Hogyan lett a kubai nemzet?

Más volt spanyol latin-amerikai gyarmatokkal ellentétben Kubában gyakorlatilag hiányzott az indián elem, mellyel összeolvadtak a spanyol telepesek.

Kuba a XII. sz. előtt lakatlan volt, akkor települtek be indiánok a közeli szigetekről. A spanyol felfedezés - 1492 - után a kevés indián lakosság szinte teljes egészében kihalt, ma alig pár tízezer kubai van, akinek vérében kimutatható valamilyen kis indián eredet. Egy másik elmélet szerint Kuba nem volt lakatlan, több ezer éve vannak lakosai, a XII. században csak annyi történt, hogy az eredeti őslakosságot fejlettebb indián hódítók kiszorították Kuba legnyugatibb részébe. De a végkifejlet ugyanaz: az indián lakosság a XVI. sz. elején kihalt.

Tehát Kuba teljesen egészében spanyol telepes államként indult. A dohánytermesztés lett a fő tevékenység, mely már az indián korban megvolt. Mivel Kubában nem volt semmilyen jelentős kincs, így másodrendű szerepre szorult vissza a spanyol gyarmatok között: alapvetően megálló lett az amerikai kontinens és Spanyolország között. Kubába elsősorban szegényebb emberek települtek be Spanyolországból, leginkább Andalúziából. A dohánytermesztés mellett megindult más mezőgazdasági tevékenység is, leginkább kisebb, családi gazdaságokban.

Be lett víve Afrikából a kávé, ennek a termelése is megindult. Valamint - mai szemmel hihetetlen - lassan megindult a cukornád termelése, ez ugyanis akkor még nem volt a fő mezőgazdasági ágazat.

Egészen a XVIII. sz. végéig Kuba alapvetően szegény terület volt, a telepesek között alig volt gazdag ember. Az olcsó néger rabszolgamunka nélkül az egész gazdaság gyorsan csődbe ment volna, ugyanis képtelenség lett volna kitermelni annyit az ültetvényeken, ami elegendő lett volna fizetett bérmunkások alkalmazására. Így is rendkívül alacsony volt a profit, a kubai ültetvényesek 90+ %-a bankhitelből vette a rabszolgáit, s örök adósságcsapdában élt.

A XVIII. sz. végére kialakult a következő társadalmi eloszlás:

• 10 %: spanyolországiak, a közigazgatás, a rendfenntartó erők személyzete,
• 50 %: kreolok (azaz helyben született fehérek) - a felső réteg kisbirtokosok, az alsó az előbbiek személyzete, mesteremberek,
• 10 %: mulattok, akik a spanyol törvények miatt nem lehettek rabszolgák, ők jellemzően különféle mesterségeket műveltek, azonos szinten a szegény kreolokkal,
• 30 %: négerek, legnagyobb részek rabszolga, az ültetvényeken, volt egy kis réteg szabad néger is, a "házinégereket" - akik a család körül dolgoztak, nem az ültetvényen - szokás volt bizonyos idő után felszabadítani egyfajta jutalomként a jó munkáért, majd újra akalmazni őket immár szabad szolgákként.

Kuba virágkora, hirtelen meggazdagodása egy külső esemémy miatt következett be, a XIX. sz. első évtizedében. Haitin győzött a néger rabszolgák felkelése, Haiti lett az amerikai kontinens első független néger állama. A függetlenségi harcok alatt azonban összeomlott Haiti gazdasága, az addig a világ cukortermelésének jelentős részét adó haiti ültetvények 90+ %-a fizikailag megsemmisült.

Kubában, különösen annak keleti részen a gazdák kaptak az alkalmon: tömegesen tértek át a cukornádtermelésre, pl. a kávéültetvényesek is áttértek a cukornádra. Ezt az is segítette, hogy Haitiról sok szabad néger, aki addig a cukornáddal foglalkozott, Kubába menekült. (Máig vannak Kubában francia családnévvel rendelkező négerek, ezek mint volt haiti menekültek leszármazottai.) Lassan Kuba lett a világ egyik cukornagyhatalma. Hatalmas hasznok származtak ebből, kialakult immár egy szupergazdag kubai felső réteg is.

Tulajdonképp ez lett a spanyoltól különböző kubai nemzetiség kezdete.

Egyrészt a gazdag kubai réteg feltette a kérdést, minek fizet adót Spanyolországnak, mikor az nem engedi neki, hogy saját területét igazgassa: Kubát spanyol gyarmati tisztviselők irányították, s kubai gazdag réteg szavazhatott ugyan, képviselőket küldhetett a spanyol parlamentbe, de Kuba csak egy spanyol tartomány volt, semmi több. Az egész spanyol birodalom érdekeit nézve történt Kuba igazgatása, ami nem egyezett Kuba érdekeivel. Pl. míg Spanyolország Franciaországgal szövetkezett, s Anglia ellenében állt, addig a kubaiaknak sokkal jobban érdekükben állt az USA-val való szövetség. Továbbá, a spanyol birodalmi érdek a gazdaságban is ellentmondott a kubai érdekeknek: pl. Kuba csak Spanyolországon keresztül kereskedhetett a világgal, ami abszurdnak tűnt, hiszen pl. a párszáz kilométerre lévő amerikai piacon jobban el lehetett volna adni a kubai cukrot.

A kubai középosztály - elsősorban a kisebb ültetvények birtokosai - szintén érdekellentétbe kerültek Spanyolországgal. Spanyolország 1820-ban betiltotta a rabszolgaságot a jövőre vonatkozóan, azaz onnantól számítva nem vehetett senki új rabszolgát, bár a már meglévő rabszolgaság megmaradt. A kubai kis ültetvények azonban csődbe mentek volna, ha nem alkalmazhattak volna rabszolgákat, így folyamatos ellenségesség alakult ki a "rabszolgafelszabítópárti" spanyol hatalom és a rabszolgatartó kubaiak között. Kubába 1820 után is jöttek be rabszolgák, immár csempészáruként, ami még meg is drágította a rabszolgák árát. A kubai ültetvényesek folayamatos rettegésben éltek: mikor lesznek elkobozva tőlük illegális rabszolgáik a spanyol hatóságok által.

A cukornád egy olyan növény, hogy betakarítása csak egy bizonyos időszakban lehetséges, ha ezen túllépnek, akkor a termés már nem alkalmas feldolgozásra. A gépesítés kora előtt a betakarítás heti 7 napos munkát jelent, napi 20 óra munkaidővel - ez még a kor átlagos napi 16 órás munkaidejéhez képest is abszurdnak tűnt, s szabad ember csak olyan bérrel lett volna alkalmazható erre, amit a vállalkozó már nem tudott volna kifizetni.

A harmadik tényező: a felvilágosodás és a elsősorban a aszabadkőművesség hatása. A vékony kubai értelmiség egyszerűen elvi okokból ellenezte a spanyol uralmat: szabad polgári köztársaságot akart az USA mintájára, szemben a spanyol monarchia "feudális" elnyomásával.

A három csoport - bár más-más indítattásból - arra jutott, hogy vannak "ők" és vagyunk "mi", azaz a spanyolok egy idegen nép, akikkel szemben áll a kubai nép.

A kérdés csak az maradt, mi legyen a rabszolgákkal. Ez a probléma azonban automatikusan megoldódott. A nagy ültetvények gépesítésével a rabszolgamunka feleslegessé vált, a kis ültetvények pedig immár rabszolgákkal se tudtak nyereségesek maradni. A rabszolgaság hivatalosan 1886-ban lett eltörölve, de akkor már a legtöbb néger eleve szabad volt.

A XIX. sz. 60-as éveiben még akadtak a kubai elitben emberek, akik ki akartak egyezni Spanyolországgal, csak autonómiát követelve, de akkorra Spanyolország már elvesztette szinte minden területét Amerikában, így az utolsó két amerikai területe - Kuba és Puerto Rico - esetében nem volt hajlandó semmilyen kompromisszumra, úgy érezte, ezt a két területet mindenáron meg kell tartania. S bár az első kubai-spanyol háború (1868-1878) spanyol győzelemmel végződött, a spanyol hatalom immár képtelen volt konszolidálni. Ráadásul maga a háború ténye megerősítette: a kubai nép önálló.

A többi már formalitás. 1895-ban spanyolellenes felkelés robban ki Kubában. Az USA ebbe beleavatkozik 1898-ban a kubaiak oldalán. 1898 augusztusában Spanyolország kapitulál, s átadja 4 gyarmatát az USA-nak (Kubát és Puerto Ricót a Karib-tengeren, valamint a Fülöp-szigeteket és Guamot a Csendes-óceánon), mind a 4 amerikai függő terület lesz (Puerto Rico és Guam mind a nai napi az), de Kuba csak 4 évre: 1902-ban az USA megszünteti a Kuba feletti igazgatását, így Kuba 1902. május 20-án független állam lesz. 1958-ig május 20. volt a kubai nemzeti ünnep, azóta nem ünneplik, ugyanis a kommunista értelmezés szerint 1902-ben Kuba nem lett igazán függtelen, hanem a függetlenség álcája mögött amerikai csatlósállam lett.

Tegyük hozzá: a kommunista értelmezésnek van valós alapja, mert az 1902-es kubai alkotmány rögzítette az USA jogát a fegyveres bevatkozásra Kubában, ha az USA úgy látja, hogy "veszély fenyegeti" Kuba függetlenségét, magyarul: bármikor. Ennek máig tartó következménye a guantánamói amerikai támaszpont bérleti joga, mely csak közös megállapodással szüntethető meg. (Az USA-nak volt még két hasonló támaszpontja Kubában, ugyanezen szerződés alapján, de azokat visszaadta még a kubai kommunista hatalomátvétel előtt.)

Ma Kubában a lakosság 65 %-a fehér, 10 %-a néger, s 25 % mulatt. A mulattba minden keverék fehér-néger beletartozik, a nagyon sötét majdnem-négertől, az egészen világos, szinte csak kreolos bőrű fehérig. A kubai nemzeti érzés rendkívül erős. Néha egyenesen vicces mértékű, pl. amikor az USA-ba kivándorolt kubaiak USA-ban született gyereke saját magára mint "külföldön élő kubaira" hivatkozik.

Közismert tény, hogy nem létezett bolgár állam 500 évig. Magyar párhuzam erre nincs: ha másképp nem, jogilag mindig volt magyar állam.

Pontosabban: a XIV. században a bolgár állam 3 részre szakad: északkelet, északnyugat, középső rész. Északkelet 1397-ben először román lesz, majd római (bizánci), végül török (oszmán) 1444-ben. A középső rész fővárosa 1393-ben kerül török kézre, de még 1395-ig fennáll a Duna déli partján, akkor az egész török lesz. Az északnyugati rész fővárosa 1396-ban lesz török, de az állam nyugati széle még 1422-ig megmarad, akkor lesz teljesen török. Reálisan számolva tehát 1397-től nincs bolgár állam, de ha minden jogi apróságot beleveszünk, akkor 1422-től. S először 1878-ban lesz újra. Azaz a lyuk mindenképpen 4 és fél század, de inkább kicsit több.

Amikor a bolgár nacionalizmus kialakul a XIX. században, felmerül, lehet-e egyáltalán újra bolgár állam. A probléma lényege: míg más balkáni területekre nem volt török betelepedés, addig Bulgáriába igen. A román területekre egyáltalán nem költöztek törökök, a szerb és albán vidékekre csak katonák mentek családostul. A görög területekre mentek ugyan telepesek, de nem nagy létszámban. Ezzel szemban a bolgár területeket a török hatalom biztosan meghódított, "belső" területnek tekintette, s rendszeres betelepülés volt Kis-Ázsiából.

Ennek következménye: a XIX. századra a bolgár nacionalisták által bolgárnak tekintett területen - a mai Bulgária és a mai Macedónia, a román Dobrudzsa, Kelet-Szerbiában a Morava-vidék, a mai Görögország Macedónia és Trákia tartománya, a mai európai Törökország kb. Isztanbulig, a mai Albánia keleti határvidéke, a mai Koszovó délkeleti határvidéke - a lakosság kb. fele nem bolgár volt, s legnagyobb részben a nem-bolgárok törökök voltak, másodsorban pedig muszlim bolgárok, akiket a bolgár hagyomány nem tekintett "igazi" bolgároknak.

Pontos statisztikák persze nincsenek, de az egész európai Törökországra viszont vannak elfogadott becslések. Ez azonban magában foglalja azokat a területeket is, melyeket a bolgár nacionalisták sose igényeltek, mivel sose voltak bolgárlakta vidékek: Albánia, Koszovó, Bosznia, Szandzsák, Isztanbul. Ez az adat a következő:

• keresztények összesen: 48 %:
  • bolgárok: 26 %,
  • görögök: 9 %,
  • szerbek: 4 % (a szerbekhez voltak számítva a montenegróiak is),
  • albánok: 3 %,
  • románok: 2 %
  • örmények: 2 %,
  • cigányok: 1 %,
  • egyéb keresztény: 1 %;
• muszlimok összesen: 51 %,
  • törökök: 17 %,
  • bolgárok: 10 %,
  • albánok: 10 %,
  • szerbek: 6 % (értsd: bosnyákok),
  • cserkeszek: 3 %,
  • cigányok: 2 %,
  • egyéb muszlim: 1 %;
• zsidók: 1 %.

(Mellékesen, jól látható mindebből a bolgár demográfiai katasztrófa: ma ugyanezen a területen a bolgár keresztény arány alig 18 %.)

Felmerült: képtelenség egy új bolgár állam, hiszen a lakosság fele idegen lesz. A radikális megoldást - ki kell űzni erőszakkal minden törököt - kevesen támogatták, egyrészt gazdasági, másrészt erkölcsi okokból.

A bolgár nacionalizmus egy jelentős része szabadkőműves, felvilágosodáspárti eszmékben hitt. Komolyan hitték, hogy nem a törökökkel van gond, hanem az elmaradott "feudális" oszmán hatalommal, mely elnyom bolgárt és törököt is (persze eleve marhaság az oszmán rendet feudálisnak nevezni, pont hogy sose volt az), így amint a hatalom megdől, s helyére felvilágosult, "európai" uralom kerül, meg is oldódik minden nézeteltérés.

Teljesen komolyan felmerült, különösen az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés hírére, hogy az Oszmán Birodalom legyen kettős monarchia, bolgár-török.

Természetesen az ötlet abszurditása később világos lett. Amint a felvilágosodás eszméi elérték Törökországot, ez éppenhogy a török nacionalizmus kialakulását eredményezte, s az új török nacionalizmus nem soknemzetiségű birodalmat, hanem egységes török nemzetállamot akart.

Mivel semmi realitása nem volt a tervnek, maradt a bolgár nacionalista megoldás. Azaz legyen bolgár állam, s az etnikai arányokkal majd azután kell foglalkozni, amint megvan az államiság.

Annak idején - XIX. sz. közepe - a bolgár nemzeti mozgalom számára ez lett az egyetlen opció.

Kb. a következő történt, ha elhagyjuk a romantikus mellékelemeket.

Anglia és Franciaország kiálltak Törökország területi egysége mellett, azaz elleneztek bármilyen szeparatista mozgalmat. Abban hittek, a görög és szerb elszakadással minden megoldódott, innentől a törökök képesek lesznek stabilizálni európai területeiket. Logikájuk az volt: ha ez a terület megszűnik török lenni, akkor vagy német lesz, vagy orosz lesz, vagy pedig káoszba süllyed, mind a 3 opció nemkívánatos angol-francia szemszögből.

A németek és az osztrákok ennél mérsékeltebbek voltak, elvileg nem ellenezték az új bolgár államot, ha az aztán az ő befolyásuk alatt lesz. Ez ugyanis reális megoldásnak tűnt.

S egyedül az oroszok voltak azok, akik hajlandók voltak háborúzni is az ügyért. 

Ezek után minden világos volt. A bolgár aktivisták elindítanak egy reménytelen felkelést a törökök ellen 1876-ban, arra számítva, véres megtorlás lesz a válasz. A törökök bele is estek a csapdába, ill. sok esetben nem is a török állam folytatott megtorlást, hanem helyi törökök. Ismertek esetek, ahol a török hatalom lépett közbe, hogy a helyi törökök bosszú akcióit leállítsa. (A bolgár nemzeti emlékezet számára kiemelt bataki mészárlást se a török hatóságok csinálták, hanem a helyi török és bolgár-muszlim lakosság.) De a lényeg: hír lett mindenhol a véres török megtorlás. Az angol és a francia közvélemény blokkolta a két ország kormányát, azok immár nem támogathatták nyíltan a török vezetést.

Aztán Oroszország vezetésével az európai hatalmak ultimátumot intéztek Törökországhoz, hogy az biztosítsa a "balkáni keresztények" jogait. Az ultimátum direkt úgy volt megfogalmazva, hogy az ne legyen teljesíthető. A törökök persze nemet mondtak. S megindult a háború: Oroszország 2 irányból támadott Törökországra, a Kaukázuson keresztül és a Duna-torkolatnál. A többi ismert: az oroszok nyertek 1 év kemény harcok után. 1878 márciusában a törökök kapituláltak.

Így lett bolgár állam ismét 1878-ban.

Amiben valóban egyedi Bulgária: nem volt a törökök és más muszlimok számára kényszerkitelepítés.

A háború alatt és után azonban a török lakosság kb. fele elmenekült, így 1878-ban Bulgáriában már csak 28 % lett a török és bolgár-muszlim lakosság aránya. Az elmenekült törökök egyébként elvileg szabadon visszatérhettek volna - ezt mondta ki a békeszerződés -, de mivel tuljadonuk időközben szét lett osztva, így ez a gyakorlatban nem érvényesült.

1885-ben a török arány 21 %-ra javult, amikor Bulgária megszerezte Kelet-Rumélia autonóm török tartományt is, ahol nagyobb volt a bolgár arány, mint az 1878-1885 közti területen.

1878 és 1923 - az Oszmán Birodalom hivatalos megszűnése - között folyamatosan volt török és muszlim kivándorlás Bulgáriából Törökországba, ahogy 1923-1944 között is. Az eltérés: a hivatalos Bulgária mindkét esetben a török ellenzéket segítette, azaz az oszmán időkben a kemalistákat, míg a kemalista időkben az oszmán rend híveit. 1923-re a török arány 11 %-ra csökkent Bulgáriában, a bolgár muszlimok aránya pedig 2 %-ra.

Azaz gyakorlatilag önmagától megoldódott a probléma, az idegen lakosság aránya kezelhetővé csökkent. A két világháború között a hatalom mindent megtett, hogy a bolgár muszlimok kereszténnyé váljának, de legalábbis szeparálva legyenek a törököktől.

Az 1944-ben hatalomra jutott kommunisták, akik egyébként mindenben követték a szovjet modellt, a nemzetiségi kérdésben látványosan saját utat jártak. A szovjet modelt, melyben a kisebbségek autonómiája volt a fő eszköz, azonnal elvetették. Ezt úgy magyaráztak meg Moszkvában, hogy Bulgária két ellenséges, kapitalista állammal - Görögországgal és Törökországgal - határos, ezért egy esetleges autonómia eszköz lehetne a szomszédos idegen hatalmak kezében a szocialista rendszer ellen.

A politika az lett, hogy egyrészt a bolgár muszlimokat ki kell emelni az "elmaradottságból", azaz vallástalanítani kell őket, másrészt pedig marxista, ateista értelmiséget kell kinevelni a bulgáriai törökök közegéből. Érthetően ez nagyobb konfliktust okozott a bolgár muszlimoknál, hiszen az ő identitásuk vallás alapú volt, miközben a törököknél hasonló gond nem volt: hiszen egy ateista, marxista török nem veszti el önazonosságát a vallás megtagadásával.

A 60-as évek második felében változott a hivatalos bolgár kommunista politika: ekkor már teljes elszakadás kezdődött a szovjet nemzetiségi modelltől. A hatalom arra jutott: a marxista, rendszerhű török értelmiség kinevelése zsákutca, hiszen így gyakorlatilag a bolgár hatalom török elitet képez ki. Lassan megkezdődött minden török nyelvű oktatás és kultúra leépítése. 1974-ben minden török kisebbségi oktatás meg lett szüntetve, a hivatkozási alap a Ciprus elleni török agresszió volt, mely megismétlődhet Bulgáriában is, ha a török kisebbség hivatalosan el van ismerve.

Ennek látványos jele az volt, hogy minden bolgár állampolgár új személyit kapott, s az új személyi okmányokból immár hiányzott a "nemzetiség" rovat.

Megindult a nevek bolgárosítása. Ez azonban kötelező csak a bolgár muszlimok és cigány muszlimok számára volt, a törökök számára csak ajánlott (ha valaki karriert akart, akkor ez nem volt lehetséges török névvel).

Mindez az "elmaradottság" elleni harc és a progresszió jelszavával zajlott. Lásd, a "középkori" létezésből kiemeljük az elnyomottakat, s azokat a haladó szocialista bolgár nemzet részévé tesszük. A "középkori" - értsd arab-török - nevek elleni harc mellett ez elsősorban a vallás és az öltözködés elleni harcot jelentette.

Megindult a harc a körülmetélés ellen, a körülmetélést végző muszlimokat (ezt végezhetik muszlim papok is, de a legtöbb esetben a feladatot segédek - törökül: sünetci - csinálták) sarlatánoknak, kuruzslóknak, kontároknak, illegálisan jövedelmet szerzőknek minősítettek.

S mintha a mai Franciaországban lennénk: egyrészt kötelező lett az iskolába járás, másrészt tilos lett iskolába járni nem megfelelő öltözékben. Az összes muszlim ruhadarab nem megfelelőnek lett minősítve. A hatalom szoknyákat osztogatott a lányoknak, ez volt ugyanis az a ruhadarab, melyet egy muszlim nő sose vehetett fel. S természetesen minden arctakarás is tiltva lett, beleértve az egyszerű fejkendőt, annak ellenére, hogy ilyet idősebb falusi keresztény bolgár nők is hordtak tömegesen.

Az idősebb nemzedékben ez máig megvan: a szoknya az keresztény ruha, míg a nadrág muszlim ruha. A leginkább hagyománytartó cigányoknál máig meg lehet állapítani a nők vallását ez alapján: a keresztény cigány nők mindig szoknyát hordanak.

A nagy változás 1984-ben történt. Ekkor a hatalom kijelentette: Bulgáriában nem élnek törökök, minden magát töröknek gondoló ember valójában bolgár muszlim, aki elfelejtette identitását. Kötelező lett mindenki számára a bolgár név. (Kivétel: az örmények és a zsidók, ők "baráti" kisebbségeknek számítottak, megtarthatták nem-bolgár nevüket.)

Ez a politika egészen a kommunista rend végéig tartott (1989 novembere).

A bolgár kommunista hatalom időközben elvesztette a Szovjetúnió támogatását is, ez már a késő-gorbacsovi időszak volt. Mindezek miatt a hatalom elszánta magát az utolsó lépésre: a bulgáriai törökök Törökországba való kényszerkitelepítésére. Azokat telepítették ki, akik nem voltak hajlandók elfogadni a bolgárosítást.

1989 nyarán történt a később a népnyelvben  „Nagy Kirándulás” néven ismertté vált eseménysorozat, melynek kereteiben a hatóságok útleveleket adtak kiválasztott törökök kezébe, kényszerítve őket az ország elhagyására, rendszerint 24 órát adva értékeik összeszedésére. A későbbi adatok szerint összesen 360 ezer személy hagyta el Bulgáriát, egy részük tényleg önkéntesen távozott. Sok török azonban nem akarta elhagyni szülőfaluját, ellenük a legkülönbözőbb kényszerintézkedéseket alkalmazták: a falvakat rendőri és katonai egységek vették körül, a lakosok nem hagyhatták el falvaikat, a falvakban viszont az élelmiszerboltokat bezárták, s az orvosi ellátást megtagadták a betegektől.

A közhangulatban azonban a változás a hatalom számára meglepő módon fordítottnak bizonyult. Míg a névváltoztatást a ciprusi példa emlegetése miatt még elfogadta az átlagember amolyan önvédelmi intézkedésként, 360 ezer ember anyagi kisemmizése már együttérzést keltett az áldozatokkal. Az anyagi kisemmizés tény volt, hiszen a rövid határidő alatt a török családok általában kénytelenek voltak ingóságaikat nevetségesen alacsony áron elkótyavetyélni, hogy pénzhez jussanak, hiszen nem vihettek magukkal mindent.

A rendszerváltozás után az összes durván korlátozó intézkedés vissza lett vonva. A bolgárosítás persze végeredményében kontraproduktív lett: a természetes asszimiláció visszafordult, olyan emberek is török nevet vettek fel, akiknek eleve bolgár nevük volt, továbbá egyre több bolgár muszlim kezdte magát töröknek nevezni.

Bár 1986-1992 között Bulgáriában éltem, személyesen ebből szinte semmit se éreztem. Szófiában éltem, ahol nulla körüli a török és bolgár-muszlim arány. 1989-ben már volt személyes élményem, a hisztéria megjelent ugyanis Szófiában is. Akkoriban volt éppen egyéves nagyobbik fiam, s gyakran sétáltattam a szófiai lakásunkhoz közeli parkban. Így sokszor fültanúja voltam a tényleges hisztériának és pániknak, mely egyeseket megfertőzött. Egy esetben egy sétálóbotos bácsitól arról értesültem, hogy a török tankok már áttörtek a határon, s megindultak Plovdiv felé, s éppen szovjet-amerikai tárgyalások folynak a török támadás megállításáról. Máskor síró idős assszonyt láttam az egyik parki padon, aki elmondta, hogy ő már öreg, neki már mindegy, de sajnálja a gyerekeket, mert a törökök napokon belül Szófiába érnek, s mindenkinek elvágják a torkát. De kisgyerekes kismamát is láttam, aki kijelentette, hogy a jövő héttől valószínűleg csatlakozik a “bolgár partizánokhoz”, mert így tudja segíteni a harcot a török megszállás ellen, mely már megindult, de az újságok direkt nem írták még meg, hogy nehogy pánik törjön ki.

1990-ben vicces személyes élményem egyetemi tanulmányaimról. Egyik csoporttársam új indexszel jelent meg egy vizsgán. Odanéztem és rögtön észleltem, "Haszan Mehmetoglu" név szerepel rajta, miközben az előző vizsgaidőszakban még "Aszen Manolov" volt. A srác észrevette meglepődésemet, s mosolyogva azt mondta "ha neked egyszerűbb, szólíts továbbra is Aszennek, engem nem zavar, csak a szüleim miatt kértem vissza a régi nevemet".

A nevekkel kapcsolatban személyes élmény, hogy amikor megszületett a nagyobbik fiam 1988-ban, azaz éppen a nagy névkampány alatt, az édesanyja elhatározta, a "János" nevet adja neki. Amikor ezt bemondta a kórházban, furcsán néztek rá. Végül a "maguk nem hallottak a törökverő Hunyadiról?" és "nem hallottak a magyar vezetőről, Kádár elvtársról?" érvek meggyőzték őket, hogy a "János" nem tiltott török-muszlim név.

Jelenleg kb. 9 % a török (ezek egy része a valóságban magát töröknek mondó cigány és bolgár, reálisan az "igazi" török kb. 8 %), s 2 % a bolgár muszlim. Térkép a területi megoszlásról:

A térképről jól látható: valójában éppen a török határ mentén nincs török többségű terület.

Sokan meglepődnek: hogyan lehet manapság kiváló a bolgár-török viszony állami szinten, miután ilyen a történelmi háttér. A válasz alapvetően az, hogy török szemszögből Bulgária példakép a régióban: a török kisebbség el van ismerve, van politikai jelenléte a bolgár politikában, tele van a bolgár gazdaság török cégekkel. (Görögországban máig az a hivatalos álláspont, hogy Görögországban nincsenek törökök, csak "görög muszlimok".) Kollektív kisebbségi jogokat pedig Törökország nem vár el, hiszen ilyenek Törökországban se léteznek (elsősorban a kurdok miatt). Így a török állam teljesen megfelelőnek tartja azt, hogy Bulgária csak egyéni kisebbségi jogokat ismer el: azaz a török nyelv nem használható hivatalos szerveknél, nincs állami oktatás törökül, de pl. a választási kampányban is tilos a bolgártól eltérő nyelv használata.

A magyar modern mitológia szerint a magyar mezőgazdaság tönkre lett téve az Antall-kormány alatt Torgyán miatt. Részben persze igaz, de nagyon nagy túlzás. A magyar mezőgazdaság egyes részei leálltak valóban, de nagy része gyorsan újraindult, a nagy rész meg sose állt le. S ma szinte minden működik. Volt visszaesés után, de nem volt drasztikus.

Ezzel szemben Bulgáriában tényleg tönkretette a mezőgazdaságot a rendszerváltozás.

1992-ben megvalósították a földek teljes reprivatizációját, ráadásul valós határokkal. Magyarul: vissza lett állítva egy az egyben a kommunizmus előtti állapot, kivéve ha:

• az eredeti tulaj, sem annak élő örököse nem maradt, ez esetben az illető terület maradt állami,
• az eredeti területen valamilyen közérdekű építmény lett építve azóta, ez esetben a volt tulaj vagy annak örököse hasonló jellegű földdel lett kárpótolva, jellemzően az előző pontból eredő földekkel.

Egyébként ugyanez a reprivatizáció meg lett csinálva minden mással is, ott se lett pozitív eredménye, de ez más kérdés. Talán azon kevés kérdések egyike, amiben Magyarországon igaza volt az SZDSZ-nek: nem szabad visszaadni a tulajdont a volt tulajdonosoknak, mert ez csak újabb igazságtalanságot teremt. De most csak a mezőgazdaság a téma.

A gyakorlatban ez azt jelentette, az átlagember kapott olyan méretű mezőgazdasági földet, mely egy nagyobb építési telekkel azonos méretű volt. Ami persze teljesen alkalmatlan termelésre. Plusz az új tulajok 90+ %-a nem is helyben lakott, nem is értett az egészhez. Hiszen közben eltelt 30-40 év, s minden megváltozott.

Az eredmény: a legtöbb föld pusztán maradt, az új tulajok egyetlen értelmes opciója az volt, hogy vár, hátha magas lesz valamikor a föld ára, s akkor eladja. Bérbe adni se lehetett, mert alig volt kinek.

Személyes élmény: egy bolgár haverom visszakapott 2,5 hektár földet Vidin mellett, szóval ez már egy kicsit nagyobb terület. Mondja nekem, ha esetleg lenne is pénze befektetni, a jövedelem olyan kevés lenne, hogy nem tudna belőle megélni. Szóval inkább maradt éjjeliőr Szófiában (egyébként teológus végzettsége volt), a szar éjjeliőr munka is sokkal jobban fizetett, mint amennyit a farmgazdálkodás hozott volna.

Plusz közvetlen károkozás. A tsz-ek közös vagyonát ellopták vagy elherdálták. Teljesen irracionális dolgok zajlottak. Az apósom a Bolgár Tudoményos Akadémián dolgozott, s éppen az agrártudományok terén, ő mesélt meredek dolgokat. Pl. a tsz-ben kecsketenyészet volt, 1000 darab állat, a legkülönböző korosztályból, azaz normál működő kecske-gazdálkodás. Jött a reprivatizáció, s az összes állatot egyetlen délután leölték, majd eladták húsként.

Az egész dolog hatalmas károkat okozott, s még most se normális a helyzet. Bár persze 1992-höz képest javult: ma már van termelés, csak a mennyisége most is jóval kisebb, mint a 80-as évek végén.

Egy időben még a krumpli is import volt Bulgáriában.

Valójában miért csinálta meg mindezt a bolgár vezetés a 90-es évek elején? Két okból: hülyeségből és rövidtávú pártpoolitikából. Íme:

• komolyan elhitték sokan, hogy vissza lehet állítani a XX. sz. első felének, de inkább a XIX. század végének állapotait, amikor kisgazdák megélnek a földből,
• akkoriban a 2 fő tábor a bolgár politikában a volt kommunisták és a volt antikommunisták voltak, a falvakban a volt kommunisták erős pozíciókkal rendelkezdtek, ezt az éppen hatalmon lévő volt antikommunista kormányzat jónak látta a tulajdonviszonyok áytrendezésével megoldani.

A júliusi bulgáriai választásokon nyertes párt 65 mandátumot szerzett.

Bulgáriában a kormányalakításhoz egyszerű többség kell. Ellentétben a magyar alkotmányjoggal, ahol a kormányalakításhoz minősített többség kell, az összes képviselő egyszerű többsége szükséges, azaz a 199 mandátumból 100 kell a kormány megszavazásához. S ez alól nem lehet trükkösen kibújni.

 A bolgár alkotmányos helyzet egyszerűbb. Egyszerű többség kell, mint minden normál parlamenti szavazásnál. Azaz a kormányt alakítani akaró pártnak 2 módszer is rendelkezésére áll: 

• meggyőz képviselőket, hogy szavazzanak rá - ahogy Magyarországon is,
• meggyőz nem-támogató, de nem is ellenséges képviselőket, hogy a szzavazás napján ne jelenjenek meg a parlamentben - hiszen minél kisebb a résztvevő képviselők száma, annál kevesebb igen szavazat kell a többséghez. 

Nyilván a bolgár parlamentben is létezik a határozatképesség intézménye, ez mindig eggyel több, mint az összes képviselő felének száma. Jelenleg 240-fős a bolgár parlament, azaz 121 képviselő jelenléte már határozatképességet eredeményez. Azaz kormány már alakítható alig 61 szavazattal. 

A bolgár alkotmányjogot furcsa alakok dobták össze 1990-ben, s sok abszurdum van benne, ez a fenti dolog talán az egyik méretes marhaság. 

Nyilván ritkaság a fenti hiányosság kihasználása, hiszen a direkt távolmaradó párt utólag joggal vádolható, hogy támogatja a kormányt, s ezek után nem fog tudni immár ellenzékként hirdetni magát. 

Eddig egyetlen egyszer adódott ilyen alkalom, 2013-ban, amikor pont 120 kormánypárti és 120 ellenzéki képviselő állt egymással szemben, s a kormány egyszerűen "meggyőzte" az egyik kis ellenzéki pártot, hogy ne menjen be a parlament üléstermébe a szavazás idejére (az akkori pletykák szerint minden frakciótag kapott félmillió levát, akkori árfolyamon 70 millió forintot). 

Most ez a helyzetmegoldás nem volt alkalmazható, 65 mandátum egyszerűen túl kevés ehhez. Viszont a győztes párt ennek ellenére kijelentette, nem akar senkivel koalícióra lép, ő fog egyedül kormányt alakítani, kisebbségi kormányt, s elvárja mindenki más támogatását, kivéve a 2 fő ellenfelét, a volt kormánypártot és a török pártot. 

Három hete meg is jelöltek egy miniszterelnök-jelöltet (egy volt minisztert, aki egyébként Budapesten járt egyetemre), majd ezt visszavonták, mert a többi pártnak nem tetszett az illető. Aztán új embert neveztek meg. A bolgár alkotmányjog még egy abszurditása ez az egész procedúra: a legnagyobb párt megbízást kap az államfőtől, aztán visszaadja a megbízást, vagy azzal, hogy a kormányalakítés sikertelen vagy azzal, hogy sikeres. Ha sikeres, az azt jelenti, az államfő rendeletet ad ki, de az csak akkor lesz hatályos, ha azt a parlament is megszavazza. Teljesen értelmetlen az egész ide-oda adás és szavazgatás, de ez a bolgár alkotmány. 

Múlt pénteken a legnagyobb parlamenti párt tehát visszaadta a megbízást az államfőnek azzal, hogy sikeres a kormányalakítás, az államfő kiadott rendeletet erről ezen a héten kedden, s ezt szerdán kellett volna a parlamentben megszavazni. Közben azonban a legnagyobb párt mind a 3 potenciális szövetséges kijelentette, nemmel fog szavazni. 

A helyzet abszurd. Még az veszély is fennállt, hogy a másik 2 párt, melynek támogatására a legnagyobb párt nem számított, meg fogja szavazni a kormányt, hogy ezzel nevetségessé tegye a kormányt. Sajátos módszer ez persze, de a bolgár politikai életben abszolút nem kizárt az ilyesmi. Hiszen egy ilyen megszavazott kormány aztán azonnal instabil lesz, ráadásul sose fogja tudni bizonyítani, hogy nem kötött titkos megyezést a rá szavazókkal. 

Mivel azonban nem lehet már visszavonni az államfői rendeletet, így trükközni kellett. A kijelölt kormányfő "lemondott" kedden délután - tehát mielőtt még kormányfő lett volna -, hogy nem vállalja a továbbiakban a kormányfői megbízatást. Így nem is kellett már szavazni szerdán, mert nincs miről. Az államfőből persze így bohócot csináltak, de jogilag meg lett oldva a helyzet. 

Most ott tartunk, hogy az államfő kormányalakítási megbízatást ad a második legnagyobb parlamenti párt (ez a volt kormánypárt) által megjelölt személynek. Ez persze biztosan sikertelen lesz, hiszen senki se akar vele közösködni. 

Gondolom, felvetődik a kérdés, miért akar egy a mandátumok negyedével rendelkező párt kisebbségi kormányt, miért nem alakít koalíciót, miért nem tárgyal. A megoldás az illető párt jellegében van: mindent arra építenek, hogy ők tiszta alapon akarnak működni, titkos megegyezések nélkül, s új "rendszert" akarnak, plusz vállalni akarják a "felelősséget". 

Tényleg ilyen egy "radikális reformer" párt, melynek alapvető fogalmai sincsek arról, amit beszél.  Bolgár köznyelvileg ez a “csalga-párt”, Szlavi Trifonov tv-személyiség pártja 19 %-kal (mi a csalga, lásd itt). Nem rendelkezik semmilyen koherens ideológiával, programja nagyobb része banális jelszavak (kedvencem: “a kis- és középvállalkozások támogatása”, ezt Magyarországon is mindig minden politikus elmondja minimum 100-szor havonta, 1990 óta, valós konkrét tartalmát a mondatnak mindeddig nem sikerült megfejtenem), kisebb részt meg meggondolatlan marhaságok (egyik különösen őrült ötletük az angol választási rendszer bevezetése Bulgáriában). 

500 éve, 1521. augusztus 13-án omlott össze minden idők legvéresebb állama, az Azték Birodalom. Bár az emberáldozat minden korban és minden népnél létezett a történelem során valamilyen formában és mértékben, tökélyre az aztékok vitték: soha senki más nem csinált ebből tömeges, mindennapos gyakorlatot, ráadásul ipari mértékben és soha olyan kegyetlenséggel, mint ami a mai Mexikó területén zajlott.

Közismert a történet: alig 2 év alatt, 1519-1521 között a spanyolok meghódították az azték államot, azt teljesen megszüntetve, majd az alapja lett az új spanyol Új Spanyolország nevű tartománynak. Új Spanyolország a mai Mexikó egész területén kívül magában foglalta a mai USA déli, volt mexikói részeit, Floridát, a 3 karibi spanyol szigetet (Kuba, Dominika, Puerto Rico), egész Közép-Amerikát Panama kivételével, valamint a mai Venezuela karibi partvidékét.

Új Spanyolország székhelye Mexikó (város) volt, mely az Azték Birodalom fővárosa volt korábban. A név az azték névből származik, mely - spanyol írással - Mexico-Tenochtitlan volt, aminek eredeti azték ejtése "mesiko-tenocstitlan". A magyar "ksz" ejtés átvétel a nyugati nyelvekből, melyek az x-et "ksz" alakban értelmezték, pedig a korabeli spanyolban ez "h" volt - a spanyolban nincs ugyanis "s" hang, így az azték "s"-t "h"-nak írták át a spanyol hódítók.

A mai spanyolban a "h" hang "j" alakban írandó, a "x" írásmód kihalt, de már rögzült nevekben tovább él az "x" írás, s az egyik ilyen rögzült név éppen a spanyol México szó. Bár - ritkábban - előfordul a Méjico írásmód is. Mindkét írásalak ejtése azonban azonos: "mehiko". A szó jelentése "azték": az aztékok ugyanis két szót is használtak saját magukra, az "azték" szó mellett a "mesiko" szót is.

Mexikó (a város) annak idején, a spanyol hódítás korában, a világ egyik legnagyobb városa volt. Európában egyetlen város - Konstantinápoly - volt hasonló nagyságú, a legnagyobb korabeli nyugat-európai városok pedig fele-, sőt harmadakkorák voltak.

A kérdés mindig az: hogy lehetséges párszáz emberrel megsemmisíteni egy hatalmas, erős birodalmat?

Az egyik magyarázat az, hogy a spanyolok fejlettebbek voltak technológiai értelemben. Azonban az egyetlen dolog, amivel a spanyolok tényleg fejlettebbek volt a puskapor ismerete volt. Viszont 300 ember puskaporral se képes legyőzni egy több tízezres hadsereget. Minden másban az aztékok nem voltak elmaradva: pl. ugyanúgy használtak vas fegyvereket (szemben pl. az inkákkal, akik nem ismerték a vasat).

A másik magyarázat az európai betegségek, melyek a fehér embereknél csak múló rosszullétet okoztak, de az indiánoknál halált. Az európai immunitás alapja, hogy a fehér faj évszazadokon át foglalkozott állattenyésztéssel, emiatt megszokta a különféle betegségeket. Az indiánok pechesek voltak, az amerikai kontinensen gyakorlatilag semmilyen háziasítható nagytestű állat nem volt.

Tány tehát, hogy az indiánok számának drasztikus lecsökkenése a betegségeknek köszönhető, az adatok szerint az Azték Birodalom területének lakossága a felfededezéskor 25 millió fő lehetett, míg száz évvel ugyanezen a területen már alig 1 millió indián élt, s közben nem volt semmilyen népirtás, ez 95 %-os halálozási arány.

Azonban a betegségek lassan szedték áldozataikat, azaz ez nem lehet magyarázat a Birodalom 2 év alatti meghódítására.

Van aztán a vallási magyarázat. Az azték hit a fehér embereket isteni küldöttekként azonosította, a fehérek vezetőjét, Hernán Cortezt meg egyenesen egy visszatérő uralkodónak, aki azért jött, hogy elfoglalja jogos helyét az azték trónon.

Ami ebből igaz: kezdetben pontosan ez volt a helyzet, a spanyol hódítók első csapatát kiemelt vendégekként kezelte az azték uralkodó megérkezésükkor, 1519-ben. Azonban már 1520-ban megromlott a viszony: amikor a spanyolok szembeszálltak az azték vallással, lemészárolva több ünneplő azték vezetőt, az aztékek rájöttek, a spanyolok nem azok, akiknek gondolták őket. Ezután az új azték uralkodó fegyveres harcot indított a spanyolok ellen, ki is űzte őket a városból.

A következő évben a spanyolok immár megszervezték a nem-azték indián népeket, akiknek nagy része egyáltalán nem volt elégedett az azték állammal, ennek egyik oka éppen az azték vallás: az aztékok az emberáldozatokhoz elsősorban a környező nem-azték népekből szerezték be az egyedeket, de alapvetően az azték birodalmi logika is az volt, hogy az aztékok uralkodni akartak a többiek felett, nem volt cél a többi nép integrálása. A spanyolok sikeresen szervezték meg nem csak a aztékoktól teljesen különböző népek támogtaását, de még az aztékok legközelebbi rokonnépei is szívesen álltak át a spanyol oldalra.

Tulajdonképpen nem spanyolok harcoltak indiánok ellen, hanem nem-azték indiánok kevés spanyollal az aztékok ellen. Indián belháború.

Ez is az oka annak, hogy indiánellenes rasszizmus sose létezett szervezett formában a spanyol gyarmatokon, s a legkevésbé Új Spanyolországban.

A spanyol gyarmati rendszerben egyébként rendkívül részletes faji rend létezett, de a jogi helyzet sose volt olyan, mint a brit gyarmatokon.

Íme a fő faji kategóriák, kb. társadalmi megbecseülési sorrendben:

• spanyol - aki 100 %-ban fehér:
  • félszigeti (azaz Ibériai-félszigeti) - aki az európai Spanyolországban született, s onnan vándorolt az amerikai gyarmatokra,
  • kreol - már az amerikai gyarmatokon született;
• fehér-indián keverékek:
  • kasztbéli (castizo) - spanyol és mesztic gyereke,
  • mesztic - spanyol és indián gyereke,
  • kasztbéli és spanyol gyereke kreolnak minősült!, ez kifehéredett kategória volt;
• indián:
  • civilizált - keresztény vallású,
  • bennszülött - pogány hitű;
• néger és keverékei:
  • "kínai" - spanyol és mór gyereke,
  • mór - spanyol és mulatt gyereke,
  • mulatt - spanyol és néger gyereke,
  • zambó - néger és indián gyereke,
  • szabad néger,
  • néger rabszolga.

Az alapgondolat: az indián "fejlett" faj, teljesértékű, míg a néger nem az. A spanyol elképzelés szerint a néger társadalmaknak nincs elitjük, azaz csupa fizikai munkás, míg az indiánoknak van, ezért a fehérekkel azonos státuszra jogosultak.

Hozzá kell tenni: csak azért mert valaki néger, nem élvezett kevesebb jogot. Az tény, hogy a spanyol gyarmatokon tilos volt a rabszolgaság a fehérek és indiánok számára, azaz csakis néger lehetett rabszolga, de a rabszolgaságból felszabadult néger azonos jogi státuszt élvezett, mint bárki más. A spanyol rendszer a portugálnál is szigorúbb volt ebben: azaz a rabszolga gyereke csak akkor lett rabszolga, ha mindkét szülője az volt, ellenkező esetben szabad lett. (Szóval a spanyol gyarmatokon nem lehettek "izaurák".)

Természetesen a társadalmi státusz nem azonos a jogi státusszal. Így bár a szabad négerek jogilag egyenrangúak voltak mindenki mással, mélyen lenézték őket. Szomszédnak el volt fogadva egy néger, de mondjuk házasodás egy négerrel nemigen fordult elő. A gyarmati időkben a néger-fehér keverékgyerekek jellemzően házasságon kívül születtek, a fő előfordulás: a fehér rabszolgatulajdonos és a rabszolganő szeretője kapcsolatának eredménye.

Sajátos spanyol elképzelés volt tehát a "kifehéredés" elmélete. E szerint a néger nem tud kifehéredni, míg az indián igen.

A tiszteletreméltó foglalkozásokból a rabszolgák mellett kezdetben ki voltak zárva a színnégerek és a színindiánok is, de a keverékeknél ez sose létezett. Míg az angolszász faji rend alapja az volt, hogy "egyetlen csepp nem fehér vér méltatlanná teszi az embert", addig a spanyol logika az ellenkezője volt, azaz "egyetlen csepp fehér vér méltóvá teszi az embert", így pl. a papi hivatás a kezdetektől nyitva volt minden kevert fajú ember számára.

Hamarosan azonban a papság megnyílt minden szabad ember számára. A teljesen nem-fehéreknek is. Ennek oka a katolicizmus hihetetlen sikere Új Spanyolországban. Az a helyzet alakult ki, hogy nem is kellett különösebben téríteni, az indiánok tömegesen lettek keresztények.

Az 50 évesen kereszténnyé lett indián paraszt Cuauhtlatoatzin - a keresztségben Juan Diego lett a neve - története a legfontosabb esemény. A Tepeyac-dombbon - akkor Mexikó város környékén volt, ma a város része -, mely az azték vallásban szent helynek számított, megjelent Juan Diego előtt Szűz Mária, rézbarna bőrrel, azaz indiánként, majd azték nyelven szólt hozzá, kijelentve, hogy ezentúl védeni fogja az indiánokat.

Juan Diego elment a püspökhöz - Mexikó első püspökéhez -, de az elzavarta, hallucinációnak minősítve az egészet. Ekkor ismét megjelent Szűz Mária Juan Diego előtt, s azt mondta neki szedjen a környéken rózsákat a köpenyébem majd menjen vissza a püspökhöz. Ott kirázta a rózsákat köpenyéből, ami után a köpeny szövetén megjelent Szűz Mária képe. A püspök elfogadta a csodát, s így megépült a helyen a máig létező legnagyobb mexikói kegyhely, a Guadalupei Miasszonyunk székesegyház (Guadalupe lett a hely spanyol neve).

Azóta a Guadalupei Szűz - ahogy általában nevezik - a mexikói identitás fő jelképévé vált, a zászlóval és cínerrel azonos státuszt élvez, sőt talán kicsit felettük áll. Még a leghatározottabb mexikói ateista is tiszteli a Guadalupei Szűzt.

15 éves koromban jártam a helyszínen, mind a Guadalupei Székesegyházban, mind a volt azték Nagytemplomban, s persze a fő turista látványosságnál, Teotihuacanban - a fővárostól nem messze - az azték piramisoknál, ahol a legtöbb emberáldozatot hajtották végre. Sajnos az ember feje 15 évesen más dolgokkal van elfoglalva, szóval akkor mindez csak fékezett habzást okozott agyamban. Most sokkal érdekesebb lenne mindezt újra látni. De így is elégedett vagyok, hogy van minderről személyes emlékem is.

Afganisztán érdekes ország. Mint független állam, a XVIII. sz. óta létezik, addig mindig valamelyik régióbeli birodalom része volt.

Mindig megpróbálta őket azóta leigázni a kor nagyhatalma, de ez mindig csak ideiglenesen sikerült.

A XIX. században először visszaverték a brit támadást, majd győztek ugyan a britek, de a fővároson kívül képtelenek voltak a helyzetet ellenőrizni. Végül ebbe bele is törödtek, csak annyit akartak megtartani, hogy az afgán külpolitikát ők ellenőrizzék. Aztán 1919-ben az afgánok ezt is visszavették saját hatáskörbe.

A XX. sz. végén jött a szovjet próbálkozás. A szovjet csapatok 10 éven keresztül harcoltak, sose tudtak többet elérni, mint a nagyvárosok feletti ellenőrzést. Amikor a szovjet erők kivonultak, az általuk támogatott kormány egyre inkább elvesztette ezt a hatalmát is, majd meg is bukott.

2001-ben jött az USA hatalmas katonai és anyagi erőforrásokkal. Ők is hatalomra emeltek egy nekik hű kormányt, ellenőrzés alá vették a nagyvárosokat, de ez csak a fővűros esetében bizonyult tartósnak. Lassan kiderült: az USA sem képes stabilizálni az országot saját uralma alatt. 2020-ban Amerika hivatalosan is feladta, az addig terroristáknak nevezett erőkkel béketárgyalásokba kezdett, jelenleg az amerikai hadsereg teljes kivonulása zajlik az országból.

Lassan veszik át az ország feletti hatalmat a talibánok - eredetileg az ő ellenük való harcra hivatkozva vonult be az USA 2001-ben -, jelenleg a "hazaárulók" (értsd: akik segítették az amerikabarát kormányzatot) felakasztásával foglalkoznak miután faluról falura, városról városra foglalják el az eddig a kormány hatalma alatt állt területet.

Ebben is látszik Amerika hazugsága. Annak idején a szovjet kivonuláskor a Szovjetunió legalább korlátlanul menedéket adott a helyi szovjetpárti embereknek, azok szabadon mehettek a Szovjetunióba. Ezzel szemben most Amerika gyakorlatilag a szarban hagyja az afgán embereit, csak nagyon kevesek kaptak menedéket az USA-ban.

Afganisztán egyébként soknemzetiségű ország, mégis: nincsenek komolyan nemzetiségi ellentétek. A meglévő ellentétek nem voltak sose olyan szintűek, hogy bárki is ki akart volna szakadni. Van egy területi alapú egységtudat.

A névadó nép (a pastuk más néven pathanok, akik a szűk értelemben vett afgánok) a lakosság alig 40 %-a. Történelmileg a régió közvetítőnyelve viszont nem a pastu nyelv, hanem a perzsa, mely Afganisztánban a lakosság 30 %-át kitevő tadzsikok anyanyelve. A perzsa nyelv afgán verzióját darinak nevezik.

Az afgán állam igyekezett a pastu nyelvet is felemelni a dari szintjére, de máig a dari a közvetítő nyelv Afganisztánban. Hivatalos szinten kétnyelvűség van, aki nem beszéli mind a két nyelvet, az nem tölthet be állami állást. Az iskolázott lakosság tudja valamilyen szintén mind a két nyelvet, de egyébként a két nyelv kölcsönösen nem érthető, az eltérés köztük mint mondjuk egy balti és egy szláv nyelv között, azaz van egy nem is távoli rokonság, de ez kevés a kölcsönös érthetőséghez.

Érdekes, hogy a legtöbb afganisztáni nemzeti identitás premodern, azaz nem közösséghez tartozási alapú, hanem leszármazási alapú. Ilyen a pastu identitás is, apáról fiúra öröklődik. Ha egy pastu elköltözik olyan vidékre, ahol más nemzetiség van többségben, megeshet, hogy leszármazottjai nyelvileg asszimilálódnak, de ez nem változtat az identitáson: akkor is pastuk maradnak. Így pl. léteznek perzsa anyanyelvű pastuk.

Egyébként Pakisztánban kétszer annyi pastu él, mint Afganisztánban. Ez az afgánok egyik nagy történelmi bánata. Amikor a britek uralták a vidéket, a saját gyarmatuk (India) és Afganisztán közti határt a nemzetiségi viszonyok figyelembe nem vételével, tisztán katonastratégiai alapon húzták meg: ez az úgynevezett Durand-vonal, mely a pastulakta régió déli részét Indiához csatolta - ez ma Pakisztán északkeleti régiója, s ma ezen a részen több a pastu, mint Afganisztánban. A Durand-vonalat, azaz a mai afganisztáni-pakisztáni határvonalat soha egyetlen afgán kormány nem ismerte el, ebben teljes az egység: se a monarchiapártiak, se a szovjetpártiak, se a nyugatpártiak, se a talibánok nem ismerték el a határt. A határ egyébként a gyakorlatban erősen virtuális, a pakisztáni határőrség a határszakasz nagy részét nem ellenőrzi, azon szabadon mozognak ide-oda a pastu pásztorok, csempészek, meg modern időkben pl. a talibán fegyveres harcosok.

A pakisztáni kormányzat és a talibánok között hosszú évek óta nemhivatalos megállapodás van: csinálhatnak bármit Afganisztánban, használhatják a pakisztáni határvidéket bázisként, ha nem avatkoznak be a pakisztáni érdekekbe. Ez akkor is így volt, amikor Pakisztán hivatalosan mint az USA szövetségese küzdött a "terrorizmus" ellen.

A leginkább lenézett és egyben a harmadik legnépesebb afganisztáni nép, a hazárok (hazarák) - nem keverendők a kazárokkal - ők leszármazásilag a közép-ázsiai türk lakossággal keveredett egykori mongol hódítók utódai, de évszázadok óta perzsa anyanyelvűek. A hazárok sajátossága a vallás: míg szinte minden más afganisztáni nép szunni muszlim, addig a hazárok siíta muszlimok.

Tulajdonképpen az egyetlen modern nemzeti identitás az országban az tadzsik (a lakosság kb. 30 %-a, a második legnagyobb csoport), ahol nem a leszármazás számít, hanem az önazonosság. Tadzsikisztánban kevesebb tadzsik él, mint Afganisztánban.

Az egyes népekről konkrétan pár adat:

• pastu: kelet-iráni nép, 65 millió fő, a legtöbb Pakisztánban él, az Afganisztánnal határos vidéken, fő vallás: szunni iszlám, fő nyelv: pastu, egy rész tadzsik vagy urdu anyanyelvű,
• tadzsik: kelet-iráni nép, 25 millió fő, a legtöbb Észak-Afganisztánban él, fő vallás: szunni iszlám, fő nyelv: dari (99 %-ban azonos a perzsával és a tadzsikkal, szűk értelemben tadzsiknak csak a tadzsikisztáni nyelvet nevezik),
• hazár: kelet-iráni nép, 7 millió fő, a legtöbb Közép-Afganisztánban él, fő vallás: siíta iszlám, fő nyelv: dari,
• üzbég: délkeleti-türk nép, 35 millió fő, a legtöbb Üzbegisztánban él, fő vallás: szunni iszlám, fő nyelv: üzbég,
• nurisztáni: az indiai és az iráni népek közti kapocs, de mindkettőtől önálló ág, 300 ezer fő, a legtöbb Kelet-Afganisztánban él, fő vallás: szunni iszlám, fő nyelv: nurisztáni,
• balocsi: nyugat-iráni nép, 6 millió fő, a legtöbb Pakisztánban és Iránban él, fő vallás: szunni iszlám, fő nyelv: balocsi.

A most az USA ellen harcoló talibánokat egyébként éppen az USA finanszírozása hozta létre 40 éve. Akkor az ellenségük a Szovjetúnió volt, így az USA számára szövetséges erő voltak. Most a helyzet megfordult: Oroszország és kükönösen Kína igyekszik jó kapcsolatokat kiépíteni a talibánokkal, cserébe csak azt kérik: ne avatkozzanak be az Afagnisztánnal határos 3 volt szovjet köztársaságban, ill. ne segítsék az ujgúr felkelést Kínában.

A most lassan győző talibánok magja a pastuk között van, de más nemzetiségek között is van támogatásuk. Azaz nem nemzetiségi alapú a szervezet. Sokkal inkább város-falu megosztottság van: a falvakban tömeges a talibánok támogatottsága, míg a városokban a többség ellenzi őket. Persze a városiak se akarnak mást mint iszlám államiságot, itt az ellentét annyiban van, hogy a talibánok értelmezése szerinti iszlám államiságot túlzásnak tartják.

Hogyan lehetettek ilyen népszerűek a talibánok? Először is, mert ők őshonos mozgalom, az alapjuk a pastuk évszázados hagyománya. A kommunista kísérlet csinált belőlük igazi tömegmozgalmat. A kommunista uralom előtt minden afgán vezetés - idegen vagy helyi - azzal a módszerrel dolgozott, hogy a helyi közösségeket békén hagyta, csak lojalitást követelt a helyi közösségek vezetőitől. A kommunisták ezzel szakítottak, tényleg radikális társadalmi reformokat akartak, sok esetben olyan fanatizmussal, hogy Moszkvából állították le őket. Végülis a szovjet katonai bevatkozás oka is az volt, hogy az afgán kommunisták 2 frakciója elkezdte irtani egymást, s a szovjet csapatok a mérsékeltebb frakció oldalán avatkoztak be, a másikat "szélsőbalosnak" minősítve. Így a társadalom fellázadt, amire aztán építeni tudtak a talibánok is.

(Egyébként a "talibán" szó jelentése pastuul "diákok". Azaz már többes számban van, viszont a magyarban ez a többesszám nyilván nem érződik, így teljesen helyes a "talibánok" szó.)

Annak idején, 1985-1986 között volt egy afgán évfolyamtársam az egyetemen. Pastu arisztokrata család sarja volt, de magához ölelte a marxizmus-leninizmust, bár ő azt mondta, ezzel együtt továbbra is hithű muszlim. Abszolút fehér volt, nem a tipikus "barna" ember, ami a régióra jellemző, én először spanyol származásúnak néztem. Mindenesetre úgy nézett ki, mint egy olasz vagy görög színésznő. Eleinte még haverkodtunk is, de aztán megromlott a viszonyunk, mert a szintén évfolyamtárs jövendő múzsámmal utálták egymást, s amint haladt előre a kapcsolatom a jövendő múzsával, úgy romlott az afgán hercegnővel. (Az "arisztokrata" és a "hercegnő" nem európai értelemben értendő, a pastuknál nincs leszármazási nemesség, a "nemes" az szimplán az éppen hatalmat gyakorló személy rokonsága, a hatalmat gyakorlót pedig a nép - a fegyverhordozásra képes férfiak gyűlése - választja meg, s nem feltétlenül a volt hatalmas rokonai közül. Sőt maga a hatalmas is csupán első az egyenlők között.)

Ma 0808 ünnep van, ami ünnepnap a Bircahang Média számára. (Nem keverendő a neonácik 88 jelképével, ahhoz ennek semmi köze.)

Ezért cikk nincs, csak üdvözlet a szerkesztőségtől.

1979 volt. Leszóltak az vezetőségből, az önkéntes újságpapírgyűjtés kötelező, s aki nem vesz részt, azt leosztályozzák magaviseletből. Így hát a mi úttörőörsünk is elindult papírt gyűjteni.

Űttörőörsünk jelvénye egyébként a Playboy-nyuszi volt. Az egyik örstag céllövöldében nyert egy Playboy-matricát, ami gyakorlatilag egy stílizált csokornyakkendős nyúlfej volt, alatta meg nagybetűkkel, hogy PLAYBOY. Aztán az osztálytárs levakarta a feliratot, így rendszerkonformmá téve a jelképet, s ez lett örsünk jele. Így lett egy amerikai erotikus folyóirat emblémájából úttörőmozgalmi jelkép. Egyébként magát a Playboy magazint örsünk egyik tagja se látta soha a valóságban, de mindenki hallott róla, kb. annyit tudtunk róla, hogy egy csodás sajtókiadvány, melynek lényege, hogy fiatal nénik meztelenül mutogatják magukat.

A Kádár-rendszer nagyon nem szerette pornót, de még az erotikát se, ez abszolút tabu téma volt. Az engedélyezett erotika csúcsa az volt, hogy léteztek céges naptárak, melyekben még az is megesett, hogy teljesen meztelen, de minden érzékeny testrészüket valamivel takaró nők szerepeltek.

De a lényeg, elmentünk papírt gyűjteni. A hagyomámyos módszerrel. Becsengettünk vadiegenekhez. Nem akartuk túlzásba vinni, így csakis az V. kerületi Szent István téri (akkor: István téri) iskolánk közvetlen környékén. Eljutottunk az Alpári Gyula u. (ma: Hercegprímás u.) és a József Attila u. keresztőzédéséig is. Ez egy 100 éves, teljesen hagyományos típusú "bérház" volt, akkor még nem volt szokás a kapu bezárása, így itt végig mentünk a lakásokon. Már nem emlékszem hányadik emeleten, de az egyik lakásból egy mosolygó, 60 éves körüli bácsi jött elő - baromi vicces, hogy ma már nem sok hiányzik, hogy én ugyanannyi idős legyek -, aki boldogan végignézett rajtunk, majd amikor előadtuk, mi kellene, hirtelen komor lett, de adott kb. 30 darab régi újságot.

Amikor az ajtó bezáródott, megértettem, mi történt. Mert hirtelen a névtáblára esett tekintetem, s ott azt láttam: MÁNDY IVÁN. Én nagyon erős olvasottságú gyerek voltam akkoriban, jóval többet olvastam, mint a korosztályom. Mándytól ugyan egy sort se olvastam, mert utáltam az ifjúsági irodalmat (valahogy leereszkedőnek találtam azt a stílust, amikor felnőttek ki akarják találni milyen a gyerekek világa, ezt szerintem csak Molnár Ferenc volt képes érvényesen és paternalista leereszkedés nélkül megfogni a Pál utcai fiúkban), melyről Mándy is ismert volt, de a nevét ismertem.

Szóval Mándy azt hitte, olvasói jöttek, gyerekek, akik szeretik műveit. Aztán jött a hidegzuhany: ezek csak papírt gyűjtenek, s halvány fogalmuk sincs, kihez csengettek be. Megalázó. Persze megtehetettem volna, hogy mentem a helyzetet és közbeszólok "én tudom ki tetszik lenni, de én se olvastam a bácsitól semmit", de valószínűleg ez se emelte volna túlságosan a helyzetet.

Szóval így találkoztam Mándy Ivánnal, a neves magyar XX. századi íróval.

Egyébként azóta se olvastam tőle semmit, viszont most elhatároztam, ezen még az idei év vége előtt változtatok. A napokban, amikor elhatároztam jelen cikk megírását, le is töltöttem 2 kötetét - a nem ifjúsági műfajból, mert az ifjúsági műfaj továbbra is mélyen untat -, ezeket hamarosan el fogom olvasni.

A rendszerváltozás sok ember sorsát megtörte az én korosztályomban (értsd: akik a 60-as években születtek). Aki biztosan számított, hogy a kommunista rendszerbe való betagozódás sikert hoz, az szinte mind csúnyán tévedett.

De most az ellenkezője: olyan személyes ismerősök, akik sikeresek lettek, nem törte meg személyes sorsukat a drasztikus politikai változás. Mivel nem akarok senkit azonosítani, csak a nemet és a nemzetiséget írom el. Ez utóbbi azt jelenti, nem csak magyar, hanem más kelet-európai ismerőseimből is válogatok.

Végig gondolva összesen 5 ismerőst találtam, aki sikerembernek nevezhető a fentiek fényében.

H., a keletnémet sportoló srác

A rendszerváltozás nem érintette, pedig kemény eset: az országa szűnt meg, nem csak a rendszere! Azt mondja 1984-ben, katona lesz. Pedig nem is érdekelte a katonai pálya. Akkor miért? Az egyetlen hely az országban, ahol egy nem élsportoló egész nap sportolhat munkaidőben.

S nem csalódott, az összeomlás után simán át tudott igazolni a nyugatnémet hadseregbe. Szerencséje volt, még nem volt tiszt, s a tiszt alattiakat könnyedén átvették. Régóta nem kommunikáltam vele, legutoljára az OK nevű orosz közösségi hálón láttam 15 éve, de gondolom, most már legalább őrnagy. S biztos még most is sportol egész nap.

F., a menetelni akaró kövér magyar fiú

Mindenki körberöhögte, hogy belépett az Ifjú Gárdába, a KISZ paramilitáris szervezetébe. Azt mondta, bajtársiasság és egyenruha, ez az emberi civilizáció alapja. A példaképe - már Kádár alatt! - az amerikai hadsereg volt. Volt abban valami röhejes, hogy ifjúgárdista egyenruhában dicsőítette az USA hadseregét.

Ma már ezredes. Sose érdekelte a politika. Nem láttam 25 éve, újsághírből tudom, hogy karrierje lett.

J., a cseh programozó srác

Azt mondta már kamaszként, az élete vágya nyugodtan éldegélni. Furcsa életcél egy kamasztól. Ilyenkor mindenki legalább űrhajós akar lenni.

Volt egy programozható Texas Instruments számológépe, ezzel többet foglalkozott, mint a barátnőjével. Azt rebesgették a háta mögött, hogy homokos, pedig nem volt az.

Eleinte tudományos karriert akart, akadémiai szinten, aztán a rendszerváltozás után meghívta egy bank, s ott lett matematikus-elemző.

Pár éve írt nekem, a bolgár tengerpartról kérdezett. Családos ember, már valami főszakértő egy nyugati befektetési alap prágai képviseletén.

J., a montenegrói szépségkirálynő

Tényleg baromira szép lány volt, nekem is kifejezetten tetszett: fehér bőr fekete szem, hosszú fekete haj, alacsony, karcsú termet. Azt mondta, ő csak azért jár egyetemre, mert ismerkedni szeretne. A diplomázásig megházasodik egy szép és gazda diákkal, aztán háztartásbeli lesz. Velem őszinte volt, mert akkor én már házas voltam, ráadásul nem estem bele se a szép, se a gazdag kategóriába.

Nekem baromira nem volt szimpatikus ez a szövege, de van realitásérzékem, tudom, ez egy gyakori női karrier.

Nem láttam 25 éve, nem is tudok róla semmit, de kizárt, hogy ne lenne sikeres. Arra mindig ügyelt, hogy ne essen bele a nagyon szép nők csapdájába: hogy ezt a szépséget mások kihasználják.

L., a homokos orosz

Egy időben a legjobb haverom volt. Mindig nagyon furcsa volt szexuálisan: sose mutatott semmilyen érdeklődést a lányok iránt, ami azért eléggé abszurd egy kamaszfiúnál. Minden mást meg hatalmas erővel elnyomott magában. Szóval sose esett gyanúba, inkább furcsának gondolták, mint homokosnak. De lebuktattam az alapszintű homokteszten: teljesen "véletlenül" erotikus, de nem durván pornográf képet kell mutatni a tesztalanynak, a képen legyen egy pár, pl. csókolóznak. Minden normális, heteroszexuális férfi, fiú ilyen esetben a nőre összpontosít, azon észrevesz valamit, a képen lévő férfi csak annyiban érdekes a normális férfinek, hogy esetleg beleélje magát a szerepébe. Egy homokos viszont észrevesz dolgokat a férfin.

Szóval tudtam, hogy a srác homokos, de nem zavart, mert sose mutatta ki. Ő maga valószínűleg kellemetlen betegségként kezelte.

Jelenleg az orosz Külügyminisztériumban dolgozik, magas pozícióban, többször volt diplomata is. S persze máig nőtlen. Valószínűleg a feleség hiánya az, ami miatt még sose volt nagykövet: az orosz Külügy nem szeret nőtlen embereket kinevezni nagyköveti pozícióba, az alapfeltételezés ilyenkor, hogy majd biztos kurvázni fog, ezzel botrányt keltve.

Kötelező volt-e "komcsinak" lenni a Kádár-rendszerben? "Komcsi" alatt persze nem kommunizmusban hívő embert értve, hanem valamely társadalmi szervezetben való tagságot.

Kezdjük alulról. A kisdobosok és az úttörők. Az általános iskolai alsó tagozat és a felső tagozat ifjúsági szervezete. Ezekben a tagság automatikus volt, senkit sem kérdeztek, belép-e. Az is belépettnek számított, aki el se ment az avatásra. Egyszerűen az iskolai tanulói státusz része volt a kisdobos/úttörő tagság.

Az iskolai ünneplő egyenruha azonos volt a kisdobos és úttörő viselettel. A "holnap gyere ünneplőben" felső tagozaton azt jelentette, gyere fehér ingben és úttörőnyakkendőben.

Saját személyes tapasztalatom a 70-es évekből van. Ekkor mindez teljes formalitás volt. Komolyan véve csak iskolai ünnepeken volt, amikor pl. behozták a "csapat" zászlaját - az iskola egy úttörőcsapatot alkotott, ez rajokra oszlott, minden osztály egy-egy raj volt. A rajok pedig örsökre oszlottak, ez volt az egyetlen szint, ahol szabad választás volt: jellemzően baráti társaságok alapján alakultak az örsök.

A csapatoknak, a rajoknak, örsöknek volt nevük. A csapatok nevét az iskolai vezetés adta, a miénk pl. "Ságvári Endre" volt. A rajok és örsök nevét megszavazták a diákok, a tanárok csak akkor szóltak bele, ha valami "hülyeség" nyert a szavazáson. Nálunk az osztálytársak a "Richard Nixon Raj" nevet választották, ez jó viccnek tűnt, de aztán jött az osztályfőnök, aki bejelentette, ez marhaság, s átnevezett minket, így végül "Táncsis Mihály Raj" lettünk.

Iskolai ünnepeken kívül a kisdobosok és az úttörők nem foglalkoztak semmivel az égvilágon, s ha mégis, annak nem volt politikai jelentősége.

A következő szint a KISZ. A tagság - különösen Budapesten - nem volt kötelező. Országosan nagyjából 80 % volt a tagsági arány. Jellemzően azok nem léptek be, akik nem akartak továbbtanulni. Egészen 1985-ig az egyetemi felvételihez kellett KISZ-ajánlás, bár KISZ-tagság nem, így a nemtagnak is adott az iskolai KISZ-bizottság jellemzést. A legtöbben azonban úgy érezték, nem érdemes kockáztatni a felvételin a nemtagsággal, így beléptek a KISZ-be, ennek következménye, hogy az egyemisták közt a KISZ-tagok aránya 90 % felett volt.

Ahol egyáltalán nem lehetett KISZ-tagnak lenni, az a kevés egyházi középiskola. Ezekben ugyanis nem működött KISZ-szervezet. Egyházi iskolai érettségivel nem lehetett felvételizne egy sor szakra.

Elvileg a fiatal dolgozók is lehettek KISZ-tagok, de ott a tagság ritka volt, 20 % körüli. Azaz a KISZ elsősorban az oktatási intézményben tanulás kellékének számított.

A KISZ-tagság a legtöbb esetben formális volt, azaz gyakorlatilag baráti összejöveteleket neveztek el KISZ-gyűléseknek. Kivételt jelentettek a karriert csinálni akarók: őket kellemzően valódi feladattal látták el, pl. úttörők "patronálásával".

A dolgozók között volt a szocialista brigádmozgalom, ebben kötelező volt részt venni, ha az adott munkahelyen volt brigádmozgalom (általában volt, leszámítva a kis cégeket). Szintén a munkaviszony automatikus része volt a szakszervezeti tagság. Emlékeztető: Kádár alatt a szakszervezet nem a dolgozók érdekvédemi szervezete volt, hanem a cégvezetés része. Hivatalosan nem volt kötelező persze szakszervezeti tagnak lenni, de az emberek 99+ %-a belépett, mert a vállalatok egy sor tevékenységüket a szakszervezeteken keresztül intézték, pl. az üdülőbe való beutalókat.

A csúcsszervezet persze a Párt volt. Itt a tagság nem volt egyáltalán kötelező, a dolgozók alig ötöde volt tag. Viszont munkahelyi karrierhez kötelező volt párttagnak lenni, pl. iskolaigazgató csak párttag lehetett. Az, hogy egy adott munkahelyen milyen szintig lehetett eljutni párttagság nélkül, az adott munkahely politikai jelentőségétől függött.

Egyébként minden más szervezet is hivatalosan kommunista volt. Én ifjúsági tag voltam a Horgász Szövetségben és a Bélyeggyűjtő Szövetségben. Mindkettőnek az alapszabályában szerepelt, hogy "segítjük a munkás-paraszt hatalmat, a szocializmus építését". Persze ennek a valós jelentősége nulla volt, kb. 50-szer volt bélyeggyűjtő gyűlésen a 70-es években, ez alatt egyszer se hallottam a "néphatalomról".

Nagyjából 4 fő szint van.

Az első szint a civilizált vademberé, ma már leginkább a liberális tömegemberé. Ez a pillanat szintje. Ki kell élni mindent, minden pillanatban. A következmény nem számít, az eleve már egy másik pillanat lesz.

A következő szint a liberális-konzervatív kisemberé, a polgáré. Ez évek, évtizedek szintje. Az egyén felelős mindenért, így az emberéletnél hosszabb cél nem lehetséges, sőt ez eleve káros is.

A következő szint az értelmiségé. Ő életeken átívelve akar híres lenni, pl. a művével. Így ez már századok szintje.

Legfelül meg a hívő ember van. Ő évezredekben, sőt az örökkévalóségban gondolkozik.

A német fanatikus típus. Mindig őszintén lelkesedik azért, amit a Vezetőség éppen mond.

Azt hiszem, a legközelebbi, németek által kiprovokált háború után Németország megszüntetése lesz a helyes megoldás. Fel kell osztani területét a szomszédos államok között.

Gulyás Márton leleplezi éles sólyomszemmel a társadalmi rend ellen izgató gonosz komcsikat!

Azért ez elég vicces, a magát marxistának nevező Gulyás kommunistákra vadászik. De bár abszurd módon hiteltelen, beleilik az éppen hatályos ballib taktikába.

A lényeg: a Fideszről be kell bizonyítani, hogy kommunista. A rendszerváltozáskor még kiskorú Rogán persze vicces példa. A hatalmas leleplezés lényege: 14-16 éves korában Rogán iskolai KISZ-titkár volt!

Tehát aki bármilyen kapcsolatban állt a KISZ-szel, az kommunista "bűnöző". A baj csak az, hogy aki nem élt abban a korban, az ezt esetleg tényleg el is hiszi.

Már azt is nevetségesnek tartottam, amikor a "jobboldal" szitokszóként használta a "kommunista" szót. De az, hogy a "baloldal" kezdte ezt tenni, az még szánalmasabb.

Mondom ezt úgy, hogy semmilyen személyes érintettségem nincs. Bár idősebb vagyok Rogánnál, sose voltam KISZ-tag.

Kamaszkorom nagy álma Kanada volt. S legjobb kamaszkori haveromé is az volt. Elhatároztuk, érettségi után kivándorlunk Kanadába. S volt akkor egy barátnőm, őt is győzködtem. Szóval a terv megvolt: kimegyünk mind a hárman Kanadába.

Tulajdonképpen semmi racionális érvünk nem volt Kanada mellett, az egész egy amolyan álomképzet volt. Nem szerettük a kádárista Magyarországot, s különösen azt nem, hogy az emberek 90+ %-a jól érezte benne magát. Menni akartunk messzire, s valahogy úgy tűnt, Kanada egyfajta javított verziójú Amerika.

Amikor ezt eldöntöttük, semmilyen személyes tapasztalatunk nem volt Kanadáról. Szóval az egész dolog gyerekes volt, kb. mint ahogy a kamasz fiú beleszeret a világhírű énekesnőbe, majd küld is neki valami röhejes szerelmeslevelet.

Nekem azonban lett személyes tapasztalatom Kanadáról. 14 évesen fél órát Kanadában töltöttem, a ganderi nemzetközi repülőtéren. Gander repülőtere egykor hatalmas fontosságú repülőtér volt, abban az időben, amikor a repülőgépek még nem tudtak egyvágtában átkelni nagy távokon, ilyenkor több leszálló hely is volt Európa és Amerika között, pl. az Azori-szk. és Gander. Ma már Gandernek csak egy kis repülőtére van, kevés légitársaság használja.

Gander repülőtere kissé lehűtött a maga mesterkélt, steril környezetével, én egy jobb Kanadára számítottam, de elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat azzal, hogy mégse lehet egy országról egy repülőtéri tranzit alapján ítélni.

Aztán, 2 évvel később, megláttam az igazi Kanadát. Szüleim régi barátjánál vendégeskedtünk 1 hetet egy Toronto melletti kisvárosban. De voltunk Montrealban is és magában Torontóban, meg persze a fő kanadai látványosságnál, a Niagaránál. Ottani vicces emlékem: Niagara Fallsban ettem először életemben KFC-ben.

Egyre inkább úgy tűnt: a ganderi steril repülőtéri környezet valójában jó jelképe az országnak. Nekem nem tetszettek se az emberek, se az egész környezet. Mindenki akivel beszéltünk folyamatosan a munkájáról beszélt és üzleti lehetőségekről. Borzasztó! Ami azonban még tetszett: a szabadság érzete, pl. Torontóban láttam magyar üzletet, melyen a nyilas zászló volt kitűzve, s még több magyar helyet, ahol a koronás magyar zászló volt kint (emlékeztető: az akkori Magyarországon a Kádár-címer volt hivatalos).

A lényeg azonban: már abszolút nem voltam biztos abban, hogy oda kellene költöznöm. A nagy szabadság ára túl nagynak tűnt.

17 éves koromtól már nem akartam odamenni. Haverom még akart, de egyedül már nem ment soha. Barátnőm viszont később tényleg kivándorolt, de immár az USA-ba, bár azót visszavándorolt Magyarországra.

A vicc: azóta Kanadában a szabadság erősen lecsökkent, míg nálunk jelentősen megnőtt.

A profi politikus fő feladata a közvéleményre hatás. Ezért is sokkal nehezebb ellenzékinek lenni, mint kormánypártinak. A kormánypárti politikus ugyanis bármikor hivatkozhat arra, hogy éppen kormányzati feladattal van elfoglalva.

Először is kapcsolatban kell állni a szavazópolgárokkal. Rendkívül nehéz munka, mert egyszerre mindenkinek nem lehet megfelelni. Ha az aktív keménymagnak felelünk meg, akkor elveszítjük a perifériás támogatókat. Ha viszont a perifériának felelünk meg, a keménymag kiábrándul, márpedig ez a keménymag az egyedüli, mely a kampányban hajlandó csinálni is valamit. Bonyolult egyensúly.

Aztán jönnek az önjelöltek. Folyamatosan bombáznak bennünket akciókkal. Szelektálni kell. Ha olyan akciót támogatunk, melyet népszerűtlen ember szervez, azzal hatalmasat bukhatunk. De még nagyobb a bukás, ha népszerű ember mellett nem állunk ki. Ugyanez az akciók témájával. Sikeres ügy mellé nem kiállni ugyanakkora hiba, mint kiállni sikertelen mellé. A nagy gond: a legtöbb esetben csak utólag derül ki, mi lesz sikeres és mi sikertelen.

Minden politikus rémálma: teljesen erőbedobással beleállni egy ügybe, majd az az ügy nem éri el a minimális ingerküszöböt se. Ilyesmi csak új, marginális politikus esetében nem gond, hiszen ott ez kommunikálható. De egy már befutott, ismert politikus azonnal nevetségessé válik ilyen esetben.

Nyilván mindig kell egy fizetett résztvevői réteg. Akik példát mutatnak, akik irányítják pl. a tüntetést. A mi embereink. De ha csak ők vannak jelen, az hatástalan és teljesen értelmetlen. Olyan ez, mint amikor az éjszakai klub amatőr sztriptíz versenyt hirdet, s mindig csak a beépített 2-3 álvendég vetkőzik.

S végül a harmadik elem: maga az irányvonal. Most ne beszéljünk az tisztán karrierista érdekpolitikusokról, az más téma. Azaz mindenkiről tételezzük fel, komolyan akar valamit a társadalommal, ezért lett politikus. A politikus lehet vezető, azaz olyan, aki meghatározó az adott irányvonal képviseletében, s lehet alattvaló, aki a vezetőket segíti, szóval tábornokok és tisztek. Teljesen más szerepek, de mindkettő veszélyes.

A vezetőnek egyensúlyoznia kell az ideológiai hűség és a pragmatizmus között. Ha túl pragmatista, akkor nem lesz képes másoktól különbözni. Ha meg túl eszmehű, akkor sose lesz több, mint egy hűséges, de mimimális nagyságú csoport vezéregyénisége.

Az alattvaló pedig nem lehet se túl vezérhű, se túl független. Ha nagyon független, fel fog merülni a kérdés, hol a hűsége a többiek iránt, miért várja el, hogy pártja kiálljon mellette, ha ő csak akkor áll ki pártja mellett, ha azzel éppen teljesen egyetért. Ha meg mindig a vezérek mellett áll, akkor felmerül, minek egy ennyire ötlettelen ember.

Azt hiszem, világos, miért nem akartam soha politikus lennei.

Érdekes jelenség, hogy aki kiábrándul valamiből, az záros határidőn belül nem semleges lesz, hanem az ellenoldal lelkes híve.

Szerintem ez csak vallásos hit esetében indokolható magatartás, mert ott jelentős az érzelmi elem. Amikor a hithű keresztény kétségekbe esik, hamarosan harcos ateista lesz, s nem mondjuk szkeptikus agnosztikus. Ahogy amikor a harcos ateista kétkedni kezd, hamarosan Bibliával a kezében látjuk prédikálni a sátáni ateizmus ellen, ritkán lesz agnosztikus, szkeptikus.

De ugyanez politikában? Szerintem baromi éretlen dolog.

Érdekes megnézni az egyik kiábrándult fideszes fő megmondóember, Dévényi István fergetes karrierjét. Szóval Dévényi "Igazijobboldali" István immár bebocsátást nyert a feketöves ballib megmondóemberek közé is. Itt szerepel a Klub Rádió heti fejtágítójában is, egyenrangú vendégként.

Gratulálok, István, nemsokára befutó listás helyed is lesz Gyurcsányné listáján!

Felmerült nemrég a kérdés, hogyan lehet az olimpián 205 résztvevő ország, mikor ennyi ország nem is létezik.

A megoldás a kérdésre vicces, de nem túl bonyolult.

1996 előtt ad hoc alapon dőlt el ki lehet a Nemzetközi Olimpia Bizottság tagszervezete, nem volt rá pontos szabály. 1996 előtt lehetséges volt, hogy egy nem-független ország, tehát egy független ország része önállóan tag legyen. Pl. Magyarország a kezdetektől önálló tag, azaz 1896 óta, annak ellenére, hogy ekkor Magyarország még nem volt jogilag független állam. De pl. Finnország is külön tagsággal rendelkezett, 1917 előtt is, amikor Finnország még nem volt önálló ország, hanem Oroszország részét képezte. Vannak más példák is.

A XX. sz. 90-es éveiben káosz keletkezett ebből, hiszen drasztikusan nőtt a nemzetközileg nem elismert államok száma. Emiatt 1996-ban a NOB eldöntötte: ezentúl szigorú szabályok határozzák meg ki lehet tag. Az új szabályrendszer:

• tag lehet minden ENSZ-tagállam (ez jelenleg 193 ország),
• minden nem ENSZ-tagállam, melyet az ENSZ elismer országnak (ez jelenleg 4 eset: Cook-szk., Niue, Palesztína, Vatikán),
• minden nem ENSZ-tagállam, melyet az ENSZ nem ismer el országnak, de melyet az ENSZ-tagállamok többsége elismer országnak (ilyen jelenleg 1 van: Koszovó).

Viszont mindehhez hozzájárul a "szerzett jog" elve, azaz aki nem felel meg a fenti 3 szabály egyikének se, de már tag volt 1996-ban, annak megmarad tagsága.

Fentiek miatt:

• mind a 193 ENSZ-tagállamnak van elismert olimpiai tagsága,
• van olimpiai tagsága a Cook-szigeteknek, Koszovónak, s Palesztínának (Niuének nincs nemzetközi szintű olimpiai bizottsága, sportolói Új-Zéland színében játszanak, a Vatikánnak meg nincs sportszervezete),

De a legérdekesebb, a "szerzett jog" alapján tagok:

• Amerikai Szamoa - a mai szabályok szerint az USA részeként kellene versenyezniük, de 1987 óta elismert tag, így önálló tagságuk fennáll,
• Amerikai Virgin-szk. - a mai szabályok szerint az USA részeként kellene versenyezniük, de 1967 óta elismert tag ("Virgin-szk." név alatt), így önálló tagságuk fennáll,
• Aruba - a mai szabályok szerint Hollandia részeként kellene versenyezniük, de 1986 óta elismert tag, így önálló tagságuk fennáll,
• Bermuda - a mai szabályok szerint az Egyesült Királyság részeként kellene versenyezniük, de 1968 óta elismert tag, így önálló tagságuk fennáll,
• Brit Virgin-szk. - a mai szabályok szerint az Egyesült Királyság részeként kellene versenyezniük, de 1982 óta elismert tag, így önálló tagságuk fennáll,
• Guam - a mai szabályok szerint az USA részeként kellene versenyezniük, de 1986 óta elismert tag, így önálló tagságuk fennáll,
• Kajmán-szk. - a mai szabályok szerint az Egyesült Királyság részeként kellene versenyezniük, de 1976 óta elismert tag, így önálló tagságuk fennáll,
• Hongkong - a mai szabályok szerint Kína részeként kellene versenyezniük, de 1950 óta elismert tag, még mint brit gyarmat lett tag, s ezt a Kínához való csatlakozás után is fennmaradt, csak a hivatalos név lett új, a mostani név "Hongkong Kína", hivatalos jelképe a hongkongi zászló, de a kínai himnusz,
• Puerto Rico - a mai szabályok szerint az USA részeként kellene versenyezniük, de 1948 óta elismert tag, így önálló tagságuk fennáll,
• Tajvan - eredetileg elismerve 1920-ban, az olimpiai bizottság a kínai polgárháborúban a tajpeji kormány mellé állt, így a pekingi kormány mellett új olimpiai bizottság alakult - ez után több évtizedes vita indult, mely csak 1979-ben oldódott meg a pekingi kormány javára, onnantól a NOB számára "Kína" csak a pekingi kormányt jelenti, míg a tajpeji kormány számára a "Kínai Tajpej" név használatos - ez az egyetlen olimpiai tagszervezet, mely nem használhatja országa hivatalos zászlóját (helyette egy speciális olimpiai zászlót használnak), továbbá a hivatalos tajvani himnusz se használható az olimpiai eseményeken, helyette egy másik, szintén nemzeti jelképnek számító dalt használnak (kb. mintha Magyarország nem használhatná a Himnuszt, hanem helyette csak a Szózatot).

Más nemzetközi sportszervezetek kevésbé szigorúak. Pl. a FIFA máig ad hoc alapoan ad tagságot. Ezért lehetséges pl. olyan csapatok létezése ott, mint Feröer-szk. és Gibraltár, meg sok más hasonló.

Egy vicces elem. A tajvani zászló tiltása miatt a tajvani szurkolók 2010 előtt a mianmari zászlót használták, az ugyanis rendkívül haszonlított a tajvani zászlóra. Sajnos ez ma már nem lehetséges: 2010-ben a mianmari zászló drasztikusan megváltozott.

A háziállatokat nem ismerők tévhite: a kutya szabad akar lenni. Semmi se hamisabb ennél, a kutya természetes közege, hogy egy gazda hatalma alatt áll.

Mi van a gazdátlan kutyákkal azonban? Mert megesik a gazdátlan kutya. Kidobott szaporulat, megunt háziállat, meghalt gazda, ahol az örökös nem akar kutyát, stb.

Mellékszál. Egyszer én is kidobtam kutyát. Régen volt, de megtörtént. Mentségemre csak azt tudom felhozni: utólag meggondoltam magamat, s érte mentem, ismét befogadtam. Egy napnál rövidebb ideig volt gazdátlan.

Persze a gazdátlan kutyák egy része gyorsan meghal. A kicsiket jellemzően elgázolják, mert nagyjából másfél éves korban érnek el oda a kutyák, hogy képesek vigyázni magukra a városi forgalomban, addigra már képesek biztonságosan közlekedni. Néha látok zebránál álló idős kutyákat, nem indulnak el, míg nincs ember, aki szintén elindulna. De egy kiskutya erre még nem képes. Aki viszont túléli ezt a másfél éves sajátos természetes szelekciót, az jó eséllyel sokáig fog élni.

Van egy kis réteg, mely elvadul, bandába - falkába - verődik, gyakorlatilag mint egy bűnöző embercsoport, s elkezd saját ellenőrzés alá vonni minden környező élelemforrást, onnan erőszakosan elkerget minden idegen kutyát. Mint a farkasoknál, hierarchia alakul ki az ilyen falkáknál. Kirívó esetekben az emberre is veszélyes lehet egy-egy falka. De a legtöbb esetben az ilyen falkák a területüket kizárólag idegen kóbor kutyákkal szemben védik. Régi tapasztalatom: az ilyen falkaterületre be lehet menni kutyával, ha az pórázon van, ebből a terület "gazdái" tudják, az áthaladó kutya nem kóbor, azaz nem jelent veszélyt számukra.

Sok azonban a magányos kóbor kutya is. Ők azt hiszik, találnak gazdát. Követnek egyes embereket, hátha azokból gazda lehet. Ez ritkán sikeres, de azért megesik, én is ismerek ilyen gazdát. A legtöbb magányos meghúzza magát valahol, jó esetben akad egy-egy "félgazda", aki nem fogadja ugyan be, de időnként ad neki ételt, jellemzően éttermek és boltok maradéka ez, néha magányos nyugdíjasok, akik igazi gazdák nem akarnak lenni, de szeretnének mégis félig-meddig egy háziállatot.

Vannak állatvédők, akik begyűjtenek. A gond: ritkán akad befogadó. A legtöbb új kutyatulaj kiskutyát akar, ez pedig ritka az állatvédő-telepeken, ott jellemzően idősebb állatok vannak.

Szófiában pár éve azt találta ki valaki, begyűjti a kóbor állatokat, aztán ivartalanítja őket, majd visszateszi őket oda, ahol voltak. Meglepő, de sikeres: 2010-2020 között drasztikusan lecsökkent a kóborlók száma, ráadásul el lett kerülve az, amitől mindenki berzenkedik: az állatok "elaltatása".

Épületes vita, különösen az utolsó félóra. Három úgynevezett kiábrándult fideszes beszélget.

Mindhárman "igazi jobboldaliak", s egy-egy kamupárt vezetői: Pálinkás József, Bencsik János, Márki-Zay Péter.

A beszélgetés első kétharmada érdektelen, mindenki eldarálja a szokásosat. Az igazán érdekes rész az utolsó félóra.

Kiderül: Pálinkás és Bencsik képesek érvelni, sőt logikusan gondolkodni, míg mindez MZP számára olyan, mint született vaknak a színek világa.

A két ember többször is próbál MZP eszére apellálni, mindvégig sikertelenül. Két kérdés merül fel.

Az egyik, mi van azzal, aki nem akar az Összefogásra szavazni, mert teljesen elutasít benne valakit, jellemzően itt a DK-t utálokra utalnak. Bencsik és Pálinkás elmagyarázzák, az ilyen ember éppenhogy úgy lehet eltántorítani a Fidesztől, hogy van más opció is az Összefogáson kívül. MZP nem hagyja magát, kijelenti, mindenki aki ilyen opciót kínál, az áruló és fideszes kamupárt.

A másik: lehet-e egyszerű többséggel kétharmados törvényeket hozni. Bencsik és Pálinkás érvelnek, nem lehet: se jogilag, se belpolitikailag, se külpolitikailag. MZP szerint viszont ez nemcsak lehetséges, hanem egyenesen kötelező is, egyetlen érve "mert a Vörös Imre azt mondta".

A végén a műsorvezető Puzsér - aki bevallottan MZP híve - érzi, MZP egyre jobban elsüllyed a hülyeségben, így megkegyelmez neki: bezárja a vitaestet.

Legalább egyre nyilvánvalóbb, ez az MZP mekkora egy gondolkodni képtelen akarnok.

A kémszoftver ügyében olyan novicsok-utóérzésem van. Ugye a novicsok az egy szupertitkos, 0,0001 mp alatt halált okozó KGB-méreg, melyből 1 nanogram elég ezer ember kiirtására.

Aztán minden alkalommal, amikor valakire novicsokkal támadnak, az csodásan kigyógyul, sőt hamarosan makkegészséges lesz.

Ez a Pegasus cucc valami erősen hasonló. A legtitkosabb, földalatti izraeli barlangban fejlesztették ki, az izraeli titkosszolgálatok szigorú ellenőrzése alatt áll.

Aztán ha valakinek telepítik a telefonjára, annak elegendő elmennie a sarki számítógépes üzletbe vagy megkérnie az informatikában picit is járatos szomszéd kamaszt, s azonnal ki is derül a szofter jelenléte, sőt gyakorlatilag ki lehet naplózni annak teljes múltbéli tevékenységét.

Azt azért nem szeretném állítani, hogy nincs ilyen kémszoftver, de arra erősen hajlom, hogy ez az egész sztori nem áll semmilyen kapcsolatban a tényekkel...

Az utóbbi napokban sokat olvastam ballib agymenéseket a rendszerváltozás előtörténetéről. Így igyekszem összegezni.

*

Tehát, valamikor a 70-es évek végén és a 80-as évek elején a komcsik rosszabb fele megérezte, hogy vége a kommunizmusnak, így elkezdtek felkészülni pokoli tervekkel a rendszerváltásra.

Az egyik kulcsszereplő az erdélyi cigány születésű idősebb Orbán volt, aki gyakorlatilag egész Fejér megye legendás és hírhedt agit-prop kiskirályaként tartotta rettegésben a környéket. Fiát, a még kamasz Viktort azonnal kiszemelte mind a KGB, mind az MSZMP rosszabbik vezetése. A fiatal Viktor rendkívül alkalmas személy volt, mert egyrészt fanatikus kommunista volt, másrészt rendkívül törtető, egocentrikus személyiség, így előtérbe tolható, de egyben kézben tartható volt.

Miközben a MSZMP reformköreiben és a KISZ-ben gyülekeztek a demokraták, akik a NATO-ért és az EU-ért küzdöttek már akkor, rendkívül bátran, mert életük veszélyben forgott a KGB miatt. Ekkor Viktor azt a pokoli megbízatást kapta Moszkvából KGB-től és az MSZMP retrográd, neosztálinista erőitől, hogy alapítsa meg a Fideszt. Ezzel két cél is el lett érve: egyrészt így Viktor besúgóként beférkőzhetett a nemeslelkű Soros György és a demokratikus ellenzék legbelsőbb köreibe, másrészt kiképző iskolát biztosított a fiatal sztálinistáknak.

Míg az igazi ellenállás rettegett, addig Orbán és társai szabadon álellenzékieskedtek. Egyrészt megvédte őket a KGB, másrészt a sötét sztálinista Pozsgay, harmadrészt meg Stumpf apósa. Még a világ legokosabb emberét, Soros Györgyöt is sikeresen átverte Orbán, aki pénzt adott neki!

Orbán folyamatosan napi kapcsolatban állt a KGB moszkai központjával, pl. onnan elsőként tudta meg a szovjet kivonulást, így gond nélkül követelhette Nagy Imre temetésén a már rég eldöntött szovjet csapatkivonást.

Orbán legközelebbi embere a 6 nemzedék óta komcsi Kövér László - a nagyapja Kun Béla legjobb haverja volt -, aki a 80-as évek végén az MSZMP KB titkos politológiai intézetének volt az egyik főembere.

Teltek-múltak. Aztán évekig rejtette Orbán valódi szándékait, de 2010-ben kibújt a szög a zsákból: a KGB utasítására Orbán kikiáltotta a diktatúrát, melyben immár 11 éve rettegünk és szenvedünk.

Az utolsó "lyukat" is bepótolom. 2012-től már élt a BircaHang Média, sok cikkel, így a lyuk 2011 végéig tart.

2008

Az év azzal telt el, hogy Gyurcsány éjt nappallá téve dolgozott - persze akaratlanul - a Fideszért. Fő teljesítménye: sikeresen elérte balfácánkodásával, hogy a szociális népszavazás fölényes Fidesz-győzelmet eredményezzen.

Számomra az év eseménye az oszétiai háború. Ez volt az a pont, amikor kezdtem lassan felhagyni 1999 óta viselt liberális-konzervatív nézeteimmel. Ez volt az az esemény, amikor kiderült, Vlagyimir Putyin nem egy a sok posztkommunista orosz vezető közül, hanem valóban független személyiség, a kötelező nyugati narratíva ellenében. Én ekkor lettem Putyin híve, ami azóta is vagyok, napjaink legkiemelkedőbb politikusának tartom őt.

Emlékeztető az olimpiai háborúnak is becézett oszétiai háborúról (mert a pekingi olimpia nyitó napján kezdődött): a nyugat le akarta tesztelni Putyint, vajon komolyan gondolja-e 2007-es müncheni beszédét, melyben kijelentette, hogy immár az orosz külpolitika nem fog a nyugati fősodor szerint működni. A tesztelés módszere: az akkor éppen nyugatpárti Grúzia fel lett bújtva az USA által, támadja meg az orosz védnökség alatt álló Dél-Oszétiát. A grúz vezetés azzal lett meggyőzve, hogy egyrészt a NATO segíteni fog Grúziának, másrészt az oroszok nem fognak úgyse merni reagálni a grúz agresszióra (persze mindkettő hazugságnak bizonyult később: az oroszok reagáltak, s a NATO pedig nyilatkozatok kiadásán kívül nem tett semmit). Az eredmény ismert: az orosz vezetés 24 óráig habozott, majd úgy döntött, nem veszi figyelembe a nyugati fenyegetéseket, s aztán visszatámadott Grúziára, mely 72 óra alatt teljes és feltétel nélküli megadásra kényszerült.

Ami a magyar belpolitikát illeti, én az MSZP-Fidesz viszályban abszolút semleges voltam. Nem is igazán láttam a két főerő között lényegi eltérést. Ami jónak tűnt az MSZP-ban: a keleti nyitás apró próbálkozásai. Ami pedig jónak tűnt a Fideszben: törekvés a teljesen egyoldalú ballib médiahelyzet megtörésére.

De alapjában véve, akkor a felállás az volt, hogy az MSZP és a Fidesz azon versengtek ki tudja jobban másolni a nyugati modelt, s egymást azzal kritizálták, hogy a másik nem eléggé nyugathű. Szóval mindkettő abszolút rendszerpárt volt. Az eltérés csupán a kultúrpolitikában volt meg: az MSZP kozmopolita volt, a Fidesz meg nacionalista. Nyilván nekem is szimpatikusabb volt az utóbbi, de nem lelkesített fel túlságosan azért: a nacionalizmust sose kedveltem, legfeljebb csak kisebb rossznak tartom a kozmpolitzmushoz képest.

A Fidesz továbbá számomra kifejezetten ellenszenves volt az MSZP-t is felülműló nyugatpártiságával. Az egyik jellemző momentum: Szíjjártó akkor még fideszes ifjúsági vezetőként kiállt ordítani a budapesti orosz követség elé, tiltakozva az valójában nem létező "orosz agresszió" ellen, hívei meg "Grúzia 1956" táblákat hordtak magukkal. Nyilvánvalóan egy ilyen pártra én nem akartam semmiképp se szavazni, de az ellenfélre, az MSZP-re se.

Akkoriban sokan éreztek hasonlóan. S legtöbbjük jobbikos lett. Én sose lettem viszont a Jobbik híve, egyrészt mert az egész párt szellemileg óvodásnak tűnt nekem (sablonok ismételgetésén kívül sose hallottam mást tőlük), másrészt pedig a harcos ultranacionalizmus az égvilágon semmit se képes megoldani, csak újabb károkat okoz. Plusz a zsidózás és cigányozás teljesen idegen számomra, akkor is az volt. Aztán ott volt nem-hivatalos orgánumuk, a szörnyű Kuruc Infó, ahol a lehető legprimitívebb szinten ment a haladzsázás.

Valójában egyébként ebben az időszakban volt Magyarország a legközelebb a nyugati politikai modelhez, azaz van két liberális nagypárt, az egyik középbalnak, a másik középjobbnak mondja magát, de szinte mindenben egyetértenek, csak az egyik valamivel szívesebben mutatkozik templomban, míg a másik inkább a homokmeneten.

2009

Az év eseménye: a háttérhatalom leváltatta az immár harmadik éve balfácánoskodó Gyurcsányt. Helyére a nemzetközi bankvilág ügyintézője, Bajnai került. Akkor úgy tűnt, Gyurcsánynak vége, ma már tudjuk: azoknak lett vége, akik akkor ellene léptek fel.

Másrészt, ez a Jobbik csúcséve, majdnem 15 %-ot szereznek az EP-választáson. Ekkor derül ki mindenki számára, ez nem egy parlamenti küszöb környéki kispárt.

Minden a Fideszt segíti: egyrészt a Jobbik biztos szövetséges, másrészt az MSZP saját maga alatt vágja az ágat. Az általános narratíva: a ballibek tönkretették az országot 7 év alatt, most pedig most megszorításokat vezetnek be saját hibáik miatt. Ráadásul a Jobbik megjelenése lehetőséget adott a Fidesznek, hogy magát centrumnak pozícionálja, a szélsőségek között.

Annyira katasztrofálisnak bizonyult Gyurcsány kormányzása, hogy MSZP-s törsszavazók is tömegesen immár az MSZP ellen fordultak.

A ballib megmondóemberek ekkor már csak azt számolgatták, a Fidesznek jövőre kétharmadja lesz vagy csak egyszerű többsége. A legnagyobb rettegést az okozta, nehogy kicsit a többség alatt maradjon a Fidesz, mert akkor a "szörnyűséges" Jobbikkal fog koalícióra lépni. (Mai szemmel ez persze nagyon vicces, de az nagyon más helyzet volt akkor.) Komikus elem volt, hogy megjött Kovács László, aki esélyt jósolt az MSZP-nek a választási győzelemre - a sajátjai röhögték körbe.

2010

Bajnai kevés pozitívumai között mindenképpen meg kell említeni: tudatosan nem segítette az MSZP kampányát. Ennek okát nem tudom, valószínűleg saját politikai tervei lehettek. A lényeg azonban: ez tovább rontotta az MSZP esélyeit.

Szóval jött a Fidesz hatalmas győzelme: a 176 körzetből 173-ban nyertek. Listán pedig 53 %-ot értek el. Összehasonlításképpen: a nagy 1994-es MSZP-győzelemkor az MSZP 176 körzetből 149-ben nyert, de még a teljes későbbi kormánykoalíció (MSZP-SZDSZ) együtt is csak 165 körzetben nyert akkor. Az MSZP és az SZDSZ együtt kapott listán 53 %-ot 1994-ban, ugyannyit, amit a Fidesz egyedül 2010-ben.

Azzal kezdeném, hogy én egyáltalán nem örültem a Fidesz győzelmének a választásokon. Akkor még nem látszott jele annak, hogy a 2010 utáni Fidesz más lesz, mint az 1998-2002 közötti. Én arra számítottam: megy szépen minden tovább a liberális kurzus által kijelölt úton, csak talán kicsit kevesebb hibával és balekséggel, s nacionalistább lesz a hivatalos politika a jelképek szintjén. De drasztikus változás nem lesz semmiképpen. Őszintén bevallom: én nem számítottam másra.

Szóval számomra a Fidesz későbbi politikája hatalmas kellemes meglepetésnek bizonyult. Folyamatosan távolodtak a polgári, kereszténydemokrata értékektől, s közeledtek ahhoz, amit a legtöbben jobboldali populizmusnak neveznek. Tulajdonképpen a Fidesz ugyanazon az úton ment, amin én, csak késve hozzám képest: mint mondtam, én már 2008-ban elkezdtem a szakítás a liberális-konzervatívizmussal, s pár év alatt oda jutottam, ahol a Fidesz még ma sincs.

2010 pozitív eseménye még az LMP megjelenése a politikai színtéren. Nyíltan és valóban baloldali párt, ilyen eddig nem volt az országban. Ez akkor is hatalmas dolog, ha később az LMP csúnyán elzüllött, belezüllött lassan az évek során a ballib fősodorba.

Szóval a Fidesz megtette azt, ami várható volt. Az évek óta abszurd módon megoldatlan könnyített állampolgárság kérdése meg lett oldva pár nap alatt. Aztán, tanulva az 1998-2002 közti idő hibáiból, gyorsan átvette a teljhatalmat az állami médiákban, majd megkezdődött az alkotmányozás folyamata, olyan ügyekkel, melyeket korábban a ballibek is terveztek (kevesebb képviselő, egyfordulós választás, stb.). Én egyébként magát az alkotmányozást új alkotmány formájában máig hibának tartom, az új alkotmány bevezető ünnepélyes részét pedig zavaros szócséplésnek, de a tényleges és értelmes változások mindenképpen pozitívak.

Csak az év végén kezdett világossá válni, hogy ez a Fidesz már nem a régi Fidesz. Számomra ez 2 látványos dolog miatt lett világos: Matolcsy György lett a főember a pénzügyek terén, s ő látványosan szembement alapvető dogmákkal és szokásokkal, majd a manyup-rendszer likvidálása. Ekkor értettem meg, itt egy egészen más model lesz, s nem a korábbi "csináljuk ugyanazt, csak jobban" logika. Ettől kezdve tudtam, itt szakítás történik a rendszerváltozás alapvető logikájával, s valami új készül. Ez önmagában hatalmas pozitívum, amit mindenképpen támogatnom kell.

2011

Befejeződik az alkotmányozás, erről az előbb már megírtam véleményemet. Érdekes momentum: a Jobbik az új alkotmány ellen szavazott, azt brüsszeli diktátumnak nevezve. Szóval amikor manapság a Jobbik emlékeztet, hogy ők se szavazták meg az alkotmányt, az valahogy mindig kimarad mi volt ennek az oka.

Ekkor indul az Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevű ballib szervezet munkássága, tényleg jelentős tüntetéseket képesek összehozni a kezdeti időszakban. A szervezet célja annak megakadályozása, hogy médiaegyensúly alakuljon ki az országban, ők ugyanis ragaszkodnak a korábbi szokásjoghoz, hogy totális a ballib médiafölény. Később a szervezet Bajnai projektje lesz a politikai visszatérésére, majd gyorsan meg is bukik, elsősorban az MSZP fúrja meg őket.

Az új médiatörvény miatt megkezdődik a Magyarország elleni azóta rendszeressé vált brüsszeli támadássorozat első eleme. Akkortól válik világossá: Orbán nem a brüsszeli modelt akarja tökéletesíteni az országban, hanem alternatívát kínál.

Kitör az év botránya, a szenilis Kertész Ákos cikkben értekezik a magyarok genetikusan alattvaló jellegéről. Később Kertész elintézi saját kamumegveretését, majd erre hivatkozva menedékjogot kap Kanadában, máig luxussegélyből él ott ennek köszönhetően. A ballib médiák se állnak ki mellette, egyedül a nem beszámítható Amerikai Népszava blog támogatja őt.

Hivatalossá válik Gyurcsány és az MSZP szakítása, megalakul a Demokratikusan Koalíció. Akkor mindenki azt hitte, vége Gyurcsánynak, ma már tudjuk: éppen ellenkezőleg, ez volt emelkedésének kezdőpontja. Hozzáteszem: én egyébként azt hittem - bármennyire is viccesen hangzik ez ma -, hogy a Demokratikus Koalíció egy jobb MSZP lesz. Egyébként, ha hinnék a nyugati modelben, a DK híve lennék, ugyanis minden számítás szerint ők a leginkább nyugatpárti és legliberálisabb magyar párt.

Az év nemzetközi eseménye: az átfogó liberális agresszió Líbia ellen, aminek eredményeképpen Líbia máig egy káoszban tengdődő, valójában nem is létező ország. Aztán ugyanezt megpróbálják Szíriában, ahol azonban Oroszország bevatkozik a megtámadott fél oldalán, meghiúsítva a liberális fordulatot. Aki még hitt abban, hogy a 2008-as olimpiai háború valami véletlen volt, az is itt már látta a valóságot. A gyengülő nyugat ráveti magát a világra, mindenhonnan rabolva. Orbán ezt vette észre: itt az alkalom a nyugat gyengeségének kihasználására.

Én magam egész idő alatt mint kólcenteres dolgoztam, egymás után két különböző cégnél. Szar munka, de végülis jól fizet, plusz nem követel meg teljes erőbedobást. Nekem ugyanis a legfontosabb a szabad idő és a friss agy. Küldetésem van ugyanis.

Érdekes olvasmány Mariana Mazzucato amerikai-olasz közgazdász The Value of Everything: Making and Taking in the Global Economy című műve. A széles közönségnek szánva, nem szükségesek közgazdasági előismeretek megértéséhez.

Mivel azt hiszem, magyarul nem lett kiadva, néhány szót a könyvről.

A könyv vázolja az alapvető eltérést a klasszikus és a neoklasszikus közgazdaságtan között. Az alapvető eltérés: az érték mint fogalom.

A klasszikus közgazdaságtan - és annak elődjei - megkülönböztetett hasznos hasznos és haszontalan gazdasági tevékenységet. Hasznos az, mely új értéket teremt, s haszontalan az, mely csupán meglévő értéket továbbít. Abban azonban nem volt egyetértés ezen áramlatok között, mi is az érték, az hogyan mérhető. Volt aki az arany és más nemesfémek mennyiségében látta az értékmérőt, mások a földben. A klasszikus közgazdaságtan a munkában látta meg az értéket, azaz a munka az, mely képes értéket teremteni: valamilyen alapanyagból létrehoz valami mást, s e más többet ér, mint amit az alapanyagok értek.

Ami értékteremtésből származó haszon csak az profit, minden más passzív jövedelem, azaz járadék.

A klasszikus közgazdaságtan 3 névhez kothető: Adam Smith (1723–90), David Ricardo (1772–1823), s Karl Marx (1818–83). Az eltérések köztük ugyanis már az értelmezésben, a következtetések levonásában vannak, nem magukban az alapokban. Lásd, Adam Smith és Karl Marx egyezve egymással gondolták, hogy a munakerő teremti az értéket, csak míg Smith jogosnak tartotta, hogy a haszon a tőkéshez menjen, addig Marx ebben igazságtalanságot látott - de az alapkérdésben nincs eltérés köztük. S természetesen abban is egyeztek egymással, hogy csak az a gazdasági tevékenység hasznos, mely értéket teremt. Smith szerint haszontalan tevékenység az állam működése, a háztartásbeli tevékenység, s a szolgáltatások. Marx ebben annyiban gondolt más, hogy a szolgáltatásokat is átsorolta a hasznos tevékensyégekhez.

A XIX. sz. során - Marxtól függetlenül is - felmerült a kérdés társadalmi oldala: ha egyszer a munka hoz létre értéket, mi az oka annak, hogy az értéktöbbletet kizárólag a tőkés vállalkozó kapja. Erre nem születtek kielégítő magyarázatok, hiszen az nem volt meggyőző érv, hogy a tőkés munkája - ami pénze befektetéséből, a kockázat vállallásból, a munkafolyamat irányításából áll - annyival többet érne a munkáséhoz képest, ami indokolná a teljesen egyenlőtlen elosztást.

Nyilván a marxi válasz elfogadhatatlan volt a nagy többség számára, így az egész klasszikus közgazdaságtan ki lett dobva a szemétre mint alkalmatlan.

A neoklasszikus elmélet - melynek neve abszurd, inkább antiklasszikusnak kellene nevezni - egyszerűen kimondta: érték mint olyan önmagában nem létezik. Az "érték" valójában piaci ár, annyi amennyit egy dologért valaki más megfizet. Ezzel meg is oldódott a klasszikus közgazdaságtanból következő társadalmi kérdés: hiszen ha nincs inherens érték, akkor igazságtalanság sincs - a munkás annyi bért kap, amennyit a piac hajlandó adni neki, azaz ennyi munkája értéke, az értéktöbblethez pedig semmi köze, eleve az is csak akkor valósul meg, ha a munkáltatója képes a terméket eladni a piacon.

Tehát ezzel megszűnik a járadék fogalma is, minden haszon immár profit.

Innentől kezdve a mű mondanivalója: annak bizonyítása miért alkalmatlan a neoklasszikus közgazdaságtan. A fő gondolat: egyre inkább járadék a haszon, nem profit, azaz egyre több a haszontalan, nem értékreremtő tevékenységből származó haszon, mely csak statisztikailag érték, de a valóságban nem az.

Először is a GDP mint mérőszám alkalmazhatatlansága mellett érvel. Ezzel nem foglalkoznék különösebben, a téma ugyanis közismert. Talán csak azt az igaz, de vicces érvet ismertetném, hogy ha egy országban minden ember a saját lakásában él, az nem növeli a GDP-t, míg ha hirtelen mindenki kölcsönösen átköltözik a szomszédja lakásába, majd a szomszédok egymásnak azonos összegű bérleti díjat fizetnek, ez azonnal hatalmas mértékben növeli a GDP-t.

A neoklasszikus elmélet egyedülivé válásával párhuzamosan ment egyre több tevékenység értékesnek minősítése, lásd a pénzügyi műveletek is immár ilyennek lettek átnevezve a XX. sz. 70-es éveitől. Így pedig immár beleszámítottak a GDP-be.

Az eredmény: az államok és a pénzügyi szektor érdekei egyre inkább azonosak lettek. Hiszen egy politikus számára a legnagyobb siker, ha kormányzása alatt nő a GDP, márpedig a legnagyobb mértékű GDP-növekedés a pénzügyi szektorral érhető el. A valós érték egyre kevésbé számít, a lényeg, hogy a statisztika mit mutat ki. S a pénzügyi szektor pedig vethetetlen, hiszen semmilyen gyártással nem hozható létre olyan haszon, mint egyes pénzügyi műveletekkel. Immár a pénzügyi szektor nem hagyományos banki tevlékenységből él, mely indokolt és hasznos, hanem egyre abszurdabb spekulációs műveletekből. Ezek a műveletek azonban kizárólag a neoklasszikus elmélet, annak is csak a legújabb értelmezése szerint teremtenek értéket.

A szerző szembemegy a neoklasszikus elmélet egyik fő dogmájával, a "rossz állami tulajdon, jó magántulajdon" cíművel. Elmondja, az államot azon az alapon tekintik nem értékteremtőnek, mert eleve úgy határozzák meg az értéket, hogy abba ne számítson bele az állam, pedig hát nehezen lehetne pl. nem értékteremtésnek tekinteni egy állami közút megépítését - abszurd ezt azon az alapon kizárni, hogy az állam aztán ingyenesen biztosítja az út használatát. Ez ugyanaz, mint a GDP esetében a lakás paradoxon: ha az utat magáncég építené, s útdíjat szedne, akkor ugyanaz az út hirtelen értéknek számítana.

Konkrét példa az értékteremtés nélküli értékkivonásra a brit BHS kiskereskedelmi hálózat esete. 1928-ban alapították a céget, 2004-ben megvette Philip Green befektetési vállalkozó 200 millió fontért, majd 2015-ben eladta 1 fontért. Amíg a cég az irányítása alatt állt, Green és családja 580 millió font osztalékot, bérleti díjat és kamatot vett ki a cégből. Az eredmény: 11 ezer dolgozó munkanélküli lett, s csődbe ment a cég nyugdíjalapja. Green haszna értékteremtásnek számít a statisztika szerint, maga az egész művelet pedig tisztességes vállalkozói magatartásnak. Miközben mindenki más számára ez egy abszurd kifosztás.

Azaz kialakul egy olyan általánosan elfogadott kép a valóságról, mely nem tükrözi a valóságot. Mára az a helyzet, hogy a világ összes pénze együtt kb. 1200 billió dollár, míg a világ összes vagyona 350 billió dollár, azaz több mint 3-szoros a pénzmennyiség a teljes vagyonnál, s az arány folyamatosan növekszik.

Mindez mára visszahatott a valós értéket előállító gazdaságra is. A szerző több példát felhoz, de én mondok magyar példát: a Tesco Magyarországon több pénzt keres pénzügyi műveletekből, mint termékeladásból.

A szerző felsorol egy sor abszurd gyakorlatot a pénzügyi szektoron kívül is:

• a részvény célja ma már nem tartós tulajdonlás egy adott sikeres cégben, hanem spekuláció,
• a részvényárfolyam mesterséges felverése visszavásárlások által,
• teljes elszakadás a cég és a menedzseri szint érdekei között,
• az abszurd szabadalmak,
• az újítások esetében a haszon magánosítása, de a veszteség társadalmasítása.

Tulajdonképpen az egész rendszer egyfajta mlm-piramis, mely azzal igazolja saját létjogosultságát, hogy kevesek nyertesek lesznek.

Már előző nyelvi cikkemben akartam erről írni, de gondoltam, legyen külön cikk.

Az uráli-altáji nyelvek egyik sajátossága a hangrend, azaz a magánhangzók minősége alapján kategorizálva vannak a szavak, s az egyes szavak illeszkedése a hangrendtől függ.

A téma közismert, ezért nem elemezném különösebben, csak egy kis ismertető:

• az a, á, o, ó, u, ú mély hangrend,
• az ö, ő, ü, ű magas hangrend,
• az e, é, i, i pedig hangrendileg semleges (az "e" és az "é" státusza vitatott, sokak szerint az "i" és "í" státusza is, egyesek szerint ugyanis ezek egyfajta sajátosan magas hangrendűek, azon az alapon, hogy pl. a magas hangrendű ragváltozatban ezek gyakori magánhangzók, de én ezt nem tartom meggyőző álláspontnak, mert a hangrendi illeszkedésben ez nem működik szabályosan).

Tehát minden magyar szóban vagy csak mély, vagy csak magas magánhangzók lehetnek (ill. korlátlanul lehetnek semlegesek ezek mellett), ez alól csak egyes - különböző hangrendű részekből álló - összetett szavak, idegen eredetű szavak, egyes sajátos egyalakú képzők (de ez utóbbiak felfoghatók úgy is, mintha eredetileg összetett szavak lennének!) kivételek. Ezért van a magyar ragoknak mély és magas verziója, hogy mély szavakhoz a mély rag legyen, magasakhoz a magas - lásd "kutyának", "embernek".

Az esetek 95 %-ában a rendszer tűpontos, egy magyarul tanuló idegennek csak kis megszokás kell, de nem kell szavakat megjegyeznie, mert kivételek szinte nincsenek: egy idő után már a megérzést is el lehet tanulni, ahogy ezt egy magyar anyanyelvű nem képes hibásan mondani, mondjuk élő magyar ember nem mondana olyat, hogy "kutyánek" vagy "embernak".

A maradék 5 % az érdekes természetesen, de itt is van tűpontos szabály:

• ha a hangrend vegyes, s a szótő utolsó magánhangzója nem semleges hangrendű, akkor a szó attól függően viselkedik magas vagy mély hangrendűként, hogy az utolsó magánhangzó milyen: lásd "parfümmel" és nem *"parfümmal", viszont "amőbával" és nem *"amőbável" (általában ezek mind idegen szavak).

Tehát marad az esetek kb. 1 %-a, ami valós nehézséget okoz.

Vannak a semleges hangrendű szavak - azaz melyekben nincs más magánhangzó az e/é/i/í kivételével -, itt az alapszabály az, hogy a hangrendileg ezek magasak, lásd "víz": "vízben", "december": "decemberben".

• A gond: itt van kb. 40 kivétel, melyek mély hangrendűként viselkednek. Ezeket egy idegen csak bemagolni tud, mert nincs rá semmilyen használható szabály. Példa: cél - "célok" és nem *"célek". A magyarázat erre az szokott lenni, hogy az ősmagyar nyelvben több magánhangzó volt, mint a mai nyelvben, volt pl. magas "é" és mély "é", ezek később egyesültek, de megmaradt az eltérő hangrendi viselkedés.

Továbbá az utolsó szabály: ha szótő utolsó magánhangzója semleges hangrendű, akkor a szó jellemzően attól függően viselkedik magas vagy mély hangrendűként, hogy az utolsó nem-semleges magánhangzó milyen: lásd "papírral" és nem *"papírrel", viszont "üveggel" és nem *"üveggal". A gond itt a legnagyobb: a fenti szabály nem kizárólagos, de az ellenlezője se igaz a legtöbb esetben. A magyarok egyszerre használnak egyes ilyen szavakat mély és magas hangrenddel. Íme:

• ha az utolsó magánhangzó "e":
  • nagyon sok szó esetében szabad ingadozás van - példa: "hotelban"/"hotelben" - egy kis kereséssel az arány 40:60),
  • viszont egyes szavak - szerencsére ezek vannak kisebb számban - esetében nem lehetséges az ingadozás, a magyar anyanyelvűek kizárólag magas vagy mély alakot használnak, pl. csak "októberben" lehetséges, az elvileg szabályos *"októberban" hiba, vagy fordítva: az egyedül helyes alak az elvileg szabályos "sameszok", nem lehetséges *"sameszek", ezeket csak megtanulni lehet,
    • az egyetlen támasz: ha az utolsó előtti magánhangzó is semleges, akkor a szó mindig magas, lásd "operettben", nem *"operettban";
• ha az utolsó magánhangzó "é":
  • könnyebbség, hogy itt a hangrend mindig vagy "szabályos" vagy ingadozó, s az esetek 90 %-a az utóbbi:
    • az esetek kisebb része: pl. "kávé": "kávéban" az egyetlen lehetőség,
    • a legtöbb eset: lásd "oxigén", "oxigénnal" és "oxigénnel" is előfordul;
• ha az utolsó magánhangzó "i" vagy "í":
  • itt a hangrend mindig "szabályos", pl. "papír", kivétel:
    • ha az utolsó előtti magánhangzó is semleges: ebben az esetben szabad ingadozás van, pl. "agresszív": "agresszívan" és "agresszíven" is lehetséges.

Ami megfigyelésem: az összes fenti esetben folyamatosan nő az ingadozó alakok aránya a rögzített alakokhoz képest. Pl. a "kódex" szó 20 évvel ezelőtti nyelvkönyvekben példaként volt felsorolva mint "szabályrontó" szó, azaz kötelezően magas hangrendű, miközben ma már simán találkozik az ember mély hangrendű használattal is. Azaz a nyelvhasználat igyekszik folyamatosan újraszabályosítani, azaz kizárni a "logikátlan" elemeket. A jövőben valószínűleg csak a gyakori szavaknál fog megmaradni az elvileg szabályrontó alak, lásd marad az "októberben", sose lesz "októberban".

Hogy legyen a cikkben egy kis politika is: lássuk a "pedofil" szót. Az arány 1:9 az elvileg szabálytalan magas és elvileg szabályos mély hangrend között (lásd "pedofilek" és "pedofilok").

Még egy kedvenc sznobságom: a "férfi" szó. Ez volt az álműveltek kedvence hosszú éveken keresztül. Kb. a "nincs médiák szó, mert a média már többes szám" című marhaság elődje. Amint valaki a "férfi" szót magas hangrendűen ragozta, lecsaptak rá mint a dögkeselyűk, hogy "ha-ha-ha, nincs férfinek, csak férfinak", pedig ez a szó az egyik sajátos ingadozó magyar szó: kizárólag egyes alakokban ingadozik, pl. senki se mond *"férfiek"-et "férfiak" helyett.

Felnőttkorom elérésetől 24 éves koromig Magyarországon kívül éltem. Most erről az időszakról.

A technika maihoz képesti fejletlensége miatt akkor az ember nehezen jutott információhoz. 1985-1986 között szinte csak a rádió, aztán már egyes lapok is. Szófiában akkor még működött a Magyar Kulturális Intézet boltja (intézet ma is van, de bolt már nincs), ahol magyar lapok is voltak.

1985

1985 nagy eseménye Gorbacsov megválasztása volt a Szovjetunió élére. De hazudnék, ha azt mondanám, akkor tudtuk, hogy ez nagy esemény. Valójában csak 1987-ben kezdett érződni, hogy valami változik.

Személyes emlékem 1985 nyaráról, hogy Madridban kommunista aktivisták aláírást gyűjtenek az EU-ba való belépés ellen. Nem igazán értettem, hogy mi is ennek a jelentősége.

Szóval mi abban a tudatban voltunk, hogy a szovjet és a kommunista rendszer ha nem is örökké, de évtizedekig tart még. S aki más rendszert akar, annak egyetlen lehetősége nyugatra vándorolni.

1986

A meglévő rendszerrel való elégedetlenség meg hát a fiatal életkor arra késztetett minket, hogy átessünk az ellenkező végletbe, azaz maximálisan idealizáltuk a nyugatot. Ennek egyik jele, hogy pl. keményen kiálltunk az USA mellett, mikor az bombázta Líbiát 1986-ban.

Nem hittünk Gorbacsovnak se, s mindenben a nyugatnak adtunk igazat. Szóval a folyamatos híreket a szovjet reformokról nem vettük komolyan.

Személyesen persze ez a legfontosabb évünk: márciusban eldöntöttök, nem fog szétválni soha, s októberben össze is házasodtunk.

1987

1987-ben kezdett érződni, hogy valami változás kezdpdik. Le lett váltva a magyar államfő, Losonczi Pál, aki persze semmilyen valós hatalommal nem rendelkezett, de ő már akkor ezen a poszton volt, amikor én megszülettem 1967-ben, szóval maga a változás ténye mutatott valamit. A kormányfő személye is változott - fiataloknak megjegyzés: a kormányfői tisztség a Kádár-rendszerben nem a fő állami tisztség volt, ahogy ma, hanem annál jóval alárendeltebb -, az antiferormista hírében álló Grósz Károly lett az új miniszterelnök.

Grósz talán legnépszerűbb lépése a kiutazási engedély megszüntetése: 1988. január 1-től külön engedély nélkül utazhat minden magyar állampolgár külföldre, maximum 30 napig utazásonként. Korábban csak 5 országba lehetett kiutazási engedély nélkül utazni: NDK, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária.

Egyébként Grósz nem volt antireformer, csak ő kínai típusú reformokat szeretett volna, azaz a gazdaság megnyitását, de a politikai hatalom megtartását.

Nemzetközileg két fontos változás történt Kelet-Európában. A csehszlovák pártvezér leváltásával megindult a kelet-európai vezetés cseréje. S megtörtént az első lépés Jugoszlávia szétesésében: Slobodan Milošević lesz a győztes a szerbiai hatalmi harcokban.

1988

1988-ban már kemény változások indultak. A Szovjetunióban olyan dolgok kezdtek megjelenni, melyek addig soha. Nem, sajtószabadság még messze nem volt, de a tűrt kategória hatalmas méretűre szélesedett. Még megvolt a fő tabu, Lenin és maga a rendszer, de ezen belül gyakorlatilag mindent el lehetett mondani, egyszerűen csak hozzá kellett tenni, hogy az ember "a szovjet rendszer megtisztítását szeretné", meg "visszaállítani a lenini szellemiséget", majd elő lehetett állni akár színtiszta antikommunista programmal is ezzel a "vörös farokkal".

Magyarországon megalakult márciusban az első nyíltan ellenzéki párt, a Fidesz. (Az MDF már 1987-ban megalakult, de óvatosságból még kifejezetten nem pártként, hanem "mozgalomként".) A Fidesz alapítóit a hatóság először üldözni próbálta, aztán a nyugati nyomás miatt nem lett semmilyen komoly szankció. Májusban megalakult az SZDSZ előszervezete is hivatalosan. Majd megjelentek az újralapított "történelmi pártok" is: ezek közül komolyan későbbi szerepet csak a Kisgazdapárt és a KDNP kapott. A leghatalmasabbat bukó történelmi pártnak az MSZDP bizonyult.

Az MSZMP-ben akkor még 4 csoport volt:

• az ókádáristák - akik azt hitték, a válság csak ideiglenes, s Gorbacsovot meg nem is kell komolyan venni,
• Pozsgay és köre - akik valamiféle harmadikutas rendszert akartak, nagyjából Nagy Imre 56-os szellemiséget, lásd semlegesség, s szocialista, de a szovjetektől független berendezkedés,
• Grósz és köre - akik kínai típusú kibontakozást akartak,
• Németh, Nyers, Horn és köre - gyakorlatilag a teljes szakértői réteg ide tartozott, s a gazdaságban és pénzügyekben teljhatalmuk volt.

Aztán májusban a 3 utóbbi csoport egyesült az ókádáristák ellen, s minden jelentősebb személy le lett váltva, maga Kádár is. Ugyan Grósz került a helyére, de sose tudta pozícióját meszilárdítani, mindig függött a másik két csoporttól is. Az év végén a kormányfői tisztségtől meg kellett válnia, azt átadta Németh Miklósnak. s ekkor ez már valós hatalmat jelentett, nem szimplán a pártfőtitkár beosztottja volt.

Grósz két lépésével sikeresen leamorizálta magát:

• augusztusban baráti találkozón vett részt Nicolae Ceaușescu román vezérrel, ami után kijelentette, hogy a romániai magyarok helyzetével valójában nincsenek is igazi problémák,
• novemberben beszédet tartott a Sportcsarnoknak, ahol fasiszta veszélyről értekezett, meg hogy a Pártnak meg kell védenie mindenáron a rendszert.

Az év végén, november 7-én volt a híres Gorenje-nap: ez volt az utolsó év, amikor Magyarországon még hivatalos ünnep volt november 7., s mivel ez hétfőre esett, a hosszú hétvégét arra használták ki sokan, hogy Ausztriába menjenek vásárolni, a kor slágerterméke pedig a Gorenje-hűtőláda volt. A Gorenje-napon sokkal többen vettek részt, mint amennyien bármilyen politikai gyűlésen, tüntetésen. Ugyanezen a napon a Fidesz kiment a Vörösmarty térre sepregetni, ezzel tiltakozva, hogy november 7. munkaszüneti nap - ez tényleg vicces akció volt.

A legnagyobb tüntetésen - mely szintén nem a magyar belpolitikáról szólt - én magam is részt vettem, ez a romániai falurombolás elleni tüntetés volt 1988. június 27-én. Tényleg nagyon sokan voltunk, s talán az egyetlen alkalom, amikor a későbbi "bal" és "jobb" hívei együtt voltak. A hatalom igyekezett elhallgatni az egészet, a legviccesebb elem az volt, hogy valami bátor szerkesztő az MTV-nél bemondta az eseményt előző este a híradóban, persze trükkösen, kb. így: "a rendőrség felhívja a figyelmet a rendbontások elkerülésére a Hősök terén holnap késő délután kezdődő tüntetés kapcsán".

Az év nemzetközi eseménye: Gorbacsov kijelenti, a volt csatlósállamok teljesen szabadok. Tegyük hozzá: akkor sokan ezt még csak ünnepélyes szólamnak gondolták, s nem hitték, hogy tényleg ez a szovjet álláspont.

Ami engem illet, én az SZDSZ-Fidesz vonal feltétlen híve voltam, mindkettőnek tagja is voltam a legkorábbi időktől számítva. Talán csak két kérdés volt, melyben eltért a véleményem az általános SZDSZ-Fidesz fősodortól: a vallás és nemi erkölcs kérdése, azaz én nem voltam ateista, s nem támogatottam se a homokosokat, se az abortuszt. De ezek akkor nem voltak központi kérdések se az SZDSZ-ben, se a Fideszben.

Személyesen fontos év: első fiam megszületett.

1989

Ez volt a nagy változások éve, mindenhol megbukott a rendszer. S ahol hivatalosan nem - Albánia, Szovjetunió -, ott is ekkor kezdődött a bukás végső folyamata.

Magyarországon gyakorlatilag a névleg kommunista hatalom maga mondott le az egész rendszerről. S ez Magyarországon haladt a legelőrébb. Mindenhol máshol még az volt a kérdés, hogy hogyan küzdenek egymással a (poszt)kommunisták és ellenzékiek, addig Magyarországon az év végére már az MDF-SZDSZ viszály lett az igazi kérdés, míg a posztkommunisták marginális tényezővé váltak.

Az első bombát Pozsgay dobta be a nyilvánosságba, amikor kihasználva Grósz külföldi útját, bejelentette a rádióban, hogy 1956 nem volt ellenforradalom. Talán ez ma már nem fogható el, de a Kádár-rendszer alapja az volt, hogy 1956 ellenforradalom volt, szóval ez egy rendkívüli esemény volt.

Aztán nyáron megkezdődtek a kerekasztal-tárgyalások. Ezt nyílt beismerése volt annak a hatalom részéről, hogy immár az MSZMP sem tekinti legitímnek a rendszert. Innentől már világos volt: a kommunista rendszernek vége lesz hamarosan. Személyes élményem: ekkor már normál standokon, nyíltan árultak szamizdatokat a Felszabadulás téren (ma: Ferenciek tere).

Tulajdonképpen a kerekasztal-tárgyalások határozták meg, kiből lesz aztán esélyes politikus. Aki akkor ott jelentős tevékenységet fejtett ki, az ismert ember lett, aki pedig maradt a másodvonalban, az kiesett a politika élvonalából. Ekkor emelkedett ki az MDF és az SZDSZ mint fő pártok, s mellettük kisebb testvéreik, az egyik oldalról a KDNP és Kisgazdapárt, a másikról a Fidesz. A nagy vesztesek a Néppárt és a szocdemek voltak.

Közben megvolt Nagy Imre újratemetése, melynek fő eredménye: Orbán Viktor országosan ismert lett. Személyes elem ebben: egy idős rokonom, aki élete végéig meggyőződéses nyilas és antiszemita volt, szintén elment a temetésre, majd ott teátrális produkciót adott elő: ráborult, majd megcsókolta Nagy koporsóját. Mivel idős ember volt már, senki se avatkozott be, így a hírek arról szóltak, hogy "egy idős résztvevő". Bezzeg ha tudták volna, mik az idős bácsi politikai nézetei...

Szeptemberben a magyar kormány felmondja az NDK-val a hatáellenőrzési egyezményt. Ez azt jelenti, ezentúl a magyar hatóságok nem ellenőrzik, hogy a magyar határon kilépni akaró NDK-állampolgárok rendelkeznek-e az ehhez szükséges engedélyekkel. Ez volt az első eset, hogy a bolgár vezetés nyíltan kritikával illette Magyarországot.

Az MSZMP utolsó próbálkozása a narratíva kézben tartására a köztársaság kikiáltása volt októberben. Máig képtelen vagyok megérteni, hogyan voltak képesek tömegek ezt bevenni. Eleve abszurd volt, mert a népköztársaság is köztársaság, szóval nem is volt mit kikiáltani.

S eközben egészen novemberig, Bulgáriában semmi se történt. Nemhogy enyhülés nem volt, de még durvult is a hatalom. 1989 májusában kezdődött az "újjáéledési folyamat" harmadik, utolsó szakasza. Az "újjáéledés" lényege: a bulgáriai törökök "ráébrednek", hogy ők valójában bolgárok. A harmadik szakasz azt jelentette: aki mégse ébredt erre rá, azt kitették a bolgár-török határra. Aztán november 10-én megbuktatták Todor Zsivkovot, majd pedig tízszeres gyorsasággal a magyarhoz képest lezajlott a rendszerváltozás.

1990

Erről az évről nem írnék sokat. Közismert minden: a rendszer megváltozott immár hivatalosan is.

A fő viszály immár az MDF és az SZDSZ között volt. Az MDF jóban volt a MSZMP Pozsgay-féle csoportjával, ezt használta ki az SZDSZ, mely ezt úgy állította be, az MDF nem akar igazi rendszerváltozást, hanem meg akar alkudni a régi rendszerrel. Tehát aki határozott, teljes szakítást akar a múlttal, majd nyugati jólétet, az a szavazzon az SZDSZ-re!

Én is pontosan így gondoltam, az SZDSZ és a Fidesz híve voltam, így nem örültem a választási eredménynek. Viszont az őszi taxisblokád volt az első pont, amikor kezdett meginogni politikai preferenciám. Ez volt ugyanis, amikor egyértelműen kiderült: az SZDSZ nem veszi komolyan saját hangoztatott elveit se.

Viszont ekkor a bolgár politikai élet már sokkal érdekesebb volt, mint a magyar. De ez külön téma lenne.

1991

Ez az év, amikor mindenki lassan ráébred: nem lesz nyugati életszínvonal. Bulgáriában ez nagyon gyorsan kiderül, de Magyarországon is - picit lassabban.

Ami szintén kiderül - de egyelőre csak Bulgáriában -, hogy a nyugat nem veszi komolyan a demokráciát, azaz csak akkor fogadja el egy demokratikus választás eredményét, ha az eredmény tetszik neki. Ha pedig az eredmény nem tetszik a nyugatnak, akkor teljesen szabadon és minden nem-demokratikus eszközzel küzd az eredmény megváltoztatásáért.

Még nem voltam kiábrándulva a nyugatból, de már feltétlen híve se voltam.

Nemzetközileg ez az év a kommunizmus hivatalos vége: megszűnik a KGST, a Varsói Szerződés, s a Szovjetunió, Németország meg egyesül.

A magyar belpolitika legfontosabb eseménye az igazságtételi törvényjavaslat, mely szerint nem érvényes az elévülés a kommunista rendszer alatti legsúlyosabb bűncselekményekre. Máig nem teljesen világos számomra miért, de a teljes liberális tábor hatalmas botrányt kelt, végül Göncz Árpád és Sólyom László hathatós segítségével a törvényjavaslat elbukik. Az ügy nagyon érdekes mai szemmel különösen, amikor manpság a liberális szakértők arról értékeznek, hogy egy ballib választási győzelem után az Orbán-korszak törvényeit hatályon kívül lehet helyezni megfelelő felhatalmazás nélkül is. Akkori álláspontom az volt, hogy semleges vagyok, mert egyrészt értettem a liberáis álláspontot a jogbiztonságról, másrészt az ellenoldal is teljesen érvényesen hivatkozott arra, hogy - ahogy ez Nürnbergbnen volt a háború után - a jog nem állhat a valóság felett. Mindenesetre a kormányzat álláspontját koherensnek tartottam. Az ellenzékét viszont nem, hiszen folyamatosan az antifasizmusra hivatkoztak. A liberálisok álláspontja utólag persze hazugnak bizonyult, hiszen amikor ez az ő érdekük volt, akkor simán hivatkoztak ugyanarra, amire a kormányoldal ennek a törvényjavaslatnak a kapcsán.