A ballib narratíva Orbánékról alapvetően 3 típusú:
Orbánék köpönyegforgatók, hiszen lánglelkű progresszív antikommunista liberálisokból mára szovjetpárti kommunista-fasiszta illiberális antidemokraták lettek,
Orbánék akkor is azok voltak, mint amik most, csak titkolták sokáig,
Orbánéknak nincs ideológiájuk, sose volt: a mindenáron való érvényesülést keresték minden pillanatban.
Ez utóbbit, az érvényesülés narratívát most még a ballib marhaságokat jellemzően nem ismételgető FAM is előadja:
A gond ezzel csak egy dolog: aki a 80-as években fiatalként a mindenáron való érvényesülést kereste, az a KISZ-ben csinált karriert, márpedig Orbánék nem ezt tették.
Erre sose tudnak az elmélet terjesztői választ adni.
Az amerikai lány kétségbe esett. Valamit nem csinál jól, gondolta. Pedig egyszerűen csak sose élt az USA-n kívül tartósan.
Egyébként etnikailag görög volt, mondta is, a neve is ezt jelezte. Az a szebb típusú görög nő. Görögország ebben tipikus Balkán: 3 nőtípus, s ő a legszebb típusból származott. Bár sajátos: a görög nők drasztikusan elhervadnak 45 éves kor körül. De ő fiatalabb volt, 35 körüli.
Hiába a görög származás, meg a valószínű büszke görög tudat - hiszen különben nem tanították volna meg a nyelvre gyerekkorában -, mégis ez egy amerikai lány volt. Azaz az amerikai szokásokban nőtt fel.
Ez egyébként érdekes kisebbségi lét: az ember egyes dolgokban kisebbségi, másakban meg többségi nemzetbeli. Magyarországi bolgároknál sokat láttam ezt: az étkezésben abszolút bolgár, az ünnepekben is bolgár, de a társadalmi kommunikációban teljesen magyar.
Szóval az amerikai-görög lány teljesen az amerikai társadalmi szokásokban mozgott. Az amerikai társadalmi létnek sok jellemzője van, pl.:
mosolygás akkor is, amikor semmi ok rá - s ezt nemcsak bolti eladók csinálják, mert nekik kötelező, hanem ez teljesen általános,
munkamánia, az amerikainak ez élete központja,
gyakorlatiasság, azaz a bonyolult magyarázatok kerülése,
ölelkezés, a testi közelség használata nem-intím helyzetekben is
túlzások a szavakban, pl. házastársak egymástól úgy köszönnek el, hogy "szeretlek", s ez nem halivúdi filmek fantáziája, tényleg ez megy,
a felesleges álbeszélgetés.
Itt a legutóbbi a releváns. Amerikában kötelező "fecsegni", ez a jó modor jele. Amerikai szemmel az modortalanság, hogy két ember találkozik, pl. szomszédok, majd azt mondják egymásnak, hogy "jó napot!" - az amerikai ehhez hozzátesz pár felesleges mondatot, álkérdést, jelentéktelen választ, pl. "hogy van?", "ma jó időnk lesz", "közeleg a hétvége", "szép nap volt tegnap", stb.
Szerencsétlen amerikai lány mindezt nem tudta. Ő volt a céges előadó, többnapos onlájn konferencián, s persze ilyenkor kötelező a hallgatósággal kapcsolatot találni. Csakhogy ő amerikai módon tette, ami nem vezetett semmilyen eredményre, hiszen a 20-tagú közönsége zömében kelet-európaiakból és pár nyugat-európaiaból állt.
Időnként már sajnáltam. Délben mindig tartva volt hosszú ebédszünet. Ebédszünet után a lány azzal kezdte - amerikai módra -, hogy megkérdezte "élveztétek az ebédeteket?". Láttam az arcán a döbbenetet, hogy erre nem kap szabványos amerikai választ, ami kb. ez lett volna: "ó, igen, csodás ebédem volt, s neked?".
Hogyan reagált a mi 20-fős csoportunk:
páran zavartan hümmögtek, nem mondva semmit,
páran kissé sértődve néztek, olyan "neked, baszdmeg, mi közöd az ebédemhez?" tekintettel,
aztán akadt aki lelkesen elmesélte, részletekbe menően mit ebédelt,
más elmondta, ő ebédidőben a kutyáját sétáltatta, majd 3 percet beszélt a kutyáról;
a lényeg: "normális" amerikai választ egyet se kapott.
A lány meg nézett, majdnem elsírta magát, gondolván, biztosan ő egy nagyon rossz előadó, hogy a közönsége nem reagál "normálisan".
"szomorú, görög származású, kaliforniai, fiatal lány a padon"
Nemrég kellemetlen eset történt. Szerencsére jó véggel.
Mondtam már, az egyik háziállatom egy szárazföldi csiga, tudományos nevén Lissachatina fulica.
A terrarisztikában az állatokat jellemzően speciális terráriumokban tartják. Általában üvegfalak, egyes falak meg szimpla lyukas lemezek, olyan méretben, hogy az állat nem tudjon a lyukakon kimászni. Sokszor még zárhatóak is ezek a dobozok, kulccsal is akár, hogy ha pl. látogató jön vendégségbe, pl. kíváncsi kisgyerek, nehogy kinyissa a dobozt.
Ilyen dobozok a legkülönbözőbb méretekben vannak. Egy-két csigának, békának elég egy 30-literes doboz, de pl. a gyíkoknak már 60 liter az alap, sőt vannak esetek, amikor egyenesen 400-500 literes dobozok kellenek. Ha a doboz nem megfelelő méretű, az állat megbetegszik, majd meghal.
A kígyóknak, gyíkoknak szinte mindig több térfogat kell, mert kell vizes rész. száraz rész, kell normál meleg rész és kell egy forró pont is (40 fok körüli hűmérséklettel).
példa egy nagyméretűre (450 literes), ez 400-500 euró között mozog - ha jól látom, egy agama lakik benne (ha csak egy, elég neki négyszer kisebb doboz is egyébként)
A legegyszerűbb terrarisztikai állat a csiga, nem kell neki semmi túl speciális: elég egy rendes talaj, pl. földes kókusz, olyan vastag, hogy tudjon benne ásni ha akar, s valami rejtekhely - én pl. egy egyszerű régi virágoscserepet használok oldalra fordítva -, ezen kívül kell normál szobahőmérséklet és rendes, de nem túl erős fény, meg persze naponta friss étel és kis tál víz.
Na most, én igyekeztem trükkös terrarista lenni, szóval nem vettem rendes terráriumot, hanem egy egyszerű fedeles akváriumot használok (ez 4-szer olcsóbb, mint egy azonos méretű rendes terrárium), ezt rendeztem be. A levegőellátást pedig úgy oldom meg, hogy rést hagyok a tetőn, de lezárom kővel, ne lehessen felnyomni.
S mindez működött is. A fedelet nem lehet felnyomni most se. Azonban időközben a csigám elérte a felnőttkort, s igencsak erős lett.
Egyik reggel szokás szerint nézem mi a helyzet az állatokkal. Döbbenten látom: a szárazföldi csiga akváriumának fedele eltolva, hatalmas rés van, s a csiga sehol. Pár perc óvatos keresés után a csiga meglett: aludt ráragadva egy könyvre kb. 2 méterre az akváriumtól.
Szóval éjszaka betette testét a fedő résébe, s azt széttolta, hogy kiférjen, majd kimászott.
Azóta kisebb rést hagyok, s még egy követ helyeztem a résre, hogy ne lehessen széttolni.
Mivel már írtam saját múltbéli tapasztalataimról - lásd pl. itt -, bepótlom az előzményeket is.
Íme előbb az 5 év nemzetközi és magyar eseményei. Csak azok, melyekről akkor is tudomást vettem. Más fontos is volt, de akkor én 12-17 éves voltam, így megbocsátható, hogy sok fontos dologról egyszerűen nem szereztem tudomást, vagy tudomást szereztem, csak nem érdekelt akkor.
1980:
meghal Tito,
nyugati bojkott a moszkvai olimpia ellen,
legalizálják a szovjet táborban az első független szakszervezetet, a lengyel Szolidaritást,
Farkas Bertalan űrutazása,
Kubában véget ér a Mariel-kitelepülés,
Reagan megnyeri az amerikai választást,
katonai puccs Törökországban,
lelövik John Lennont;
1981:
puccskísérlet Spanyolországban,
merénylet II. János Pál ellen,
Izrael megtámadja Irakot, lebombázzák az épülő atomerőművet,
Charles és Diana esküvője Londonban,
egy katona lelövi Anvar Szadat egyiptomi elnököt,
a hadsereg átveszi a hatalmat Lengyelországban;
1982:
Argentína megtámadja a Falkland-szigeteket,
Izrael kivonul a Sínai-félszigetről,
Magyarország belép az IMF-be,
meghal Brezsnyev, a helyére Andropov kerül;
1983:
Reagan híres beszéde a gonosz birodalmáról,
katonai puccs Felső-Voltában, az ország neve ezután lesz Burkina Faso,
a szovjet légierő lelövi a KAL007 járatot Szahalin felett,
az USA megtámadja Grenadát,
az István a király film megjelenése.
1984:
meghal Andropov, utóda Csernyenko,
a Los Angeles-i olimpia bojkottja a szovjet tábor által, Románia kivételével,
merénylet Margaret Thatcher ellen,
megölik Jerzy Popiełuszko lengyel ellenzéki aktivistát, katolikus papot,
megölik Indira Gandhit,
Nicaraguában a szandinisták választásokat nyertnek, ezzel megerősítve 1979-es fegyveres úton történt hatalomra jutásukat,
hatalmas ipari katasztrófa Indiában.
Nekem személyesen a legnagyobb változást 1980 hozta. Tavasszal szüleim megmondták nekem, hogy Kubába költözünk még a nyáron, 5 évre. Már előtte furcsállottam, minek vett apám több Kubáról szóló könyvet, de így most összeállt a kép.
Én örültem a hírnek. Elsősorban azért, mert így megmenekültem budapesti iskolámtól, melyet minden szempontból utáltam. Aztán kiderült, a havannai iskolám még rosszabb, de azt akkor nem tudhattam. Valójában az igazi baj én voltam mindig, csak akkor még nem tudtam, hogy autista vagyok, s ennek fel nem dolgozásából van minden problémám.
Politikai véleményem akkor is volt, bár 1980-ban csak 13 éves lettem. Alapvetően a nyugat kritikálatlan híve voltam, pl. szó szerint hittem a Szabad Európa Rádió minden szavának. Olyan környezetben nőttem fel, mely teljesen erre vezetett. Az egész családi hangulat nálunk kb. ez volt, nevezzük "családi tízparancsolatnak":
a nyugati rendszer jó,
a szocialista rendszer rossz, eleve hibás, meg abszurd is,
a nagyhatalmak döntése volt, hogy nálunk szocializmus legyen,
a nagyhatalmak döntése ellen nem lehet tenni semmit,
semmi értelme hőbörögni, lázadni - sőt, aki lázad nyíltan, az szinte biztosan a hatalom provokátor ügynöke,
az egyetlen helyes megoldás elfogadni azt, ami van, ugyanúgy mint azt, hogy nyáron meleg van, télen meg hideg, okos ember ezt tudomásul veszi, s kész,
a megváltoztathatatlan dolgok tudomásul vétele nem gyávaság vagy erkölcstelenség,
más embernek kárt okozni erkölcstelenség, ilyet nem szabad tenni,
ha a másik ember bajba esik a rendszer igazságtalansága miatt, akkor segítenünk kell őt, addig a pontig, míg ez nem veszélyezteti életünket, s ha pedig veszélyezteti, akkor nem segíthetünk neki, de akkor is együtt érzünk vele,
alapvetően a rendszer működését illetően semlegesnek kell lenni, nyíltan ellenezni öngyilkos mártíromság, lelkesen támogatni viszont gerinctelen seggnyalás.
Az döbbenetes volt, hogy Lengyelországban hivatalosan engedélyeznek egy hatalomtól független szervezetet. Ez még az enyhébb kádári Magyarországon is elképzelhetetlen lett volna. Végül azzal magyaráztuk, hogy Lengyelország specifikus eset, ott a katolikus egyházat is meghagyták nagyfokú autonómiával és kollektivizáció se volt. Semmiképpen se következtetett ebből senki a rendszer általános gyengülésére.
Ráadásul a magyar közhangulat kifejezetten lengyellenes volt, bárki bármit is mond utólag. Az alaphangulat az volt "miért nem dolgoznak hőbörgés helyett?", "azt akarják, hogy mit etessük őket ingyen?", meg "csak azt fogják elérni, mint mi 56-ban: bevonulnak az oroszok és szétlőnek mindent".
Honnan tudtam mindezt 12-évesen? Onnan, hogy minden hétköznap délután órákig hallgattam a SZER magyar adását.
Arról, hogy Kubában mi vár fogalmam sem volt. Azt hittem, az amolyan ország kb. mint Magyarország. Gyorsan csalódtam: nagyon más a kubai rendszer, pedig hivatalosan ott is marxizmus volt. Ami leginkább megdöbbentett: semmit se lehetett kapni, a magyar áruszint kb. tizedén se volt a kubai helyzet. Még a nekünk, privilegizált idegeneknek fenntartott üzletek is kb. egy korabeli magyar kisvárosi közért szintjén voltak (erről voltak tapasztalataim, egyik nagybátyám/nagynénim Kazincbarcikán lakott, sokat vendégeskedtem náluk), messze egy akkori átlag budapesti üzlet alatt. Gyerekkoromban, 1-7. osztályosként Zuglóban laktam, a Nagy Lajos kir. útja és a Mogyoródi út kereszteződésénél - a sarki ABC-ban kb. dupla annyi választék volt 1980-ban, mint Havannában a diplomatáknak fenntartott speciális élelmiszerboltban (Diplomercado volt a neve, magyarul "diplo-piac").
Azt tudtam, hogy van Magyarországnál fejlettebb szocialista ország. Előző évben voltunk nyaralni Jugoszláviában, de ezt nem gondoltam, hogy lehetséges ennyire nyomorúságos rendszer mint a kubai.
Odafelé Budapest-Zürich-Madrid-Havanna útvonalon utaztunk, Madridban 2 éjszakát töltve. Ez nagy élmény volt, meg is írtam külön itt. A legnagyobb élmény itt két dolog van:
tele volt a város kéregető és mindenféle vackot áruló falangista egyenruhás emberekkel, az új hatalom tömegesen megszabadult Franco hű híveitől, akik nem árulták el az eszmét - ekkor még a helyi "MSZP" volt hatalmon Spanyolországban, azaz a volt állampárt reformista szárnya, s nekik létfontosságú volt, hogy bizonyítsák, ők igazi demokraták, így mindenhonnan kirúgták azokat, akik a korábbi rendszer hívei maradtak (a dolognak ezt a magyarázatát persze akkor nem tudtam, de maga a látvány hatása lenyűgözött),
tele volt a város pornómozikkal, minden sarkon volt vagy ilyen mozi vagy bordélyház vagy valami pípsó szerű létesítmény - az ok: Franco alatt még a házastársak közti utcai puszi is tilos volt, a közerkölcs súlyos megsértésének minősült, így hirtelen felszabadult a társadalom minden korlát alól, az ellenkező végletbe rohanva (persze 12 évesen személyes tapasztalatom nem lett semmivel, csak az egyes ilyen helyek előtti plakátokat bámultam döbbenten).
Kubába megérkezve, sokat elmélkedni azonban nem kellett a helyzetről, mert nagyobb stressz ért: orosz tannyelvű iskolába kezdtem járni, erősen kezdetleges nyelvtudással. Ráadásul a nyelvtudás miatt vissza is minősítettek, a budapesti 7. osztály elvégzése után ismét 6. osztályos lettem ott.
Bár lettek barátaim, s a nyelvet is megtanultam normál szinten kb. fél év alatt, sose éreztem jól magamat.
Szóval idegen iskola, idegen ország, ráadásul VIP-státuszban - biztos recept a teljes elidegenedéshez. A túlélésre játszottam.
A kubai éghajlat is sokk volt, de csak az első 2 hétben, aztán megszoktam. Ma már állítom: a karibi éghajlat a legegészségesebb az embernek, persze csak ha nem kell az ég alatt fizikai munkát végeznie. Annak idején a rabszolgák az ültetvényeken 4-5 év alatt belehaltak a munkába, nem véletlenül.
Mivel csak abban az évben lettem 13, nem is jártam sehova. A kubai tömegközlekedés is teljesen ismeretlen maradt számomra, iskolába/iskolából vagy vittek kocsival vagy mentem iskolabusszal, a lakóhelyemtől 2 sarokra volt az egyik iskolabusz-járat végállomása. Az iskolai tananyagból kb. semmi se érdekelt, nem is igyekeztem tanulni. Viszont magánúton sokat művelődtem, rendkívül gyorsan tudtam olvasni már akkor.
Az 1980-as év végére már tudtam tv-t is nézni, mert már tudtam ehhez elegendő szinten spanyolul. Ugyanis a nyelvet újra kellett tanulnom, hiába volt korábban - 3-6 éves koromban - anyanyelvi szintű spanyol-tudásom.
Az orosz iskolában persze érdekes volt megfigyelni az embereket, nagyon mások voltak a magyar gyerekekhez képest. A kubai gyerekek eleve egy egész más világ voltak, sokkal fejlettebbek a hasonló korú magyar gyerekekhez képest, s nem csak a lányok, hanem a fiúk is. A szovjet gyerekek viszont a magyaroknál is fejletlenebbek voltak, leszámítva a kaukázusi népeket - elég sok grúz és örmény gyerek tanult az iskolában -, még a 16 éves lányok is abszolút kislányosak voltak, a fiúk meg végképp: egy átlag 16 éve orosz srác kb. egy akkori 13-14 éves magyar szintjén volt.
A legjobban a testnevelés tantárgytól rettegtem. Amikor lehetett, igyekeztem kibújni alóla. Nem volt könnyű, mert a szovjet iskolarendszer 2 szent tabuja a természettudományos tárgyak és a sport volt. Sokan ezt nem hiszik el, pedig igaz: a társadalomtudományok a "futottak még" kategóriában voltak, pedig nem erre lehetett volna számítani egy kőkemény marxista államideológiájú országban.
Az év végén örömteli esemény jött: lepuffantották John Lennont. Spontán módon gyűlöltem őt. Persze éreztem, nem jó másik ember halálának tapsolni, de mégis: valahogy pozitív hír volt ez számomra. Akkor persze nem lettem volna képes elmagyarázni miért nem tetszik nekem Lennon. Ma se tetszik, hazug hiteltelen alaknak gondolom. A zenélésben meg nem egy nagy szám, szerintem Paul McCartney volt az igazi tehetség az együttesben, nem Lennon.
1981 elejére már azonban világos lett: minden kellemetlenség ellenére hatalmas többletet kaptam azzal, hogy megismerhetek egyszerre két új kultúrát: a kubait és a szovjetet.
Ezt megéreztem különösen 1981 nyári szabadságunk alatt, ahol tapasztaltam: mennyire megnőtt látóköröm azokhoz a haverjaimhoz képest, akik mindvégig csak Magyarországon éltek. Már csak az a tény is, hogy plusz 2 nyelven ki tudtam fejezni magamat, de maga a látás: az akkori átlag magyar fiatal nagyon korlátolt volt, pont úgy, ahogy én voltam az 1 évvel korábban.
A szabadságra Havanna-Madrid-London-Budapest útvonalon mentünk, direkt 2 éjszakát Londonban maradva, s ez teljesen véletlenül egybeesett a Charles-Diana féle esküvővel. Londonban léve még 14 éves se voltam, de 2 dolog nagyon meglepett:
a boltokban alig volt angol dolgozó, mindenhol külföldieket láttam, talán olyan 90 % körüli arányban láttam ázsiaiakat és négereket a kereskedelmi és szolgáltató munkahelyeken,
képtelen voltam megérteni, mi a jó abban, hogy emberek órákig állnak, várva, hogy az előttük elhaladó esküvői menetet lássák.
Londonban rávettem apámat, vegyen meg nekem 2 könyvet: a Guiness rekordok könyvet és a Britannica világatlaszt - ez utóbbi ma is megvan, itt van, tőlem 8 méterre -, persze baromi drágák voltak, a kettő együtt kb. 50 font, ami legalábbis nekünk nagyon sok volt, ez nagyjából apám havi fizetése keményvaluta részének nyolcada volt. A Guiness könyvből sokat tanultam angolul, sok új szót megismerve, az atlaszt meg hónapokig forgattam - eleve egyik hobbim máig a térképek nézése.
Aztán már ismét Kubában nagy volt a pánik a lengyel események miatt, hogy Jaruzelski tábornok átvette a hatalmat. Ez teljesen szokatlan volt, teljes szakítás a szovjet rendszerrel, ahol a hadsereg mindig alárendelt szerepet játszott, itt viszont hirtelen a Hadsereg került a Párt fölé. Minden ismerős, aki mert szabadon beszélni, nagyon meg volt ijedve, a Magyarországról jött hivatalos emberek, de a nem-magyarok is. A kubaiakat persze az egész nem izgatta, eleve a kubai rendszerben a Hadsereg és a Párt azonos, sőt a Castro-rendszer kezdetén csak Hadsereg volt, a Párt későbbi fejlemény. Eleve Fidel előbb lett hadvezér, csak jóval később komcsi pártvezér
De mindenki más ezt rossznak érezte, valami vészjósló jelnek, hogy a szovjet vezetés egyre keményebb lesz, s lassan vissza fogunk menni a Rákosi-korba. Nyilván a "munkásellenzék" meg örült ennek, dehát szüleimnek ebből a körből nem voltak haverjai, akik szabadon beszéltek volna.
Akkor alapvetően mindenki látta, a kommunisták és az antikommunisták is (s a reformkommunisták is az utóbbi része voltak, az csak taktikai kényszer volt, hogy magukat reformereknek adták el), hogy a rendszerrel súlyos bajok vannak. Az egyik táborban a megoldást abban látta, hogy vissza kell térni Sztálinhoz, amikor még "rend" volt, a másik meg a rendszer felszámolásában.
Nyilván az én szüleim mindig a "reformerek" oldalán álltak - alapvetően a kádári külkeres-pénzügyes szektorban ez volt az abszolút többségi vélemény -, így ők is féltek, nehogy a lengyel fordulat annak legyen jele, hogy beindul a sztálini visszarendeződés.
Senki se gondolt a valós megoldásra: hogy ez tényleg egy lengyel akció, s nem a szovjet vezetés rendezte. Pedig gondolhattuk volna - persze erre én se jöttem rá -, hogy ez már a szovjet rendszer azon időszaka volt, amikor félig halott emberek vezették az országot, akik maguk se tudták mi zajlik, így simán lehetséges volt egy önálló lengyel lépés is.
1982-ben már, a falklandi háború megint rávilágított, hogy Kuba nem szovjet csatlósállam. Míg Kuba világraszóló imperialista agressziónak értékelte azt, hogy a britek visszatámadtak az argentín támadásra, addig a Szovjetunió csak úgy pro forma tiltakozott, de érezhető volt, nekik végülis tök mindegy mi van a Falkland-szigeteken.
Magyarország belépése az IMF-be viszont vidám pillanat volt. Magát az eseményt nem értettem, nekem a reakció volt érdekes.
Már írtam, a későkádári diplomácia egyik szokása volt, hogy külföldi kiküldetésbe előszeretettel küldtek "munkásellenzékieket", így a magyar diplomaták nagy része, talán kétharmada ilyen volt. Humoros volt látni a kétségbeesésüket, hogy a szocialista Magyarország tagja lett az IMF-bűnbarlangnak.
Volt is akkor egy magyar diplomata Havannában, aki a magyar belépés után is nyomta a korábbi "imperialista elnyomós" szöveget, s kifejezte csodálkozását, hogyan tudták Kádár elvtársat megtéveszteni tanácsadói, hogy az ország belépjen a pokoli IMF-be.
Aztán nyári szabadsága alatt a Külügy párttitkára hívatta is őt "baráti" eszmecserére, ahol azt mondta neki "elvtárs, adunk neked 3 percet, hogy eldöntsd, szeretnél-e továbbra is magyar diplomata maradni, mert ha ennyire nem értesz egyet Pártunk vezetésével, akkor esetleg megfontolhatnád, nem akarnád-e pl. a kubai állampolgárságot kérvényezni, majd elhelyezkedni inkább a kubai elvtársaknál mint diplomata", legalábbis ez volt a sztori, amit meséltek aztán. Az illető aztán látványosan többet nem beszélt a kérdésről.
Az év végének nagy eseménye volt Brezsnyev halála. Bár helyére egy másik félhalott jött, mégis hatalmas jelkép volt. Elég annyit mondani, Brezsnyev a születésem előtt lett nagyfőnök, szóval maga a változás megrengette a stabilitás érzését.
1983 nyarán, szabadság alatt megismerkedtem a magyar szamizdatos ellenzékkel. Merész dolog volt így visszagondolva, még 16 se voltam, de nálam 1 évvel idősebb haverommal elmentünk az egyik címre, amit bemondott a SZER magyar adása. Mégpedig Budakalászra mentünk, az egyik Beszélő-terjesztő lakására. Ez Kiszely Károly volt, ő sajátos alak volt, egyrészt mert kifejezetten keresztény világnézetet hangoztatott, megtagadta a katonai szolgálat teljesítését ilyen alapon, másrészt meg később nem állt be se az MDF-hez, se az SZDSZ-hez, sőt a rendszerváltozás indulásakor abbahagyott minden közéleti tevékenységet, kizárólag a természetvédelem kérdésének szentelte magát.
Kiszely kissé meglepődött, hogy 2 vadidegen kamasz csak úgy becsönget hozzá, s a SZER adására hivatkoznak. Eleinte kissé tartózkodó volt, kérdezgette kik és mik vagyunk. Külön ijedtséget okozott, amikor elmondtam, hogy apám külszolgálatos, azaz végülis annak a rendszernek a része, ami ellen ő küzd. De aztán baráti hangulat alakult ki, a végén ingyen is adott tucatnyi szamizdat-kiadványt, sőt még 2-szer találkoztunk vele a következő hetekben.
Otthon mutattam apámnak 2 szamizdatot. Ő is kissé megijedt, de csak annyit mondott, hogy "óvatosnak kell lenni az ilyesmivel", de azt nem mondta, többet ne menjek a szamizdatosokhoz. Én meg mentem, a korai ős-SZDSZ szinte minden tagjánál jártam legalább 1-szer. A legjobban Kőszeg Ferencre emlékszem, de voltam 3-szor Krassó Györgynél, de még pár név: Rajk László felesége, Haraszti Miklós, Solt Ottília, Demszky Gábor. Egyszer a Zorbánnál is találkoztam - persze akkor nem tudtam ki ő, de utólag rájöttem -, éppen vendégségben volt Kőszegnél, amikor mentem Kőszeghez. A legérdekesebb alak Krassó volt, aki már akkor szidta a többieket, hogy "kollaborálnak a hatalommal".
Nem tudom leírjam-e, illendő-e, de leírom: Krassó mind a 3 alkalommal alsógatyában fogadott minket, meztelen felsőtesttel és mezítláb, aztán megtudtam másoktól, ez a szokása. A 3. alkalommal ezt tovább fokozta, hogy amikor bevezetett minket a szobába, ahol vendégeit fogadta, egy meztelen nő feküdt az ágyban - persze betakarta magát a kritikus részeken egy lepedővel, de látszott: teljesen meztelen. Onnan tudom kicsoda, hogy a nő - akkor 30-as fiatal nő, Krassónál kb. 20 évvel fiatalabb -, hogy vendégeskedésünk vége felé felállt, majd átnyújtott két meghívót "nem akartok eljönni a kiállításomra a jövő héten?" szavakkal. Elmentünk a kiállításra, szóval tudom: a ma is élő és alkotó Háy Ágnes volt az illető, aki Krassó felesége volt abban az időben, s Krassó egyetlen gyerekének anyja.
Én nagyon elégedett voltam magammal, hogy ilyen bátor ember vagyok. Pedig röhejes, mert semmit se tettem valójában. Mindenesetre fontolgattam, hogy hivatásos forradalmár leszek. Ami persze még röhejesebb. Valójában az az egész szamizdatos kör egy zárt szekta volt. A Budapesten élő haverom rendszeresen járt hozzájuk, még az úgynevezett Hétfői Szabadegyetem előadásaira is. Ő mesélte 2 negatív tapasztalatát:
egyrészt időnként látványosan követték őt cvivilruhások,
másrészt - s ez volt a rosszabb - a szabadegyetemesek éreztették vele, ő idegen test ott.
Ekkor gondoltam először azt, hogy ez az egész demokratikus ellenzék nem teljesen tiszta dolog.
Nagyon hatott rám ugyanezzel párhuzamosan George Orwell. A készülő 1984-es emlékév miatt mindenhol Orwellt nyomatták, mármint a nyugati médiákban. Én meg vettem a fáradságot, s elolvastam nem csak 2 agyonreklámozott művét, hanem a többit is, sőt a publicisztikáját is. (Angolul akkor nem tudtam még ehhez elegendő szinten, de a Kubába utazás alatti madridi megálló alatt megvettem a műveket spanyolul.)
Máig vallom, a legjobb műve a Keep the Aspidistra Flying, magyarul A fikusz és az Antikrisztus címen jelent meg. Nem annyira politikus mű, de az egész rendszerkritikusság emberi részét mutatja be. Pár éve filmet is csináltak belőle - A Merry War a film címe -, a film nem is rossz.
Tulajdonképpen ekkor találkoztam először olyan emberrel, aki egyszerre kritizálja a szovjet és a nyugati rendszert. Ez számomra reveláció értékű volt. Annyira, hogy ez volt 1993 előtti életem egyetlen szakasza, kb. 10-12 hónap, amikor mégse voltam a nyugat kritikátlan híve.
De 1984 tavaszának végén visszatértem oda, hogy mégis a nyugat a legjobb.
1983 végének két nagy eseménye volt.
Az egyik a koreai utasszállító lelövése volt. Ez akkora hír volt, hogy még a szovjet iskolában is vitáztak róla, teljesen nyíltan, ez nagyon szokatlan volt.
A másik az USA támadása Grenada ellen, teljesen kitalált okok alapján. Én persze az USA oldalán álltam teljes mértékben, így nagyon megdöbbentett apám reakciója. Apám olyan típus volt, hogy ritkán fejezte ki belső gondolatait, de amikor mégis, akkor hatásosat mondott. Számomra megdöbbentő volt, hogy apám nem azt mondta, amit a SZER és Amerika Hangja, hanem azt "ezek ugyanolyanok, mint az oroszok". Nem értettem, miért lett apám hirtelen "komcsi". Csak évekkel később értettem meg.
Sokat küzdöttem magamban, hogyan oldjam fel a "jó nyugat" meggyőződést azokkal a nyugati jelenségekkel, melyek nekem se tetszettek. Amolyan kognitív disszonanciával oldottam meg: igyekeztem kimagyarázni ezeket a jelenségeket.
1984-ben jött egy újabb félhalott ember a Szovjetunió élére. Úgy tűnt, ez ezentúl így lesz.
Engem legjobban ebben az évben az lepett meg, hogy Nicaraguában a szandinisták választásokat nyernek, szabad és demokratikus választásokon. Addig az volt az elképzelésem, hogy az egész világ ellenzi a kommunizmust, szocializmust, így ha bárhol van szabad választás, akkor bukik a szocialista/kommunista erő. Meglepetés volt, hogy itt nem ez történt.
Persze az év nagy híre még a Los Angeles-i olimpia bojkottja volt. A sport akkor se érdekelt, de felháborítónak találtam.
Ebben az évben nagy élményem volt a Berlini Fal. Kubába nem a szokott madridi átszállással mentünk, hanem Budapest-Berlin-Gander-Havanna útvonalon. A mi útlevelünkkel szabadon lehetett menni oda-vissza a Falnál, a 3 nap alatt többször is áthaladtunk, gyalogosan is, metróval is. Ez újabb érv volt számomra a kommunizmus ellen.
Az év végén, 1984. december 24-én éppen egyedül ültem - szülők elmentek vendégségbe egy ismerős lengyel családhoz -, s immár 17 évesen arra jutottam: valami történni fog. Azóta se tudom, ez már megtörtént-e vagy még várni kell rá.
A médiák alig számoltak be róla, mégis nagy esemény történt 2024. szeptember 13-án Szingapúrban: hivatalosan is megalapításra került az Egyetemes Ferencista Egyház. Ez lesz a katolicizmus új neve.
Ekkor a "Ferenc pápa" álnevet használó patagóniai ateista gazember fontos beszédetmondott. Ebben kijelentette, szó szerint idézem: "Az egyik dolog, ami leginkább lenyűgözött az itteni fiatalokban, az a képesség a vallások közötti párbeszédre. Ez nagyon fontos, mert ha az ember vitatkozni kezd, hogy „az én vallásom fontosabb, mint a tiéd…”, vagy „az enyém az igaz, a tied nem igaz…”, ez hova vezet? Valaki válaszoljon. [hang a közönségből: pusztuláshoz] Így van. Minden vallás Istenhez vezető út. Hasonlattal élek, a vallások olyanok, mint a különböző nyelvek, amelyek kifejezik az istenit. De Isten mindenkié, ezért mindannyian Isten gyermekei vagyunk. "De az én Istenem fontosabb, mint a tied!" Ez igaz? Csak egy Isten van, és a vallások olyanok, mint a nyelvek, Istenhez vezető utak. Hol szikh, hol muszlim, hol hindu, hol keresztény. Érthető? A fiatalok közti vallásközi párbeszéd azonban bátorságot igényel. A fiatalság kora a bátorság kora, de vissza lehet élni ezzel a bátorsággal olyan dolgok megtételére, amelyek nem segítenek. Ehelyett legyen bátorságunk az előre lépéshez és a párbeszédhez.".
Persze szokásos ferenci szózuhatag, direkt kétértelműre fogalmazva. A jelenleg magát római pápának nevező személy mindig ezt csinálja. Módszere a következő:
az egyenes fogalmazás kerülése, minden szava érthető így is, meg úgy is, így aztán bárki bárhogy is érti, az értelmező lesz a hibás, miért nem értette a másik módon,
ügyesen egyértelmű nyilatkozatok is elhangzanak, mindkét oldal szájíze szerint, így ezekre lehet hivatkozni.
Jó példa a homokosság kérdése. A szándék nyilvánvaló, ez a homokosság legalizálása, de ez nyíltan sosincs kimondva, csak sejtetve. Aztán eltelik egy bizonyos idő, s egyértelműen keresztény beszédet mond egy másik ügyben. Az ellentábor persze érti mi megy: folyamatos érzékenyítés, szoktatás, idomítás a nagy cél - a kereszténység megsemmisítése - érdekében.
Aki a nagy képet nézi és nem teljesen hülye - legyen akár keresztény, akár nem - jól látja mi zajlik. Ferkó "pápa" szándéka a katolicizmus teljes átprogramozása, de mivel ez nem egy protestáns felekezet, ahol bármi bármikor megtehető (ott csak fel kell "fedezni" a Biblia új értelmét, s ami tegnap "igen" volt, az ma már "nem"), a hadművelet nem vihető végbe ilyen könnyen. Miért nem?
Mert hiába elvileg teljhatalmú és tévedhetetlen a római pápa a katolikus tanítás szerint, a valóságban egyikkel se élhet szabadon. A szervezet és a tanítás túl régi, s megvannak nem csak a szabályok, de a szokások is.
A teljhatalom ellen ellenáll az egész egyházszervezet, helyben is, a központban is. Ferkó ezt helyesen észlelte: lassan halad, folyamatosan tölti fel saját embereivel a szervezetet, nem elsietve ezt.
Azt mégsem teheti meg, mint Mihail Gorbacsov a Szovjet Kommunista Párttal, ahol alig 2 év alatt sikerült Gorbacsovnak kirúgnia a vezetésből minden ellenfelét, majd még 2 év alatt leépíteni tulajdonképpen az egész szervezetet, melynek ő volt a vezetője, aztán pedig még további 2 év alatt mindent bedönteni. A Katolikus Egyház százszor erősebb talapzaton áll, mint a Szovjetunió Kommunista Pártja.
Ugyanez a római pápa tévedhetetlenségének dogmája. Ferkó tudja, hiába élne vele, nem működne: ez azonnal egyházszakadást okozna, s a nagyobbik fél nem vele maradna, hanem az ellentábornál. Ma már a világ katolikusainak zöme nem európai, s Európán kívül nagyon népszerűtlen ez a "reformkatolikus" vonulat. Ferkó viszont nem akar egy kis reformkatolikus szektát - ez gyakorlatilag a mai német katolikus egyházból és még pár nyugati progresszívista csoportból állna -, az ő célja az egész egyház megváltoztatása.
De mi is a kértértelmű a szingapúri beszédben? Egyrészt az, hogy a beszéd egy része nyilván igaz (lásd, tényleg jó a vallások közti párbeszéd). Másrészt meg az, hogy tény, hogy minden vallás kifejezi az istenit. Viszont ebből sehogy se következik az a sugallat, hogy minden vallás Istenhez vezet.
Amit krisztusgyalázó Szivárvány Ferkó előad az a szabadkőművesség eszméje. Véletlen lenne?
A tradicionalizmus hasonlót mond, de világosan. Minden vallás annak terméke, hogy emberek keresik az utat Istenhez. Ebben az értelemben minden vallás isteni. Viszont nem minden vallás vezet ténylegesen is Istenhez. Lehet párbeszéd - sőt ez jó is -, de nem keveredés. Tradicionalistának lehet lenni sokféle vallás híveként, sőt ateistaként is, de ettől még nem lesz "mindegy" a vallás.
Az pedig teljesen abszurd itt, hogy egy katolikus egyházfő tulajdonképpen kijelenti, a katolicizmus nem fontos. Hiszen ha "minden út Istenhez vezet", akkor ő személyesen mire van? Ezek szerint a teljes katolikus szabály- és szokásrend tulajdonképpen egyfajta bohóckodás. Tulajdonképpen minek bármit is úgy tenni, ahogy ezt a katolicizmus mondja, ha van "sok út Istenhez"? Pl. azt mondom, én inkább nem tartom be a házassági hűséget, hanem elveszem feleségül a szeretőmet is, hiszen az iszlám engedi a többnejűséget, én így jutok Istenhez.
Most hogy megindult az izraeli különleges katonai művelet Libanon ellen, érdemes összehasonlítani az orosz különleges katonai művelettel Ukrajna ellen.
Libanon ellenséges ország, mármint izraeli szemszögből. Nincs ok óvatoskodni, mindenhol ellenség rejtőzik, akár hivatalosan katonai, akár polgári köntösben. Célzottan polgári célpontot támadni persze háborús bűn, de ezt könnyű kimagyarázni: ha az ellenség polgári célpontot katonai céllal használ, akkor az megszűnik polgári célpont lenni. Pl. ha egy kórház pincéjében fegyverraktár van, akkor a kórház célzott támadása normál hadicselekmény, nem háborús bűntett. S utólag nehéz bizonyítani, hogy nem volt ott fegyverraktár.
A lényeg: egy normál háborúban, ahol egyértelműen ellenségek vannak, a dolog menete - ezt átvettem egy szakértőtől, nem én találtam ki a frappáns megfogalmazást - a következő: ház van - bomba jön - ház nincs.
A nyugati liberális álhírek Ukrajna kapcsán viszont nem ilyet mutatnak, hanem - hazug módon, barbár támadásokat emlegetve - ukrán lakóházakat, ahol ki lett lőve pl. pár lakás, vagy lezuhant egy erkély, tehát a ház áll, sérült állapotban.
Ez mit jelent katonai értelemben? Egyetlen dolgot: az adott ház nem volt célpont, hanem másodlagos találatot kapott.
Jó, hogy van ez a háború Libanonban - persze nem jó, de most átvitt értelemben -, sokan így meglátják mi lenne Ukrajnában, ha az oroszok tényleg támadnák a civil célpontokat.
tényleg a házra célzott az izraeli haderő, az eredmény jól látszik
Antonio Gramsci marxista filozófus, politikus korszakalkotó meglátása a szellem győzelme az anyag felett.
A Gramsci korában élt marxisták fő baja az volt, hogy miután megvalósult az első sikeres marxista forradalom a világban - Oroszországban -, s kiépült az új kommunista államrend, mégis hogyan lehetséges, hogy az nem teljesített szinte semmit abból, amit ettől minden marxista várt. Sőt még rosszabb is lett a kisember élete annál, mint amit megdöntött.
Gramsci ugyanis elég okos volt ahhoz, hogy lássa, itt nem ideiglenes nehézségekről van szó, hanem a rendszer általános rendszerszintű problémájáról.
Tulajdonképpen Gramsci kijavította Marxot legfőbb tévedésében, hogy a gazdaság mindent meghatároz. Ő éppen az ellenkezőjére mutatott rá: hogy a szellem olyan erős, hogy képes a gazdaságra is visszahatni.
Gramsci alapján még azt is megjósolták egyes követői, hogy a szovjet rendszer össze fog omlani! Miért? Mert a lét nem határozza meg a tudatot, azaz hiába foglalták el a kommunisták az államot és a gazdaságot, ezzel nem lesznek sikeresek, mert a szovjet lakosok tudata maradt a régi. S persze ez teljesen igaznak bizonyult: amint csökkent az erőszak Sztálin halálával, lassan egyre nyíltabban jött vissza minden régi érték az emberekben, majd amikor a rendszer teljesen engedékeny lett a gorbacsovi időkben, kiderült: hiába telt el 3 nemzedéknyi idő a kommunizmusban, az orosz emberek nem lettek lélekben kommunisták, még a eszmében hívők is kulturálisan idegen mintákat követnek.
Aki élt valaha huzamosabb ideig szovjet emberek között, az mindezt személyesen is átélhette: a szovjet kisember tulajdonképpen semmilyen szempontból se volt kommunista agyú. Mindenki tudta, mit kötelező mondani, azt el is mondta hibátlanul, onnan túl meg mindez semmiben se érvényesült személyes életében. Én köztük éltem nap mint nap 5 éven keresztül, s hívő kommunistát láttam ugyan, de olyat egyet se, aki az elvet saját életében is érvényesítette volna.
A legviccesebb apró dolgokban lehetett ezt megtapasztalni. Az az ember, aki csillogó szemmel beszél a közös tulajdon szépségéről, a szövetkezetekről, aztán elmondja kicsit később, ő milyen leleményesen megvédte a saját virágait az idegenektől, mert ha nem tenné, akkor senki se törödne velük, mert "ami mindenkié, az senkié", s a virágokat letaposnák, kiszáradnának, most meg, hogy csak az övéi, lám milyen szépen fejlődnek.
Az igazi gramsciánus marxisták persze azt vonták le mindebből, ami logikusan következik: a politikai hatalom megszerzése nem a fő cél, hanem az igazi cél az emberek tudata feletti kontroll. Amint az emberek önként úgy kezdenek gondolkodni, ahogy ezt a marxisták akarják, a politikai hatalom meglesz magától is, nem is kell erőszak hozzá: az emberek önként megadják.
S természetesen mindez minden más eszmével is kiválóan működik: a hatalomért harcolni nem kell, ha a hatalmunk alapját képező ideológia általános vélekedéssé válik.
Ha pl. mindenki elhiszi, hogy alapvető emberi jog minden, ami korábban perverziónak számított, akkor nem kell kampányolni a perverzió elismeréséért, mert eleve mindenki ki fogja nevetni a fogalom használatát, az "laposföldes őrületnek" lesz számítva.
A magyar "jobboldal" gyengesége, hogy ezt nem ismeri el. Ma már vannak próbálkozások ugyan, de még mindig a "baloldal" ért jobban ehhez a Gramsci-féla küzdelemhez.
Ezen a hétfőn jó példát láthattunk erre.
A társadalomellenes szándékú alkotmányjogász Karsai Dániel meghalt a múlt héten. Az egyik ballib politikus kikényszerítette, hogy a Parlament emlékezzen mag haláláról - teljesen szokatlan, alapvetően csak hivatalban lévő politikusok, volt magasrangú politikus, kiemelt személyek esetében szokás ez. Karsai egyik se volt, a saját táborán belül se volt az elit között.
De az akció jól kiszámított volt. Mindenki szót fogadott, s felállt a teljesen indokolatlan megemlékezésen - ez abszolút spontán reakció, nem felállni halottgyalázásnak tűnhetne, így mindenki inkább feláll. Miközben az egész nem az adott személyről szól, hanem arról, amiért dolgozott: a gyilkosság törvénybe emeléséről.
Kövér László - egyedüliként - megérezte, mi zajlik, de ellene tenni ő se tudott:
A Népszava - rendkívül őszintén - másnap meg is írta:
- nem Karsai a téma, hanem az eutanázia.
El kell ismerni, ügyes akció volt a Nomentum részéről. S a csapdába az egész Fidesz- és KDNP-frakció beleesett.
A talpramagyarok jelképe a lyukas zászló. Ami egy nemzeti jelkép.
Emlékszem, mekkora halálhörgés volt 2002-ben, amikor Orbán áprilisban, a választások első fordulója után azzal állt ki, hogy az akkori Fidesz-MDF választási koalíció hívei viseljenek kokárdát, ezzel népszerűsítve, hogy "sokan vagyunk".
Én egyébként direkt nem tettem fel, mert utálom az ilyen tömeges dolgokat, pedig én is rájuk szavaztam. Néztek is sokan rám furcsán: íme egy komcsi! Különösen furcsa volt így, kokárdamentesen bejárni a Pázmányra - akkor hallgató voltam ott -, ahol a diákok kb. 85 %-a kokárdát hordott.
De óriási műbotrány lett: micsoda dolog, hogy ilyet tesz egy párt.
Most viszont, olvasom, a Párt ukáza a Tiszai Talpramagyarok döntéséről: elfogadható, mert segít a Zorbán ellen.
Egyébként Talpramagyar Péter ezt nagyon nem gondolta át. A címer kivágása azt jelenti: elutasítom a magyar címert. A Tiszalibbantak ezek szerint elutasítják a történelmi magyar címert???
Történészként egy sor érdekes írása van, politikusként egy marha - van ilyen. Olvastam több könyvét is.
A gyöngyszeme az egésznek az "államfüggetlen polgárság" koncepciója. Teljesen abszurd állítás, csak bele kell mélyedni.
Azért mindenképpen piros pont Romsicsnak, hogy nem kezd el a bourgeois-citoyen vonalon halandzsázni. Hanem teljesen természetesnek veszi, hogy a polgár a vagyonos, gazdag ember - helyes, ez így is van.
Ezután elmondja, a polgárság csak akkor lesz a liberális demokrácia támasza, ha jólétének forrása nem az állam, azaz képes magát függetleníti anyagilag az államtól. Míg ha a polgárság erősen függ az államtól, akkor inkább állampárti, az "autokrácia" támasza.
Mi is a liberális demokrácia lényege? Az, hogy a nyilvános közhatalom erősen korlátozott, tulajdonképpen ki van szervezve a civil szektornak - az állami hatalmi apparátus gyenge, mert csak a hatalom egy részét szervezi. A liberális demokráciában a polgárságtól több dolog függ, mint az állami vezetéstől. Lásd mondjuk a mai USA-t: ki vonná kétségbe, hogy pl. Soros gazda hatalma nagyobb, mint egy hivatalos amerikai, kormányon lévő politikusnak? Ennek következtében vajon miért lenne a polgárság állampárti? Természetes nem az, azaz valóban támasza annak a rendnek, mely hatalmat ad kezébe, a liberális demokráciának.
Ha viszont az állam erős, akkor a polgárság elemi érdeke szövetségben lenni vele. Azaz inkább "autokrácia"-párti.
Tehát Romsicsnak tényszinten igaza van.
Viszont az alapkérdés szóba se kerül: de mindez miért jó a társadalomnak? Hiszen a társadalom legnagyobb része nem polgár - még a leggazdagabb országokban sem -, a valóban érdervényesíteni képes nagypolgárság pedig mindenhol törpe kisebbség.
Szóval ha ez így van, akkor vajon miért kellene egy olyan rendszert éljenezni, ahol az állam gyenge, de egy törpe kisebbség meg erős az állam ellenében? Kinek lenne ez jó, a törpe kisebbséget leszámítva?
A cikk szerint 1956 egy kommunista forradalom volt. A forradalom célja állítólag a "sztálinizmus" eltávolítása volt, helyére "igazi kommunizmus" állítása.
Az ürügy persze Orbán Balázs, de a cikkíró főleg a ballib megszólalókat kritizálja, mert ők - szerinte a történelmet meghamisítva - nyugatos, polgári-liberális felkelésként értelmezik 1956-ot.
Egyébként a ballib szellemi táborban tényleg sokáig egyszerre volt meg a két narratíva, ennek oka, hogy a tábor két alkotórésze mást-mást mondott, s ezeket kellett összehangolni:
a későkádári ellenzék ballibbé lett része, az SZDSZ és a korai Fidesz, természetesen mindig ezt a nyugatos, polgári-liberális elemet hangsúlyozta, ezt kiegészítve a szovjetellenes nemzeti felszabadító harccal,
a reformkommunista gyökerekből táplálkozó MSZP nyilván nem mondhatta ugyanezt, így ők tényleg ezt a "baloldali forradalom", "nem antikommunista, hanem antisztálinista","emberarcú szocialista" vonalat igyekezték képviselni.
Tulajdonképpen az egész akkor változott meg, amikor a Fidesz nyitott keletre, 2009-től. Innentől kellemetlen lett minden "szovjetpártinak" tűnő narratíva, azaz immár a baloldal se beszél azóta "baloldali forradalomról", hanem a fő narratíva, hogy "a nyugathoz akartak tartozni", meg egyre keményebben megy az oroszellenesség, az akkori szovjet agressziót a mai Oroszország bűnének tekintve.
A hivatkozás a cikkben a munkástanácsok egyes dokumentumai, melyek tényleg antikapitalisták voltak, lásd "gyárat vissza nem adunk".
Azonban ez egy hatalmas logikai bakugrás. Nemigen van arra bizonyíték, hogy ennél több antikapitalizmus is lett volna. Egy dolog az államosított nagytőke visszaprivatizálásának ellenzése, más dolog a marxista társadalom akarása. Különösen a föld esetében: a nagybirtokok felosztásának követelése régi igény volt, ennek támogatása semmiképpen se marxizmus tehát.
S van persze még 2 fontos szempont.
Az egyik: a munkástanácsok nem fejezték ki 1956 üzenetét, ők csak az egyik szereplő voltak.
A másik: abszolút nem zárható ki a taktikai momentum. Akadtak 1956-ban is olyanok, akik belátták, nincs esély a teljes függetlenségre a nemzetközi politika miatt, így valami köztes állapotot tűztek ki: a finn modellt, de legalább a jugoszlávot.
Nem vagyok Harry Potter rajongó, s ezzel enyhén fejeztem ki magamat.
Valójában csak a legelső filmet "láttam", de azon is elaludtam a 25. perc környékén.
A következő hír azonban felhívta figyelmemet:
Megakadt a szemem a néven: ez nagyon furcsa: véletlenül értelme van magyarul egy angol névnek, lásd "galagonya".
Utána is néztem: hát persze, csak a magyar verzióban hívják így.
Ez egy nagyon hibás és felesleges szokás: emberek nevét "lefordítani", jellemzően valamilyen vicceskedő módon. A magyar filmterjesztés ezt csinálja hosszú ideje filmcímekkel, az is erősen zavaró. De a nevek felesleges magyarítása ennél is rosszabb.
Ennek csúcsa - ezt már írtam -, amikor 25 éve Jimmy Hoffa neve le lett fordítva egy amerikai film magyar szinkronjában "Petőfi Sándorra".
A jelenség több szempontból is hibás:
az olvasó/néző nem az eredeti szerző gondolatait ismeri meg, hanem a fordító leleményességét,
a csak a fordítást használó néző/olvasó nem képes kapcsolatot találni a ferdített név és az eredeti név között,
növeli a műveletlenséget és a bulvárt, hiszen az eredeti név semmiben se utal a galagonyára, ez kb. olyan, mintha valaki "Barack Obama" nevét magyarul "Barack Őszi" alakban "fordítaná", miközben az elnök neve afrikai-muszlim-arab eredetű és jelentése "áldott", ugyanaz a név, mint a zsidó "Baruh".
Eleve az egészet olyan lenézőnek látom, a Harry Pottert olvasó magyar gyerek felé az üzenet: "jól van, hülyegyerek, neked így is jó lesz". Nehogy már véletlenül megismerje a magyar gyerek az eredeti művet, nehogy utána nézzen bárminek is!
Röviden: az anyád galagony, Tóth Tamás Boldizsár! (Ő a könyvsorozat magyar "fordítója".)
Direkt alaposan megnéztem a híressé lett Orbán Balázs interjút. Azaz nem hagyatkoztam a leírt szövegekre.
Tulajdonképpen ugyanaz az eset, mint MZP 2021-es Partizán-interjúja. Akkor MZP kimondta őszintén azt, amit az ő oldala gondol. S nyilván mindenki tudta, mit gondol az oldala, csak ezt kimondani nyíltan nem szabad.
Orbán Balázs nem mondott semmi botrányosat, hanem kimondta az igazságot. Csak épp elfelejtette, hogy ezt egy elemző vagy egy újságíró kimondhatja, de nem egy vezető politikus.
Hiszen mit mondott? Azt, hogy nincs értelme fegyveresen ellenállni biztosan vesztes csatában, jobb ilyenkor a megadás. a kompromisszum. Alapigazság.
Miközben tudnia kellett volna, hogy ő mint vezető politikus nem fogalmazhat szabadon, s minden szava ki lesz forgatva. Ahogy ez meg is történt. Balázs egyszerűen rossz politikus. A politikus az ugyanis egy szakma, s megvannak a maga szabályai, pl. sose szabad őszintének lenni.
Persze a kormány meg fogja ezt oldani: sokkal ügyesebb a kármentésben a Fidesz, mint a ballibek.
Plusz Gyurcsány azonnal ugrott és segítő kezet nyújtott Orbánnak - mind a kettőnek, a Balázsnak és a Viktornak is -, rá mindig lehet számítani:
Hiszen ennél jobb nem is lehet. Az 1956 letörésére alapozott kádári rendszer kései képviselője, a KISZ KB volt titkára, akinek ráadásul a felesége Kádár közeli munkatársának unokája, kiáll 1956 mellett. Ideális helyzet.
Persze mindenképpen sajátos az új ballibbant direktíva. E szerint Szálasi hős volt, hiszen küzdött a putyinista agresszorok ellen, nem adta meg magát, míg a debreceni muszkavezető bábkormány meg zorbánista volt.
A napokban arra ébredtem, hogy életem korai szakaszának kulcsszava a "megúszás".
Amikor 6 éves koromban visszakerültem Magyarországra, olyan stresszként hatott ez rám, hogy képtelen voltam feldolgozni.
Bár akaratlanul, de szüleim csak rontottak a helyzeten. Szüleim - különösen anyám - arra próbáltak nevelni, hogy nekünk jóknak kell lennünk mindentől függetlenül, a rosszra nem szabad reagálni rosszal. Pedig ateisták voltak szüleim, azaz ez nem valamiféle vallási elv miatt volt. Szüleim nagyrészt ezt magukra is alkalmazták, ami miatt sokszor átverték őket. Tényleg nagyon ritkán fordult elő, hogy ne ez alapján cselekedtek volna. Tulajdonképpen ez amolyan krisztusi erőszakmentesség elv volt, de a végletekig víve, azaz nem keresztény elv, mert a kereszténység ilyet nem tanít, a kereszténység inkább egyfajta erőszakellenességet tanít, azaz nem ellenzi az erőszakot, ha annak célja erőszak megelőzése, megállítása.
Amikor aztán elkezdtem iskolába járni 1973 szeptemberében, folyamatosan rettegtem, képtelen voltam alkalmazkodni. Persze akadt azért pár haverom, de ők is mind az én típusomtól voltak, azaz ők is marginális gyerekek voltak, akik szintén nem tudtak alkalmazkodni, így tőlük sem számíthattam segítségre.
A lélek persze valahogy kell, hogy feldolgozza a helyzeteket, így én azt alakítottam ki magamban, hogy mindenkit mélyen lenéztem, persze titokban, hiszen nyíltan nem mondhattam ki. Utáltam rokonaimat, tanáraimat, diáktársaimat, a szomszédokat, mindenkit, s ez alól kevés ember volt kivétel. Ez felsőbbrendűségi érzést adott nekem.
Sokat segített, hogy értelmi képességeim valóban az átlag felett voltak, így visszaigazolást is kaptam, hogy teljesen legitím érzés mindenkit gyűlölni.
Elkezdtem emellett a jövőben élni. Azaz a jelent kellemetlen időként éltem meg, melyet kénytelen vagyok eltűrni. Ami most van, azt meg kell úszni, de majd elmúlik - ez lett az életelvem.
Ez sajnos nagyon káros, mert sose oldja meg az ember a problémáit, azokat mindig elhalasztja. Részben - szerencsére már jóval kisebb mértékben - ez ma is jellemző rám.
A Macarena című spanyol szám volt 1993 világsikere.
Valójában a Macarena egy spanyol női név, emellett Sevilla egyik kerületének neve, a régióban emiatt a név népszerű.
A sevillai Macarenai Szűz Mária fafaragás egy XVII. századi alkotás, a sevillai főtemplom oltárát díszíti, a XX. sz. vége óta hivatalos szentkép státusza van. A húsvéti körmenetben Sevillában a képet körbeviszik a hívők.
Az 1993-as dal nem sértő, mert nem a szentképre utal, hanem magára a névre, ez pedig így kb. "sevillai nő" értelmet hordoz.
Kevéssé ismert: egy fekete-afrikai ország, mely az európai-közelkeleti civilizációtól függetlenül jött létre, s tartósan létezett hosszú időn keresztül.
Az állam neve Kongó, de míg ma ez régiót jelent - 2 Kongó nevű ország is van -, ez akkor a kongó nép nemzetállama volt, legalábbis annak indult.
A kongó nép máig létezik, ez az egyik bantu nép. Angolában a lakosság 15 %-a kongó, Kongó-Brazzavile-ben 40 %, Kongó-Kinshasában pedig 2 %. De a nyelv a Kongó Királyság egykori területén máig közvetítő nyelv, azaz más emberek is beszélik idegen nyelvként. Az érintett területen használatos a kongó nyelv ma is állami szinten, kiegészítő nyelvként, azoknak, akik nem ismerik az állami hivatalos nyelvet (francia, ill. portugál).
Felmerülhet a kérdés: ha egyszer Kongó-Brazzavile-ben a lakosség 40 %-a kongó, miért nem ez a nyelv. A válasz az, ami mindenhol Afrikában. A határok szinte sehol se etnikaiak, Kongó-Brazzavile-ben pl. az ország északi felében egyáltalán nem beszélnek kongóul. Emellett etnikai-politikai okokból is biztosabb, ha a nyelv "semleges", lásd itt a francia. Ezen kívül az egész hozzáállás olyan, hogy a helyi nyelv az családi életre, utcára, dalolásra való, de nem "komolyabb" dolgokra, azaz az iskolázottság a francia nyelv jó ismeretét is magában foglalja, így eleve minden magasabb fokú iskolai oktatás kizárólag franciául megy. Így bár szinte senki se francia anyanyelvű - bár ilyen is akad kis számban a fővárosban -, mégis a lakosság 60 %-a képes kommunikálni franciául, az iskolázott emberek pedig jellemzően magas szinten teszik ezt.
A kongó állam 1390-ben lett megalapítva, fővárosának mai neve Mbanza Kongo (Angolában van jelenleg). Ami érdekes: az európai modelltől teljesen függetlenül szinte európai jellege volt.
Lazán központosított állam, amolyan rendi monarchia, ahol a király a helyi örökletes nagyurakkal együtt uralkodott a kb. jobbágy státuszú lakosságon. A rabszolgaság egyedüli forrása a háborúk során megszerzett idegen hadifoglyok voltak. Szóval vékony felső arisztokrata réteg, kevés szabad paraszt, nagyon sok jobbágy, s kevés rabszolga. A rabszolgák szinte kizárólag a legnehezebb munkát végezték, azaz a bányászatot, míg a mezőgazdaságban jellemzően szabad emberek dolgoztak.
A sajátosság, hogy a királyi cím nem öröklődött, hanem a felső arisztokrácia a mindenkori király halálakor szavazással választotta meg saját soraiból az új királyt. Eleve a kongó király sose volt abszolút hatalmú, sokkal inkább első volt az egyenlők között a pár tucatnyi arisztokrata család között. Mindig működött mellette döntéshozó Királyi Tanács, melyben részt vettek a legfontosabb nagyurak.
1482-ben lett az első kapcsolat európaiakkal, portugál kereskedők jelentek meg. Portugália elismerte egyenrangúnak Kongót, hivatalos kapcsolat kezdődött a két ország között.
A portugál misszionáriusok váratlan sikert értek el: 1491-ben a kongó király felvette a katolikus vallást, vele együtt az arisztokrácia nagy része is. Viszont sose lett a katolicizmus államvallás, a hagyományos kongó vallás - a Bukongo - megmaradt ezután is. A Bukongo is monoteista vallás, ez segíthetett abban, hogy sokan nem fogadták ellenségesen a katolicizmust.
XVII. századi katolikus katedrális maradványai Mbanza Kongóban
A katolikus misszionáriusok itt nem alkalmazhatták azt a módszert, amit a spanyolok az aztékok és az inkák között, ahol egyszerűen kiirtották a régi vallást, annak csak halvány maradványai éltek túl, itt sokkal inkább együttélés volt: a kongó nyelvű katolikus terminológia nagy része egyszerű átvétel a Bukongo vallásból.
A kongó királyok párhuzamosan használtak kongó nevet és új, katolikus nevet: az első megkeresztelkedett király pl. egyszerre használta a Nzinga-a-Nkuwu eredeti nevét és a keresztségkor választott I. João (= I. János) nevet.
A Kongó Királyság virágzó állam volt, egyes szomszédos törzsek önként elfogadták a kongó királyi hatalmat. Ennek két fő oka volt:
ellentétben más afrikai államokkal, törzsekkel, a kongó király nem szedett jövedelemadót, kizárólag a kereskedelmi vámokból állt össze a királyi kincstár bevétele, valamint egyes árukkal csak a király kereskedhetett, ilyen volt a rabszolga-kereskedelem is,
a kongó király alattvalói mentesek voltak a rabszolgaságtól, egyedül adósrabszolgaság létezett, de az adósrabszolgák se voltak kivihetőek a királyság területén kívülre.
A problémákat a XVI. sz. hozta el, amikor drasztikusan megnövekedett a rabszolga-kereskedelem: míg korábban ez csak Afrikán belül zajlott az egyes államok/törzsek között, addig ez egy mérsékelt folyamat volt: tulajdonképpen a hadifoglyok eladását jelentette csak, sok esetben annyit jelentett, hogy egy háború után a vesztes fél váltságdíjat fizetett saját hadifoglyaiért.
Az arab rabszolga-kereskedelem persze ekkor már bőven létezett, az intenzív volt már a VII. századtól, de az Fekete-Afrikában még csak Kelet-Afrikában zajlott, azaz Kongót nem érintette. Az arab rabszolga-kereskedelem később eljutott nyugatabbra is, ekkor oda is mentek fekete rabszolgák, de ez se ért el az Egyenlítőtől délre fekvő Kongóig. Afrikának a délnyugati része mindig európai rabszolga-kereskedő terület volt.
Az arab rabszolga-kereskedelem sajátossága az volt, hogy:
a muszlim misszionáriusok és az arab hódítók egymást kölcsönösen korlátozták: az iszlám jog szerint muszlim hívő nem lehet rabszolga, így ha egy rabszolga felvette a muszlim vallást, automatikusan szabad lett,
az arabok a rabszolgákat jellemzően kormányzati segéderőnek, háziszolgának, háremlakóknak szánták, így az arabok leginkább nőket vettek/árusítottak, míg az európai rabszolga-kereskedők a harcedzett erős férfiakat preferáltak, hiszen a cél kemény munka volt az ültetvényeken.
Mindezek következtében az arab országokban gyorsan lezajlott a rabszolgák integrációja, sose volt faji kérdés. Elég ma megnézi arabokat, néha egészen néger kinézetű embereket látni, közben meg színfehérek is.
De vissza Kongóra! A XVI. sz. közepén viszont megjelent az európai érdeklődés a rabszolga-piacon, ez többszörösére verte fel az árakat. Innentől minden erősebb afrikai uralkodó igyekezett ebből részt kapni. A kongó uralkodó nem sérthette meg saját törvényeit, mely szerint kongó nem adható el rabszolgának, így folyamatos hadjáratok indultak más területek ellen, immár azzal az egyetlen céllal, hogy hadifoglyok legyenek beszerezve, ezek rabszolgaként való eladása céljából az európai kereskedőknek.
Bár Kongó sose lett teljesen függő a rabszolga-kereskedelemtől, a csúcson a királyi költségvetés kb. negyede jött a rabszolgák eladásától (voltak afrikai államok/törzsek a Guineai-öböl északi részén, melyek egy időben szinte 100 %-ban ebből éltek), ez mégis megrengette az ország stabilitását. Tulajdonképpen csak idő kérdése volt, hogy valamelyik szomszéd állam megelégeli, hogy a kongók rabbá teszik őket, s elég erőt gyűjtsenek a visszacsapásra.
Azaz először a terjeszkedés megerősítette Kongót, hiszen hatalmas pénzek áramlottak be, majd ugyanaz meggyengítette.
Ennek előzménye volt, hogy egyes nagyurak elégedetlenek lettek, hogy a királynak monopóliuma van a rabszolgák kereskedésére, így saját maguk léptek kapcsolatba kereskedőkkel, megkerülve a királyt. Ez a portugál törvényeket is sértette, mert a kongó-portugál egyezmény szerint a portugál kereskedők csak a királytól vehettek rabszolgákat, azaz ők csempészeknek minősültek a portugál törvények szerint is. A kongó király többször is levelet írt a portugál királynak, hogy gátolja meg a portugál csempészek tevékenységet.
Végül 1567-ben a Kongó Királyság déli szomszédja, a jaka törzs, mely egyik áldozata volt a rabszolga-szerzési hadjáratoknak, behatolt a kongó fővárosba, legyőzték a kongó hadsereget, magát a királyt is megölték. (A jakák ma is létező pár százezres nép, jelenleg Kongó-Kinshasa és Angola határvidékén élnek.)
A kongó arisztokrácia ekkor a portugál királyhoz fordult katonai segítségért. Portugália ezt meg is tette, visszaállította a korábbi rendet. De ezzel megindult Kongó függetlenségének lassú csökkenése is. A portugálok immár - kongó engedéllyel - saját telepet létesítettek, közvetlenül Kongó déli határánál, a tengerparton -, ez lett az 1576-ban alapított Luanda - ma Angola fővárosa -, vezetőjének pedig a portugál király kormányzót nevezett ki Paulo Dias de Novais személyében, innentől tehát Kongó és Portugália egymással határosak lettek. Kongó gazdaságilag teljesen függeni kezdett Portugáliától, innentől a kongó rabszolga-kereskedelem kizárólag a luandai kikötőn keresztül zajlott, teljes portugál monopólium alatt.
Paulo Dias de Novais sírja, ma Luandában
eredetileg a síron szobor is volt, ezt az angolai kommunista forradalmárok ledöntötték 1975-ben, később azonban a darabjai vissza lettek víve a luandai kikötőbe, amolyan "szoborparkba"
Kongó megpróbálta visszaszerezni erejét, 1622-ben ez kongó-portugál háborúhoz vezetett, melyet Portugália nyert meg. Kongó Hollandiától kért segítséget, a hollandok pár évre ki is űzték a portugálokat Luandából, de végül a portugálok visszafoglalták 1648-ban. Ez eleve megosztotta a kongó arisztokráciát: voltak hollandpártiak és portugálpártiak is.
Az időszak alkalmas volt a teljes függetlenség visszaszerzésére, 1580-1640 között Portugália spanyol uralom alatt volt - ez az úgynevezett Ibériai Unió -, de a kongók nem tudták ezt kihasználni. Pedig a kongó király próbálkozott a központosítással és az királyi cím továbbadásának öröklés útján való bevezetésére, valamint tárgyaltak a római pápával, hogy a kongó egyház legyen független a portugáltól, de egyik se sikerült.
Kongóban mindez után többévtizedes polgárháború tört ki, egészen 1709-ig. Az egyik oldalon beavatkozni próbáló portugálok vereséget szenvedtek, innentől Portugália hosszú időre kivonta magát a kongó kérdésből, már csak Luandát tartotta meg. A kongó polgárháborúban mindenki legyengült, a főváros majdnem megsemmisült, az egymás ellen harcoló felek kölcsönösen és hatalmas számban eladták hadifoglyaikat az európai rabszolga-kereskedőknek.
A polgárháború egyik sajátos mozzanata vallási. Az egyik kongó arisztokrata család lánya, Kimpa Vita, keresztény nevén Dona Beatriz, 1704-ben megalapítja az Antoniánus Egyházat (Szent Antalról elnevezve), mely nagyon hasonlított az európai középkori eretnek mozgalmakra: a keresztény alaptanítást állította, de Jézusról azt tanította, az anyai nagyanyja kongó rabszolganő volt, ezen kívül papság nélküli népi egyházat hirdetett, a papokat korrupt álkeresztényeknek hirdette, mindezt kiegészítve kongó nacionalizmussal, azt állítva, a fehér bőrszín a romlás jele. Végül Kimpa Vitát 1706-ban elfogták a portugálpárti IV. Pedro kongó király csapatai, aztán halálra ítéltek, majd máglyán kivégezték.
szobra ma Kongó-Kinshasában - a kongó nacionalizmus számára: "az afrikai Jean d'Arc"
Bár közvetlen folytatása nem volt az antoniánusoknak, ma is létezik több afrikai újprotestáns felekezet, melyek a XX. sz. során jöttek létre, melyek Kimpa Vitát egyfajta ősalapítónak tekintik.
Az egyik szerint a kongók az egyik elveszett zsidó törzs maradványa, ezért pl. jelképrendszerüknek része a Dávid-csillag.
az egyik csoport alapítója, Ne Muanda Nsemi próféta, jobbra a felekezet - a BDK - jele
1718-ban sikerült az egyik volt harcoló frakciónak egyesítenie Kongót, de olyan engedményekkel, hogy valójában az ország államszövetség lett, jelképes központi hatalommal. Így is sokszor fegyveres harcok törtek ki az egyes helyi nagyurak között.
Innen az út lefelé vezetett, a polgárháborúk miatt a gazdaság romokban, s immár egyre nagyobb lett a függés a rabszolga-kereskedelemtől. Lassan Kongó ugyanarra a sorsra jutott, mint az északnyugat-afrikai államok, melyek teljesen az európai - és részben az arab - rabszolga-kereskedelemtől függtek. Az ország nagy része visszasüllyedt őskori állapotokba, kis önellátó gazdasági egységekbe, az elit pedig abból élt, hogy hadjáratokat szervezett a dzsungelben lakó államelőtti állapotban élő törzsekhez, rabszolgák beszerzése céljából, akiket aztán eladták a luandai piacon a portugál kereskedőknek.
Aztán a XIX. sz. elején ez is megszűnt: az európai államok lassan törvényen kívül helyezték a rabszolgaságot, s ennek első lépése a rabszolga-kereskedelem betiltása volt.
Elsőként Anglia tiltotta be a rabszolga-kereskedelmet, 1807-ben. Ehhez hamarosan csatlakozott a többi állam, sokáig csak Spanyolország és Portugália engedélyezte a kereskedelmet, de vonatkozó egyezmények szerint csak a saját gyarmataik felé. Kongó egyetlen kapcsolata Portugália volt, Portugália pedig 1836-ban tiltotta be a kereskedelmet. Még pár évig ment illegálisan a kereskedés Luandából Brazíliába, de már ez is erősen csökkent mértékben, majd 1851-től immár Brazília is betiltott minden kereskedelmet rabszolgákkal.
Ezek után Kongó végképp bevétel nélkül maradt. Ismét harcok kezdődtek az egyes helyi urak között. Végül 1857-ben az egyik frakció ismét Portugáliához fordult, ezzel jogilag is elismerve a portugál szuverenitást, innentől Kongó hivatalosan is portugál védnökség. Nem sokáig tartott: az 1885-ös berlini konferencián Kongót felosztották Belgium, Franciaország és Portugália között, innentől a portugál védnökség alatti Kongó Királyság csak a portugál részen folytatódott.
Ez is megszűnt 1914-ben, amikor a portugálok hivatalosan is egyesítették a Kongó Királyságot Angolával, immár a luandai portugál főkormányzó vezetése alatt.
Még 1975-ig fenntartották a "kongó király" címet mint tiszteletbelit, "a kongók vezetője", ez is megszűnt Angola függetlenségével.
Ma is létezik kongó nacionalizmus, melynek célja az egykori Kongó visszaállítása, elsősorban Kongó-Kinshasában, ahol eleve évek óta káosz van.
a Kongó Királyság területe a XVI. sz. közepén, mai határokkal, piros ponttal a fővárosa
A Kérit azért szeretem, mert őszinte. Utólag is inkább elismer mindent, mintsem hogy kimagyarázza. Pedig ő arról híres: elemzései kiválóak és pontosak, viszont következtetései és jóslatai mindig tévesek.
A Partizán-interjú vicces momentuma a műsorvezetői álértetlenkedés:
Gulyás arról faggatja Kérit, miért lett párttag 21 évesen. Kéri meg szépen elmondja: mert ilyen volt a rendszer.
Egyébként vicces a magyar Wikipédia. Ugyanazt az intézményt Kéri esetében az utódintézmény nevén említi, míg Kövér esetében az eredeti néven, mintha ez nem ugyanaz lenne. Ugyanis 1986-1988 között ők ketten együtt dolgoztak, egy szobában, de facto Kéri főnöke volt Kövérnek.
A Wikipédia szerkesztője, aki ezt a részt csinálta ballib lehetett - egyébként a magyar Wikipédia törzsszerkesztői két táborba tartoznak: szélsőjobbosok és ultraliberálisok, ebből sok röhejes dolog szokott kijönni, én személyesen bojkottálom az egész bandát évek óta, engem egyébként annak idején mindkét tábor gyűlölt, a szélsőjobbosok szerint magyarellenes vagyok, a libbantak szerint meg fasiszta, végül a két csoport megegyezett, hogy "troll" vagyok -, aki Kövér esetében negatívumként szerette volna kiemelni, hogy 1986-1988 között a Társadalomtudományi Intézetben dolgozott, míg Kéri esetében pozitívumként, hogy ott dolgozott 1984-2010 között.
Így Kövér munkahelye mint a "Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete" szerepel, míg Kéri esetében mint a "Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézete" - vicces. Valójában a kettő ugyanaz, a Társadalomtudományi Intézetet az MSZMP KB alapította 1966-ban, miután a szociológia megszűnt "burzsoá áltudomány" lenni, majd az MSZMP összeomlásakor az intézetet átvette az MTA. Ma is létezik, az Orbán-kormány 2010 utáni átszervezési hulláma óta mint "MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont".
A Társadalomtudományi Intézet eredetileg arra lett, hogy kutatásokkal megtámogassa a hivatalos propagandát, aztán azonban lassan - ez Aczél György nyitási politikájának része - a reformisták egyik intézménye lett informálisan, azaz azoké, akik a hivatalos rendszereszmét nem fogadták ugyan el, de nyíltan ellenzékiek se voltak. S ezek egyike lett Kéri László is. Részben innen lett a későbbi MSZMP hivatalosan reformkommunista, de valójában polgári-liberális szárny, s ez már akkor is száz szállal kapcsolódott az akkor még illegális szamizdatosokhoz, a későbbi SZDSZ ősmagvához.
Az egész akkori tevékenység amolyan félellenzéki volt, mint sok más helyen: azaz nyíltan elfogadni a rendszert, nem megkérdőjelezni hangosan a szabályokat, de a keretek között az alternatív utakat keresni, folyamatosan próbálva tágítani a kereteket. Utólag ez tűnhet gyávaságnak és megalkuvásnak, de akkor senki se így látta: akkor ez kifejezetten bátor és előremutató magatartásnak számított.
Az interjúban Kéri elmondja: ő sose volt a rendszereszme híve, 1979-ig egyszerűen nem is gondolkozott erről, adottságnak tekintette, aztán pedig ellenezte, a Pártba pedig azért lépett be, mert leszóltak akkori munkahelyére, kevés a párttag.
Ami abszolút az akkori helyzet. Kéri nem kezd magyarázni, hogy ő "hitt még akkor a rendszerben, reformokat akart" vagy "belülről akart rombolni", hanem elmondja: ez volt és kész. Ami abszolút igaz: aki akkor hatni akart a dolgokra, az csak a rendszeren belül tehette meg, az alternatíva a semmiben lebegés volt. Persze az utóbbi is választható volt - pl. Hamvas Béla megoldása, aki nem alkudott meg a rendszerrel, éjjeliőri és raktárosi állásban volt filozófus -, de az csak utólag hatott, a maga korában semmilyen hatása nem volt.
Utólag rácsodálkozni erre butaság. Hiszen akkor még egy átlagos, politikamentes munkahelyen is szükséges volt az minimális előmenetelhez a legalábbis formális párthűség, hát még inkább egy kifejezetten politikai intézményben.
Nem akarom a dolgot alaposan kielemezni, az egyik nagy ballib ikonember megszólalását. Azért nem, mert nagyrészt ezt megtette már Bogár Mester:
De ő se elemezte ki az egészet, erre nem is lett volna ideje, meg talán a célja se volt ez. Bogár azt emelte ki Nádas cikkéből, amit fontosnak tart.
Meg azt ami fideszes körökben máig nem élvez konszenzust. A magyar nemzeti oldal fősodra máig hisz a felvilágosító-kolonialista nyugati narratívában, mely szerinte egyrészt van a jó keresztény nyugat, mely áldás az emberiségre, másrészt meg a butaságban élő, primitív mindenki más.
Sajnos sokan ezt a témát összekapcsolták a migráció kérdésével. Mintha a migrációt azért kellene ellenezni, mert ezzel bejönnek az "alsóbbrendű jöttmentek", s ha meg a világ legnagyobb részét nem tekintjük alsóbbrendűnek és primitívnek, akkor ebből következne a migráció pártolása! Miközben ilyen logikai kapocs nem létezik.
Emlékszem, erről egyszer Bogár Bayerrel vitázott pár éve, még az Echo TV létezése alatt, itt Bogár előadta azt, amit most is, Bayer meg védte a hagyományos nyugatias-jobbos narratívát: a vita gyorsan véget is ért, Bayer lezárta azzal, hogy "hát akkor ebben nem értünk egyet".
Szóval igencsak hasznos, hogy itt Bogár előadja azt, amiben én is hiszek. Csakhát amit ő mond, az 100-szor több emberhez jut el, mint amit én mondok el, szóval le a kalappal, hogy ezt a - jobboldalon máig népszerűtlen - témát folyamatosan napirendben tartja.
Ezt tehát nem fogom megismételni, Bogár elmondta, lásd a videó nagyjából első felét.
Csak az tehát, amiről nem szólt Bogár.
S itt is kiemelném a legabszurdabb részt, mert ez mindent elmond: "Miközben a magasan fejlett, önmagukról szabadon rendelkező és önmaguktól eltelt felvilágosult társadalmak mértékegysége jó ideje nem a túlélés, de nem is a méter. (...) Sikert ajánlottak maguknak és bárkinek helyette, személyes sikert." és az ebből következő sajnálkozás: "Megfordult a sorrend, más a trend, nem a szenátus ellenőrzi a nemzetgazdaságot, hanem a gazdasági mutatók növekedési üteme a szenátust.".
Ez kb. olyan, mint megfőzni a tojást, majd sajnálkozni, miért lett az eredmény főtt tojás. Itt: a felvilágosodás alapeszméje a racionalitás és az anyagiság, aminek eredménye egy racionális-materialista világ lett. Dehát mi a gond akkor? Aki más eredményt várt, azzal valami nagyon nincs rendben.
Meg hát máig alapvető polgári-liberális érv, hogy a politikai hatalom szolgál és nem ellenőriz, mert a polgárok ellenőrzik a politikai hatalmat. Most meg ez lenne a probléma?
A fő elmélet szerint a szlávok mint önálló identitás az i. e. V. sz. körül jelentek meg. Ekkor szakadt meg a korábbi nagyobb egység, a balti-szláv.
Ez a nagyobb egység a mai Belarusz területén lehetett, különösen annak déli részén, ez tehát a szláv őshaza. Innen vándoroltak el a baltiak a Balti-tenger partjára, nyugatra és keletre (innen a nevük).
A nyugat-baltiak ma már nem léteznek, ők a poroszok, de a késő középkorban és a kora újkorban beolvadtak a németek közé, annyira, hogy ma már a "porosz" szó egyértelműen németet jelent. A kelet-baltiak máig léteznek, ők a lettek és a litvánok. A közhiedelem ellenére a lettek és a litvánok nem értik egymást, mert a két nyelv nagyon korán elvált egymástól.
A szlávok önelnevezése словѣн (kb. szloven), mely a szláv слово (szlovo, azaz "szó") szóból ered. Jelentése: "mi akik szavakkal beszélünk", azaz értelmesen, míg mások "halandzsáznak" - megszokott elképzelés a korból, hogy akit értünk az rendesen beszél, míg akit nem, az csak zavaros hangokat hallat.
A szlávok ezen a területen maradtak, egészen a népvándorlás koráig, ekkor kezdődött meg a terjeszledés északkeletre, majd délkeletre és nyugatra, valószínűleg az avar, gót és hun nyomás hatására. A legkésőbbi terjeszkedés - már a VI. században - a déli, amikor a szlávok behatoltak a Balkánra.
Ennek következménye: egészen a VI. századig egymással határosak voltak a szláv törzsek, így az egyes nyelvek eddig nyelvjárások inkább, nem önálló nyelvek. Az eltelt 1400 év nem olyan sok, innen az egyes mai szláv nyelvek megmaradt nagyfokú hasonlósága.
Sőt alig a X. sz. körül lett már érezhető eltérés az egyes nyelvek között. Ezért van az, hogy amikor Cirill és Metód a IX. században megalkotta az első szláv irodalmi nyelvet a Thesszaloniki környéki szláv nyelvjárás alapján, ezzel a nyelvvel aztán Moráviában is tudtak működni.
A fősodrú nyugati-szláv nyelvészet (tehát cseh, lengyel, szlovák, szorb) ma is azt vallja, az egyes nyelvek egymástól való elválása a X. században kezdődött - északon lett a lengyel és a kasub (mely ma már inkább lengyel nyelvjárásnak számít), délen pedig a morva, a későbbi cseh és szlovák őse, míg nyugaton a kettő keveréke, a szorb, mely később 2 önálló nyelvre vált: a lengyelhez jobban hasonlító felsőszorbra, s a csehhez jobban hasonlító alsószorbra - ma már mindkettő a kihalás szélén van, alig 20 ezer ember beszéli a németországi Bautzen és Cottbus környékén, ők is ma már mind egyben németajkúak is.
A szorbok asszimilációja visszafordíthatatlan folyamat, pedig szinte minden német politikai rendszer támogatta őket - Hitlerék “ősi szláv árja” törzsként tekintettek rájuk, a keletnémet kormányzat pedig mint a “nagy orosz nép” kicsi, helyi szláv rokonaira. Minden rendszerben voltak szorbok a német politikai elitben emiatt. Baldur von Schirach, a Hitlerjugend első vezetője szorb volt (az eredeti családnév szorbul Šěrach), az NDK vezetésében is voltak szorbok. Ahogy ma is: a szorb Stanislaw Tillich évekig Szászország kormányfője volt, pár hónapig a Bundesrat elnöki tisztségét is betöltötte.
Tillich beszélni is tud szorbul
Nyelvjárási szinten máig nagyfokú az egység: a kelet-szlovák nyelvjárások közelebb vannak a lengyelhez, mint az irodalmi szlovákhoz, a cseh nyelv morva nyelvjárása pedig szinte átmenet a cseh és a szlovák között.
Keleten a folyamat később ért véget: csak a XIV. századtól kezdett megszűnni az óorosz nyelvi egység, ekkor lett keleti és nyugati ág, a keletiből lett az orosz, a többi pedig a nyugatiból.
A keleti- és a nyugati-szláv között mindig maradt közösség, hiszen területileg egymás szomszédjai maradtak, így itt máig egymásba folynak az egyes nyelvek. Alapvetően nemzeti identitás kérdése ki minek nevezi a nyelvjárását.
Ugyanez még inkább igaz a keleti-szláv nyelveken belül. Ezt ma kezdi megérteni a világ: az ugyanazt a nyelvet beszélők ugyanazt a nyelvet mondják orosznak és ukránnak is, kizárólag nemzeti hovatartozás alapján.
A délszláv nyelvek távolodtak el a legjobban a többitől, ennek oka, hogy a magyarok kettévágták a területet, majd a román nyelv is ezt a szerepet játszotta keleten, így a délszláv nyelvek elvesztették a közvetlen kapcsolatot a nyugati és a keleti szlávokkal.
A szlávok behatolása a Balkánra pontosan tudható. Ez Attila halála - 453 - után indul, amikor megszűnik a hun állam, legalábbis Európában. Utána a nagy betelepülés már az avarokhoz köthető, akik egyfajta Bizánc elleni segéderőként tekintenek a szlávokra, így kifejezetten támogatják behatolásukat a Balkánra. A VII. századra szinte az egész Balkán szláv lett, csak a mai Dél-Görögország és a mai Isztanbul környéke maradt egyértelműen görög, valamint a Dinári-hegység déli része nem szlávosodott itt, itt megmaradt az illír lakosság, a mai albánok ősei.
A betelepülő szlávok sokáig megtartották eredeti származási helyük tudatát. A két fő csoport: a nyugati-szláv eredetű szklavinok és a keleti-szláv eredetű antok.
Hogy melyik törzs melyikhez tartozik az vitás. Ahogy nem vonható egyenlőség egyetlen törzs és egyetlen később szláv nép közé sem. Még a leginkább elfogadható ez a szlovének esetében, akik nagyrészt tényleg azonosíthatók a korai szláv karantán törzzsel, de ott se kizárólagos ez: a szlovének jelentős része bizonyára más törzsbeli ősökkel rendelkezik. Nagyjából az állítható, hogy minden ex-karantán szlovén, de nem minden szlovén ex-karantán.
Minden más esetben tisztán politikai kérdés hogyan lettek az egyes népek. A szerb-horvát elválás vallási alapú: ahol a vallás a katolicizmus lett, az horvát, ahol meg az ortodoxia, az szerb.
A bolgár identitás egyértelműen a VII. századi bolgár betelepülés eredménye: a Balkánra bejövő bolgárok államot alapítottak, majd magukhoz asszimilálták a helyi szlávokat, viszont közben pedig nyelvileg ők asszimilálódtak.
Az összes többi délszláv nemzeti identitás későbbi vagy máig be nem fejezett.
A bosnyák nép XX. századi, korábban egyszerűen "szlávajkú muszlimok" voltak, nemzetiség nélkül. Végül Tito vezette be a 70-es években a "muszlim nemzetiség" fogalmát, s ebből lett a "bosnyák".
Szerbiában és Montenegróban máig létezik a "muszlim nemzetiség", de ma már ott is a legtöbben inkább "bosnyák nemzetiséget" vallanak meg. Azaz ma a szerb/horvát anyanyelvű muszlimok 90+ %-a bosnyáknak mondja magát már, azok is, akiknek nincs közük Boszniához - ez egy meglehetősen új fejlemény, a XXI. sz. elején jelentkezett.
A montenegróiak esete hasonló, ez is XX. századi fejlemény. Tulajdonképpen máig megoszlanak a montenegróiak, hogy ők szerbek-e - a szerbek egy külön, regionális alcsoportja - vagy a szerbekkel rokon, de önálló nép. Valójában az montenegrói önálló nemzet hívei akkor erősödtek meg, amikor Montenegró csatlakozott Jugoszláviához, s sok helyinek nem tetszett, hogy az országot Belgrádból irányítják, nem kellően figyelembe véve a helyi érdekeket.
A jelenlegi helyzet: a montenegróiak kétharmada "montenegrói nemzetiségűnek", egyharmada "szerb nemzetiségűnek" tekinti magát. Ez viszont nem terjed ki a nyelvre, ugyanis a magukat montenegrói nemzetiségűeknek tekintők fele se hisz az önálló montengrói nyelvben. Így a statisztika szerint Montenegró montenegrói és szerb nemzetiségű lakosságának kétharmada "szerb anyanyelvűnek", egyharmada "montenegrói anyanyelvűnek" tekinti magát.
A dolog néha vicces dolgokban testül meg. Pár éve botrány volt Montenegróban minek legyen nevezve a szerb/montenegrói nyelv és irodalom tantárgy iskolában, meg a vonatkozó tankönyvek címe. Hosszú ádáz viták után megállapodtak, azóta a tárgy neve: "anyanyelv és irodalom".
A macedón is új, XX. századi fejlemény. Korábban ilyen nemzetiség sose létezett, a kommunista Jugoszláviában lett hivatalosan kinyilvánítva. Ma már ténylegesen létező.
S van még máig nem tisztázott "félig kész" nép. Ezek a goránok, a pomákok és a torbesek. Mindhárom csoport muszlim vallású. Anyanyelvük: bolgár (ill. macedón, ez csak ízlés kérdése minek nevezzük). A goránok leginkább Albániában élnek, a torbesek főleg Koszovóban, a pomákok Bulgáriában, Görögországban és Törökországban. Az eset hasonló a bosnyákokéhoz, de ezek a csoportok nem tudnak bosnyákké lenni, hiszen nem szerb/horvát nyelvűek.
Nemzeti identitásuk nem egységes:
van aki bolgárnak vagy macedónnak nevezi magát, a nyelv alapján,
van aki töröknek, mert erős a törökökkel való közösségérzet a múlt miatt,
van aki "etnikailag muszlimnak", mert csak a vallás számít,
van aki azonosul országa fő nemzetével, pl. a goránok egy része "szlávajkú albánnak" mondja magát, Görögországban pedig ez egyenesen hivatalos politika, az állam "görög muszlimnak" tekinti őket.
Az albániai goránok, koszovói torbesek, törökországi pomákok száma folyamatosan csökken, hiszen ott vallásilag nem különböznek az államnemzettől, így hajlamosak áttérni az államnyelvre, majd lassan beolvasni.
Vicces fejlemény az utóbbi 20 évben: a bolgár és a macedón állam harcot vív a goránok és a torbesek között egymással, győzködve az embereket, mondják magukat bolgárnak, ill. macedónnak. Megy a pénz, meg az állampolgárság. Jelenleg Bulgária vezet az állampolgárság-háborúban, mert bolgár útlevéllel szabadon lehet dolgozni Nyugat-Európában, míg macedónnal nem.
Fontos mindenképpen hozzátenni: a szlávság kulturális kérdés, nem genetika. Aki nem hiszi, az nézzen meg egy átlag lengyelt és egy átlag bolgárt - teljesen más típus. A délszlávok között több az illír, görög, trák elem, mint az eredeti szláv. A keleti szlávok között rengeteg a finnugor, türk, mongol, kaukázusi elem. A nyugati szlávok között sok a germán és balti elem.
A ballib megmondóemberek mindig forróságról hallucinálnak.
Teljesen hiányzik a valóságérzékük.
Iványi Mikulás ügye teljes mértékben a ballib keménymag szűk belügye, a kisembert nem érdekli.
Egyrészt Iványi egy levitézlett SZDSZ-es politikus, vallási tevékenysége ennek része, álcája. Jellemző: az iványista vallás támogatói csak politikai okokból támogatják, vallásilag nem hívei.
Másrészt az egész szembemegy a ballib kánonnal, mely szerint az állam el van választva az egyháztól, s a papok ne politizáljanak. Közben pedig itt azt látjuk: Iványinál keményebben politizáló pap nem létezik Magyarországon.
Le is zajlott az "őszi forró" akció. Szokásos 800-fős gigatünti lett belőle. A legfanatikusabb feketeöves ballib megmondóemberek részvételével. Majd másfél óra után mindenki békésen hazament.
Hát hol élünk? - kérdezi a rosszemlékű Vajek Jutka.
Megmondom hol: ott, ahol nem a vajekjutkák dirigálnak. S ez így van jól.
Baromi viccesek ezek a ballib megmondóemberek: nem tűrik el, ha nem ők vannak hatalmon. S annyira ostobák, hogy nyíltan el is hőbörgik a nagyvilágba diktátorkodó bánatukat.
A modern ipar egyik "eredménye" a termékhamisítás.
A csokoládé jó példa. Az eredeti recept: 100 % kakaó, esetleg 99 % kakaó és 1 % erőspaprika, ez volt az eredeti azték recept.
Jöttek aztán a spanyolok, s nem tetszett nekik ez a tömény, keserű íz. Hát "feljavították" cukorral, majd így terjedt el Európában. Aztán a XIX. században jött egy svájci üzletember, aki tovább "javította", tejport is beletett. (Az illető üzletember cégét később megvette a Nestlé.) Így lett a ma általánosan ismert csokoládé, mely szinte alig hasonlít már az eredetire.
Aki ma megkóstolja az eredeti azték recept szerinti csokoládét, az azt mondja "ez nem csokoládé!". Lehet kapni, baromi drága, ilyen biotermékekkel foglalkozó cégek szoktak árulni eredeti csokoládét, ami cukor- és tejpormentes.
Anyám mesélte, amikor gyerek volt a Rákosi-korban, egyáltalán nem volt kakaó a csokoládéban, helyette marcipán volt. Ő azt szokta meg, s amikor először evett tejcsokoládét, nem is tudta mi az.
Valami hasonlót láttam a napokban Bulgáriában.
Van egy ősi türk ital, valahonnan Mongólia és Ujgúria határvidékéről jön, a türk őshazából, a neve jellemzően boza vagy buza, bolgárul és törökül боза (boza), - erjesztett passzírozott gabona, kb. egy gyenge sör alkoholtartalmával rendelkezik. Egykor szerepe hatalmas volt, víz helyett itták, hiszen a víz tisztasága sose volt biztos. Úgy készül, hogy a gabonaszemeket - elsősorban rozst vagy kölest - átpasszírozzák, majd a kész masszába cukrot tesznek, aztán 24 óráig langyos meleg helyre teszik. Az eredmény: sűrű sörszerű barna színű ital. Színre mintha tejeskávé lenne, de csak színre.
Ahová eljutottak törökök, majd tőlük átvéve perzsák és arabok, ott mindenhol isszák. A Balkánon közismert ital, a legjobb boza-készítők hírében az albánok állnak.
A nagy gond a bozával: nagyon nehéz kereskedni vele ipari méretben. A XX. sz. elejéig nem is létezett forgalmazás nyaranta, mert a melegben megromlott pár óra alatt. De hideg időben is megromlik pár nap alatt: a légmentesen lezárt üveg 1 hétig bírja, kinyitva 3 napig.
Persze a kereskedelem megoldotta: cukor helyett édesítőszert tett bele és különféle tartósítószereket. Az eredmény: az íznek semmi köze az eredetihez. Én nem vagyok boza-kedvelő, de aki szereti, mind azt mondja, szart se ér az új típusú, édesítőszeres-tartósítószeres álboza. Mert az íz egészen más.
Persze a fogyasztás drasztikusan lecsökkent. Az eredeti ízt keresők nem vették meg, az újak meg eleve nem ismerték. Amióta azonban van bio-üzletág, megjelentek a bio-gyártók.
Ennek sajátos mellékterméke: lett - persze sokkal drágábban, mint a modern verzió - hagyományos boza, eredeti recept szerint.
Felmerült, hogy valahogy jelölni kell, hogy ez igazi boza. A "bio-boza" nem egyértelmű. Hát megszületett a "cukros boza" elnevezés, ami nagyon vicces, mert a cukor a boza alapvető eleme, mintha a csokoládéra ráírnák "kakaótartalmú csokoládé".
Puzsér demonstrálja az egyik nagy pszichológiai közhelyt.
Lényege: kettős mérce, sőt hármas mérce személyiségfüggően. Ez azt jelenti: egészen másképp értékeljük ugyanazt, ha azt mi, nekünk kedves ember, vagy idegen csinálja.
Mondok egy hétköznapi példát. Autó szabálytalankodik, veszélyeztetve a közlekedést, bár végül nem történik semmi baj:
ha én vezettem a kocsit: elbambultam,
ha nekem kedves ember vezette a kocsit: nem figyelt oda, vagy nagyon sietett, megesik ez,
ha idegen vezette a kocsit: ez egy idióta, be kellene vonni a jogosítványát.
Nem a kedvencem, de George Carlin amerikai humoristának volt egy vicces száma:
Megfigyelték már autóvezetés közben, hogy mindenki más vagy veszélyes őrült vagy vezetni nem tudó idióta? Aki nálunk gyorsabban vezet, az veszélyes őrült, aki pedig nálunk lassabban, az vezetni nem tudó idióta.
Talán az autizmusom miatt én ebben sose szenvedtem, már kiskamaszként észrevettem ennek a gondolkodásnak az abszurditását.
Ebben az interjúban Puzsér viszont ezt gyönyörűen előadja, a 3 legfontosabb:
ha valaki olyan helyen dolgozik, mely hellyel nem ért egyet, akkor az egy lelkét eladó gazember, kivéve ha én vagyok az, mert akkor ez nem az én problémám, én csak kihasználom az adott teret,
ha valaki elhallgat valamit más miatt, akkor az egy öncenzúrázó szolga, kivéve ha én vagyok az, mert akkor én egyszerűen tudomásul veszem a másik érzékenységét,
ha valaki látja, hogy kihasználják, de mégse tesz semmit, az gerinctelen gyáva, kivéve ha én vagyok az, mert az én integritásomat nem érinti más tette.
Valójában minderre nincs általános szabály, ad hoc alapon kell ítélni.
Én személyesen igyekszem elkerülni az ilyen helyzeteket. De mivel ez nem elérhető, azaz mindig akad helyzet, melybe belekényszerülünk, igyekszem mindig magamat idegenként szemlélni. Ez a legbiztosabb mód, hogy ne kelljen kettős-hármas mércébe kerülnöm.
Alapelvem: sose próbáljam kimagyarázni magamat olyan "igen, de" alapon, hanem inkább ismerjem el az adott helyzetben, hogy "megalkudtam". Amint ez megvan, már képes az ember belátni mekkora megalkuvás elfogadható. Ellenkező esetben - ha észre se vesszük saját magalkuvásunkat - végtelenül meg fogunk alkudni, hiszen mindig abban a hitben leszünk, hogy nem is alkudtunk meg.
Ez a Puzsér meg bebeszélte magának, hogy ő az erkölcsi oszlop, a mérce. Nagy baj. Nekem persze nem, hiszen nem osztom politikai-filozófiai-vallási eszméit.
Ha az ember vásári komédiás, semmi gond ezzel, hiszen ez egy fontos társadalmi szerep, valós igényt elégít ki. Lehet pl. jól csinálni ezt a szerepet.
A gond az, ha a vásári komédiás elkezd panaszkodni a vásári komédiásokra, miután ő már kiesett a vásári komédiások közül.
Nagyon gázos magatartás. Mint amikor az idősödő férfi akkor fogad cölibátust, amikor már impotens.
Egyszer egyébként találkoztam vele. 2001-ben. Az egyik vetélkedője kasztingján voltam.
Baromire ellenszenvesen viselkedett: éreztette, ő a milliomos sztárnő, mi meg alantas statiszták vagyunk.
De akkor legalább nem tett úgy, mintha ő lenne a nagy meg nem értett értelmiségi, hanem játszotta szerepét: hogy ő egy bulvár média egyik arca, vezet jól-rosszul egy előre megírt szerepet, s semmi több. Teljesen hiteles volt mint bulvár médiamunkás.
Sajnos sok nővel ez van: amint jön az öregedés, jönnek a ráncok, megharagszik az egész világra.