A korai Egyházban nem létezett még Karácsony. Eleve Jézus születése nem volt önálló ünnep, születéséről csak a Vízkereszt ünnep részeként emlékeztek meg, január 6-án.
Mivel a Római Birodalomban az év legnagyobb ünnepe a téli napforduló volt (mely akkor még a jelenleginél 3 nappal későbbre, december 25-re esett), az Egyház a IV. században úgy döntött, hogy erre a napra teszi Jézus születésének emléknapját, hogy a pogány napforduló ünnepnek keresztény tartalma legyen.
A fentiek miatt a kereszténység jelenleg 4 különböző időpontban emlékezik meg Jézus születéséről:
december 25-én emlékeznek meg azok, akik átvették a fent leírt szokást,
január 6-án emlékeznek meg azok, akik a fent leírt szokást nem vették át, s továbbra is csak a Vízkereszt részeként ünnepelték meg Jézus születését.
Ez eddig csak 2 dátum, azonban a dolgokat tovább bonyolítja a XVI. században bevezetett Gergely-naptár, melyet nem vett át az egész kereszténység.
Így tehát ma 4 dátum van:
az ünneplés december 25-én van, mely a polgári naptár szerint is december 25-re esik – a téli napfordulót átvevő egyházak, melyek áttértek a Gergely-naptárra,
az ünneplés december 25-én van, mely a polgári naptár szerint január 7-re esik– a téli napfordulót átvevő egyházak, melyek nem tértek át a Gergely-naptárra,
az ünneplés január 6-án van, mely a polgári naptár szerint is január 6-ra esik – a téli napfordulót nem átvevő egyházak, melyek áttértek a Gergely-naptárra,
az ünneplés január 6-án van, mely a polgári naptár szerint január 19-re esik– a téli napfordulót nem átvevő egyházak, melyek nem tértek át a Gergely-naptárra.
Ami Jézus születésének pontos dátumát illeti, az nem maradt fenn. A Biblia is elletmondást tartalmaz e tekintetben, egyszerre 2 időpontot ad meg, i. e. 5 . és i. sz. 4.
A pontos hónapot illetően is eltérő vélemények voltak és vannak. Míg egyes keresztények a decemberi időpontot támogatták, mások inkább valamelyik tavaszi hónapot (a legtöbb esetben áprilist) vagy az őszt tartották valószínűnek.
A pontos adat azért nem maradt meg az egyházi hagyományban, mert a születésnek nincs teológiai jelentősége.
Öt kölyke született az anyakutyának. Egyet megtartottak, négyet meghirdettek két hónapos korukban.
El is vitték mind a négy kutyát, köztük Kárloszt is.
Az elvitel ellen tiltakozó kölyköt megsimogatták a gazdák és búcsúként nyugtatgatták:
Ne félj, Kárlosz, jó dolgod lesz!
Aztán Kárlosz pár hónap múlva elszökött új otthonából. Kiment a főútra, ahol egy furgon elgázolta. Nem halt meg a helyszínen, de többet nem tudott mozdulni, csak nyűszített fájdalmában.
Az új gazdák csak egy óra múlva vették észre, hogy a kutya nincs a kertben. Elmentek keresni, megtalálták a szenvedő állatot. A családnak nem volt autója, nem tudták elszállítani orvoshoz, így ismét időt vesztettek, míg sikerült kihívni egy állatorvost. A kutya már alig nyűszített, majdnem komában volt. Már csak az eutanázia és a temetés maradt.
Az André Veesenmayer Badfriend által összehívott, múltheti, budapesti, 2-3 ezres tüntetés kapcsán ismét felmerült bennem egy kérdés, melyen sokszor gondolkodtam már: mi az oka annak, hogy olyan országokban, ahol az angol se nem hivatalos nyelv, se nincs széleskörű használatban, a tüntetéseken gyakori látvány az angol nyelvű tábla, felirat, kitűző, zászló, stb.? Mi az értelme annak, hogy pl. a magyar kormányzat ellen tiltakozó magyar tüntetők angol nyelven fogalmazzák meg követeléseiket? Miközben persze ez csakis az írásos követelésekre vonatkozik, egyetlen szónoknak se jutna eszébe angolul szónokolni ugyanezeken a tüntetéseken.
A magyarázat nyilvánvaló. Maguk ezek a tüntetések nem azt a célt szolgálják, amire formailag összhívták őket. A cél a médiák befolyásolása, s elsősorban a nemzetközi médiáké.
A nemzetközi mainstream médiák meghatározó befolyást képviselnek, s bizonyos érdekek mentén hatnak az eseményekre. Amit ezek a médiák közölnek, az létezik, amit pedig nem, az érdektelen. Úgyszintén fontos a közölt hírek sorrendisége: ami nincs a vezető hírek között, az nem lényeges esemény.
Az USA által kiprovokált ukrajnai puccs esetében láthattuk: a nyugatpárti hírek mindig a vezető hírek közé kerültek, a nyugatot meg nem erősítő hírek pedig a „futottak még” kategóriában kerültek közlésre. Pl. amikor az volt a hír, hogy az ukrán állambiztonsági erők lövik a tüntetőket, ez fő hír volt, míg amikor pár hét múlva kiderült, hogy a lövések ismeretlen fegyveresektől származnak, akkor ez már alig volt hír.
De emlékezhetünk Líbiára is. Amikor a gonosz Kadhafi erői harcoltak a nyugat által támogatott, állig felfegyverzett iszlamista fanatikusokkal, s naponta meghalt pár tucatnyi ember, ebből mindig főhír lett „a kegyetlen kormányerők gyilkolják a békés tüntetőket” stílusban. Amióta Kadhafit meggyilkolták és nyugatpárti hatalom van Líbiában, naponta meghal ugyanennyi, sőt több ember hasonló körülmények között, de ez már nem főhír. Ugyanígy Szíria esete. Amikor az USA hadigépezete lecsapni készült Szíriára, naponta számoltak be jelentések az áldozatokról. Amint az USA letett a szíriai beavatkozásról, a halottak száma csepet sem csökkent, mégis, azóta ez már nem kerül be a hírekbe.
A kommunista propaganda sosem volt ennyire profi. Ott a szakemberek csak fekete-fehérben voltak képesek látni, így magukat tették nevetségessé. Hiszen a fekete-fehér propaganda miatt még a rendszer hívei se vették komolyan a rendszer médiáit. A nyugati propaganda sokkal fejlettebb: a manipulációt mesterfokra emelte, s az átlagember még észre se veszi ezt.
S visszatérve az eredeti kérdésre: miért angolul tüntetnek a nem-angolok? Mert tudják mi a lényeg, s igyekeznek bekerülni a nyugati propagandamédiák fő hírei közé, ehhez pedig segítség az angol nyelv.
Bulgáriában ez a folyamat a múlt század végén csúcsosodott ki. Miután se a posztkommunista baloldal, se az antikommunista jobboldal nem tudott érezhető eredményt felmutatni az életszínvonal emelkedését illetően, s emellett mindkét oldal híres lett saját korrupciós gyakorlatáról, megjelent a tömeges igény az új rendszerváltásra.
Ez az érzést erősítette még egy kampány, melyet az előző előtti bolgár köztársasági elnök indított az előző évezred utolsó vagy utolsó előtti évében, tehát 1999-ben vagy 2000-ben. A kampány célja a külföldre emigrált bolgárok visszacsábítása volt. Röhejbe fulladt, hiszen az ígért dupla bolgár havi fizetés kb. félheti nyugati fizetésnek felelt meg akkoriban.
Tudni kell: Bulgáriában sokkal nagyobb az elvándorlás, mint az Magyarországon valaha is volt vagy lesz. Az ország lakossága 9 millióról lecsökkent 7 millióra 25 év alatt, ez európai békeidőbeli rekord. Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, hogy elment 2 millió és mindenki maradt. Hanem elment az időszak alatt összesen 4 millió, s a fele visszajött valamikor.
Viszont a hazatérési kampánynak volt egy vicces politikai mellékhatása. A számtalan találkozó, konferencia, stb. révén kialakult egy “kemény mag” az emigrált értelmiség köréből. Aztán ezek lettek egy 2001-ben alakult új bolgár párt egyik fő eleme. A pártot a szintén emigráns volt bolgár cár (II. Szimeon) alapította, aki 1946-tól élt száműzetésben, először Egyiptomban pár évet, majd közel 50 évig Spanyolországban.
A párt fő célja az volt, amit a nép zöme is akart: a korrupt, csődöt mondott modell megszüntetése, friss, külföldi tudás, tapasztalat behozatala, az életszínvonal drasztikus emelése, új politikai erkölcs, stb.
Ez a párt a megalakulása után 2 hónappal MEGNYERTE a választásokat 2001-ben, 49 %-ot szerzett mandátumarányban. A volt cár lett a miniszterelnök. A miniszterek között több ex-emigráns is volt, pl. gazdasági szakemberek londoni bankokból.
A kutatók és a bolgár médiák szerint ez a kormány volt a rendszerváltozás utáni legkorruptabb bolgár kormány… s egy másik, sokatmondó adat: jelenleg ez a párt 1 % alatt szokott kapni a választásokon. A modern bolgár történelem legnagyobb politikai bukása ez. Ráadásul a volt cár bukása örökre megerősítette a köztársasági államformát az országban, a korábban rendkívül népszerű monarchikus restauráció hívei ma alig léteznek.
Valószínűleg ma ez a legutáltabb párt Bulgáriában, a török kisebbségi pártot leszámítva.
Hozzáteszem, ezt a szélsőségesen negatív véleményt én személyesen nem osztom. Szerintem igenis elért eredményeket a volt cár, ezek között sok máig ható eredmény is van. (Én rájuk szavaztam 3-szor is, 2001-ben, 2005-ben és 2009-ben. Csak 2009 után pártoltam el.) Szóval nem osztom az őt érintő totálisan negatív közvélekedést. Én 2001-ben sem hittem őt messiásnak, s most sem tartom őt ördögi alaknak. De ami a korrupciót illeti, teljesen igaz, hogy ez ő kormánya volt a legkorruptabb. S persze eleve képtelenség volt amit ígért: a fő kampámszlogen a “800 nap alatt rendbehozom az országot” volt.
Csak hát a messiás hatás végzett a cárral. Ha valakit messiásnak hisznek, akkor vele szemben az elvárás maximális. A nép nem bocsátotta meg neki, hogy nem tett csodát. S azóta az “emigráns szakértő” szitokszónak számít Bulgáriában… a közvélekedés szerint, ha egy nyugati bolgár szakértő hazatér “segíteni”, akkor a valódi jelentése ennek: nyugaton nem tudott eleget lopni, ezért jött haza, aztán meg ha sokat összelopott, megy vissza. S ez nem spekuláció, hanem teljesen tényszerű volt több akkori “hazafias érzelemből hazatért” szakember esetében.
A magyar ballibek egyik rejtélye, hogy bár dogmaként hisznek a liberalizmusban, egyes antiliberálisoknak meg van bocsátva antiliberalizmusuk, és ők be vannak fogadva a “klubba”, míg mások meg ki vannak átkozva.
Pl. az LMP erősen antiliberális, s az eredetileg antischifferista szárny, a jelenleg agonizáló PM is az. De míg a ballib agytröszt ezt megbocsátja az PM-nek, addig az LMP-nek nem.
Ugyanaz a marxisták esetében is. Vajnay és TGM büntetlenül átkozhatja a liberalizmust, ők így is rendes srácok maradnak a ballib klubban, míg Thürmerék egyenesen Sátán emberének minősül UGYANAZÉRT a szövegért.
Ugyanez nemzetközi szinten is: míg az európai balosok egyfajta jópofa srácoknak számítanak (kivéve az ősgonosz görög Szirizát, mely az gyanúsan fideszes stílusban szólal meg az EU-ról és Amerikáról), akiknek meg van bocsátva a Che Guevara jelkép és minden más, addig Chávez és Morales gonosz Orbán-típusú diktátorokként vannak számon tartva.
Az még furcsább, amikor egyes, ballibek által befogadott antilibsik is erősítik ezt. Lásd pl. az erősen TGM-hez kötödő Dinamó blogot: ott éljenzik a Fideszhez sokban hasonló Szirizát, de közben a Fideszt az ördög másának tartják.
A jóléti kapitalizmus egy helyben és időben korlátozott jelenség, s alapvetően rendszeridegen a kapitalizmuson belül.
A jóléti modell fő oka politikai volt: a szovjet propaganda ellensúlyozása.
A gazdasági alapja pedig a harmadik világ kizsákmányolása volt.
Mára nincs szovjet veszély, okafogyott lett az egész. A gazdasági alap pedig megszűnt: a harmadik világ emancipálódott, egyre kevésbé lehet onnan erőforrást nyugatra irányítani. Ráadásul a nyugati nagytőke felmondta a szolidaritást a nyugattal.
Nyugaton a jóléti modell leépülése van folyamatban, van ahol gyorsabban, máshol lassabban. Hosszú távon a nyugaton valószínűleg csak pár ország engedheti meg magának ennek a modellnek a folytatását, ott, ahol ennek komoly pénzügyi alapja van, pl. Norvégia az olajkincs miatt.
Ezek után az EU perifériáján (mint pl. Magyarországon) a jóléti modellre építeni butaság, ez egyszerűen képtelenség. Erről a perifériáról most is áramlanak ki az erőforrások az EU centrumába. Magyarország is azon országok egyike, mely segíti a gazdagabb országokban a jóléti modell zuhanásának lassítását.
Sosem lehet ezen változtatni a jelenlegi geopolitikai körülmények között. S ha az ország változtatni próbálna, a nyugat bosszúja fog rá lecsapni. Látható most is: Orbánék apró geopolitikai változtatási próbálkozásai milyen választ generálnak, már “fasiszta diktátor” lett a beceneve. Egy ennél komolyabb, átfogóbb próbálkozás pedig az ország bombázását eredményezné: pl. “kiderítenék”, hogy Budaörsön vegyi fegyverek vannak elásva, vagy a Városligetben titkos atomfegyver-gyártó üzem működik, vagy a cigányokat éppen koncentrációs táborokba gyűjtik össze.
Eleve tévedés a liberális demokrácia, a jóléti modell, s a magas életszínvonal egymással kapcsolatba hozása.
Egy igazi demokráciában szerintem nem dönthet a többség, mert azt könnyű manipulálni.
Meg eleve ostoba bircákból áll a többség. S egy ilyen ostoba, manipulált többség még a végén képes – Isten ments! – nem úgy dönteni, ahogy azt az amerikai követségen jónak látják!
Tehát döntsön csak a művelt, okos kisebbség, a lehető legszélesebb együttműködésben az amerikai követséggel.
Emlékezzen mindenki Hitlerre, őt is demokratikusan választották meg! Ő sem konzultált Amerikával. S mi lett a vége?!
Tehát le a fasiszta diktatúrával, és éljen a Magyar Köztársaság!
Kedves gyerekek! Ma a demokráciáról fogunk tanulni.
A demokrácia egyik legfontosabb intézménye a szabad, demokratikus választás.
De ez nem ilyen egyszerű persze.
Ha egy választáson nem a “helyes” ember vagy párt nyer, akkor az valójában látszatdemokrácia, álválasztás, manipuláció volt! Ilyenkor a vesztes kisebbségnek szent joga addig harcolni, míg le nem győzi a manipulált, megtévesztett többséget. Ez az európai, civilizált út, s aki ezt tagadja, az nácifasiszta iszlámfanatikus komcsi pedofil terrorista.
Vigyázat! Fordítva ez már nem így van. Ha a “helyes” ember nyert a választáson és hatalomra került, akkor ellene fellépni nem szabad. Aki mégis ezt teszi, az nácifasiszta iszlámfanatikus komcsi pedofil terrorista!
Magyar kommenteket olvasva alakult ki bennem a következő álláspont.
Ha valaki megváltoztatja a véleményét, s új véleménye tetszik nekem, akkor az egy bölcs ember szellemi fejlődése.
Ha viszont valaki megváltoztatja a véleményét, s az új véleménye nem tetszik nekem, akkor az gerinctelen patkány gyalázatos köpönyegforgatása.
Vicces, de a baj az, hogy ezt sokan komolyan gondolják.
A ballibek szerint az kommunistából liberálissá lett emberek szellemi fejlődésen mentek keresztül. Míg a kommunistából fideszessé lettek meg köpönyegforgatók. A fideszesek meg persze pont fordítva gondolják.
Ismertem közelről a mormonok első lépéseit mind Magyarországon, mind Bulgáriában a 80-as évek végén és a 90-es évek elején. Mormonok alatt a legnagyobb mormon felekezetet értem. (A második legnagyobbnak is van tevékenysége Magyarországon.)
A mormonok egyik fontos vallási kötelessége a misszionáriusi szolgálat. Azóta a szabályok enyhén változtak, de akkoriban minden 18 éves fiú és 21 éves lány két évre, ill. másfél évre misszionáriusi szolgálatra ment. Idősebbek is mehetnek, ez esetben ezek misszionárius házaspárok, ez utóbbiak nagy többsége nyugdíjas.
A szolgálat ingyenes, sőt a misszionárius fizeti ki saját missziója költségeit. Egy kétéves misszióra kb. 10 ezer USA-dollár fizetendő be a mormon egyház részére. Aztán ezeket a befolyt pénzeket az egyház szétosztja a missziók között, az adott ország anyagi viszonyai szerint. A helyi misszió fizeti a misszionáriusok lakbérét és zsebpénzt ad nekik az adott ország életszínvonala szerint a közlekedési és étkezési költségekre. A gazdag családból érkező misszonáriusok természetesen ezen kívül a saját pénzüket is költhetik, bár a túlzott költekezésre rossz szemmel néz az egyházi vezetés. Fizetést csak egyes vezetők kapnak.
Misszionárius háromféle volt.
A sorkatona típus. Ő azért lett misszonárius, mert aktív mormon családból származik és egyszerűen a misszionáriusság minden ilyen családbeli 18-19 éves fiú sorsa. Menni kell, mert ez a szokás. Teljesítette a kötelességeit, de nem élte bele magát különösebben.
A kalandor típus. Ő nagyon akart misszionárius lenni, mert most először életében vált el hosszabb időre szüleitől, ráadásul megismerhetett egy idegen kultúrát.
A mélyen hívő típus. Ő komolyan hitte, személyesen Isten rótta rá a feladatot. Mélyen átélte mind a sikereket, mind a kudarcokat.
Mind a két országban a mormonok kudarcot szenvedtek a misszionáriusi tevékenység során. Bulgáriában 25 évig után is alig 3 ezer tag van, Magyarországon pedig 6 ezer. A kudarc fő oka: a mormonizmus a két szék között a földre esett: egyháznak túl szektás, szektának meg túl egyházias. Így nem nyeri el sem a fanatikus szektára vágyó lelkeket, sem a hagyományos egyháziság híveit.
Amikor mindkét országban egyfajta vallási fellendülés volt tapasztalható a 90-es évek elején, a mormonok nem tudtak élni a helyzettel. Magyarországon a hagyományos kereszténységgel elégedetlenek „piacát” letarolta a Jehova Tanúi, a Hit Gyülekezete és a krisnások. Bulgáriában a Hit Gyülekezetéhez hasonló amerikai és svéd pünkösdista és keresztény cionista csoportok taroltak. Bulgáriában érdekes jelenség volt még a hatalmas számú cigány az újprotestáns, elsősorban pünkösdista csoportok új hívei között.
Érdekes, hogy a jehovisták sikeresebbek mind a két országban a mormonoknál, pedig sokkal szigorúbbak a bekerülési szabályok. Míg a mormonoknál tag lehetett bárki, aki végighallgatott egy 6 részből álló, egyenként kb, egyórás beszélgetést. Normál esetben heti egy alkalom volt, de ha valaki nagyon akarta, akár naponta is megcsinálhatta, azaz egy hét alatt letudhatta. Aztán jött egy formális beszélgetés valamelyik helyi vezetővel, melyen a tagjelölt szimplán kinyilvánította, hogy hiszi azt, amit tanítottak neki. A mormon teológia nagy részével meg se ismertették a tagjelölteket. Ezzel szemben a jehovistáknál ugyanez nem volt ilyen egyszerű. Hosszú leckesorozat volt náluk, apró részletekkel, s addig át se engedték a jelöltet a következő leckére, míg az előzőt nem tisztázta. S ha egy bizonyos parancsolat érintette a tagjelöltet személyesen, a tagjelölt addig nem mehetett tovább, míg nem rendezte életét a parancsolat szerint. Mégis, a jehovisták száma mindkét országban a 4-5-szöröse a mormonok számának.
A mormon egyház fejlődését nehezítette, hogy az új tagok között ráadásul óriási volt a cserélődés, pár hónap alatt frissen belépettek nyomtalanul eltűntek, s újak jöttek a helyükre. S hatalmas volt a teljesen hitetlen haszonlesők aránya. Míg Bulgáriában ez elsősorban a fiatal huszonéves srácokat jelentette, aki a mormonok segítségével reméltek amerikai ösztöndíjat szerezni és emigrálni az USA-ba, addig Magyarországon a fő tömeg a nem túl szép csajokból állt, akik amerikai misszionárius férjre áhítoztak. Mind a két csoport csalódott, a mormon egyház hivatalos politikája nem serkenteni az emigrációt Utah-ba, s kifejezetten rossz szemmel néznek minden misszionáriusra, aki a missziója alatt ismerkedett meg jövendő házastársával.
Bulgáriában az első mormon gyülekezet egy kultúrházban gyülekezett minden vasárnap. Az első tevékenység mindig a falon lógó kereszt leszedése volt, a gyűlés kezdete előtt 15 perccel. Erre bizony sokan húzták a szájukat, ez rossz emlékeket idéz minden bolgár számára. Hamarosan vett is az egyház saját épületet.
Mi gátolta még a terjedést? Az, hogy a vallási érdeklődők száma az első idők után a nullára csökkent, s jöttek a haszonlesőkön kívül még a haverok. Haverok alatt azt értem, hogy XY azért jön, mert a haverja már ott van, de egyébként nem érdekelte az egész. Afféle klubeffektus.
A vallási érdeklődés hiánya meg a mormon teológiai alapok inkoherens jellege. Ugyanis a mormon teológiai alapok ügyesen keverik a hagyományos keresztény logikát a protestáns logikával, ami képtelen feladat.
Mit mond a hagyományos kereszténység? Azt, hogy Isten megalapította egyházát, s ezen egyház felett ma is őrködik, azaz maga az egyház a biztosítéka az igaz tanításnak. S mit mond a protestantizmus? Azt, hogy a Biblia a biztosíték, s a Biblia igazsága megőrzi az igaz tanítást. A mormonizmus viszont azt állítja, hogy Isten egyháza elbukott, ezért azt Isten kénytelen volt visszállítani a XIX. században. Na most, ebből a logikusan következő kérdés: honnan lehet tudni, hogy a XIX. században visszaállított egyház nem bukott el azóta ismét? A kérdésre nem adható valódi válasz. Hiszen ha az a válasz, hogy Isten megóvja az egyházát a tévedéstől, akkor joggal kérdezhető: miért nem óvta meg azt már az első alkalommal és miért óvja meg most másodszorra?
A hivatalos mormon érvelés egyébként az úgynevezett imádság teszt. Lényege: őszintén imádkozunk Istenhez és megkérdezzük tőle, hogy a mormon egyház az igaz egyház-e, s Isten erre válaszolni fog. Sajnos ez sem működik azonban: ez a körkörös érvelés esete. Ha ugyanis Isten nem válaszol imánkra, akkor: nem voltunk őszinték. Ha meg Isten esetleg azt válaszolja, hogy a mormon egyház NEM igaz egyház, akkor: a választ Sátán adta, aki Istennek tetetve magát becsapott minket. Egy haverom sikeresen botrányt is keltett egy mormon gyűlésen: elmondta, hogy ő őszintén imádkozott Istenhez, s Isten azt mondta neki, hogy a Hit Gyülekezete az igaz egyház. A válasz: ezt Isten nem mondhatta. Miért nem? Hát azért, mert a mormonizmus az igaz egyház.
Így esett a két szék között a földre a mormonizmus teológiailag is.
Időnként elhangzik, hogy a ballib tüntetők hazaárulók, mert az országot témadó idegen hatalmak érdekeit szolgálják ki.
Ez egy abszolút téves nézet.
Hazaárulók voltak-e azok a konzervatívok, akik 1849-ben a Kossuth-rezsim ellenében a Habsburgokat támogatták? Hazaáruló volt-e Kossuth, hogy fellépett a törvényes uralkodóház ellen?
Hazaáruló volt-e Horthy, aki 1919-ben a magyar kommunista kormányzat ellenében az Antantot támogatta?
Hazaáruló volt-e Ságvári, aki fellépett a Horthy-rendszer ellen?
Hazaáruló volt-e Kádár, aki fellépett a Nagy-kormány ellen?
Hazaáruló volt-e Orbán, amikor ellenzékben külföldön mozgósított Gyurcsány ellen?
De vehetünk külföldi példákat is. Számtalan hasonló ügy felhozható.
Szóval szögezzük le: nem hazaárulás az aktuális kormányzat, rendszer ellen fellépni, akkor sem, ha ezzel idegen érdeket segítünk.
Persze semmi gond elítélni bármilyen politikai álláspontot, azt negatívnak és károsnak tekinti, de azt hazaárulásnak is mondani súlyos tévedés. Miért? Mert az, hogy mi a jó és a mi a rossz a hazának sosem valamiféle objektív, nyilvánvaló valami, hanem mindig szubjektív vélemény kérdése.
Orbán kinőtte magát nemzetközi tényezővé. Liberális hisztiző senkiből államférfi lett. Sajnos az erős emberek betegsége őt is elérte: képtelen volt maga körül kinevelni mást, mint szervilis barmokat. Orbán 45 éves korára döbbent rá a világ dolgaira, ez teljesen megváltoztatta gondolkodását.
Az én jóslatom: a Fidesz, ha sikerül hatalmon maradnia Orbánnak, ki fog lépni a Néppártból.
Ma már Orbán átállt az EU-ban a statusquo támogatóinak oldaláról az ellenzők oldalára. Amerika és a nyugat minden erővel igyekszik ezt megakadályozni minden EU-tagállamban, s valószínűleg Magyarország lesz az első tagállam, ahol a kormány nyíltan rendszerkritikus erőkből fog állni.
Görögország 200 milliárd euró ajándékot kapott a nyugattól, s a nyugati érdek elérte, hogy az eredetileg ősellenség új demokraták és szocialisták mindenben együttműködjenek, csak hogy ne juthasson kormányra a jelenlegi legnépszerűbb görög párt, a rendszerkritikus Sziriza. Angliában és Franciaországban jelenleg még az aránytalan választási rendszer a fő eszköz a rendszerkritikusok – a brit UKIP és a francia Nemzeti Front – távol tartására.
Valószínű fejlemény: Magyarország lesz az első fecske ezen az új tavaszon. Mert ez a tavasz lassítható, de meg nem állítható.
Hatalmas magyar jobbos tévhit, hogy az USA a baloldalt támogatja. Igen, Magyarországon ez így van, de sok más országban meg nincs így. Bulgáriában pl. Soros és a hasonló alapítványok szinte csak jobboldaliakat támogatnak. Úgyszintén Csehországban a kőkemény baloldali elnök a szálka az amerikaiak szemében, míg a jobboldali pártokat meg támogatják minden erővel. Ott eleve van egy pánszláv irányzat, mely jelenleg inkább a balos oldalon erősebb. Az USA nem idióta. Eszük ágában sincs ballibeket hatalomra segíteni Magyarországon, ennek semmi realitása, s teljesen kontraproduktív lenne. A valódi cél: egy új, nyugatpárti Fidesz létrehozása. Ehhez keresik a megfelelő fideszest. Érdemes itt elővenni a lengyel példát. A különféle posztkommunista és ballib szervezetek jelenleg Lengyelországban törpepártok, s többségük a parlamentbe se tud bejutni. Ott a harc két JOBBOLDALI párt között van, az egyik a nyugatnak 100 %-osan elkötelezett, a másik meg nem.
Az USA-nak mindegy, hogy ki milyen párti, a lényeg, hogy jól szolgálja az érdekeket.
Ahol pedig mind a jobb, mind a bal hűen amerikapárti, ott jellemzően új mozgalmak jelennek meg, s ezek ellen megy a háború. S megint teljesen mindegy, hogy ezek az új mozgalmak balosak vagy jobbosak. A francia Nemzeti Front és a brit UKIP jobbos, míg a spanyol Podemos és a görög Sziriza erősen balos. Mégis, ezek egyformán a Sátán helytartóinak számítanak Washington szemében.
Szerintem egyébként végül is Orbán el fogja veszteni ezt a háborút, nem lehet az adott körülmények között háborút nyerni a nemzetközi háttérhatalom ellen. De ez nem von le semmit értékéből: ilyen egy magányos hős. A magyar történelem tele van bukott hősökkel, akiket csak az utókor értékel.
Szerepe az lesz valószínűleg, hogy soha többé nem fog tudni visszatérni a „baloldal” és a „jobboldal” álharcának színjátéka Magyarországra.
Manapság az igazi háborúk csak végső esetben torkolnak katonai harcműveletekbe vagy akár csak gazdasági szankciókba.
Az igazi harc a médiaharc. Alapítványok által fizetett emberkék szítják a hangulatot, amikor kell, s “harcolnak” ők gazdáik helyett. Legyen az Soros, a Norvégiai Köztársaság “civiltámogató” alapja, republikánus és demokrata amerikai pártalapítványok, vagy német balos és jobbos intézetek, mindegyik ugyanazt csinálja: fizetett helyi ügynökökkel káoszt kelt, ha ez szükséges. Ha a nemzetközi hátterhatalom érdekei megkövetelik, ezek az alapítványok koordinált hadműveletekbe kezdenek. Az eszközeik: a médiák és az utca.
Oroszországban Putyin évekkel ezelőtt felismerte, hogy ez manapság a háború fő eszköze, így a harcot ezen alapítványok ellen kezdte. A módszer pofonegyszerű és tökéletesen demokratikus. Törvényt hozott arról, hogy oroszországi párt vagy civil szervezet nem fogadhat el pénzt külföldről, ill. ha ezt mégis megteszi, akkor regisztrálnia kell magát “külföldi lobbista szervezetként”. Ez alól felmentést csak a felekezetek kaptak, hogy ne lehessen az egészet a vallásszabadság korlátozásával vádolni, de a felekezetek meg úgysem foglalkoznak főtevékenységként politikai akciókkal. Ezzel ki is húzta a “civilek” méregfogát. Hiszen nyilvánvaló: egyetlen nyomásgyakorló szervezet sem regisztráltathatja magát “külföldi lobbista szervezetként”, mert ezzel nevetségessé tenné magát, viszont a külföldi pénz nélkül meg nem képes működni. Így az ilyen álcivilek maguktól elsorvadnak. Soros pl. önként vonult ki Oroszországból e fejlemények kapcsán, hiszen ezek után értelmetlenn vált tevékenysége. Ki venné komolyan egy hivatalosan külföldi lobbista szervezetként regisztrált csoport bármilyen tüntetését vagy egyéb akciózását?
Maradtak a valódi civilek, de azokkal eleve nem is volt gond. Hiszen valós belföldi érdekeket képviselnek.
Sajnos ugyanez Magyarországon megvalósíthatatlan az EU-tagság miatt.
Az igazság az, hogy a kereszténység is hibás abban, hogy a fürdés szokása erősen lecsökkent a középkorban Nyugat-Európában.
Az ókorban ugyanis a fürdés még teljesen természetes dolog volt, minden társadalmi rétegben. S csökkenésében szerepet játszott a kereszténység terjedése.
Persze a kereszténység sem magát a fürdést tiltotta, sőt elvárt volt, hogy az ember a vasárnapi misén tisztán jelenjen meg.
Azonban volt egy nagy gond. A korban kevés embernek volt saját fürdőszobája, ez szinte csak a felső elitnek jutott. Így szinte mindenki nyilvános fürdőkbe járt. S bár ezek nemi alapon el voltak különítve, egyházi szinten úgy ítélték meg, hogy a sok ember egy helyen meztelenül serkentheti a homoszexualizmust, ami egy bűn. Így elkezdtek rossz szemmel nézni a nyilvános fürdőkre. Az eredmény: a hívők nem mentek nyilvános fürdőbe, de mivel saját fürdő meg nem volt, így maradt a nem-fürdés, ill. a felületes mosakodás.
A másik ok nem vallási volt, hanem egészségügyi. Mivel a városok egyre nagyobbak lettek, egyre több ember járt nyilvános fürdőbe, így a betegségek is egyre jobban terjedtek a fürdőkben.
Így hát sok ember számára teljesen racionális döntés volt a fürdés abbahagyása: hiszen nem csak erkölcstelen, de egészségtelen is.
Nyugaton ez volt a szokás egészen a középkor végéig. Gyakorlatilag csak a parasztok fürödtek gyakrabban, de ez még erősítette is a fürdés alacsony státuszát magasabb körökben: így már parasztosnak is kezdett számítani a fürdés szokása.
Kelet-Európában viszont a dolgok máshogy alakultak. Az oroszoknál a fürdés a szauna szokása miatt eleve nem tudott egészségügyi problémává válni, hiszen a magas hőmérsékleten elpusztultak a baktériumok. S mivel a szaunák jellemzően sokkal kisebbek, mint a nagy fürdőházak, a homoszexuális csoportos szex kockázata sem tűnt akkora veszélynek.
A Balkánon pedig az iszlám hatása hozta el a fürdést. Eleve a Balkánon közelibb volt a kapcsolat az ókorral, mint nyugaton – ne felejtsük el, hogy a tévesen Bizáncnak nevezett Római Birodalom a XV. századig fennállt, s sok ókori szokást éltetett (szemben nyugattal, ahol a Római Birodalom az V. században véget ért, azaz ezer évvel korábban). Erre jött rá az iszlám hatás. A hithű muszlim naponta 5-ször köteles imádkozni, s imádkozni csak tisztán szabad. Így a muszlim ember kénytelen volt legalább hetente egyszer – de ha lehet, többször – fürdőbe menni, plusz naponta 5-ször mosakodni. A törökök által meghódított balkáni népek meg egyszerűen átvették a szokást.
Részt vettem 1985 decemberében a bolgár KISZ egyik gyűlésén, Havannában.
A bolgár KISZ-nek bolgárul Komszomol volt a népszerű neve, bár a hivatalos neve nem ez volt, hanem DKMSZ (a Dimitrovi Kommunista Ifjúsági Szövetség bolgár rövidítése).
Már az eredeti szovjet Komszol ülései is erősen szürreálisak voltak (nem voltam tag, de párszor elmentem, hatalmas élmény volt mindig), a bolgár Komszomol ülése túltett mindenen.
Az egész eset úgy történt, hogy a bolgár barátnőmmel moziba készültünk, de előbb el kellett menni erre a gyűlésre. Bulgáriában bizony keményebben mentek a dolgok, mint a későkádári Magyarországon, a Komszomolból való kimaradás egyben az egyetemi tanulástól való búcsút is jelentette, így természetesen egyetlen fiatal sem maradt ki, mindenki tag volt.
Elmentünk tehát a gyűlés helyszínére. Ott azonban bezárt ajtót találtunk. Később megjelent még egy tucatnyi komszomolista, de a szervezet titkára nem jött el. Eleve amolyan laza srác volt, aki a lehető legtöbb időt kubai lányokkal való foglalkozással és csencseléssel töltötte, a komszomolista tevékenysége enyhén szólva jelképes volt, de mindebből semmi baja nem esett, ugyanis a pletykák szerint édesapja állambiztonsági munkatárs volt.
– Na most mi legyen? – tették fel többen is kérdést, miután nyilvánvalóvá lett, hogy a titkár nem jön el, s nem lehet bemenni a terembe.
Egyesek indítványozták, hogy akkor mindenki menjen haza. A többség azonban ezt leszavazta, arra hivatkozva, hogy már egyszer eljött mindenki kényszerből, nehogy már még egyszer el kelljen jönni még ebben a hónapban.
Így hát megindult a gyűlés, a járdán. A három ember, akinek feladata volt anyagot készíteni az alkalomra, elővette papírját és elhadarta a papíron lévő szöveget. Ezek az anyagok jellemzően úgy készültek, hogy – ma ezt copy+paste módszernek mondanák – teljes szövegek ki lettek másolva valamilyen brosúrából. A szövegek felolvasása közben a többiek beszélgettek, de a végén mindenki tapsolt. A három felolvasás után jött még egy fontos feladat: a gyűlés felszólította az Olasz Köztársaságot, hogy azonnal engedje szabadon Szergej Antonovot.
Szergej Antonov, a Balkan légitársaság római képviselője volt és egyben a bolgár állambiztonság alkalmazottja. Ő volt az egyik vádlottja a II. János Pál római pápa elleni gyilkossági kísérletnek. Utólag kiderült, hogy ártatlan, de akkoriban még vizsgálati fogságban volt egy olasz börtönben.
Később hasonló copy+paste felolvasásnak már amerikai köntösben lettem tanúja, a mormon egyház gyűlésein, ezt ott is komoly feladatnak mondták. Az egyetlen különbség az volt, hogy a mormonoknál nem mertek a tagok beszélgetni a sok brosúraszöveg felolvasása közben.
A mormonoknál még az is rosszabb volt, hogy mindenki UGYANABBÓL a könyvből másolt. Egyszer felszólalt az egyik új tag, azt mondta, hogy ez így marha unalmas, meg semmi szellemi-lelki haszna az egésznek, valami mást is kellene felolvasni, esetleg olyat, amit a résztvevők még nem olvastak. Erre az amerikai misszionáriusok kijelentették, hogy ez nem így van, igenis az a jó, hogy ugyanabból a könyből legyen felolvasás, plusz még az egyházi hetilapból vagy a havilapból esetleg. Ezek annyira tökéletes olvasmányok, hogy bármi más csak rontana a gyűlés lelki szintjén. Az egyik misszionárius idézte is az egyik népszerű mormon szentenciát arról, hogy miért tévedés a gondolkodás: „when the prophet speaks, the thinking is already done”, azaz amikor a próféta beszél, a gondolkodás már megtörtént. (Próféta alatt természetesen az egyház vezetősége értendő.) Az új tag ki is lépett egy hónappal később az egyházból. Én is, fél évvel később.
De én ezt 1985-ben még nem tudtam. Akkor még azt hittem, a kommunista taggyűléseknél ostobább, agyzsugorítóbb és röhejesebb dolog nem létezik a világon.
De térjünk vissza a Komszomolra. Szóval a gyűlés szerencsésen véget ért. Rekordidő, 15-20 perc alatt. Ekkor érkezett meg a Komszomol-titkár. Amikor megtudta, hogy a gyűlést már megtartottuk, ő is nagyon örült. Indítványozta: menjünk el egy közeli diszkóba. El is mentünk.
Nekem közben azonban valami nagyon zavarta az agyamat. Meg is kérdeztem a barátnőmet: miért kellett ezt a színjátékot végig csinálni, nem lehetett volna-e megállapodni, hogy megtartottuk a gyűlést és kész. Erre ő elmagyarázta: ezt nem lehetett volna megtenni, mert sose lehet tudni ki a másik Komszomol-tag, lehet beépített informátor is, s az esetleg beköp aztán mindenkit a követségen, hogy kamugyűlés volt igazi helyett. A Komszomol-titkár, aki hallotta kérdésemet és a választ is, erősen bólogatott, majd hozzátette, hogy én a laza magyarországi viszonyokból indulok ki, de ez Bulgáriában másképp van, s nem szabad kockáztatni.
A diszkóban meg Gloria Estefan est volt. Ez első hallásra szokatlannak tűnik, hiszen Gloria Estefan, USA-ban élő kubai énekesnő a Castro-ellenes ellenzék egyik ikonja. De a kubai kultúrpolitika egészen más, mint az a kelet-európai kommunista államokban volt. Kubában a legádázabb kubai ellenzéki énekesek is szerepeltek tévében, rádióban, bárhol. Csak a nyíltan politikai tartalmú számaik voltak tilalom alatt, a többi számuk nem. De a közvetten politikai dalok, pl. Gloria Estefan Mi tierra (Földem) című dala, mely a távoli emigráns dala Kubáról még simán belefért, nem tiltották. A hatalom úgy okoskodott: semmi értelme tiltott gyümölcsöt csinálni a rendszerelles zenészekből, énekesekből, hiszen Kubában a zene alapvető fontosságú. Egyébként hasonló politika volt a filmek terén is: minden amerikai filmet bemutattak Kubában, a nyíltan politikai tartalmúakon kívül, de még ebben sem mértek szigorú mércével, simán bemutattak olyat is, amit Kádárék cenzúrája nem engedett be Magyarországra.
Szóval – befejezve a történetet – végül nem mentünk moziba aznap.
Mint ismeretes, 6 évet éltem Kubában, a 80-as években.
Az egyik legnépszerűbb utcai politikai propagandaplakáton egy félelemtől remegő Samu bácsi ált, szemben vele egy győzedelmes szakállas harcos. A szöveg rajta angolul volt “Remember Girón!”.
Girón annak a falunak a neve, ahol a nevezetes Disznó-öbli invázió Castro megdöntésére kudarcott vallott 1961-ben.
Most nem elemezném a plakát csúsztatásait. Hiszen 1961-ben Castro nem “Samu bácsit” győzte le, hanem egy, Washington által hivatalosan alig támogatott, rosszul felfegyverzett kubai emigránscsapatot. De mindegy, most nem ez a plakát a mondandóm lényege.
Viszont ez a plakát jutott eszembe, amikor a következő képet láttam:
A kétes hírű argentín, aki jelenleg a Vatikánban celebkedik, ellátogatott Törökországba, s e látogatás részeként felkereste Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárchát is. Az argentín “újraegyesülést” akar (magyarul: maga alá rendelni az ortodoxiát), s ezen hadművelet részeként hajlandó színpadias gesztusokra is, mint pl. ami a képen is látható.
Megismétlődik a XV. század közepének eseménysorozata.
Akkoriban a Római (“Bizánci”) Birodalom utolsó éveit élte. A Római Birodalom területe már csak a mai Isztanbul európai részére és annak környékére, valamint az attól földrajzilag külön eső Peloponnészosz-félszigetre, s pár Égei-tengeri szigetre korlátozódott. A Birodalmat szinte minden oldalról az oszmán-törökök vették körül, leszámítva pár velencei és genovai területet. A Római Birodalom vezetői kétségbeeseten nyugati segítséget kerestek a törökök elleni harcra. Ennek részeként az állam vezetői meggyőzték az államegyházi státuszú ortodoxia főpapjait, köztük magát II: Joszif pátriárchát, menjenek el a katolikus egyház firenzei zsinatára, s ott igyekezzenek meggyőzni a római pápát arról, hogy a katolikus nyugat támogassa a Római Birodalom védelmét a törökök ellen.
A római pápa örömmel fogadta a segítséget kérő keletieket, nagy esélyt látott ebben az Egyház újraegyesítésére, természetesen saját vezetése alatt és a katolikus szabályok alapján.
Az ortodox főpapok fontosabbnak látták a törökök elleni védelmet, mint Jézus hitelveihez való ragaszkodást, így 1439-ben aláírták az újraegyesülésről való dokumentumot (Laetentur Caeli), melyben elismertek minden olyan katolikus dogmát, melyek ellenkeztek az ortodox hitelvekkel, többe között elismerték a Filioquét, s persze a legfontosabbat: a római pápa elsőbbségét az Egyházban mint az egész Egyház felett álló uralkodói hatalmat.
Amint a hír elért Konstantinápolyba, általános felháborodást keltett a főpapok árulása a nép és a papság körében. A miséken abbahagyták a császár és a pátriárcha nevének említését. (Időközben II. Joszif meghalt, utóda azonban szintén úniópárti lett.) A reakciót látva, a firenzei zsinatról hazatérő egyes főpapok felismerték az elkövetett hibát, s utólag visszavonták aláírásukat a firenzei dokumentum alól. 1450-ben pedig maga a konstantiápolyi pátriárcha kényszerült lemondani és Rómába menekülni a hívők nyomására. Utódja már hivatalosan is felmondta az úniót, 1450-ben, 3 évvel Konstantinápoly eleste előtt. Ekkor született a híres mondat “inkább muszlim turbán a város felett, mint latin kereszt a templomon”.
Az egyik ortodox főpap pedig, aki részt vett a firenzei zsinaton és már akkor, ott a helyszínen megtagadta az egyesítési dokumentum aláírását – Markosz, efeszoszi érsek – a hit bajnokának számít mind a mai napig. 1734-ben avatták szentté, az egyik legfontosabb szentnek számít, nem-hivatalos neve “az ortodoxia oszlopa”, rajta kívül még két szentet illetnek ezzel a névvel.
Most az olvasó bizonyára arra számít, Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárcha ellen fogok írni, párhuzamot vonva a XV. századi eseményekkel. Nem, ennek semmi alapja, hiszen Bartolomaiosz pátriárcha nem követett el semmilyen eretnekséget, sőt kiáll Jézus mellett, elutasítva az argentín celeb aljas próbálkozásait. Csak azt akartam mondani, hogy legyen Bartolomaiosz szeme előtt képzeletben mindig egy “Remember Florence 1439!” tábla.
Az ügy, ami miatt az előző bolgár kormányt megbuktatta Washington. Már írtam a témáról.
A magyar baloldal és a magyar jobboldal hatalmas tévedése, hogy a két oldalt igyekszik a jó és rossz rendszerben elhelyezni (persze mindkét oldal fordított módon, de ez mindegy), pedig valójában pont a Déli Áramlat jelzi: nem lényeges, ki milyen oldal.
Az USA Magyarországon a baloldalt támogatja. Nem azért, mert ennek bármiféle ideológiai oka lenne, ahogy ezt egyes jobboldali összeesküvés-elméletek hirdetik. (S persze még abszurdabbak azok a szélsőjobbos elméletek, melyek az egészben etnikai – zsidó – elemet vélnek felfedezni.) Mindennek semmi köze a valósághoz. Az egyetlen ok: a magyar baloldal szívesebben áll ki Amerika érdekei mellett. Bulgáriában meg pont fordítva alakult: Bulgáriában ezért az USA a jobboldalt támogatja, s megbuktatta a baloldali kormányt.
Az átlag magyar el se hinné, hogy Soros és más hasonló háttérhatalmi tényezők, alapítványok, „civeleket” ellátó kifizetőhelyek, melyek Magyarországon szinte kizárólag baloldaliakat támogatnak, Bulgáriában szinte kizárólag a jobboldali pártokhoz kötödő embereket látnak el pénzzel.
Oroszország az egész hisztizést mosolyogva szemléli. Európa hadd főljön meg a saját levében, ha akarja. Ez az üzenete Putyin legújabb lépésének, a Déli Áramlat leállításának. Az ásványincs Oroszországban van és lesz, s lesz kinek eladni. Amint beindul a palagáz-hisztéria Európában, s megjelennek a vele járó elkerülhetetlen ökológiai károk, a közvélemény hangja egyre erősebb lesz Amerika undorítóan arrogáns érdekkövetése ellen. Csak ki kell várni. Oroszországnak pedig van ideje.
Régi kommunista gyakorlat volt szovjet állampolgárok exportálása a szovjet érdekövezetbe tartozó, gyakorlatilag megszállt államok vezetésébe.
Magyarországon a jelenség túlságosan is ismert: Rákosi, Gerő, Nagy, s sokan mások mind szovjet állampolgárok voltak. A kommunista Lengyelországban egészen a hrucsovi desztálinációig egy szovjet tábornok (Konsztantyin Rokosszovskij, azaz Konstanty Rokossowski) volt a lengyel hadsereg vezetője, hadügyminiszter, miniszterelnök-helyettes. Bulgáriában a legfelsőbb vezetés, azaz Dimitrov, kijelölt utódja Kolarov, majd tényleges utódja, Cservenkov szintén szovjet állampolgárok voltak. Hasonló példákat fel lehetne hozni minden szovjet csatlósállamból.
A Szovjetúnió hruscsovi fordulatának része volt a szakítás ezzel a gyakorlattal. 1956-ban Magyarországon az egyik fő érv, hogy miért legyen a képzettebb, megbízhatóbb Münnich Ferenc helyett a tapasztalatlanabb, műveletlenebb Kádár az új helytartó, az volt, hogy Kádár nem szovjet állampolgár. Még Afganisztánban, annak 1979-es szovjet megszállása után is kínosan ügyelt a szovjet vezetés, hogy kizárólag autentikusan helyi ember kerülhessen a vezetésbe.
Érdekes a párhuzam a mai amerikai gyakorlattal. Az új ukrán kormányban három külföldi is van. A korábbi narancsos puccs idején maga az elnök is kanadai volt, aki mandátuma lejártakor egyszerűen hazament. Igen, hazament Kanadába, hiszen ő csak kiküldetésben volt Ukrajnában, lejárt a misszió, hát ment haza. Mi mást tett volna, a nagykövetek is hazautaznak megbízatásuk lejárta után és nem maradnak a célországban, nem? Hasonló volt Grúziában is, ahol Szaakasvili, grúz származású washingtoni ügyvéd lett megtéve elnöknek pár éve.
Érdekes, hogy eközben az USA jogrendje ALKOTMÁNYOS szinten tiltja ugyanezt. Az USA alkotmánya nem csak külföldieknek tiltja meg az elnöki és alelnöki tisztséget, de még olyan amerikaiaknak is, akik nem születésüktől kezdődően amerikai állampolgárok.
Obamának hónapokig kellett bizonygatnia, hogy kenyai állampolgárságú apja ellenére ő amerikai állampolgárnak született. Ugyanez volt elnökjelöltsége idején a hírhedt vietnámi háborús bűnösnek, Káinffy Szidni Jánosnak, aki Panamában született, az ottani amerikai katonai támaszponton, mivel ott teljesítettek éppen szolgálatot szülei.
Dehát amit lehet Jóvi elvtársnak, azt nem lehet Bóvi elvtársnak, ahogy ezt az ősi amerikaiak mondták…
Összeült a nyugati agytröszt Washingtonban. Az ülés célja: valahogy csökkenteni Putyin orosz elnök népszerűségét Oroszországban.
A gazdasági szankciók fő célja: elegedtelenséget kelteni Oroszországban. Hiszen csökkeni az életszínvonal, ez mindenkit érint, s ez nyilvánvalóan elégedtlenséget fog szülni az orosz vezetéssel szemben.
Igen, így is lenne, ha nyugati ország lenne Oroszország. De nem az.
Az első különbség szellemi. Az oroszok tapasztalatból tudják, sok minden mögött idegen érdekek rejlenek. Most ez történetesen így is van. A szankciók valódi oka a nyugat tehetetlen pánikja amiatt, hogy az ukrajnai akció sikertelen lett, nem sikerült pofont lekeverni Oroszországnak, sőt Oroszországnak esélye nyílt nyíltan fellépni a 80-as évek végén kialakult új vilégrend ellen. Teljes kudarc ez, Amerika azt hitte Obama személyében, hogy elődje, Bush hasonló 2008-as akciója (Grúzia USA által szponzorált agressziója az oszét nép ellen) azért nem sikerült, mert nem volt eléggé körültekintően előkészítve, viszont mára kiderült: a jobban előkészített kijevi puccs sem hozta meg a várt eredményt, sőt Putyinnak hozta el a győzelmet: a kijevi puccsista hunta képtelen volt konszolidálni a hatalmat, a lakosság egy része kikerült Kijev irányítása alól, s bónuszként a krímiek megvalósíthatták évtizedes álmukat az Oroszországhoz való csatlakozásról.
A második különbség pedig tisztán anyagi. A putyini 15 év alatt az orosz gazdaság és életszínvonal olyan mértékben növekedett, hogy nem tud annyit csökkeni semmilyen szankciók hatására sem, hogy az visszálljon a Putyin előtti szintre.
Az oroszországi belső politikai helyzet két okból is Putyin előnyére alakult. Korábbi 60 % körüli támogatottsága 80 % fölé növekedett. S az ellenzék nyugatpárti részének támogatottsága közben a felére esett. Eleve Oroszországban az ellenzék 3 részre osztható, ezek erejük sorrendjében: a kommunisták, a nacionalisták, s a liberálisok. A kommunisták és nacionalisták eleve nyugatellenesek, s ha támadják is Putyint, nem nyugati értékek mentén teszik ezt. A 10-15 %-nyi liberális táborra viszont halálos ütést jelentettek a nyugati szankciók, az orosz átlagember őket szimplán ötödik hadoszlopnak tartotta eddig is, s ez most már erősödött. Ráadásul a liberálisok egy része Krím kérdésében Putyint támogatta, a félsziget csatlakozását liberális érvekkel (önrendelkezés) támogatta – az ilyeneket egyes Putyin-párti orosz médiák viccesen „négy és feledik” hadoszlopnak nevezik.
Na és mi lenne az alternatívája a jelenlegi rendszernek Oroszországban? Természetesen csakis a nyugati típusú polgári liberális demokrácia. A gond csak az, hogy ez már VOLT Oroszországban, a kommunizmus bukását követő évtizedben. Az emberek ismerik ezt a rendszert, s köszönik, de nem kérik.
Mit is jelentett Oroszországban a liberális demokrácia? 7 fő dolgot:
ázsiai szintú, 50-60 %-os arányú szegénységet,
a gazdaság visszafejlődését,
a nyersanyagok idegen kézbe kerülését,
a maffia megjelenését és eluralkodás,
rabló oligarchák megjelenését,
idegen zsoldban álló álcivilek lelki terrorját,
szabad teret minden természetellenességnek és sértő perverziónak.
S lássuk mit ért el Putyin rendszere 15 év alatt:
a szegénység visszaesett normál, kelet-európai 15-20 %-os szintre,
a gazdaság fejlődése elindult,
a nyersanyagok felhasználása belföldi kezekbe került,
a maffia vissza lett szorítva,
az oligarchákat megszüntették,
az idegen zsoldban álló álcivileket regisztrálták külföldi lobbistákként, így befolyásuk megszűnt,
a természetes erkölcsnek ellentmondó nyilvános különcködést korlátozták.
Vajon ki akarna ezek után liberális demokráciát?
Nos, ezért van az, hogy a szankciók csakis ellenhatást érnek el.
Itt az idő Orbán számára, hogy lépjen. Ha ezt elszalasztja, vége van. S a jövő történelemkönyvei csak jelentéktelen figuraként fognak írni róla.
Az USA-ból egyre több jel érkezik, hogy a süllyedő Negyedik Birodalom készen áll egy véres háborúra, élettere zuhanásának lassítása céljából. Az előkészület: a megbízhatatlan szövetségesek megbuktatása. Gyakorlatilag már csak Szlovákia és Magyarország maradt az ex-kommunista NATO-tagállamok között.
John McCain, volt vietnámi agresszor és háborús bűnös, fasiszta diktátornak nevezte Orbánt. Ez nem afféle elszólás, hanem a Birodalom hivatalos politikájának a szerves része.
Ha Orbán nem akar Horthy sorsára jutni, népszavazást kell kiírnia az ország NATO-tagságáról most.
Ha ezt nem teszi meg, nem kell sokat várni, s André Veesenmayer Badfriend elraboltatja Orbán Gáspárt, s magát Orbánt pedig internálják Guantánamóba.
Nézzük mi lett az európai kommunista diktatúrákban a volt állampártokból! Az Európán kívülieket hagyjuk ki, mert a helyzet összehasonlíthatatlan.
Itt alapvetően három verziót láthatunk.
Két országban a volt állampárt egyszerűen megszűnt. Ez Románia 1989-ben, ahol a volt állampárt megszűnt létezni a volt vezér halálával. S a Szovjetúnió, ahol 1991-ben betiltották a kommunista pártot a Gorbacsov elleni puccskísérletben való részvétel miatt.
Két országban a volt állampárt megtartotta korábbi ideológiáját, azaz maradtak kommunisták. Ez az NDK és Csehszlovákia. Mindkét országban a pártok ma is működnek, kis parlamenti pártokként. (Pontosabban a volt csehszlovák állampárt Szlovákiában parlamenten kívüli törpepárt, míg Csehországban ma is parlamenti párt.)
A harmadik csoport: Lengyelország, Magyarország, Bulgária, s Albánia. Ezekben az országokban a volt állampárt átalakult szociáldemokrata-szociálliberális párttá, s mára kicsi parlamenti pártokká válták. A legrosszabb eredmény Lengyelországban következett be, ott mára az ország mindkét fő pártja jobboldali, az ex-kommunista baloldalnak semmi esélye a hatalomra kerülésre. A helyzet a legjobb Albániában, ott máig az egyik fő párt a volt kommunista, de Albánia sok tekintetben más ország, mint a többi, hiszen ott a kommunisták már a 60-as években szakítottak Moszkvával, így egyfajta nemzeti pártnak számítanak.
Szintén más a helyzet a volt Jugoszláviában, ott a volt állampártnak 6 utóda van, a 6 utódállamban. E pártok ideológiája ma nem azonos, a liberálistól a nackionalistáig terjed, s nem azonos jelenlegi státuszuk sem. Míg Horvátországban, Montenegróban és Macedóniában az utódpártok ma is komoly szerepet játszanak a politikai életben, addig a másik három jugoszláv utódállamban kisebb a szerepük.
Mi az oka annak, hogy az ex-kommunista pártok annyira elhatárolódtak minden baloldaliságtól, hogy nyugaton liberális jobboldalnak számítanának inkább és nem középbalnak? A fő ok a vezetők rossz lelkiismerete, akik annyira szakítani akartak a kommunista múltjukkal, hogy minden baloldalisággal is szakítottak. A liberalizmus feltétlen és vak felkarolása volt a legegyszerűbb megoldás a múlttal való szakításra.
S bár a nyugati középbal, a hagyományos szociáldemokrácia is válságban van, s erősen eltolódótt a liberalizmus felé, az ex-kommunista szocialistáknál ez az eltolódás még nagyobb. Manapság a Szocintern jobbszélén a kelet-európai ex-kommunisták ülnek.
Magyarországon külön nehezíti a helyzetet a kártékony ballib jelenség, az a furcsa nézet, mely jobboldali nézeteket baloldaliaknak nevez, csak a nacionalizmus ellenzése és a nyugat feltétlen imádata okán. Így minden komolyabb rendszerkritika akár a kapitalizmussal, akár a polgári liberális demokráciával szemben Magyarországon szentségtörésnek számít a „baloldalon”, pedig sok nyugat-európai országban éppen ez a baloldal egyik éltető eleme. Ha a francia szocialista pártközeli értelmiségi Thomas Piketty Magyarországon született volna, valószínűleg egy percig sem lehetett volna a magyar „baloldal” holdudvarának része, azonnal kirúgták volna rohadék fasisztaként, s a Jobbikba – a legjobb esetben a Fideszbe – tanácsolták volna el.
Hihetetlen, gyomorforgató választási csalás történt tegnap Újpesten.
Az MSZP jelöltjére a választásra jogosultak 15 %-a szavazott. 14 % ellene szavazott, s 71 % nem ment el szavazni. Azaz a választópolgárok 85 %-a az MSZP-jelölt ellen volt.
Tehát az állítólagos nyertes csak a torz választási rendszer miatt nyerhetett, mely a csekély 15 %-nyi szavazatot többséggé varázsolta.
Mi a tüntetések tanulsága? Mi a baj a rohadék Orbánnal?
A tüntetők négy egyenlő részre oszthatók.
A tüntetők egynegyede szerint a fő baj Orbánnal az, hogy liberális, kizsákmányoló rablókapitalizmust épít, segíti a külföldi és a magyar nagytőkét, s nem hajlandó e gonoszságok helyett azonnal kikiáltani a tanácsköztársaságot, majd felosztani Felcsútot a zsellérek és proletárok között.
A tüntetők második negyede a problémát Orbánnal abban látja, hogy nem támogatja eléggé a kapitalizmust, elveszi a szerencsétlen, jóakaratú, emberbarát nyugati befektetők profitját, a befolyt pénzből stadionokat és atomerőműveket épít, ahelyett, hogy a pénzből állig fegyverkezne a gonosz Putyin ellen és teleépítene mindent naperőművekkel.
A tüntetők harmadik negyede a problémát nem igazán tudja megfogalmazni, de a lényeg: miért nem nevezi ki Orbán diktátor saját maga helyett azonnal Bajnait és Bokrost miniszterelnöknek, meg egyébként is miért nincs lecserélve a magyar himnusz az európaira, s miért nem házasít Áder homokosokat és pedókat a Várban.
A tüntetők negyedik negyede egyszerűen szeret utcán üvölteni, hőzöngeni. Végülis ki kell kapcsolódni kicsit az úszómedencés budai villákban való unatkozás után.
S mit mond André Veesenmayer Badfriend? Ő a tenyerébe temeti arcát mindezek láttán. Ő megmondta: az egyetlen baj Orbánnal, hogy készül kiugrani a barbár orosz nép elleni vér- és dacszövetségből. El is döntötte Badfriend: legközelebb nem lesz semmi spontaneitás, ezekban az alacsonyrendű magyarokban nem lehet megbízni, így máskor marad a szokásos 7-800 harcedzett és fizetett norvég tüntető, akik képesek egyhangon és koherensen követelni, hogy legyen mindig az és pontosan csak az, amit Washington éppen akar.
A nyugati civilizáció abban a tévhitben élt a XX. sz. második felében, hogy csak idő kérdése a nyugati ihletésű polgári liberális demokrácia elterjedése az egész világon.
Az alapvető tétel szerint csak szabad és demokratikus választásokat kell rendezni bárhol a világon, s a lakosság önként a nyugati és liberális modellre fog szavazni. Így tehát a nyugat egyetlen feladata a demokratikus átalakulás elősegítése az egész világon, a többi majd jön magától, s a folyamat végén elkövetkezik a nagy cél: a globális Világállam megalakulása, természetesen liberális demokrata értékek mentén.
A marxizmus világméretű bukása a 80-as évek végén csupán erősítette ennek az elképzelésnek az igazát, hiszen a legtöbb ex-kommunista országban a lakosság valóban tömegesen a nyugati modellre szavazott.
Az első baljós jel Algériából jött, ahol két évtized autoritárius diktatúra után 1991-ben, nyugati nyomásra, szabad és demokratikus választásokat tartottak. A választásokon az iszlamista erők nyertek, a nyugat legnagyobb megdöbbenésére. Az algériaiak a szovjetbarát-balos diktatúrát nem a nyugati demokráciára akarták leváltani, hanem iszlamista állami berendezkedésre. A szovjethűből nyugatpártivá lett algériai hadsereg gyorsan puccsot is hajtott végre a választás két fordulója között, s azóta is – a nyugat nem is nagyon titkolt örömére – katonai diktatúrát tart fenn az országban. Tavalyelőtt, az arab tavasz kódnevű nyugati kémprogram ügyesen el is kerülte Algériát, nem akart másodszorra is kockáztatni a nyugat az országgal. Érdemes hozzátenni: Egyiptomban pont ugyanez történt tavaly: az autoritárius diktatúrát követték a szabad választások, azokon szépen nyertek is az iszlamisták, majd jött – teljes nyugati támogatással – a puccs, s az új diktatúra. Most már a nyugat nem követel demokráciát Egyiptomban…
Az USA természetesen elbízta magát a 90-es évek elején, amikor hírtelen a világ egyetlen nagyhatalma lett. A széthulló Szovjetúnió részei a harmadik világ szintjére süllyedtek, Kína még nem volt több egy fejlődő szegény országnál. Úgy tűnt, semmi sem veszélyeztetheti a nagyravágyó célokat.
Az USA megpróbálta Kínát is felbomlasztani a tienanmeni akcióval, csakhát a kínai vezetés képes volt távlatokban gondolkodni és átlátni a „népfelkelésben” Kína újragyarmatosításának és részekre szakításának pokoli tervét. Deng Xiaoping akkor azt mondta: határozott, kemény kéz kell pár napig, mimimalizálni lehet így az elkerülhetetlen halálos áldozatokat, s aztán a nyugat beletőrödik akciójának bukásába, s a kínai állam megmarad, a kínai népnek megmarad saját független államisága. Igaza lett.
Az orosz vezetés erre képtelen volt, önként vette át a nyugat értékrendjét, s ahhoz akkor is ragaszkodott, amikor a negatív eredmények mindenki számára láthatóak lettek: ázsiai szintű 50-60 %-os szegénység, az országa vagyonának 2-3 tucat oligarcha kezébe került, polgárháború a Kaukázusban, a hadsereg szétzüllése, hihetetlen méretű bűnözés, havi több millárd dollár kiáramlása az országból nyugati bankokba. Senki sem hitte, hogy képes lesz ebből az agonizáló állapotból Oroszország valaha feltámadni.
A materalista nyugat beleesett abba a hibába, hogy nem tulajdonított semmilyen jelentőséget a szellemi értékeknek. Mint ahogy az iszlám országokban kiderült, hogy nagyobb hatása van a vallásnak, a hagyományos értékeknek, mint a nyugat gazdagsága előtt való ámult hasraesés, úgy Oroszországban is a nép egyszerűen rendszert váltott: a 80-as évek végén kezdődött keresztény reneszánsz, az orosz nép a nyugatról beimportált marxista gúnyát bedobta a sutba, s ez a szellemi erjedés a politikára is hatni kezdett, aminek eredményeképpen az ezredfordulón az orosz nép demokratikusan leszavazta az annyi sok szenvedést hozott nyugati liberális modellt.
Nem Putyin az ok, ő csak az okozat valójában. De ezt a nyugat ismét képtelen felfogni.
Közben Kína gazdasági nagyhatalom lett és – hihetetlen fejlemény – az USA fő hitelezője, s nincs messze az idő, amikor katonailag is nagyhatalmom lesz. Latin-Amerikai nagy része – az élen Brazíliával – kibújt a nyugat diktátuma alól. Ugyanez a helyzet sok más országgal is, egyre növekvő mértékben.
Közben látjuk, immár Nyugat-Európa is recseg-ropog. Franciaországban és az Egyesült Királyság csak az aránytalan választási rendszer képes visszatartani a választási győzelemtől a statusquo híveit, akik egyben – ez nem véletlen – Putyin csodálói is. Míg e két országban a statusquo ellenzői elsősorban „jobboldalinak” definiálják magukat, más országokban a statusquo ellenfelei inkább „baloldaliak”. Ez látható Spanyolországban és Görögországban, ahol teljesen új, magukat baloldalinak meghatározó erők szereznek egyre nagyobb támogatást.
Itt veszti el értelmét a baloldal-jobboldal megkülönböztetés. A hagyományos jobboldal és a hagyományos baloldal MINDENHOL egymás közeli szövetsége és együtt támogatják a fenálló rendet. Míg a statusquo ellenfelei mind baloldalon, mind jobboldalon – az egyes meglévő különbségek ellenére – a fennálló rend ellenzői, és változást követelnek.
Az USA igyekszik menteni azt, ami menthető. Már a NATO felett sem tudja teljes mértékben érvényesíteni befolyását, a NATO második legnagyobb hadseregével rendelkező Törökország látványosan nem fogad szót. Obama kétségbeesésében Oroszországra támadt tavaly Kijevben, de ez az akció csúfos véget ért, mint elődje akciója 2008-ban a független Oszétiában.
A magyarországi helyzet e harc apró eleme csupán. A magyar nép okosságán múlik: képes lesz-e megvédi a magyar kormányt az idegen agresszió ellen. Ez nem politikai kérdés immár: a jelenlegi kormányt nem kell szeretni (sőt van is sok minden, amiért nagyon nem kell szeretni), de észre kell venni, itt tisztátalan erők igyekeznek az ország nyugati függőségén lazítani óhajtó kormány ellen fellépni, azt megbuktatni, azt gyarmati irányítással felcserélni.
Az óvatosság szükségszerű: látható, hogy a nyugat kezdi felismerni immár a szellemi alapok fontosságát. Ennek legfőbb jelen a katolicizmus liberális, újprotestáns szektává való átalakításának pokoli terve. A nyugat már bejuttatta emberét a Vatikánba a hírhedt argentín szégyenceleb személyében. S ez nem felekezeti kérdés: a nem katolikusokat is negatívan fogja érinteni, ha a hithű katolikusok nem lesznek képesek rövid időn belül leállítani a római püspökök szent székében vendégszereplő argentín ateista életművészt.
Ezen a héten volt Brezsnyev halálának 32. évfordulója. Ő volt a Szovjetúnió történetének második leghosszabb ideig élen álló vezetője.
Gorbacsov idejében utólag ezeket az éveket az egy helyben toporgás éveinek nevezték el, persze valójában ezek éppen a Sztálin utáni új konszolidáció évei voltak szemben a későbbi gorbacsovi káosz és szétzüllés éveivel. A szovjet hatalom már sokkal kevésbé agresszív volt ezekben az években, mint bármikor korábban: már csak a nyílt ellenzékieskedést büntették jogi eszközökkel, a kisebb fokú engedetlenségért már börtön helyett „csak” egzisztenciális ellehetetlenítés, egyetemről kizárás, munkahelyről kirúgás járt. A vezető beosztású emberek pedig tudhatták: a legrosszabb ami történhet velük, ha kiesnek a felsőbb vezetők kegyeiből, az egy rosszabb állásba való áthelyezés. Erre példa volt a megpuccsolt Hruscsovval szembeni bánásmód: minden „szerzett jogát”, privilégiumát megtarthatta 1964 után is.
Akkoriban a havannai orosz iskola 8. osztályos diákja voltam (ez magyarra fordítva akkor 2. osztályos gimnazistát jelentett), így közelről tudtam megfigyelni az halálesettel kapcsolatos eseményeket.
Délelőtt hirtelen abbamaradt a tanítás. Sürgősen minden diákot összetrombitáltak az iskola udvarára. Az iskola fő pártembere (ez a mindenkori egyik igazgatóhelyettes volt) gyászos ábrázatából először azt hittem, kitört a III. világháború, de aztán észrevettem, hogy az iskola bejáratánál lévő hatalmas Brezsnyev-kép eltűnt a helyéről, s az iskolaudvari pódiumra került, fekete szalaggal átvetve.
Az első rövid beszédet az igazgató mondta, aki pár mondatban annyit mondott, hogy nagy szomorúság érte az országot, majd átadta a szót a már említett igazgatóhelyettesnek. Ő hosszú beszédet tartott. Vázolta többek között, hogy még a szokásosnál is jobban össze kell most tartanunk, tömörülnünk kell a Párt vezetése körül, mert az ellenség igyekszik kihasználni az ilyen pillanatokat az ország gyengítése céljából. Aztán elmondta, hogy Brezsnyev elvtárs nem csak kiváló államférfi volt, hanem tudós marxista-leninista is, aki sokban gazdagította a marxista filozófiát, valamint nagyszerű író és háborús hős is volt egyszemélyben.
Először még azt hittem, mindezt komolyan is gondolja, de aztán 1984-ben és 1985-ben, Andropov és Csernyenko halálakor szinte ugyanezt mondta el, így rájöttem: egyszerűen ez volt a vezető halálakor alkalmazandó szabványos szöveg.
A gyűlésen a legkiválóbb tanulók és Komszomol-aktivisták igyekeztek gyászos arcot magukra erőltetni, de a nagy többség alig leplezte örömét a tanítás megszakadása miatt. Az öröm kifejezetten hangossá vált, amikor az igazgató bejelentette: a következő nap gyásznap lesz, nem kell iskolába jönni. De, tette hozzá, a legjobb tanulókat és Komszomol-aktivistákat az a hatalmas megtiszteltetés érte, hogy ma és holnap őrséget állhatnak Brezsnyev elvtárs képmása előtt 2-2 órás váltásban, az iskola és a követség épületében. A rosszabb tanulók és a kevésbé aktív komoszomolisták nehezen fogták vissza kárörömüket e hír hallatán.
Aztán még két hétig sokszor esett szó Brezsnyev elvtárs munkásságáról. Majd teljesen el lett felejtve. Az iskola bejáratához kikerült Andropov képe, a nagy Brezsnyev-kép meg be lett dugva az igazgatói irodába porosodni.
