyugati bankokba. Senki sem hitte, hogy képes lesz ebből az agonizáló állapotból Oroszország valaha feltámadni.
A materalista nyugat beleesett abba a hibába, hogy nem tulajdonított semmilyen jelentőséget a szellemi értékeknek. Mint ahogy az iszlám országokban kiderült, hogy nagyobb hatása van a vallásnak, a hagyományos értékeknek, mint a nyugat gazdagsága előtt való ámult hasraesés, úgy Oroszországban is a nép egyszerűen rendszert váltott: a 80-as évek végén kezdődött keresztény reneszánsz, az orosz nép a nyugatról beimportált marxista gúnyát bedobta a sutba, s ez a szellemi erjedés a politikára is hatni kezdett, aminek eredményeképpen az ezredfordulón az orosz nép demokratikusan leszavazta az annyi sok szenvedést hozott nyugati liberális modellt.
Nem Putyin az ok, ő csak az okozat valójában. De ezt a nyugat ismét képtelen felfogni.
Közben Kína gazdasági nagyhatalom lett és – hihetetlen fejlemény – az USA fő hitelezője, s nincs messze az idő, amikor katonailag is nagyhatalmom lesz. Latin-Amerikai nagy része – az élen Brazíliával – kibújt a nyugat diktátuma alól. Ugyanez a helyzet sok más országgal is, egyre növekvő mértékben.
Közben látjuk, immár Nyugat-Európa is recseg-ropog. Franciaországban és az Egyesült Királyság csak az aránytalan választási rendszer képes visszatartani a választási győzelemtől a statusquo híveit, akik egyben – ez nem véletlen – Putyin csodálói is. Míg e két országban a statusquo ellenzői elsősorban „jobboldalinak” definiálják magukat, más országokban a statusquo ellenfelei inkább „baloldaliak”. Ez látható Spanyolországban és Görögországban, ahol teljesen új, magukat baloldalinak meghatározó erők szereznek egyre nagyobb támogatást.
Itt veszti el értelmét a baloldal-jobboldal megkülönböztetés. A hagyományos jobboldal és a hagyományos baloldal MINDENHOL egymás közeli szövetsége és együtt támogatják a fenálló rendet. Míg a statusquo ellenfelei mind baloldalon, mind jobboldalon – az egyes meglévő különbségek ellenére – a fennálló rend ellenzői, és változást követelnek.
Az USA igyekszik menteni azt, ami menthető. Már a NATO felett sem tudja teljes mértékben érvényesíteni befolyását, a NATO második legnagyobb hadseregével rendelkező Törökország látványosan nem fogad szót. Obama kétségbeesésében Oroszországra támadt tavaly Kijevben, de ez az akció csúfos véget ért, mint elődje akciója 2008-ban a független Oszétiában.
A magyarországi helyzet e harc apró eleme csupán. A magyar nép okosságán múlik: képes lesz-e megvédi a magyar kormányt az idegen agresszió ellen. Ez nem politikai kérdés immár: a jelenlegi kormányt nem kell szeretni (sőt van is sok minden, amiért nagyon nem kell szeretni), de észre kell venni, itt tisztátalan erők igyekeznek az ország nyugati függőségén lazítani óhajtó kormány ellen fellépni, azt megbuktatni, azt gyarmati irányítással felcserélni.
Az óvatosság szükségszerű: látható, hogy a nyugat kezdi felismerni immár a szellemi alapok fontosságát. Ennek legfőbb jelen a katolicizmus liberális, újprotestáns szektává való átalakításának pokoli terve. A nyugat már bejuttatta emberét a Vatikánba a hírhedt argentín szégyenceleb személyében. S ez nem felekezeti kérdés: a nem katolikusokat is negatívan fogja érinteni, ha a hithű katolikusok nem lesznek képesek rövid időn belül leállítani a római püspökök szent székében vendégszereplő argentín ateista életművészt.
Ezen a héten volt Brezsnyev halálának 32. évfordulója. Ő volt a Szovjetúnió történetének második leghosszabb ideig élen álló vezetője.
Gorbacsov idejében utólag ezeket az éveket az egy helyben toporgás éveinek nevezték el, persze valójában ezek éppen a Sztálin utáni új konszolidáció évei voltak szemben a későbbi gorbacsovi káosz és szétzüllés éveivel. A szovjet hatalom már sokkal kevésbé agresszív volt ezekben az években, mint bármikor korábban: már csak a nyílt ellenzékieskedést büntették jogi eszközökkel, a kisebb fokú engedetlenségért már börtön helyett „csak” egzisztenciális ellehetetlenítés, egyetemről kizárás, munkahelyről kirúgás járt. A vezető beosztású emberek pedig tudhatták: a legrosszabb ami történhet velük, ha kiesnek a felsőbb vezetők kegyeiből, az egy rosszabb állásba való áthelyezés. Erre példa volt a megpuccsolt Hruscsovval szembeni bánásmód: minden „szerzett jogát”, privilégiumát megtarthatta 1964 után is.
Akkoriban a havannai orosz iskola 8. osztályos diákja voltam (ez magyarra fordítva akkor 2. osztályos gimnazistát jelentett), így közelről tudtam megfigyelni az halálesettel kapcsolatos eseményeket.
Délelőtt hirtelen abbamaradt a tanítás. Sürgősen minden diákot összetrombitáltak az iskola udvarára. Az iskola fő pártembere (ez a mindenkori egyik igazgatóhelyettes volt) gyászos ábrázatából először azt hittem, kitört a III. világháború, de aztán észrevettem, hogy az iskola bejáratánál lévő hatalmas Brezsnyev-kép eltűnt a helyéről, s az iskolaudvari pódiumra került, fekete szalaggal átvetve.
Az első rövid beszédet az igazgató mondta, aki pár mondatban annyit mondott, hogy nagy szomorúság érte az országot, majd átadta a szót a már említett igazgatóhelyettesnek. Ő hosszú beszédet tartott. Vázolta többek között, hogy még a szokásosnál is jobban össze kell most tartanunk, tömörülnünk kell a Párt vezetése körül, mert az ellenség igyekszik kihasználni az ilyen pillanatokat az ország gyengítése céljából. Aztán elmondta, hogy Brezsnyev elvtárs nem csak kiváló államférfi volt, hanem tudós marxista-leninista is, aki sokban gazdagította a marxista filozófiát, valamint nagyszerű író és háborús hős is volt egyszemélyben.
Először még azt hittem, mindezt komolyan is gondolja, de aztán 1984-ben és 1985-ben, Andropov és Csernyenko halálakor szinte ugyanezt mondta el, így rájöttem: egyszerűen ez volt a vezető halálakor alkalmazandó szabványos szöveg.
A gyűlésen a legkiválóbb tanulók és Komszomol-aktivisták igyekeztek gyászos arcot magukra erőltetni, de a nagy többség alig leplezte örömét a tanítás megszakadása miatt. Az öröm kifejezetten hangossá vált, amikor az igazgató bejelentette: a következő nap gyásznap lesz, nem kell iskolába jönni. De, tette hozzá, a legjobb tanulókat és Komszomol-aktivistákat az a hatalmas megtiszteltetés érte, hogy ma és holnap őrséget állhatnak Brezsnyev elvtárs képmása előtt 2-2 órás váltásban, az iskola és a követség épületében. A rosszabb tanulók és a kevésbé aktív komoszomolisták nehezen fogták vissza kárörömüket e hír hallatán.
Aztán még két hétig sokszor esett szó Brezsnyev elvtárs munkásságáról. Majd teljesen el lett felejtve. Az iskola bejáratához kikerült Andropov képe, a nagy Brezsnyev-kép meg be lett dugva az igazgatói irodába porosodni.
Magyarországon a rendszerváltozás nem köthető egyetlen meghatározott dátumhoz sem, így nincsen évfordulója sem. De az NDK-ban, Csehszlovákiában, Romániában viszont van egy-egy konkrét dátum. Hasonló a helyzet Bulgáriában is.
Bulgáriában a rendszerváltozás dátuma 1989. november 10. Mivel akkoriban Szófiában éltem, erős személyes emlékeim is vannak.
1989. november 10-én délután történt Todor Zsivkov pártvezér lemondása, valójában leváltása.
Zsivkov volt az a kelet-európai kommunista pártvezető, aki Kádárt is felülmúlta hivatala hosszát illetően. (Egyébként Kádár csak a harmadik helyen van e tekintetben, Enver Hoxha albán vezető az aranyérmes.) Zsivkov 1954-ben lett a párt vezére, a Sztálin halála után első desztálinizációs hullámban és 1989-ig töltötte be ezt a posztot, azaz 35 éven keresztül. Hozzá kell tenni: 1954-1962 között Zsivkovnak nem volt teljhatalma, e 8 év során csupán a hatalom egyik birtokosa volt, s e 8 évre volt szüksége, hogy minden konkurrensét eltávolítsa, egyeduralomhoz juttatva magát.
Zsivkov végét természetesen Gorbacsov okozta. Míg az összes előző szovjet vezetővel a bolgár pártvezér kitünő kapcsolatot volt képes kialakítani, Gorbacsovval ez már nem sikerült. Gorbacsov egyébként kettős játékot játszott: nyugaton a reformok hiányát emlegette Bulgáriában, míg ezzel együtt Bulgáriában meg a túlzott nyugati orientációt ostorozta. Ez a nyugati orientáció valójában persze nem jelentett mást, mint Bulgária erősődő kapcsolatait az NSZK-val a 80-as években, melynek fő oka egyébként maga Gorbacsov volt: a Szovjetúnió már nem volt hajlandó finanszírozni a bolgár pénzügyi hiányt, mint ezt tette korábban, így a bolgár vezetés a nyugatnémet gazdasági kapcsolatokban vélte megtalálni a megoldást.
Gorbacsov bulgáriai híveinek fő vezető személyisége Andrej Lukanov külkereskedelmi miniszter, gyakorlatilag ő koordinált, egyeztetett az események alatt a szófiai szovjet követséggel. A Varsói Szerződés 1989. évi júliusi bukaresti tanácskozásán Gorbacsov demonstratívan nem folytat tárgyalásokat Zsivkovval, ehelyett titkos megbeszélést folytat Mladenov külügyminiszterrel és Dzsurov hadügyminiszterrel, akik mindketten egyben a legfelsőbb pártvezetés tagjai is. Szeptemberben Mladenov kínai hivatalos útjáról hazatérve titokban leszáll Moszkvában, s ismét egyeztet Gorbcsovval. Októberben Mladenov nyílt levelet tesz közzé a pártvezetéshez, melyben nyíltan kritizálja Zsivkovot. Végül november 8-án a szófiai szovjet nagykövet magához hivatja a bolgár pártvezetés két befolyásos tagját, Jotov ideológiai ügyekben illetékes KB-titkárt és Dimitar Sztanisev, belügyekben illetékes KB-titkárt (aki az Európai Szocialisták Pártja jelenlegi elnökének, Szergej Sztanisevnek az apja), s meggyőzi őket támogassák a Lukanov-Mladenov-Dzsurov csoportot Zsivkov ellenében.
Mivel mind a hadsereg, mind a belügyi erők a Zsivkov elleni puccsisták kezében vannak, Zsivkov nem tud ellállni semmilyen formában. Ráadásul ott a háttérben a Szovjetúnió teljes támogatása is a puccsisták mögött. Az utolsó pillanatban Zsivkov még megpróbálja lassítani, enyhíteni az eseményeket: felajánlja, hogy lemond a pártvezetőségről, de megtartja a nagyban jelképes államfői tisztséget, de a szovjet nagykövet kategórikusan elutasítja ezt.
Így november 10-én délután megtörténik Zsivkov leváltása, a helyére Mladenov kerül. Egy héttel később leváltják Zsivkovot az államfői tisztségből is, helyére szintén Mladenov kerül.
bal oldalon Petar Mladenov, jobb oldalon Todor Zsivkov
az 1989. november 10-i pártértekezleten
A november 10-i nagy esemény azonban robbanást idéz elő, az új pártvezetés képtelen immár az eseményeket ellenőrzése alatt tartani.
S hamarosan az események magukat a puccsistákat is elsodorják. Mladenov alig pár hónapig képes az élen maradni, Már 1990 áprilisában kénytelen lemondani az államfői tisztségről egy korábi botrány miatt. Előtte pedig, még februárban, a pártvezetői posztját is elveszti, majd áprilisban a Bolgár Kommunista Párt átalakul Bolgár Szocialista Párttá, s Mladenov már be se kerül az új párt vezetésébe.
A többi puccsista nyugdíjba vonul. A leghosszabb ideig Andrej Lukanov képes a politikában megmaradni, 1990-bent ő az ország miniszterelnöke, majd a Bolgár Szocialista Párt egyik meghatározó vezetője. 1996-ban, máig tisztázatlan körülmények között, meggyilkolják.
Én pedig mit csináltam november 10-én Zsivkov leváltása alatt? Egyedül voltam otthon, korán mentem haza aznap az egyetemről, s éppen sonkás-sajtos melegszendvicseket készítettem, miközben a Szabad Európa Rádió bolgár adását hallgattam. Onnan értesültem először arról, hogy mi történt.
ebben az épületben laktam 1989-ben
A legviccesebb: ma az 1989. november 10-i esemény megítélése szinte általánosan negatív a bolgár társadalomban. A “balosok” szerint: minden jobb volt a kommunizmus alatt, a “jobbosok” szerint meg semmi sem változott, a komcsik máig hatalmon maradtak.
Dear President Obama, President Harald Norgesen and Mr. Soros,
We, undersigned paid agents of the CIA, the Republic of Norway, and the Open Society Fund, urge you to overthrow the democratically elected government of Hungary. We have been trying for many years to win at least one Hungarian election, however we were unable to achieve this. Therefore now we are desperate that you would consider us useless suckers and would stop your generous monthly payments to us. We have families, many needs, expenses for our luxurious offices and villas, and we want to continue living at the highest standards we are used to.
We reassure you that we are ready to do anything you demand. Just please overthrow Mr. Orbán, the Communist-Fascist-Nazi-Putinist evil dictator.
Mi, a nép, mind az 1200-an, azonnal követeljük, hogy folytassa az internetadó bevezetését. Viselkedése, hogy az eredeti ötletét visszavonta, nem európai stílusú lépés volt, ezért mélyen megvetjük Önt!
Értse meg, mindent egy lapra tettünk fel, szervezkedtünk, méregdrága hangosítást biztosítottunk, statisztákat béreltünk, megszereztük az USA, az EU, a NATO, a Soros Alapítvány és a Norvégiai Köztársaság támogatását. Megígértük mindenkinek, hogy forradalom lesz és Majdant csinálunk Budapesten.
Erre Ön ilyen piszkos, öv alatti trükkel kiüt minket! Ez felháborító!
72 órát adunk Önnek, hogy bevezesse az internetadót! Ha nem teljesíti ezt, akkor Ön ezzel ezen a héten másodszor is be fogja vezetni a diktatúrát! Ez már a diktatúra 147. bevezetése lesz 2010 óta!!!
Most a helyzet kulcsa: Washington meg akarja dönteni minél előbb a törvényes magyar kormányzatot, a kijevi megoldás mintájára.
Washington keze jelenleg még mindenhová elér, Oroszországot és Kínát leszámítva.
Az már a magyar vezetés okosságán is múlik, mi lesz pontosan. De ha Washington valakit kipecézett, annak vége. Csak az idő kérdése ez.
Csak emlékeztetőül valami, amiről már írtam korábban. Tavaly Bulgáriában “helytelen” – értsd: az oroszok felé nyitott, nem eléggé amerikahű – kormány alakult, 400 napon keresztül voltak tüntetések ellene, minden nap, a leggyengébb napokon 100-200 ember részvételével, az erősebb napokon 20-30 ezer is volt.
Az ürügy egy apró hiba volt. S bár a konkrét ügyben a kormány 72 órán belül visszakozott, a tüntetések maradtak több, mint 1 évig!
Végül a kormány – idén tavasszal – lemondott. A legvégén mér nem csak a Soros Alapítvány (bolgár neve: Nyitott Társadalom Alapítvány) és más hasonló nyugati befolyásügynökségek fizetett emberei tüntettek, mellesleg a tüntetéseken rendszeresen részt vett a német és a francia nagykövet is, hanem a legvégén már eljött 3 amerikai szenátor is Szófiába, akik ultimátumot adtak. Ez hozta el végül a kormány bukását, a kormánykoalíció egyik tagja megvonta támogatását a kormánytól.
Most Budapesten csak a magyar vezetés okosságán múlik, mi lesz pontosan. De ha Washington valakit kipecézett, annak vége. Ez már csak idő kérdése.
Emlékezzünk vissza 2006-ra is, akkor éppen Budapesten laktam, sőt éppen a városközpontban, személyesen is lehetőségem volt végig megfigyelni az eseményeket.
Az egész egy puccskísérlet volt. A békés fideszes tömegre rászerveztek focihulligánokat. Ki tette? Nyilvánvalóan a Fidesz, vagy ha mégsem, akkor a mások által szervezett agresszióra azonnal rátelepedett a Fidesz, azaz mindenképpen a Fidesz érdeke volt.
A háttérhatalom sem ellenezte az egészet, hiszen a ballib vezetés már morálisan lejáratta magát, s Orbánék akkor még 100 %-osan nyugatpártiak voltak. Az egésznek nem volt tehát jelentősége a háttérhatalom szempontjából: a nyugatnyaló ballibeket váltotta volna a nyugatnyaló Fidesz.
A kormány helyesen cselekedett, s ügyesen politizált, a hatalmat meg tudta tartani. Gyurcsány kiváló politikus, Orbánhoz hasonlóan, ez tény. Ez azonbna valójában akkor a Fidesznek sem volt ellenére, ez volt a B terv ugyanis: hagyni Gyurcsányt tovább erodálni a ballibeket. Hiszen gondoljunk bele: ha 2006-ban lett volna egy rendkívüli választás, a Fidesz azon NEM ért volna el kétharmadot, míg 4 év további ballib szerencsétlenkedés és bizalomvesztés elhozta ezt az eredményt. Azaz itt is látható, minden cselekedetnek két éle van: hiába döntött helyesen Gyurcsány egy adott pillanatban, nem volt valódi választása, csak bukása időpontját tudta megválasztani, de magát a bukást elkerülni nem volt esélye.
Végülis tehát Gyurcsány hibát követett el, de ezt akkor még nem tudhatta. Azt hitte “mindenki megunja és hazamegy”, ez meg is történt, azonban a lelki ostromállapot maradt, s a Fidesz vezére okosabb volt taktikailag: nem próbált többet puccsolni, hanam lassan bekerítette a ballib kormányt. S 2009-ben már a ballib megmondóemberek sem gondolták, hogy a Fidesz nem fog fölényesen nyerni 2010-ben.
Szóval Orbán brilliáns taktikusnak bizonyult ellenzékből. Most fog kiderülni, vajon tényleg az-e, azaz képes lesz kormányon is erre…
A huligán meg annak randalírozik, aki jobban fizet, ennyi az egész. A ballibek most jobban fizetnek, 2006-ban meg a Fidesz fizetett jobban.
Kiváncsi leszek, képes lesz-e Orbán kezelni a helyzetet. Ha nem akkor jön a bolgár út.
Ma fog kiderülni, mi lesz.
Ha kevesebb ember lesz, mint vasárnap = nyert a Fidesz. Ha megint lesz rombolás = nyert a Fidesz. Most valószínűleg a kemény mag igyekezni fog a rendőröket provokálni, ez a valószínű ballib terv.
De mindegy, mert ha most nyer a Fidesz, a ballib agytröszt csinál pár napon belül új tüntetését, valamilyen más ürüggyel és arra majd jobban megszervezik a focihuligánokat. A szálak André Badfriend kezében vannak.
Ez idegek harca mindig, a puccs egyfajta művészet. S Amerika nem hagyhatja vesztve ezt a geopolitikai csatát. Mert itt az internetadó nevű ökörság valójában csak ürügy, a valódi tét Magyarország visszatérítése az akolba és a túlságosan függetlenkedő magyar kormány megrendszabályozása.
A ballib agytröszt, mint ötödik hadoszlop, örül nagyon, de az örömük korai. Amerika Orbán helyére egy nyugathű fideszest fog tenni, ez érezhető már mindenhonnan.
A Szabadság téren Badfriendék már lázasan nézegetik a fideszes életrajzokat… és válogatnak.
Végre meglett a ballibek saját székházrombolási ügye, mely miatt immár 8 éve irigykednek a Fideszre.
A recept profi volt, a ballib agytröszt – követve a 2006-os példát – szélsőjobbos futballhuligánokat szerződtetett. Megvolt a pár ezer ember is, meg az ürügy is. Mint 2006-ban,
Pluszban ott volt André Badfriend úr is – ő 2006-ban sajnos nem tudott személyesen jelen lenni -, aki a helyszínen tartott szemlét csapatai felett. Hátul meg készen állt a ballib agytrösz, készen a puccs végrehajtására.
De sajnos nem sikerült. Ahogy egyébként 2006-ban sem ment ez így, mert Budapest nem Kijev. Ráadásul a ballib agytröszt súlyos taktikai hibát vétett: dupla vagy semmit játszott, s fölényesen megnyerte a semmit.
Milyen véletlen, a norvég civilek és a norvég Qusiling!
Orbán átlépett egy határvonalat, Komolyan elhitte, hogy az EU és a NATO más, mint a KGST és a VSZ volt, s ezekben a szervezetekben demokratikus döntéshozás van, a kisebbségi vélemények tiszteletben tartásával, s senki sem rohanja le az ellenvéleményen lévőket, mint Csehszlovákiát 1968-ban vagy Magyarországot 1956-ban.
Orbán tehát tűrhetetlenné vált! Elkezdett függetlenkedni, nem fogadni szót. Le kell tehát váltani, el kell távolítani.
Az évekig milliárdokkal tömött ballib ellenzékiek és álcivilek immár végleg bebizonyították teljes impotenciájukat, így a nemzetközi háttérhatalom készül őket bedobni a pincébe az ócska, megunt tárgyak közé. Hiszen 2-3 ezres “tömegek” előtt 20 éve megunt ökörségek ismételgetése, melyektől még a szónokok is elalszanak, valamint inaktív Facebook-csoportok működtetése és senki által nem olvasott blogok fenntartása mégsem ér meg ilyen befektetést. Erre pár betanított csimpánz is képes lenni, s ők csak korlátlan banánellátást kérnek cserébe, nem luxusirodákat, villákat, drága médiákat, csillagászati fizetéseket, s havi egyszeri nyaralást egzotikus üdülőhelyeken.
A háttérhatalom döntött tehát. Dobja a megunt ballibeket és az élősködő, életművész álcivileket. Az új terv: a Fidesz megvásárlása, egy szimpatikus fideszes Quisling megtalálása, majd a hatalom rábízása. Lesz egy gonosz orbánista Fidesz és egy másik, nagyon rendes, szófogadó Fidesz.
Persze vicces lesz majd látni, amikor megjön az ukáz Oslóból, a Norvégiai Köztársaság székhelyéről, valamint persze valójában Brüsszelből és Washingtonból, s a ma éjjel-nappal fideszező ballib csőcselék csakis az ájult tisztelet hangján fog majd megnyilatkozni az új Fideszről… de ez nem fogja tudni elfeledteni a valódi tragédiát.
S nem lehet tudni, mikor jön el az erősödő keleti szél, mely kisöpri ezt az egész rothadt szeméthalmot a világ felszínéről.
