Érdemes a dolgokat sokszor átnézni. Sokszor megesik ugyanis a tudományágakban, hogy egy adatot biztosnak vesznek sokan, aztán csak átveszik onnantól, ellenőrzés nélkül.

A filozófiatörténeti könyvek mindig úgy kezdődnek, hogy milétoszi iskola azaz természetfilozófusok.

Ma persze van már ebben is woke, azaz tagadni kell, hogy filozófia görög találmány, mert ugye a görögök fehérek, így vannak már történeti könyvek, ahol indián, indiai, kínai filozófiáról írnak, sőt az új divat a néger (afrikai) filozófia. Ezek közös vonása, hogy sose léteztek a woke-aktivisták nedves álmain kívül - oké, az indián filozófia legalább határeset -, szóval érdemes a valóságnál maradni, hogy a filozófia görög találmány.

A turbósított verzió szerint a görögök a filozófiát Egyiptomból lopták, az egyiptomiak meg a négerektől, szóval a filozófia afrikai találmány, amit elloptak a csúnya európai gyarmatosítók. Mondanom se kell, ez többszörösen baromság, már csak azért is, mert az ókori Egyiptomban egyáltalán nem létezett bőrszín alapú diszkrimináció, senki se tekintette a szemita fehér északiakat többnek a déli fekete núbiaiakhoz képest.

De a téma Milétosz. (Mindig gondolkodom, ne kezdjem-e a szláv és görög neveket a kiejtéshez közelien átírni magyarra, de aztán mindig visszariadok, szóval maradjon a magyar hagyomány.)

Azt hiszem, közismert a téma, de röviden. A milétosziak azt keresték miből van a mindenség. S egy-egy anyagot találtak meg. Thalész azt mondta, minden vízből van - ez egyezik a hagyományos ógörög világképpel, melynek fontos eleme a világóceán, mely körbeveszi mindenfelől a Földet.

Aztán jött Thalész tanítványa Anaximandrosz, aki arra jutott, nem lehet mindennek az alapalkotóeleme egy ma is létező valami. Anaximandrosz így egy absztrakcióval élt, azt mondta, mindennek az alapja a „határtalan” nevű meghatározatlan dolog, ami egyetlen ma létező anyaggal se azonos. Eredeti ősállapotban minden az örökké mozgó „határtalan” volt, majd az, saját belső sajátosságainak köszönhetően szerveződött a mai ismert anyagokba.

Idáig rendben van, logikus. Hiszen Thalész egy anyagot ad meg, míg Anaximandrosz felismeri, ez önmagában nem elég, nem magyaráz semmit, hiszen egy inert anyag nem lehet semminek se alapja, ezért lett a "határtalan" mint belső erő és egyben meghatározatlan anyag.

De itt jön a baj: a milétoszi iskola harmadik tagja: Anaximenész. Ő hirtelen visszatér Thalészhez, azt mondta, egy ősanyag van, csak az nem a víz, hanem a levegő.

Bárki aki ezt elolvasta, hallotta, mind csalódást érzett: miféle butaság ez? Mintha a Föld gömbölyűségének felfedezése után valaki azzal jönne: nem, a Föld nem gömbölyű, hanem kocka alakú. Lebegett a gondolat, s aztán visszazuhant a talajra! Miféle marha ez az Anaximenész, egyáltalán miért nincs elfeledve?

Dehát a könyvek 90 %-a ezt írja, szóval elhisszük. Lám pár ismert magyar filozófiatörténet mit ír:

Jól látható, egyedül a Boros-féle filozófiatörténeti könyv - Boros Gábor (szerk.): Filozófia, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007., az illető részt Bene László docens írta, az ELTE főembere ókori filozófia tematikában - sejteti, ez nem tisztán így van.

Most csak ismert magyar könyveket tettem be, tehettem volna be másokat is. Én 5 nyelven vagyok képes olvasni problémamentesen (magyar, bolgár, spanyol, angol, orosz), mindegyik nyelven hasonlóak az arányok.

Bevallom, én is simán bevettem a fősodor szövegét, elnyomtam belső elégedetlenségemet.

Két hónapja jöttem rá az egésznek az abszurditására. Szoktam hallgatni, olvasni a témában előadásokat. A YT akgoritmusa elvezetett egy teljesen obskurus csatornához, ezernél kevesebb feliratkozóval. Ott is az algoritmus előhozott nekem egy 1600 ember által nézett videót, ahol egy tök ismeretlen orosz, a Szentpétervári Állami Egyetem oktatója felvette saját magát - iszonyúan amatőr minőségben, valószínűleg telefonnal - ahogy a diákoknak előad.

Ez manapság nagy divat Oroszországban. Egy rakás egyetemi oktató felveszi saját előadásait, egyesek rendesen videóként, majd ezeket szabadon közzé teszik. Az alap persze az, hogy mindig akad diák, aki titokban rögzíti az előadásokat, hiszen ez egy jó tanulási módszer (lásd, utazva újra lehet hallgatni, segíti a felkészülést ez a vizsgára), így jobb, ha ezt nyíltan maga a tanár csinálja.

Belehallgattam, s nem bírtam abbahagyni, végig hallgattam a több mint 1 órát, sőt aztán más előadásait is. Persze utána néztem ki az: 69 éves bácsika, közepes tudományos karierrel. A szovjet rendszerben tipikus volt: az ókorba kellett menekülni a marxizmus elől, ez volt ugyanis az a terület, ahol a legkevesebb pártutasítás volt hatályban. Újkori filozófiával pl. nem lehetett akkor foglalkozni, mert az abból állhatott csak nagyjából, hogy miért volt mindenben igaza Marxnak és miért tévedett mindenki más, ami ugye nem filozófia, hanem baromság.

Ez az ember olyan szinten érti a témát, ami tényleg ritkaság. Olyan mély értés van benne, mint amit a méltán híres angol filozófiatörténésznél, Arthur F. Holmesnál láttam. (Holmes esetében szerencsénk van, lejárt a szerzői jog, volt egyeteme, a Wheaton College feltette a teljes sorozatát a YT-ra.)

Szóval Muravjov felhívja a figyelmet arra, amire nem is kellett volna felhívni a figyelmet, mert ott van az eredetiben is. Pedig olvastam magam is az Angliában és az USA-ban máig népszerű, több évtizedes, de máig tekintélyes fő egyetemi tankönyvet, melyet a korai görög filozófiát tanulmányozó posztgraduális képzésben használnak, de nem figyeltem fel rá:

Szóval nem "levegő", hanem "végtelen levegő". Azaz a téma tovább gondolása, nem visszazuhanás a mocsárba. Thalész - ősanyag, elv nélkül, Anaximandrosz - meghatározatlan ősanyag elvvel, s íme Anaximenész - ősanyag és elv. S így még az az eddig teljesen zavaros elképzelés, hogy Püthagorsz Anaximenész hatása alatt állt is értelmet nyer.

Bizony, Oroszország tele van az ilyen rejtett tehetségekkel, akik azonban ritkán képesek hatni életükben. Sajátos orosz szellemi örökség ez: a nagy nevek haláluk után kezdenek "működni".

Köszönet neked, YT-algoritmus!

Hosszú vihart kavart Kőszeg interjúja a Partizánon a múlt héten.

Kőszeget ismerem személyesen is. Többször jártam a lakásán a 80-as évek végén. Persze ma már rég nem értek vele egyet kb. semmiben, de a tiszteletem azért megmaradt iránta. Különösen, hogy a 90-es években képes volt a sajátjai ellen is fellépni, ezt értékelni kell. Már a híres címervita esetében 1990-ben is - amikor a koronás címer és a "Kossuth-címer" között kellett választani -, az SZDSZ azon kisebbségének volt a része, mely kimondta: nincs semmi "fasiszta", "horthysta", "elavult" a koronás címerben, s marhaság ideológiai kérdést csinálni ebből. Végülis úgy nyert a koronás címer a parlamenti vitában, hogy az SZDSZ egy része is megszavazta.

A vélemények most vele szemben kb. ezek a kategóriák:

• Kőszeg pedó, de legalábbis védi a pedókat,
• Kőszeg demens vénember, össze-vissza beszél,
• a csúnya Gulyást a Zorbán fizeti, ezért most csőbe húzta az idős Kőszeget, ahogy a választások előtt MZP-t.

Pedig eléggé egyértelműen fogalmaz Kőszeg. S Kőszeg hiába meggyőződéses liberális, azért képes gondolkodni is, akár az éppen uralkodó liberális eszmékkel is ellentétben.

Egyrészt aki ismeri valamenyire is Kőszeget, tudja, 101 %-ban heteroszex, kifejezetten nőcsábász típus. Szóval semmi köze a pedósághoz.

Gulyás mint nyíltan homokos személyesen érintett. A homoklobbi egyik fő célja valahogy bizonyítani azt a hazugságot, hogy a homoszex az nem deviancia, míg minden más nem-hagyományos szexualitás meg az. Kőszeg tulajdonképpen ezt fogalmazza meg udvariasan: pedóhiszti van, boszorkányüldözés, mintha a pedofília valami rendkívül elterjedt valami lenne. A valóságban a pedofil nemi orientáció aránya az emberiségben 0,1 %, miközben egyes liberális médiákat nézve az embernek az a benyomása lehet, mintha minden sarkon állna 3-4 pedó.

Szóval egyedül ez áll Gulyás hihetetlen keménykedése mögött. Megint sulykolni kellett, hogy a homoszex és a pedóság között szakadék van, az egyiket ünnepelni kell, a másikat meg a legkisebb gyanú esetében is akasztással jutalmazni. A valóságban mindkettő betegség, deviancia, csak egyszerűen a homoszex 50-szer gyakoribb, a társadalmi károkozása pedig sokszorosan több, hiszen pedó propaganda elég ritkán hallható, míg a homoszex propaganda meg ma már nyugaton része a kötelező magatartási normáknak.

Gulyás még abba a demagógiába is belemegy, hogy azonosítja a pedofíliát a 18 éven aluli serdültek iránti nemi vonzalommal. Lásd amikor a 16 éves fiút megkörnyékező férfit pedofilnek nevezi. Közismert: a pedofília a serdületlenek iránti nemi vonzalom, azaz nem létezik pedó, akit érdekelne egy 16 éves.

Tulajdonképpen Kőszeget csak liberalizmusa gátolja meg abban, hogy kimondja a nyilvánvalót: a homokosság normatívába emelése után el fog jönni a pedóság normatívizálása is. S ez az, ami ellen ma a homoklobbi ennyire harcol. Mert még nem jött el az ideje ennek, hogy ezt ki lehessen mondani.

Kőszeg azt mondja, amit a keresztények, csak persze fordított értékítélettel. A keresztények szerint is elkerülhetetlen, hogy a homoszex normatívizálása ne jöjjön el a pedóság normativizálása is. S a magyarázat teljesen azonos lesz: így születtek, nem tehetnek róla, a szexualitás természetes, az erőszakot kell csak elítélni, nem a kölcsönös beleegyezésen alapuló kapcsolatot, stb. A 20-30 évvel későbbi jövőbeli perinták majd találnak bőven bibliai álérveket is: a szeretet mindent kivált, meg hát Jézus is mondta "engedjétek hozzám a gyerekeket" - előre látom a cikkeket erről a 2050-es évekből.

Tulajdonképpen az egyetlen eltérés Kőszeg és a keresztények között, hogy míg a keresztények számára ez egy negatív folyamat, addig Kőszeg számára pozitív, mégpedig nem azért, mert őt ez az egész személyesen érintené, sőt akár tetszene is neki, hanem egyszerűen mint az egyén felszabadulásának, a felvilágosodás eszméjének tovább gördülése folyamataként.

Ennyi az egész.

Mohó lett a Cukiberg gyerek.

A Facebook-letiltások egyszer csak olyanok lettek, hogy a Messengerre is vonatkozni kezdtek.

Teljesen abszurd, de igaz: ha letiltja az embert a FB, akkor magánüzenetet se tud küldeni a Messengeren.

Mivel nem tudható mikor lesz letiltás, ez azt jelenti: kockázatos bárkivel is Messengeren értekezni.

Marad a Viber.

Aki egyébként ír nekem Messengeren, s azt látja, minden értelmes ok hiányában se reagálok, az jöjjön rá: éppen le vagyok tiltva. Ma egyébként nem, ez csak elméleti üzenet.

Teljesen szubjektívan, számomra mi a 3 legfurcsább hang a világ nyelveiben.

Direkt csak a tüdőhangok közül.

Az emberi nyelvek hangjai ugyanis fő képzőszerv szemszögéből 4 csoportra oszthatók:

A mássalhangzók a légáram típusa szerint lehetnek, a 4 fő csoport:

• tüdővel képzettek – a tüdőből kiáramló levegő mozgása által képződik a hang,
• felső hangszallagrés (glottális ejektív) hangok – a légáram a hangszalagrész felfelé való mozgatásából ered,  a tüdő nélkül,
• alsó hangszallagrés (glottális implozív) hangok –  a légáram a hangszalagrész lefelé való mozgatásából ered, a tüdő nélkül,
• alsó nyelvhangok (csettintőhangok) –  a légáram a nyelv lefelé való mozgatásából ered, a tüdő nélkül.

A csettintő hangok szinte csak Afrika déli részén fordulnak elő, ezek jól ismertek. Az implozívok is Afrikára jellemzők, bár néhol máshol is előfordulnak. Az ejektívek a leggyakoribbak, ezek még Európában is léteznek, a Kaukázusban.

A magyarban természetesen csakis tüdőhangok vannak. S a tüdőhangok között mondanám a számomra 3 legfurcsábbat.

Hozzánk legközelebbi a csehben ř betűvel jelzett hang. Eredetileg volt a lengyelben és a szorbban is, onnan kihaltak, ma csak a csehben van, de ott teljesen aktív, gyakori hang. Magyar füllel mintha r és zs lenne együtt, valójában ez egy réshangként ejtett r. A csehek nagyon büszkék rá "miénk a világ legnehezebb hangja" állítással. Gyakorlás kell hozzá, ez tény, ezzel a hanggal a csehek képesek kiszűrni még a szlovákokat is, mert a szlovákok se tudják rendesen kimondani, külön gyakorlás nélkül.

A második elterjedtebb, ez a velszi tulajdonevekből ismert: írása ll. Pl. a Lloyd név. Az angolok persze normál l-nek ejtik, de nem ez az eredeti ejtés. A "normál" l ugyanis zöngés, a magyarban is így van, a magyarban minden szonoráns zöngés, minden esetben. A velszi nyelvben viszont van zöngés l és zöngétlen l, ez utóbbi írásban ll.

Magyar füllel kb. mintha s-t mondanánk l-lel keverve.

Végül a legismertebb: a "t" hang egyre furcsább ejtése az angolban. A brit angolban is létezik a "t" hang "félig" ejtése - azaz elindul a zár képződése a szájban, de nem fejeződik be -, az amerikaiban viszont ma már ez a szabvány, szóvégeken szinte sose záródik le a "t", annyira, hogy pl. a spanyol anyanyelvűeket onnan is felismerik, hogy ők "rendesen" mondják a "t" hangot (ahogy egy magyar mondaná).

A jelenség eredetét nem tudom. A koreaiban pl. ez mindig így volt, ott az összes zárhang esetében ez a szabványos ejtés szótagok végén.

Az amerikaiban plusz még ezt az is díszíti, hogy egyes helyzetekben, pl. "n" után egyáltalán nem ejtik a "t"-t, helyette egy gyors gégezár van. S megfigyeltem: ma már britek között is terjed ez. Lásd: itt.

Érdemes ezeket a dolgokat leírni, mert ami egy adott nemzedéknek közismert, az a következőnek nem az, az utána következőnek pedig egyenesen hihetetlen.

A posztsztálini kommunista rendszer nagy sajátossága: mindenhol engedett egyedi vonásokat a rendszernek, s ezekkel minden ország élt is.

Most a magyar diplomáciai rendszerről. Mint családtag (gyerek) részese lehettem, először 1970-1973, majd 1980-1986 között. Az első időszakra persze alig emlékszem - hiszen 1967-ben születtem -, a másodikra viszont teljesen, hiszen a végén már nagykorú voltam.

Az ember józan ésszel arra gondolhatna, a Kádár-rendszer a legmegbízhatóbb hithű kommunista kádereket nyugatra küldte, míg a baráti országok esetében ez nem volt annyira fontos szempont. A valóság azonban pont az ellenkezője volt: a nyugat felé egyre jobban nyitó Kádár-rendszer nyugatra sose küldött hithű kommunista kádereket, ezeket a baráti országokba küldte. Valamilyen sajátos hintapolitika volt, a testvérállamok felé demonstrálni, hogy mi rendes jó komcsik vagyunk, nyugat felé meg hogy mi ideológiamentes "gulyáskomcsik" vagyunk, nem gondoljuk komolyan a kommunizmust, csak Moszkva miatt úgy teszünk, mintha azok volnánk.

Persze a vezető diplomaták kötelezően párttagok voltak minden esetben, de ez akkor nem jelentett hithű kommunistaságot is egyben. Az alacsonyabb rangú diplomaták körében voltak nem-párttagok is, a rendszernek ez már a kései, enyhülő szakasza volt.

Kuba, ahol mi voltunk 1980-1986 között, persze baráti ország volt, így a diplomaták között túltengett a hithű kommunista. Ennek szélsőséges verziója is előfordult, azaz Kádár óvatos kritizálása balról, s közben a kubai rendszer éljenzése. Örök vicces élményem, 15 éves voltam akkor, de akkor is nagyon érdekelt már a politika, hogy mekkora sokkot okozott 1982-ban a hithű kommunista magyar diplomaták közt a hír, hogy Magyarország belépett az IMF-be. Egyik nap még szidták az IMF-et, nagyjából a CIA-val egy szinten emlegetve, meg visszahangozva a hivatalos kubai álláspontot, mely szerint az IMF az imperializmus egyik legharapósabb láncos kutyája, másnap meg kiderült, mi beléptünk?!

Volt egy magyar diplomata, aki odáig ment Kádár balos kritizálásában - tudom az illető nevét, ő már nem is él, de a gyerekei igen, s nem akarok ártatlanoknak kellemetlenséget okozni, szóval nem mondom meg -, hogy nyári szabadsága alatt behívatta a Külügy párttitkára "XY elvtárs, te magyar diplomata vagy, esetleg inkább kubai diplomata szeretnél lenni? jó lenne, ha eldöntenéd idei szabadságod lejárta előtt még" stílusban.

Ugyanis három szent tabu volt akkoriban: nem beszélni a szovjet csatlós státuszról, nem szólni 56-ról, s nem pofázni Kádár ellen. Az illető meg ez utóbbit megsértette, márpedig ezt se nyugatos, se "balos" kiindulásból nem szabadott.

A kiküldötteket persze több szerv küldte ki, pl. a katonai attaséket nyilván a Honvédelmi Minisztérium, de a munkaadói jogok gyakorlása szempontjából csak 2 szerv volt: a Külügymisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium. A Külker. Min. kiküldötteinek a magyar nagykövet nem volt a főnökük, sőt szervezetileg is külön egységet alkottak ezek.

Persze kívülre ez egységes szervezet volt, de csak kívülre, más országok felé. A protokoll számára a lista kb. ez volt, emlékből mondom, fontossági sorrendben: nagykövet - nagykövet helyettese - kereskedelmi tanácsos - katonai attasé - konzul - kulturális attasé. Ezek közül a kereskedelmi tanácsos a Kereskedelmi Kirendeltség vezetője volt, s nem állt a Külügy joghatósága alatt, azaz őt nem válthatta le a nagykövet, míg bárki mást igen.

Ismét a kor sajátossága: ezek - a Külügy és a Külker - harcoltak egymással. Otthon is, külföldön is. S mivel egyenrangúak voltak, csak a pártvezetés - KB és PB - szintje felett volt közös főnökök, maga Kádár, ő meg személyesen ezzel nem foglalkozott, így ez a 2 szerv nem volt képes hatni egymásra. Eleve ez volt Kádár kedvenc vezetési módszere: viszonylag autonóm vezetési egységek működtetése, melyek a saját területükön szinte mindent megtehettek, de azon kívül semmit.

Sokszor ebben nem is volt ideológiai elem. A 80-as évek elején még volt, ekkor a külügy inkább "balos" volt, míg a külker "nyugatos", de amikor a balosnak számító Berecz János 1982-ben le lett váltva a fő külügyes pozícióból a Párközpontban, ott is egyre több lett a "nyugatos". Végülis a későbbi MSZP egy sor meghatározó egyénisége, lásd Horn, Kovács, éppen az MSZMP KB külügyi osztályán csináltak karriert.

Amit akkor nem értettünk. De visszanézve már világos. De ehhez először meg kell világosítani a kérdést.

A Kereskedelmi Kirendeltség mint olyan eleve egy kommunista intézmény. Hiszen ha a gazdaság, a kereskedelem nincs állami kézben, akkor ez teljesen felesleges, mivel a cégek maguk kereskednek, nem kell se kereskedelmi kirendeltség, se ott több alkalmazott. Nyugaton jellemzően van a követségen egy gazdasági attasé, a gazdasági kapcsolatokra, s kész, más nem kell. Vagy vannak országok, ahol az adott ország gazdasági kamarája folytat valamilyen segítő, koordináló szerepet. De a kommunista kereskedelmi kirendeltségek teljesen feleslegesek más, kapitalista alapú rendszerben.

Erre példa más kommunista országok gyakorlata is. A bolgár kereskedelmi kirendeltség Budapesten egykor egy hatalmas épület volt az I. kerületben, a Szirtes utcában, majd a 90-es évek elején el lett adva, ma iroda-bérházként üzemel.

Szóval az én apám volt az utolsó magyar kereskedelmi tanácsos Havannában. 1986-ban, minden szokással ellentétben, nem neveztek ki új embert, pedig jellemzően mindig volt egy 1 hónapos átmeneti időszak, amikor a régi és az új ember már ott van.

Hivatalosan nem mondtak semmit, nem-hivatalosan meg valami kamuzás volt, hogy "koncepcióváltás, takarékosság". Nem tudtuk mire vélni az egészet, hiszen ez 1986 volt. Kuba KGST-tag volt, teljesen abszurdnak hatott, hogy nem neveznek ki senkit a Kirendeltség élére.

Először az egyik kereskedelmi titkárt megbízták a Kirendeltség ideiglenes vezetésével, majd amikor lejárt az ő mandátuma, az egészet bezárták, a pár kubai alkalmazottat elbocsátották. 1990-ben villant az agyamba: ezek előre számítottak a kommunizmus leomlására? Mert hát tény: Kubával csak és kizárólag a KGST miatt volt kereskedelmi-gazdasági kapcsolat.

De hogyan tudhatta ezt előzetesen a magyar gazdaságpolitikai csúcsvezetés 1986-ban? Mikor még a CIA elemzői se vonták le azt a következtetést Gorbacsov hatalomra kerüléséből, hogy a kommunizmusnak vége lesz a szovjet blokkban.

Tulajdonképpen még az is csoda, hogy a magyar követség megmaradt Havannában. Amikor az első Orbán-kormány egy csomó magyar követséget bezárt takarékossági okokból, csoda folytán Havanna megmenekült. Azt hiszem, a sok kubai-magyar vegyes házasság nyomott a latban. Szóval ma Havanna a kevés latin-amerikai városok egyike, ahol van magyar követség. A többi: Bogotá, Brasília, Buenos Aires, Caracas, Lima, Mexikó, Santiago.

Orbán tusványosi beszédét nem hallgattam, néztem, utólag se olvastam.

Eltelt 1 hónap, azóta se olvastam el. Viszont szívesen követem a ballib reakciókat. Nagy örömöt okoznak. S ezek a reakcióik máig mennek.

A kedvencem a "miért nem tiltják be a románok".

A legjobb minőség az őrületben persze most is a Kolozsszaros blog és az Amerikai Népszara blog kommentelői, meg Bolgár bácsi betelefonálói hozzák. Rájuk mindig lehet számítani.

Kis válogatás:

• "ez Románia verbális agressziója, legitim szuverenitása és integritása durva sértése"
• "Románia kormánya nem gyengeségből tűri meg az ellenséges fasiszta szomszéd tusnádi őrjöngését, hanem azért, mert ők nagyon kifinomult diplomáciai kultúrával rendelkeznek"
• "miért nem mentek oda a román fasiszták szétverni az egészet, drukkolnék nekik"
• "a románoknak meg be kell tiltani az irredenta, fasiszta és náci csürhebulit, s ugyanazzal a lendülettel bevarrhatnák Böjtét is emberkereskedelemért és pedofíliáért"
• "nem nyugszanak a fasiszta magyarok, szemétláda nép a magyar, a magyar egy szolganép"
• "az aljas magyarok ötször adtak teljes felhatalmazást ennek a náci szemétláda köztörvényes bűnöző bandának, megérdemlik a sorsukat a magyarok"
• "a magyar mindig ilyen bután erőszakos fasiszta hajlamú nép volt, egész életemben figyeltem az aljas fasiszta gyűlölködő buta magyarokat"
• "édeserdélyi bérmagyarok"

Néha meglepően kitárulkoznak a libbantak: íme, pánikban a civilek Soros beharangozott kivonulása miatt.

Na most, egy valódi civilt nem rendítene meg egy ilyen hír, hiszen a civilség lényege: adományokból és önkéntés munkából nonprofit tevékenységet végezni. Jönnek az adományozók, mennek az adományozók, semmi gond.

Ha viszont valaki egyetlen adományozóról függ, annak neve: alkalmazott. Ez nem civil és adományozó, hanem dolgozó és munkáltató viszonya. Mint én a kólcenterben: adott a feladat, vannak pontos utasítások, van munkaidő, ezeket igyekszem teljesíteni, s amíg nem rúgnak ki, minden hónapban utalnak fizetést.

Ha meg mondjuk közírói, propagandátor tevékenységemet pénzért csinálnám, akkor az lenne a munkám, s lennék XY alkalmazottja, aki finanszíroz. Azért finanszírozna, hogy teljes munkaidőmben végezhessem ezt a tevékenységet, ne kelljen máshonnan jövedelem után néznem. Semmi gond ezzel, minden párt, szervezet, média, stb. alkalmaz embereket, tisztességes munka ez, főleg ha valaki közben annak a szervezetnek dolgozik, mellyel egyébként ideológiailag is egyetért. De ez nem civilkedés.

Szóval semmi gond azzal, hogy Soros kitartottjaira "ráhozta a frászt" Sorosék kivonulásának híre. Ha most bezárna a munkahelyem, nekem is kellemetlen lenne, mert jelentkeznem kellene hirdetésekre, majd interjúkra járni, majd pedig valamit újra betanulni, ez nyűgös dolog.

De most akkor én civil vagyok a kólcenterben?

A Balkanturiszt az IBUSZ bolgár fordítása volt, azaz az egyetlen idegenforgalmi cég Bulgáriában a kommunizmus alatt.

De még a magyar IBUSZ-nál is hatalmasabb cég volt: a legtöbb szálloda is a cég tulajdona volt. Amiben kisebb volt az IBUSZ-nál az a vízumkiadás: a Balkanturiszt nem foglalkozott hivatalos engedélyekkel.

Az IBUSZ viszont igen: amikor 1972-ben Kádárék liberalizálták a külföldre utazást (persze ez csak egy enyhítés volt, nem a külföldi utazások általános engedése), az IBUSZ lett megbízva a magáncélból egyénileg nyugatra utazni vágyók ügyeivel, azaz az egyéni nyugatra utazó turisták valamelyik IBUSZ-irodában kellett beadniuk a kiutazási engedély iránti kérelmet.

Aki nem élt akkor: Kádár alatt nem volt elegendő az utazáshoz az útlevél, hanem minden egyes utazáshoz külön kiutazási engedély is kellett. Csak kiváltságosak kaptak állandó kiutazási engedélyt, ez még átlagos hivatalos utazók esetében se járt. (Saját apám 1964-től volt hivatalos külkeres utazó, s csak 1983-ban kapta meg az állandó kiutazásit.) Szóval a magán turisták az IBUSZ irodáiban kérelmezték ezt az engedélyt.

Bulgáriában ilyen nem volt, mindent közvetlenül a rendőrség intézett. S eleve nem létezett egyéni turistaút nyugatra: vagy meghívólevéllel lehetett vagy csoportosan, a Balkanturiszt szervezésében.

De a Balkanturiszt fő szerepe a külföldi turisták ellátása volt.

A Magyarországon is ismert hármas felosztás megvolt itt is, azaz nyugati turista - KGST-turista - belföldi turista, csak míg Magyarországon a belföldiek a KGST-turisták előtt voltak, addig Bulgáriában a belföldi turista volt a "harmadosztály".

Alapesetben a rend az volt, hogy a belföldi turista nem is mehetett rendes Balkanturiszt-szállóba, csak szakszervezeti, vállalati üdülőbe. S ha valahová mégis beengedtek belföldit, az ellátás minősége más volt. A legfőbb eltérés az étkezésben volt: pl. a svédasztal nyugati privilégium volt, ilyen étkezési formát nem kaphatott se KGST-turista, se belföldi. Plusz sajátosság pl. a szobaválasztás: a tengerre néző szobákat nyugatiak kapták mindig.

Viszont természetesen az árak is különbözőek voltak. Ami nyugatinak 1 dollár volt, az KGST-idegennek és belföldinek 1 transzferábilis rubel, átszámolva levába. Ez az 1:1 árfolyam persze teljesen abszurd volt, a valósághoz semmi köze nem volt, a 80-as évek közepén pl. Moszkvában feketén 1 dollárért átlagosan 5 rubelt lehetett kapni.

Szóval a nyugati turistának minden 5-6-szoros áron volt. S ezt kijátszani nem lehetett semmilyen irányban. Azaz a nyugati turista hiába váltott át feketén dollárt, nem fizethetett levával a szállodában, ahogy a KGST- és belföldi turista meg hiába szerzett dollárt, szintén nem fizethetett vele.

Egyébként Magyarországon is működött hasonló rendszer, de csak 1981-ig. 1981-ban Kádárék ezt felszámolták, az IMF-tagság előzményeként, azaz akkortól megszűnt Magyarországon a többes árfolyam.

Bulgáriában viszont ez volt a rendszer végéig, 1989-ig, sőt még egy kis ideig megszokásból, gyakorlatilag 1991. június 30-ig, a KGST megszűnéséig ez fennmaradt részben, a többes számlázás részt illetően, az árfolyamot illetően meg 1991. február 15-ig, amikor a leva konvertibilis lett.

Volt tehát kb. 20 hónap, amikor sajátos helyzet volt: egyszerre voltak KGST-sajátosságok és kapitalizmus. Ezt ki lehetett használni. Akinek volt megfelelő hatalmi helyzete és pénze, az súlyosan kihasználhatta. Én meg, mivel se hatalmam, se pénzem, csak korlátozottan. Pl. a Budapest-Szófia repülőjegy esete, ezt meg lehetett venni vagy 128 bolgár leváért oda vissza vagy kb. 70 dollárért, miközben 1 dollár már 15 levát ért, de a repülőgéptarifák nem lettek kiigazítva, mert a rájuk vonatkozó KGST-megállapodások felmondásával senki se foglalkozott. Mondanom se kell, mindenki aki élt és mozgott és nem volt teljesen hülye, az egyszerűen dollárt levára váltott, majd így vette meg a jegyet, így alig 8-9 dollárba jött ki.

Egyes szállodák még fenntartották a kettős árat, azaz külföldieknek és belföldieknek, 5-6-szoros eltéréssel, de ez már csak a szobaárakra vonatkozott, ez immár mint "kedvezmény bolgároknak" volt előadva, aztán ez is megszűnt 1997-ben, amikor az EU-csatlakozási tárgyalások keretében ez meg lett szüntetve mint indokolatlan diszkrimináció. Én még jártam úgy üdülni egy bolgár szállodában 1997 nyarán, hogy az ötödét fizettem a szobáért, mint amit a normál külföldiek.

Mivel 5 évtizeden keresztül a Balkanturiszt dominálta az idegenforgalmat, mindenre kihatott tevékenysége. Különösen vicces két étel: a sop saláta és a bécsi szelet. Tulajdonképpen egy jó és egy rossz példa.

A sop az egy régió neve, a sopok egy szláv etnikai alcsoport, a területük a mai szerb-koszovói határttól egészen a bulgáriai Szófia medence keleti végéig, azaz a mai Szerbia és Bulgária területén, kissé átnyúlva a mai Észak-Macedónia északkeleti részébe is. A legnagyobb sop város így Szófia. A sopok legnagyobb része magát tehát bolgárnak tekinti, de vannak szerb és már macedón identitásúak is.

Viszont a sop saláta nem egy sop étel, semmi köze a sopokhoz. A Fekete-tenger partján lett kitalálva egy Balkanturiszt-vezér utasítására a XX. sz. 50-es éveiben. Az alapgondolat: a görögöknek van kertész salátájuk, a törököknek van juhász salátájuk, ezek nemzetközileg ismertek, a bolgároknak miért nincs akkor saját közismert salátájuk? S megszületett az ötlet, legyen kitalálva a bolgár nemzeti saláta. S meg is lett: a bolgár zászló színeiben pompázó, azaz fehér-zöld-piros saláta, tulajdonképpen darabokra vágott uborka és paradicsom, megszórva sok fetasajttal, leöntve kevés olajjal és ecettel. Hasraütéses alapon el lett nevezve sop salátának, hiszen ez az egyik bolgár történelmi régió.

Tulajdonképpen olyan, mint a görög kertész saláta, csak olíva és paprika nélkül, vagy mint a török juhász saláta, csak olíva, paprika, petrezselyem, citromlé nélkül.

S el is terjedt. Annyira alapvető, hogy nemigen lehet elképzelni már bolgár éttermet, ahol ne lenne az étlapon.

Most már a dolog ott tart, hogy az átlag bolgár komolyan hiszi, ez egy ősi sop étel, s meglepődik, amikor megtudja, hogy a tengerparton lett kitalálva egy szállodában az 50-es években.

A másik viszont egy nagyon rossz valami. A Balkanturiszt valamelyik marketingese kitalálta: népszerű a bécsi szelet, de túl drága, szóval optimalizáljuk! S megszületett a nagy terv: csináljuk darált húsból!

Megformálnak darálthúsból egy nagy szelet húst, jó vastagot, azt átsütik félig, majd bepanírozzák, ezzel teljesen átsül. Ez az egész recept. Magyarul rántott fasírozott lehetne a neve.

Ez az étel egyébként már részben létezik Szerbiában, pleszkavica (pljeskavica) a neve, ez nagyra formált darált hús, tejszínnel, sajttal, kisütve, csak rántás nélkül. Tulajdonképpen amolyan "vízszintes fasírt". Népszerű szerb étel. Még a balkáni muszlimok is fogyasztják, iszlamizált verzióban, azaz a sertéshúst barányhúsra cserélve benne.

Szóval a Balkanturiszt-féle optimalizált bécsi szelet egy kirántott pleszkavica. Végülis nem is lenne baj vele, ez egy érvényes étel, csak a baj a neve, nem adtak neki rendes nevet, hanem "bécsi szelet" néven fut. Így nem lehetett soha tudni, mit jelent a bécsi szelet a bolgár étlapon: hagyományos, valódi bécsi szeletet vagy "optimalizált" Balkanturiszt-verziót.

Még ma is érdemes óvatosnak lenni Bulgáriában, hogy az étlapon szereplő bécsi szelet darálthúsból van-e. Mert aki a normál bécsi szelet ízére vágyik, az igencsak meglepődhet.

Azt hiszem, most már semmi se menthet meg minket Bulgáriában az eurótól.

Persze a helyzet egész más, mint Magyarországon. Magyarországnak van erős, stabil, saját valutája, Bulgáriának meg nincs a kommunizmus bukása óta.

A bolgár leva iránti bizalom már az első, 1991-es hiperinfláció hatására megroppant. Egy időben még a piacon álldogaló idős nénik is márkában, dollárban számoltak. Aztán az 1996-1997-es második hiperinfláció után eleve lemondott Bulgária a pénzügyi függetlenségről. Az árfolyam azóta rögzített, aminek számos magyar szemmel sajátos jele van, pl. Bulgáriában nem létezik banki alapkamat, a kormányzat nem vehet fel hitelt a Bolgár Nemzeti Banktól, nincs tőzsdei árfolyam (hiszen nincs mire, az árfolyam ugyanaz 26 éve), stb.

A bolgár leva gyengülése is hatalmas. A forinthoz képest is. A kommunista rendszer végén 1 leva kb. 13 Ft volt, most 1 leva kb. 0,19 Ft, ez 60-szoros romlás (hivatalos ma 1 leva kb. 190 Ft, de ennek oka 3 nulla levágása 1999-ben).

Szóval jelenleg szimpla formalitás, hogy van bolgár leva. Kb. mint Kuba Castróék előtt: volt kubai peso, de az USA-dollár helyi verziója volt, nem létezett független kubai pénzpolitika.

2020 óta Bulgária ERM-2 tag, szóval a formális feltétel is megvan már, minimum 2 éves tagság kell ott, ez megvan.

Innentől csak politikai kérdés az egész. S nem is annyira bolgár részről, hanem nyugati részről: az igazi kérdés, akarja-e az EU, hogy legyen szavazati jogú bolgár tag az EKB-ben vagy nem.

Az Újjászületés Párt népszavazást akar az euróról, szerintem nem lesz ez megengedve, s eleve az egész értelme erősen kérdéses.

A dolog nemzeti része megoldódott régóta. A bolgár fél kiharcolta, az euróbankjegyeken ne a betű szerinti átírás szerepeljne, azaz az EURO szöveg cirill verziója ne ЕУРО legyen, hanem ЕВРО. Ebben persze segített a görög precedens, görög betűkkel se ΕΥΡΟ, hanem ΕΥΡΩ van rajta. A sok görög érv egyike az volt, hogy az ΕΥΡΟ úgy néz ki, mintha ΟΥΡΟ lenne, ennek jelentése pedig "pisi", ez meggyőzte Brüsszelt.

Én előrelátom a káoszt. Már most nehéz megkülönböztetni az 1- és 2-levás érméket, s ha lesz párhuzamos euró-érme is, szerintem minden második nyugdíjas nénit át fognak verni.

A kereskedők veszteni fognak vele, senki se fog hivatalos 1:1,95 árfolyamon átszámolni, hanem 1:2 árfolyamon. Majd pedig nyernek, hiszen ezt kompenzálandó lesz egy durva felfelé kerekítés.

Nekem személyesen mindegy, se nem nyerek, se nem vesztek az egésszel.

Természetesen Fekete-Afrikában csak. Észak-Afrikában arab államok vannak, ezekben minden esetben egyértelműen van domináns nemzetiség - az arab -, aminek oka, hogy itt a közös identiás jóval az európai gyarmatosítás előtt kialakult már, a muszlim hódítás hatásaként.

Fekete-Afrikában viszont nem ez a helyzet. Az európai gyarmatosítás nem nézte az egyes nemzetiségeket, a mai határok pedig szinte mind a gyarmati határok eredménye. Továbbá - szemben az amerikai kontinensen történt európai gyarmatosítással - itt a gyarmatosítók nem törekedtek identitás kialakítására, a területre szimpla nyersanyagforrásként tekintettek, ez alól csak a spanyolok és portugálok jelentettek bizonyos szintig kivételt, de Afrikában nem ők jelentették a fő szerepet.

Így ma a tipikus fekete-afrikai helyzet:

• nincs az országban domináns nemzetiség,
• egy sor nemzetiség szét van szakítva több ország között,
• meg ha van is domináns nemzetiség, az akkor is meg van osztva országok között,
• az állampolgárság így etnikailag szinte mindig semleges, nem ad identitást, ezek egyelőre új próbálkozások, kisebb-nagyobb - inkább kisebb - sikerrel.

Jó példa a hauszák, a legnagyobb fekete-afrikai nemzetiség: 75 millióan vannak, de megosztva: a volt francia Niger és a volt angol Nigéria között, miközben egyik országban se ők a domináns nemzetiség.

A másik pl. a ruandai népirtás kapcsán ismert hutuk, akik egyszerre 2 országban is domináns többséget alkotnak, Burundiban és Ruandában. Itt az ok az, hogy ez eleve két állam volt a gyarmatosítás előtt is, s a német, majd belga gyarmatosítók sem törekedtek ennek megváltoztatására.

Hasonló több is van, olyan népek, melyek fele-fele arányban vannak a határ egy-egy oldalán, egyedül a volt gyarmati határok miatt.

Ahol nem így van, azaz tényleg nemzetállamiság van, az kivételes eset. Ennek az okai:

• Elszigeteltség. Madagaszkár és a Comore-szk., a gyarmatosítás előtt már létezett közös nemzeti identitás. A Comore-szk. esetében sajátos, hogy ma a 4 fő Comore-sziget közül csak 3 része az országnak, ugyanis amikor függetlenségi népszavazás zajlott 1974-ben, az egyik sziget nemmel szavazott, így az francia gyarmat maradt, ill. 2009-től egyenesen Franciaország szerves része, ez az egyetlen francia megye jelenleg, ahol a lakosság többsége néger és muszlim.
• A gyarmati uralom alatti migráció és keveredés. Ilyen a volt angol Seychelles-szk., ahol a lakosság zöme XIX. századi európai, afrikai, indiai bevándorlók keveréke, korábban a szigetcsoport lakatlan volt. Ilyen a volt portugál São Tomé- és Príncipe-szigetek is, mely szintén lakatlan volt, a portugálok telepítettek be rabszolgákat a kontinensről, ezek lassan átvették a portugál nyelvet, kialakítva új identitást.
• Szimpla véletlen. A gyarmatosítás kis területet érintett, s azon eleve egy nép volt domináns. Ilyen a volt spanyol Egyenlítői Guinea.

Az ellenpélda a szomálik. 4 országban vannak. Ebből 2 szomáli többségű, a szomálik 80 %-a itt él: Szomália és Szomáliföld. Ezek egymástól éppen a különböző gyarmati örökség miatt váltak szét rövid együttes államiság után.

Kubai életemnek köszönhetően képes vagyok klímaberendezés nélkül élni.

Kubában fél évig fülledt meleg van, fél évig meg fülledt langyos idő. 2-3 hét alatt megszokható.

Kamaszkorban teljesen megszoktam. Így az itteni meleg időszakok se zavarnak annyira.

Az alapvető kubai szabályok:

• ha a lakás ablaka előtt nincs növényzet, akkor az ablakot be kell zárni napközben, mert kintről csak nagyobb meleg jön be,
• ha van függöny, zsalu, azt be kell zárni a legnagyobb napsütés alatt,
• a benti levegőt ventillátorral kell mozgatni,
• ha az ember megizzad, nem szabad zuhanyozni, fürödni, hagyni kell, hogy rászáradjon a bőrre, ez plusz védőréteget alkot, ha viszont lemossuk, akkor még jobban izzadunk aztán,
• eleve le kell számolni a tévképzettel, hogy az izzadság piszok, mert ha egy testileg tiszta ember izzad meg, akkor abból nem lesz rossz testszag, szóval nem szabad a meleg és az izzadság miatt tisztálkodni.

Plusz még egy szabály, de csak nőknek: a smink segít a melegben, plusz védőréteg lesz az izzadás ellen.

Szóval nem zöld eszmék miatt nincs klímaberendezésem, hanem mert nem kell.

Sikerült a Partizánnak rendkívül demagóg interjút produkálnia. Az alany egy USA-ba kivándorolt magyarországi cigány értelmiségi, aki új hazájában közkönyvtárat vezet:

Sok sületlenség hangzik el, a csúcs az, hogy a közkönyvtár nyitott és szabad, ezt azzal jelzi, hogy szolidáris a néger rassszista BLM-mozgalommal, viszont elutasítja a szolidaritást a zsidókkal. Nem vicc, tényleg ezt mondja.

Na most, New York lakossága kb. 9 millió fő. Ebből nagyjából 2 millió a néger és 2 millió a zsidó, azaz még ez a hivatkozási alap is abszurd. De mondjuk azt meg kár lenne tagadni, hogy New York a világ legnagyobb zsidó városa, nincs a világon más város, ahol több zsidó élne.

Szóval megtagadni a szolidaritást az egyik nagy kisebbséggel semleges módon is, miközben tapsolni egy másik kisebbség radikális szervezetének mióta nyitottság?

Ez a "nyitottság" szó teljes meghamisítása.

Persze, ezt szeretném aláhúzni, semmi gond azzal, ha egy intézmény elkötelezi magát bármi mellett. Lehet az a BLM, a neonácik, a vegetáriánusok, a drogosok, a macskabarátok, a trockisták, vagy bármi más, de ha ezt teszi, akkor ne hazudja magát ezentúl nyíltnak.

A nyitott az 2 dolgot tehet: megtagad minden részidentitást hirdetni, vagy minden részidentitást hirdet.

Persze ki van ez magyarázva. A négerek valahogy kollektív áldozatok, a zsidók meg mint fehérek nyilván kollektív kizsákmányolók. Elmebeteg elméletek ezek. Az ilyen könyvtárakat a legjobb lenne aláaknázni majd cigány menedszerekkel együtt felrobbantani, ez talán megfelelő karantén intézkedés lenne a hülyeség terjedése ellen.

Persze elhangzanak még más hazugságok is a műsorban: pl. hogy Amerikában nem a "baloldal", hanem a "jobboldal" áll a könyvbetiltások mögött, csak Magyarországon hiszi mindenki az ellenkezőjét.

Nagy volt a megrázkódtatás Latin-Amerikában a kommunizmus bukása miatt.

A helyzet specifikuma miatt egyáltalán nem csak a szovjetpárti kommunisták körében. A szovjet modelt elutasító kommunisták, a nem-kommunista baloldal, de még sok jobboldali számára is probléma volt az ami lett Gorbacsov reformjai következtében.

Miért volt baj ez a jobboldaliak számára is? Alapvetően geopolitikai okokból. A latin-amerikai jobboldal nagy része amerikaellenes, így bár utálta a szovjet rendszert, a Szovjetunióban mégis egy olyan erőt látott, mely korlátozta az USA hatalmát, így a szovjet erő megszűnése számára Amerika erősödését jelentette, azaz nem volt kivánatos.

A kommunisták és a hozzá közeli baloldaliak között persze azonnal megindult a vita: mi is történt? A vad összeesküvéselméleteket ("a CIA megvette Gorbacsovot") és az egybites butaságokat ("az nem is volt kommunizmus") leszámítva 2 fő tábor alakult ki:

• a kommunista rendszer túl kommunista volt, azaz túl gyorsan haladt előre, nem követte a marxi elveket, nem voltak pl. a termelőerők elég fejlettek, nem volt meg a gazdasági alap, stb.,
• a kommunista rendszer nem volt elég kommunista, azaz nem szakított eléggé határozottan a kapitalizmussak, lásd maradt az árutermelés, nem lett munkás-önigzgatás, stb.

Az előbbi válasz hívei nyugodtak maradtak, hiszen íme, ott a kínai modell, mely lassan halad, fejlett kapitalizmust épít a kommunista párt vezetésével, azaz lassan kiépül majd a gazdasági alap. Persze politikailag ez a válasz népszerűtlen, hiszen lényegileg ez semmiben se különbözik a latin-amerikai radikális jobbos választól, lásd perónizmus és társai, melyek szinte ugyanezt mondják más szavakkal.

Az utóbbi válasz hívei meg maradtak kis szekták. Részben a még működő terrorista szervezetek, részben egyetemi szobaforradalmárok. Peruban egészen az ezredfordulóig működött elég keményen a Sendero Luminoso nevű kommunista terrorista szervezet, mely képes volt sokáig egyenrangú félként harcolni a hadseregel. A szenderisták eleve mindig szovjetellenesek voltak, s a kínai reformokat is azonnal ellenezték, szóval számukra a szovjet rendszer bukása csak megerősítés lett. Kolumbiában pedig egészen a 10-es évekig működött a FARC nevű még kiterjedtebb kommunista fegyveres szervezet, melynek bonyolultabb viszonya volt a szovjet rendszerrel, nem volt teljesen szovjetellenes, de azért inkább a Che Guevara féle vonal híve volt.

Persze kellett egy globálisabb, ideológikusabb válasz is. Mára meg is lett. Ami számomra sajátos, ma már a hivatalos kubai szövegekben is megjelent. Lényege röviden: igen, a marxizmus rendben van, de egy már elmúlt időszakra igaz, továbbá Marx európai volt, képtelen volt az Európán kívüli dolgokat átlátni, radikális ateizmusa miatt nem látta meg a vallás pozitív szerepét se, így elmélete ma már nem alkalmas egy az egyben cselekvésre.

Talán a legérdekesebb a nacionalizmushoz való viszony. A latin-amerikai baloldal szerint a nacionalizmus pozitívum, hiszen az antinacionalizmus a nemzetközi tőkét segíti. S ezt Marx szerintük nem látta át, pl. Marx a XIX. században a gyarmatosító hatalmak oldalán állt, abból a téves elgondolásból, hogy a nyugat általi gyarmatosítás erősíti a kapitalizmust, így pedig gyorsabban lesz proletárforradalom is - ez viszont a mai latin-amerikai neomarxisták szerint Marx fatális tévedése volt.

A magyar ballib meg értetlenül pislog. Nem érti, hogy miért mondja a latin-amerikai balos, hogy Orbán, Putyin, Lukasenka, a lengyel vezetés, stb. a kisebbik rossz a szabványos liberális-demokrata nyugati államokhoz képest.

A még nem ballibásodott, azaz nagyjából a 2021 előtti Puzsér egyik igencsak értelmes mondása volt ez.

Bár maga az alap téves volt, Puzsér valamiféle sose létezett, csak az ő fejében létező "polgári centrumot" képzelt el, mely ellenzéke mind a "nemzeti radikális" jobboldalnak, mint az "identitárius progresszív" baloldalnak, hanem középen van, nem-identitárius és polgári.

De most mindegy, hogy ez marhaság, mert ilyen nincs, mégis igaz Puzsér megfigyelése, hogy aki az egyik táborban megmondóember, az amint rádöbben hibájára és kezd gondolkodni, szélsebeséggel meg se áll, míg nem lesz a másik tábor szerves tagja, azaz sose áll meg "középen".

S mondott is erre példákat mindkét irányból. Talán Balavány volt az egyik, aki pár hónap alatt ünnepelt fideszes újságíróból ünnepelt ballib újságíró lett. A másik irányra meg talán Dopeman volt a példa, aki Orbán-ellenes forradalmárból mára fideszes vendég lett tv-műsorokban.

A kereszténységbe befurakodott bomlasztó Hodász is igazolja most Puzsért.

A konkrét eset egyébként a kereszténységnek kedvez. Hodász nyílt szakítása Krisztussal nagy terhet vett le a keresztényekről.

Mivel most van a születésnapom, csak pár videót teszek közzé.

Emlékszik még valaki a brit Brexit-kampányra, melynek sztárja a UKIP egyik aktivistája volt, aki humoros amatőr zeneszámokkal kampányolt?

Nos, kiderült, vannak más számai is. Mandy zsidó, s a szerinte antiszemita Corbyn ellen is csinált dalt:

Ehhez kell angol tudás, talán a legjobb TED-paródia életvezetés téren:

Ezt is érteni kell. Az amerikaiak legalább képesek magukon röhögni. Talán a legtehetségesebb modern musical-paródia:

1968-as film, ezt nem merték volna megcsinálni, ha nem lenne mind a rendező, mind a főszereplők zsidók, egyébként fenomenális az egész ötlet:

Brazil zongoraművész, bemutatja a 10 nehézségi szintet, a 6. szinttől már neki is néznie kell a hangszert, nem megy vakon:

Megint tőle, 350 év zenetörténet (00:52-től a volt osztrák-magyar himnusz):

Egy könnyűzenei szám: engem a kommunizmus végére emlékeztet, akkor mindenhol ezt adták. Megragadóan primitív, annyira, hogy már kultikus lett:

Nem véletlen, aztán megvették a dal jogait a Leslie Nielsen féle Ördögűző-paródiához is.

Személyes emlék ez, amikor kimentem Kubába 1980-ban, folytonosan ezt adták:

Az 1978-as Grease nagyon nagy hatású film volt, pedig tulajdonképpen semmi tartalma. Az utánzások közül én inkább ezt, mert nem kedvelem a szőke nőket:

Személyes emlék a 80-as évekből: annyira hasonlítottam 16-19 évesen ehhez a spanyol énekeshez, hogy néha komolyan meg is állítottak az utcán. Plusz vicces volt 1985-től, hogy ráadásul a múzsám meg hasonlított az énekesnőre:

A világtörténelem legjobb zeneszáma - nagyon nehéz olyan verziót találni, hogy az előadás is jó, a sebesség is, s még a hangot is sikerült felvenni rendesen:

Alapvetően utálom a jelképi politizálást. Mert ez a dolgok sajátos folklorizációja, s szinte mindig hiányzik a tartalom mögüle.

Tuljadonképpen csak akkor állok ki jelképek mellett, ha azokat utálatos alakok szisztematikusan támadják. Azaz csak reakcióként.

De most van egy érdekes bolgár egy eset, mely jól mutat egy valós jelenséget.

Sokszor mondtam, a bolgár és a magyar szellemi élet sajátos időbeli eltolásban van: rossz is, jó is, minden átmegy Bulgáriába Magyarországból kb. 10-15 éves késéssel.

Ami teljesen hiányzott eddig Bulgáriából az a magyar jelenség, hogy az egyik politikai oldal mélyen magyarellenes. Enyhe formában ez a "szeressük az idegent" és a "merjünk kicsik lenni", durva alakban a hazai fociválogatott meccsein az ellenfélnek drukkolás és a nemzeti jelképek gyalázása.

Bulgáriában mindez teljesen ismeretlen volt, egyik oldal se volt bolgárellenes, az ellentétekben nem játszott soha szerepet ez, semmilyen alakban. Pl. az ami Magyarországon zajlott, hogy az egyik oldal szabályosan kampányt épített a határontúli magyar kisebbségek elutasítására teljesen elképzelhetetlen lett volna Bulgáriában: ha volt is vita ebben a kérdésben, a vita abban állt, hogy mindkét oldal a másikat vádolta, az miért nem támogatja jobban a határontúli bolgárokat.

Most Bulgária kezd nagyon nyugatos lenni. Amióta a szófiai amerikai követség megcsinálta a két legerősebb, egymást utáló párt nagykoalícióját, súlyos jelenségek zajlanak. Egyre euroatlantistább Bulgária. Apró dolgok is, pl. idén volt az első alkalom, hogy a budapesti bolgár követség is beállt a budapesti homokmenet üdvözlői közé. De íme egy fontosabb ismert dolog magában Bulgáriában.

Pár éve lett egy ötlet: legyen az EU legmagasabb zászlaja Bulgáriában, megelőzve az eddigi rekorder Finnországot. A terv szerint egy 110 méter magas zászlórúd a Rodope-hegységben, a történelmi Macedónia legkeletibb részén, egy olyan helyen, ahol rendszeresen tartanak foklórfesztivált.

Alapból - ha minden normális lenne - ez egy megalomán marhaság. S ha már megalomán, legyen legalább a legmagasabb a világon, jelenleg Egyiptom tartja a világrekordot egy 202 méter magas zászlórúddal. Szóval röhögtem az egészen, meg a szövegeken, hogy "nemzetegyesítő zászlórúd" és hasonlók.

Aztán jöttek a nyugatos értelmiségiek, a "szépek és okosok", a mindentudók, s elkezdték teljesen abszurd módon kritizálni az ötletet. S egyre hangosabbak lettek, a végén szabályos bolgárellenes gyűlölködés alakult ki, mintha csak Magyarországon lennénk egy belpesti SZDSZ-es sejtben. Ez persze csak erőt adott az ötlet híveinek, s csodák csodájára összejött a pénz a megvalósításra. Pedig nem volt kevés a pénz: ezen a magasságon el kell tudni, hogy álljon a legerősebb széllökéseknek, plusz fölrengésbiztonsági követelmények vannak, az egész szerkezet 55 tonnás, az összköltség 1,2 millió leva (kb. negyedmilliárd Ft).

2 hete átadták a zászlót. Most már persze annyira politikai esemény lett, hogy maga a köztársasági elnök adta át, aki a zászló tövéből kritizálta a kormányt annak túl ukránpártisága miatt.

Így lettem aztán a rozseni zászló híve.

Azóta is minden nyugatos értelmiségi magán kívül van. Egyrészt jöttek a humoros "leleplezések", hogy pl. a zászlórúdat Törökországban gyártották, lásd "miféle bolgár hazafiak, a törökök csinálnak nekik zászlót". Meg a gazdag képanyag az átadásról, gondosan kiválasztva onnan orosz zászlót lengető embereket, lásd "aha, a Kreml finanszírozta az egészet".

A magyar helyzethez képest a bolgár egy dologban más: míg Magyarországon a magyarellenesség teljes mértékben "baloldali", addig Bulgáriában a bolgárellenesség egyértelműen "jobboldali".

Interjú a Megbokrosodotttal az ATV-ben, címe "Gazdaság: hogyan jövünk ki a válságból?":

A válasz egy mondat: sose hallgatunk a Megbokrosodottra és elvtársaira, eleve semmilyen "szakértőre".

Nagyon szégyellem, hogy egyszer - 2009-ben - rá szavaztam.

Június 29. óta teljesen autópályás a Budapest és a bolgár-szerb közti útvonal.

Amikor először szereztem autóvezetőként személyes tapasztalatot ezen a téren, az éppen 31 éve volt. Akkor a teljes Budapest-Szófia közti kb. 750 km-es út nagyobb része nem volt autólya: csak a Budapest-Kecskemét és az Újvidék-Niš közti rész, kivéve magát Belgrádot, itt át kellett menni a városon.

A szerbek aztán megcsinálták autóútként a maradék szakaszt Újvidék és a magyar határ között, 2011-re ez teljes autópálya lett. Közben 2006-ra a magyar részen is meglett a teljes szakasz Kecskemét és a szerb határ között.

Maradt még a Niš és a bolgár határ közti rész, ez hagyományosan kevésbé fontos út volt. A hidegháborús időszakban Belgrádtól a fő út ugyanis délre ment, a tengerig, az akkori görög-jugoszláv határon keresztül. Ehhez képes Bulgárián keresztül menni kitérő volt, még a Törökországba menő forgalom nagyobb része is inkább Görögországon keresztül ment.

Aztán mindez megváltozott Jugoszlávia szétesésével, a háborúval, meg azzal, hogy hirtelen lett plusz egy ország az útvonalon, ráadásul az új görög-macedón határon a görög hatóságok évekig direkt lassították az ügyintézést a macedón névvita miatt. Szóval hirtelen igény lett a bulgáriai kitérőre.

A Niš és a bolgár határ közti szakasz viszont teljesen alkalmatlan komoly forgalomra. Az út rendkívül szép egyébként, pl. kanyarog a Nisava folyó völgyében, 20 darab kis alagút is van közben. Csakhát alkalmatlan tranzitforgalomra. Végül a szerbek 2010-2018 között megcsinálták az egészet újra. Kicsit északabbra az eredeti úttól normál autópálya lett. Már nem szép, nincs mit nézni, de gyors. A bolgár határtól el lehet érni Nišig 50 perc alatt, korábban ez néha 2 és fél óra volt.

Most június 28-án a teljes szerbiai szakasz megvan, megépült a Belgrádot elkerülő autópálya is. Azaz most már Budapestről a bolgár-szerb határig minden autópálya.

Viszont van még 48 km Bulgáriában, a szerb határ és Szófia között. Ennek kétharmada máig nincs megcsinálva, bár egyharma építés alatt van.

Ha maradt volna Boriszov kormánya, meglenne már. Ugyanis Boriszov kedvenc hobbija az autópálya-építés. Ő máig a megépített km-ekben méri minden kormány sikerét. A hivatalos adatokat nem néztem - azok úgyse számítanak -, de saját tapasztalatom szerint az egész kész lesz 2025-re.

Hont ír Perintáról (is):

Valami, amit én hosszú ideje figyelek, de nem fogalmaztam meg.

A Perinta-jelenség emberi oldala.

Adott egy kifejezetten szép nő - szerintem a nők virágzási ideje a 40-50 közti kor, Perinta meg ennek pont a felső határán van -, akinek ráadásul minden mozdulatából sugárzik a heteroszexualitás. Van ez a nőtípus, aki tudatában van nőiességének, erre nagyon is érzékeny, s mindent meg is tesz, hogy ez a kisugárzása mindig meg is legyen.

Tessék megnézni Perinta személyes fényképeit a neten. Egyetlen képe sincs, melyen ne lenne sminkelve, megfésülködve, ékszerezve. Bár az öltözködési stílusa nem az én esetem - én a sportosabb stílust kedvelem -, de ott is mindig láthatóan meg van válogatva mit hord. Ami biztos: olyan kép nincs róla, mely megfelelne a feminista ideálnak, hogy "ahogy reggel felébredtem és magamra kaptam az első rongyot".

Olyan mint amikor a dohányzás ártamairól szónokló ember előadás közben dohányzik.

Ha mondjuk kellene mondanom egy személyileg azonos nőt az ellenoldalról, azt mondanám: Ferencz Orsolya fideszes képviselő. Azonos korosztály, azonos stílus. Csak ott nincs inkoherencia a kinézet és a szöveg között.

A Facebook le is tiltotta Hont cikkét, én még időben láttam.

Kubai életem (1980-1986) sok hasznos dolgot adott nekem. Nem csak a nyilvánvalót, a családomat (ott ismertem meg a feleségemet), hanem sok élményt is.

A korabeli szokás szerint a hivatalos magyar vendégeket meghívták a helyi magyar képviselők. Nyilván a legfelsőbb szintet leszámítva, ők olyan magasan voltak, hogy nem férhetett hozzájuk élő mezei kiküldött.

Pl. Marjai József elvtárs sokszor volt Kubában ottlétünk alatt is. Aki nem tudná, 1978-1988 között Marjai volt a magyar külkereskedelem gyakorlatilag egyszemélyű ura, Kádár abszolút megbízott benne, így az övé volt az utolsó szó minden külkereskedelmi kérdésben ebben az időszakban. Kádár maga sose döntött külkereskedelmi kérdésben nélküle. Akkora nagy úr volt, mint Fekete János, csak ő nem a devizaügyekben, hanem a külkeresekben.

Szóval ő már az a szint volt, aki csak munkatalálkozókon érintkezett a helyi magyar képviselőkkel, nem lehetett őt meghívni vendégségbe.

Az alacsonyabb szint viszont emberközeli volt, persze őt se hívhatta meg egy egyszerű kiküldött, de egy vezető beosztású már igen. S ez el is volt várva.

S ez a szint sok érdekes dolgot mesélt. Végülis ez a középkáder szint volt az, aki a tényleges munkát végezte, a felsőbb szint utasításai adta kereteken belül. Így a legjobban ők láttak bele a dolgokba.

16 éves voltam és nagy filmbarát. Ekkor jött az egyik legérdekesebb vendég, a Kiadói Főigazgatóság egyik közepes rangú munkatársa. A Kiadói Főigazgatóság akkor egy a Kulturális Minisztérium alá tartozó önálló szerv volt, gyakorlatilag ez volt a Cenzúra Hivatal a Kádár-rendszerben.

Sajátos módon a cenzúra 2 részre oszlott: belföldire és külföldire. A belföldi termékek esetében nem volt egyedi állandó cenzúra. Azaz nem az volt, hogy valaki írt egy könyvet, cikket, majd azt a Főigazgatóság megnézte, s engedélyezte vagy nem. A rendszer sokkal egyszerűbb volt. Maga a kiadás joga volt korlátozva, azaz voltak kiadók, ezek bármit kiadhattak elvileg, külön engedély nem kellett. Ha pedig aztán az adott kiadó olyat adott ki, amit nem kellett volna, akkor egyszerűen leváltották az adott kiadó vezetését. Pontos utasítás nem volt, hogy mit nem szabad kiadni, ezt "érezni" kellett, így minden az adott vezetőn múlott: ha bátor volt, engedett többet, ha meg gyáva, akkor azt se engedte, amit a felső vezetés egyébként engedett volna.

Lásd: Mozgó Világ ügy 1983-ban, a szerkesztőség egyszerűen le lett váltva, mikor az túlment az "elvárt" határon, de cenzúra ott se volt formálisan, a lap maradt, ahogy korábban, úgy aztán is bármit közzé tehetett, egyszerűen az új szerkesztőség már jobban "vigyázott".

Ugyanez ment minden más területen is, pl. a zenészeket se a Főigazgatóság cenzúrázta, hanem a lemezkiadó vállalat, a koncertszervező, melyek tudták mit nem szabad. Ha meg hibáztak, akkor jött a büntetés, súlyos esetben leváltás.

A leváltás nem okozott semmilyen gondot, hiszen eleve minden kiadó állami volt közvetlenül vagy közvetve. Egyedül egyházi kiadók léteztek az államtól függetlenül, de ezek meg duplán óvatosak voltak, nem adtak ki semmit, ami ne szűken egyházi tematika lett volna.

Tulajdonképpen tehát belföldi ügyekre a Főigazgatóság csak amolyan felettes szerv volt, utólag lépett, ha "baj" volt, akkor is az egész kiadásért felelős szerv ellen, nem egy-egy adott kiadványra reagálva.

Külföldi termékek esetében viszont a rendszer szigorúbb volt. Itt tényleg termékenként ment az ellenőrzés. Ezért is volt új filmek esetében több hónap késés az eredeti és hazai bemutató között, kellett pár hónap az engedélyezéshez. Ugyanez könyveknél, zenében.

A vendég meg erről mesélt. Ő a filmosztályon dolgozott. S Havannába is a helyi filmfesztivál miatt jött: filmet nézni, kiválogatni mi a jó film, s abból mi az, ami alkalmas magyarországi bemutatásra. Majd ezeket meg is vette aztán a Mokép, az akkori egyetlen magyar filmforgalmazó.

Sajátos, sokan el se hiszik, hogy míg általánosságban a kubai kommunizmus a magyar kommunizmusnál jóval elnyomóbb volt, ez két területen nem érvényesült: szex és kultúra. A szex esetében a kubai hatalom nem szólt bele ki mit csinál, a rendezetlen családi élet nem számított fekete pontnak.

A kultúra terén pedig a kubai cenzúra sokkal-sokkal engedékenyebb volt a Kádár-kori magyarnál: egyedül a kemény pornó, a durván véres horror, s a nyíltan antikommunista üzenet volt betiltva, de minden más szabadon ment. Egy sor film, melyet Kádár alatt Magyarországon nem mutattak be, Kubában szabadon ment minden moziban. A zenében még inkább: a kifejezetten antikommunista emigráns kubaiak zenéje is szabadon ment.

A szovjet elvtársak akkoriban panaszkodtak is sokat: a kubai elvtársak miért nem folytatnak szocialista kultúrpolitikát. Pl. miért nyomatják pl. Rambót, mikor lehetne helyette szovjet háborús film is.

Szóval érdekes volt, hogy míg a havannai filmfesztivál filmjeinek 95+ %-a simán ment minden kubai moziban, addig a magyar bevitelhez válogatni kellett.

Kérdeztük: van-e valami utasítás a válogatáshoz. Ő meg elmondta, nincs abszolút semmi, teljesen szabad kezük van. A szakembernek tudnia kell mi elfogadható és mi nem. Ha valaki nagyon biztosra akar menni, persze konzultálhat az illetékes pártvezetéssel - az MSZMP KB Kulturális Osztállyal, ahol Lendvai Ildikó volt a vezetőhelyettes akkoriban -, de ha valaki folyton konzultál, ezzel ezzel azt igazolja, hogy alkalmatlan a munkára, hiszen képtelen önálló döntéseket hozni.

Volt akkor ott egy argentín film. Argentína akkor olyan Kádár-típuső helyzetben volt.

1955-ben az USA segtíségével katonai puccs történik Argentínában Perón uralmának megdöntésére. Perón nagyon kellemetlen ember volt Amerikának, egyrészt ellensége volt az amerikai politikai rendszernek, másrészt viszont abszolút szovjetellenes volt, így nehéz volt őt betenni a "komcsi felforgató" kategóriába. A katonai diktatúra képtelen stabilizálni a helyzetet, majd amikor azt hiszik, ez mégis lehetséges és választásokat írnak ki 1973-ban, azokon Perón nyer ismét. Amerika szerencséjére Perón 1 évvel később meghal, a helyére lépő felesége (ez nem a híres Evita, hanem a második felesége Isabel), aki azonban alkalmatlannak bizonyul az ország irányítására. Ekkor a perónisták szétszakadnak, egy bal és jobb részre, egymás ellen is harcolnak fegyveresen. A káoszban jön az új katonai puccs, a katonai diktatúra végül a falklandi háborús vereségbe bukik bele, 1983-ban.

A film éppen ebben a végső szakaszban készült. S jelképesen a katonai diktatúra ellen készült, persze nem nyíltan, hiszen a diktatúra alatt csinálták, nem is lehetett volna nyíltan ellenzéki filmet csinálni.

Szóval semmi gond nem lett volna. A kommunista Magyarország is ellenezte az argentín katonai diktatúrát, bár a hírekben kevésbé volt téma, mint chilei: ennek politikai oka volt, mert bár az argentín diktatúrának kb. kétszer-háromszor annyi áldozata volt, mint a Pinochet-féle diktatúrának, de Chile esetében a katonai puccs egy kommunista kormány ellen történt, míg Argentína esetében egy "fasisztának" nevezett ellen.

De viszont mégis baj volt: íme egy már gyengülő diktatúra, mely lám ilyen óvatosan ellenzéki filmet is enged, s a párhuzam a kádárista megtorlás áldozataival.

• Kiváló film, de Magyarországon bemutatni ilyet sajnos nem lehet - mondta az illetékes.

Az OnlyFans és a hozzá hasonlatos szolgáltatások kapcsán.

Először is párhuzamos példaként egy nem szexipari szolgáltatás.

A magyar csatornákból szinte csak a közéletieket nézem. A legnagyobb magyar közéleti YT csatorna a Partizán, durva számításaim szerint 5000 amerikai dollár a havi bevételük a YT reklámprogramjából. Úgy számolható ugyanis átlagban, hogy ha egy videót megnéznek egy hónap alatt naponta legalább 500-an, az nagyjából 1 dollár havonta a feltöltőnek.

Magyar mértékkel a Partizán szuper sikeres, dehát ez a bevételük nevetséges, valószínűleg költségeik tizedét se fedezi. Ha nem lennének az amerikai szponzorok, bezárt volna rég a "bolt".

Ez az 5000 dollár akkor lehetne elfogadható bevétel, ha egyetlen feltöltőé lenne, azaz a tipikus egyemberes videó blogger kategória. Talán még 5-6 magyar lehet, aki eléri a Partizán számait. Közéleti kategóriában senki. Az ismertebbek közül mondjuk Puzsér meg se közelíti ezt, durva számításaim szerint 600-700 dollár lehet a havi bevétele a YT-tól.

Csak a pontosság kedvéért. A magyar első számú YT-sztár Dancsó Péter, nem nézem őt, mert nem közeleti tematika, meg eleve nincs olyan témája, ami számomra fontos. Az ő jövelme havi 6-7 ezer dollár lehet.

De most a szexiparról. Adott a fiatal lányka, különösen Kelet-Európában, elolvassa a fejszédítő statisztikákat, csak sose nézi, ezek amerikai sztárok, alulról oda bekerülni olyan, mint hogy a kisgyerekből nemzetközi hírű sztárfocista lesz.

Jön tehát a teljesen normális tartalom kezdetben. Olyan enyhe erotikus ízzel, de nagyon finoman. A lányka ruhákat mutat be, sétálgat, stb. A YT a szofterotikát sem tiltja 18 éven felüliek esetében. S megjön aztán a havi 10-15 dollár, ha meg eléri a 100-at, már sztár. Mert ez a műfaj határa. Persze így is többet keres, mintha mondjuk a kutyás vagy sportolós videókat csinálna, de nem ez volt az álma.

Persze lehet még fizetett influenszer, de ez rögös út: előbb híresnek kell lenni, csak aztán jönnek az ajánlatok. Meg nehezebb is, nem elég csak illegni-billegni.

S akkor jön az OnlyFans. Ott a tartalomért fizetnek, s nincs is ez az egész szoft korlát, lehet "merésznek" lenni. Még a Patreon is, bár az nem annyira népszerű.

Csak aztán kiderül, fullasztó a konkurrencia. Kiderül a végen: vagy pokoli szerencse kell vagy keménypornó LiveJasmin stílusban, csak annyival jobb, hogy legalább nem Gattyán típusú gazemberek gazdagodnak belőled.

A vége meg úgyis a prostítúció, jobban is fizet, könnyebb is.

A lejtő csúszos. Persze van aki megáll rajta. De azokból gazdag se lesz.

Csúszás közben viszont sajátos jelenség a mosoly. A lányka tudja, nem rendes dolgot művel, s a mosoly mögé rejtőzködik, mintha csak viccelne. Ennek verziója még a hamis meglepettség, mintha valaki csak kényszerítené, mintha véletlen lenne az egész.

A legvége persze már mosolytalan, az már a cinikus üres tekintet.

Aki már korábban se ad elő hamis mosolyt, arról tudható: nem lesz zuhanás a vége.

Egyébként semmi bajom a művészi igényű erotikával, de az más. Szóval nem vagyok puritán keresztény.

Lényegtelen protokoll interjú egy lényegtelen, bukott, bár mindenképpen profi politikussal. Egyetlen egy része van, ami mond valamit: a múlt megítélése.

Nehéz a ballib politikus élete. Hiszen egyszerre kell éljeneneznie a nyugatot és szidnia a kommunizmust, de az utóbbiban óvatosnak kell lenni, mert a kádárista kisember nem tűri a kemény kritikát a Kádár-rendszer ellen.

Továbbá persze ott a minden emberben működő lelki béke hatás: kevesen képesek nem egyenesvonalú fejlődésnek felfogni saját életüket. Én erre nagyon vigyázok, igyekszem nem így tenni, de valószínűleg én is így teszek sokszor, csak esetleg más szinten.

Mint amikor az ókori V. századi Athénben Digenész megszidta Platónt, hogy lakása gazdagon berendezett, elitként él, miközben a szépet és jót hirdeti egyedüli értékként, így felemeli magát az emberek fölé, mire Platón azt mondta: te teljesen ugyanezt csinálod, csak más alakban, a kényszeres szegénységeddel emeled magad az emberek fölé. Ugyanaz a kevélység.

Szóval szinte karikatúra, amit előad Újhelyi. A narratívája szerint a Kádár-rendszerben a rosszak azok voltak, akik szóban idomultak a rendszerhez, miközben nem szerették, ezekből a "gerinctelenekből" lettek a rendszerváltozás utáni "véresszájú" antikommunisták. Míg voltak a jók: a reformerek, akik meg mindig nyugatot akartak, ők mindegy mit tettek, hiszen életük a bizonyíték nagyszerűségükre.

A röhej: maga Újhelyi személyesen nem is érintett, hiszen 14 éves volt a rendszerváltozáskor, azaz még KISZ-tag se lehetett. Mégis köteles a ballib tábor ma is létező kádárista nosztalgiája miatt ezt a baromságot előadni.

A volt Brit India legsajátosabb része Pakisztán, itt máig bonyolult a nemzeti identitás kérdése.

A volt Brit India 3 mai államot jelent: Banglades, India, Pakisztán.

Indiában sikerült idővel kialakítani egyfajta közös identitást. A központi kormányzat viszonylag gyenge, az egyes államok jelentős hatalommal bírnak. Az India közel felét kitevő hindu/urdu nyelvű lakosság pedig - az előzetes tervek ellenére - beletörődött, hogy az angol nyelv a hindivel együtt országos hivatalos nyelv, s helyi szinten minden állam maga dönt saját hivatalos nyelvéről, sőt a hindi még iskolai tárgyként se kötelező, ha az adott állam így akarja.

Bangladesben adottság volt az identitás. A lakosság 90 %-a muszlim bengáli, további 8 %-a pedig hindu bengáli, a nyelv az összekötő elem.

Pakisztánban viszont a probléma az, hogy az eredeti terv az állam létrehozására sose valósult meg.

A pakisztáni államiság alapötlete: a muszlim indiaiak kapjanak saját államot, ez az állam pedig az Indiát a brit uralom előtt 3 századon keresztül uraló Mogul Birodalom egyfajta visszaállítása lesz. A Mogul Birodalom annak idején szinte az egész mai Indiát uralta (a legdélibb részt leszámítva), valamint a mai Pakisztánt, Bangladest, se még Afganisztán nagy részét is.

A terv szerint Pakisztán magva az "5 muszlim régió", ezek neveiből van a Pakisztán szó is: P mint Pandzsáb, A mint Afgána, K mint Kasmír, I mint Szindh, s "sztán" pedig Beludzsisztánból.

A brit uralom végén (1947) megállapodás volt, hogy a brit gyarmati terület a többségi vallás alapján lesz megosztva a 2 új állam, India és Pakisztán között. Beludzsisztán, Szindh és Afgána Pakisztáné lett (az utóbbiból természetesen az a rész, mely nem volt a már független Afganisztán része). Panzsab két kb. egyenlő részre lett osztva, a szikh és hindu többségű keleti rész Indiához került, a muszlim többségű nyugati meg Pakisztánhoz.

Vallási alapon ketté lett választva Bengália is, a nyugati hindu rész Indiáé lett, a keleti muszlim rész Pakisztáné. Csak éppen ez a terület majdnem 2000 km-re feküdt Pakisztán többi részétől. A helyzet nem is működött, Kelet-Bengália véres háború után - jelentős indiai segítséggel - elszakadt Pakisztántól, 1971 óta független állam Banglades néven. Nem csak a távolság volt probléma, hanem bármiféle közös identitás hiánya is Nyugat- és Kelet-Pakisztán között, az egyetlen közös elem az iszlám volt, de ez nem volt elegendő. A fő probléma az volt, hogy a pakisztáni elit nagyrészt nyugat-pakisztáni volt, miközben lassan népesebb lett Kelet-Pakisztán, mint Nyugat-Pakisztán, ezen kívül a nyelvi kérdés: nyugaton történelmi okokból a Mogul Birodalom nyelvét, az urdut akarták egyedüli nyelvként, míg a bengáli nyelvű keletiek számára ez súlyosan sértő volt.

De volt még egy probléma még Brit India felosztásakor. Hivatalosan, jogilag csak a terület egy része volt brit gyarmat, a többi része jogilag brit védnökség volt, formálisan független státusszal. A megállapodás szerint ezek az államok dönthettek hová csatlakoznak, de függetlenek is maradhattak. A függetlenség választása azonban minden esetben meg lett gátolva, nyomásgyakorlással, de megesett, hogy katonai eszközzel is. Az egyik ilyen állam Kasmír volt, ahol végül, miután a helyi vezetés megértette, hogy nem lehet független, Indiát választotta, annak ellenére, hogy a lakosság zöme Pakisztánhoz akart csatlakozni. Emiatt tört ki az első indiai-pakisztáni háború, melynek máig ható eredménye, hogy Kasmír nyugati harmada Pakisztánban van, középső és keleti része pedig Indiában. Az indiai Kasmír állam ma az egyetlen muszlim többségű indiai állam.

A pakisztáni identitás problémája az, hogy nem teljesült a "muszlim indiai" képzet, hiszen ma a volt Brit India muszlim lakosságának nagyobb része él Indiában és Bangladesben, mint Pakisztánban.

Ezen kívül Pakisztánon belül több nemzetiség van. Az ország hivatalos nyelve, az urdu, a lakosság kevesebb mint 10 %-ának az anyanyelve, ez tulajdonképpen az India felosztásakor Pakisztánba menekült elit nyelve, mely elit máig a legerősebb csoport az országban.

A legnagyobb csoort a pandzsábi 40 % aránnyal, s még vannak kb. 20-20 % aránnyal a szindhiek és a pastuk. (A pastukat általában Afganisztánnal azonosítják, pedig Pakisztánban több a pastu, mint Afganisztánban.) S van még 3 % körüli baludzs, az ország délnyugati részén.

napjaink leghíresebb pandzsábi családja: a brit kormányfő és a felesége (ők azonban a pandzsábiak között a hindu kisebbségből származnak)

Mai határokkal a volt Brit India. Világoszöld: Kasmír ma 3 országban, az északkeleti részt elfoglalta Kína, ezt Pakisztán elismeri, India nem. Narancs: Pandzsáb, ma 2 országban. Piros: Bengália, ma 2 országban. Szürke: nem tartozott a Brit Indiához. Sötétzöld: eredetileg független állam, később lett India része.

Az, hogy mi a nyelv és mi a nyelvjárás tiszta ügy. Nem objektív, de tiszta: ugyanis csakis szubjektív akarat kérdése mikor az egyik, mikor a másik. De világos: nyelvjárás az, ami magát annak akarja tekinteni.

A "nyelvjárási tudat" ismérvei:

• a beszélő nem akarja minden helyzetben használni nyelvét, ezt nem is igényli,
• nyelvét vagy alacsonyabbrendűnek, csak egyszerű élethelyzetekre alkalmasnak tekinti, vagy ha mégse, azaz büszke a nyelvére, akkor is azt amolyan belső közösségi értéknek tartja, melynek nincs helye a közösségen kívül,
• a magas műveltséghez elengedhetetlen elem az adott nyelv szabványosnak tekintett verziójának ismerete.

Pl. az amerikai négerek nyelvjárása - ez a legismertebb, mert a halivúdi filmekből mindenki hallotta már, lásd néger bűnözők a gettóban tematika - teljesen sajátos, sokszor angol anyanyelvűek se értik rendesen, de ez tipikus "alacsony" nyelv: a beszélői se használják máshol, maga a drogdíler se így beszél a gettón kívül. Tulajdonképpen az egyetlen terület, ahol még használják az a néger könnyűzene.

Sokszor a külső érdeklődés egyenesen ellenérzést vált ki. Ha egy idegen a jamaikaiak nyelvét igyekszik tanulni, azt a jamaikaik betolakodásnak érzik. Hiszen ők is csak családi, utcai helyzetekben beszélik. A műveltség jele Jamaikában, hogy valaki tudja jól utánozni a brit angolt. Az utca nyelvét beszélni "hivatalos" helyen olyan, mint papucsban menni az operába vagy böfögni vendégségben.

A svájci német beszélői már nem ellenségesek, de ők se értik, minek akarna pl. valaki svájcinémetül írni, mikor azon csak beszélni szokás.

A nyelvjárás azon esete a legérdekesebb, amikor az adott nyelvjárás nyelvjárásnak tekinti magát, azonban mégsincs semmilyen jellemző "nyelvjárási tudat", azaz:

• a beszélő minden helyzetben használja nyelvét,
• nyelvét teljesen egyenértékűnek tartja a nyelv más változataival,
• a magas műveltséghez tekjesen elegendő az adott nyelv ismerete, nem kell más verziót ismerni.

Az amerikai angol a legismertebb példa. De ilyen az ausztráliai angol is. Aki brit angolt beszél ott, az nem "szépen" beszél angolul, hanem külföldi.

A spanyol esetében sokkal több nyelvváltozat van. Spanyolország esetében még volt történelmileg olyan jelenség, hogy "fontos" helyzetben a "művelt" ember kasztíliai spanyolt beszél, bár ez is egyre inkább csökken, ma már ellenkező jelenség is van, a régióbeli identitására büszke ember direkt nem beszél kasztíliaul. Ma már pl. az andalúziai tv-csatornákon is kisebbségi a kasztílai kiejtés.

A 6 fő latin-amerikai spanyol nyelvjárés esetében pedig mindez fel se merül. Aki kasztíliai spanyolt beszél ott, az spanyol turista, helyi ember ilyet sose tenne, semmilyen helyzetben, semmilyen műveltségi szinten. Egyszerűen a nyelvjárás a szabvány, s bár magát nyelvjárásnak tekinti, egyetlen más nyelvjárást se tekint magasabbrendűnek.

Minden spanyol anyelvű ember egyértelműen felismeri ki helyi és ki idegen spanyolnyelvű.

Az egyes nyelvjárások között természetesen a legnagyobb eltérés a kiejtésben van. Bár van persze szóhasználatban és nyelvtanban is, de ezek sokkal kisebbek. (Én pl. máig nem tudok többes szám második személyben rendesen ragozni spanyolul, mert Latin-Amerikában tanultam, ahol nincs többes szám második személy.) A kiejtés viszont erősen regionális.

A probléma a modern korban jelentkezett. Amikor beindult a spanyol nyelvű filmipar, egyrészt Latin-Amerikában, márészt Hollywoodban is van is van spanyol filmipar. Amíg egy film nem akar nemzetközinek hatni, nem gond persze. De amikor egy adott produkciót eleve úgy akarnak eladni, hogy azt mindenki a "sajátjának" érezze, már nagy probléma a kiejtés megválasztása.

E célból ki lett találva a "kiejtés-semlegesítés" nevű módszer. Egyrészt el lett vetve a 2 legtávolibb hangzású kiejtás: az argentín-uruguayi és a kasztíliai. Az előbbi a benne szereplő "zs" hang miatt, mely más spanyol nyelvjárásban nincs, plusz amiatt, hogy egyes igékben a hangsúly nem ott van, ahol máshol. Az utóbbi pedig a selypítős "sz" és a "th" miatt, ami ismét sehol máshol nincs, s a már említett többes szám második személy miatt, mely Spanyolországon kívült, mintha ma valaki Magyarországon a kihalt múlt időket használná.

A karibi spanyolt nem szeretik a gyorsasága miatt, a közép-amerikait a sajátos személyes névmás használat miatt. A mexikói spanyol a leglassúbb, ott ráadásul nincs hangelharapás, szóval ideális a szappanoperákhoz, de azért valamelyest keverik egyfajta lassított karibi spanyollal és andoki spanyollal.

Élő ember persze így nem beszél, de ez a verzió jó a néző számára, a hatás: idegen beszéd, de nem azonosítható egy régióval se. Plusz lassú, tagolt, minden érthető. A latin szappaneopera-sztárokat tanfolyamra járatják, hogy megtanulják saját anyanyelvűket a forgatás alatt "szabvány szappanoperásan" beszélni.

Alapvetően a nacionalizmus egy marhaság.

Történetileg a nacionalizmus eleve egy liberális találmány, célja egyedül a normalitás felrúgása volt.

Ettől teljesen független tény: ma a nacionalizmus egy hasznos eszközzé lett a liberalizmus ellen. De ettől még nem több, csak hasznos eszköz, ez nem változtat eredeti károsságán.

Egyébként még ma is megpróbálják használni a nacionalizmust a liberálisok új országok esetében. Régi emlékem, még a 90-es évekből egy beszélgetés valamelyik magyar tv-műsorban, az akkor éppen nyíltan polgárháborús észak-macedóniai helyzetről. Válogatott liberális társaság beszélgetett, CEU-n oktató macedón professzor, macedóniai albán megint a CEU-ról, magyar részről meg a témát állítólag ismerő, bár nevetségesen elfogult - félig bolgár, félig magyar - Krasztev Péter, szintén a CEU-ról persze.

Vicces volt: még az egyébként liberális hitű macedón és albán se osztotta Krasztev elméleteit. Krasztev ugyanis arról szónokolt, hogy íme, alig pár éve létezik Észak-Macedónia államként (akkor persze még "Észak-" nélkül), s micsoda nagyszerű lehetőség ez egy nyugati, polgári nacionalizmus kialakítására, mint ami az USA-ban is van, hogy az amerikai nemzet állampolgársági alapú, nem etnikai (ami egyébként ma már az USA-ra se igaz, de ezt most hagyjuk).

Krasztev meg nyomta, nyomta a szöveget, a valóság ugyanis sose zavarja a meggyőződéses liberálist. Hiába mondta neki a macedón, hogy ilyen nem létezik náluk, s sose létezhet, mert ők nem az USA, nem bevándorló ország, s az állampolgárság jogi tényező, nem nemzetalkotó elem. Az albán résztvevő elmondta, természetesen tiszteli a macedón államot, ellenzi a nagy-albán nacionalizmust, ellenzi az albán szeparatizmust, de neki is a nemzettársa inkább egy albániai vagy koszovói albán, mint egy macedóniai macedón, mert az állampolgárság jogi kötelék, a nemzet meg természetes, történelmi egység.

Krasztev meg bámult maga elő, egyre kétségbeesettebben, olyan "hát még a CEU is tele van fasisztákkal!" nézéssel. Képtelen volt végig megérteni, hogy nem lehet polgári, "multietnikus" meg "nemzetiségsemleges" nemzetet teremteni a Balkánon, a legtöbb ami elérhető az a nemzetek békés együttélése egy adott országban.

Pedig még Jugoszláviát is felhozták neki. Ahol a kommunista diktatúra is gyorsan felismerte, nem lehet jugoszláv nemzetet csinálni, abba is lett ez a terv hagyva szinte a legelején, Tito hivatalos politikája onnantól a nemzetek "barátsága és testvérisége" volt. Még a Belgrád-Zágrád autópálya neve is Autoput Bratstvo i jedinstvo (Testvériség és egység autóút) volt Tito alatt.

Ahogy a Szovjetunióban is gyorsan letettek a "szovjet nemzet" projektről, a hivatalos álláspont az volt, hogy majd valamikor a távoli jövőben lesz ilyen, de most nem ez van, hanem "szocialista testvérnemzetek barátsága".

A komcsik tehát megértették, a libbantak nem.

De honnan is ez. Onnan, hogy az ellenkezője legalább akkora hülyeség. Egy ostoba cikk az Indexen, mely szerint a lángos valamiféle magyar világszabadalom. Az internet kora előtt tömegével léteztek ilyen mítoszok. De ma, amikor mindennek fél perc utána néznI?

Mivel gyakorlatilag egyszerre több nemzeti kulturális hatás alatt nőttem fel, több ország és hagyomány hatott rám, már zsenge kamaszkorban felismertem a nemzeti mítoszok abszurditását. Amikor ugyanis egy gyerek több helyen hallja ugyanazt a mítoszt, akkor elgondolkodik.

Gyerek- és kamaszkorom 3 legviccesebb mítosza:

• a mi konyhánk a legjobb a világon, ezt mindenhol elismerik,
• a mi lányaink a legszebbek a világon, ezt közismert tény az egész világon,
• s persze: a mi nyelvünk a legnehezebb a világon, idegen ember sose tudja megtanulni.

Aztán amikor az embert ugyanazt, néha szó szerint, hallja több országban, mindig ugyanazzal a határozottsággal, akkor gyorsan rájön: ez kamu.

Egyszer Kubában találkoztam egy Saint Kitts-Nevis-i sráccal. Elmondta, a kubai lányok nagyon szépek, de a Saint Kitts-Nevis-i lányok a legszebbek a világok, ez az egész világon ismert tény. Annyira lelkes volt a srác, hogy nem akartam megbántani azzal, hogy szerintem a világ 95 %-a nemhogy a Saint Kitts-Nevis-i lányokról nem hallott semmit, de arról se, hogy van egyáltalán egy Saint Kitts-Nevis nevű ország.

Szóval természetesen a lángos nem magyar találmány, s nem világhírű. Az emberiség, amióta tésztát használ, készít különféle kenyértípusokat. Ezek egyike a lepény. Sok verzió létezik. Egyes verziókat tűzön sütnek, így ropogós lesz, másokat olajban, zsírban, ezért lágyabbak. A magyar lángos a lágy típushoz tartozik.

A Balkánon tök ugyanez létezik, mekica vagy mekika néven (az előbbi bolgár, az utóbbi szerb), a "mek" (lágy) szóból a név. Az alapanyag és a sütés módja ugyanaz, mint a lángosé. Az eltérés: a szerbek vastagabb tésztát sütnek, a bolgárok meg a magyarhoz hasonló vastagságút, de kisebb darabokat.

Egyébként innen az egyik számomra teljesen abszurd bolgár szokás: porcukorral vagy lekvárral enni a lángost. Nekem ez teljesen idegen, én a balatoni lángoson nőttem fel, azaz "üresen", esetleg fokhagymás szósszal, de édesen soha. Ahogy mai modern magyar lángosevés is taszít, hogy szinte pizzát csinálnak belőle.

S miért rossz a nemzeti mítoszok túltengése? Mert a sok "mi vagyunk a legjobbak" kamuban elvész az, amiben tényleg azok vagyunk.