A szőke, magas, karcsú, világosszemű, hosszúhajú nő nagyon büszke.
Azt mondták a munkahelyen, ideiglenesen nem lesz 1 hétig homeoffice. Az ok: nem kóser, hogy a munkatársak sose látják egymást, szóval legalább 1 hétig lássa mindenki a másikat.
Kellemetlen, de ki lehet bírni. Eleve ez a munjkahely jobb helyen van, átszállás nélkül elérhető 35 perc alatt.
Az egyik munkatárs román, s pont az előbb leírt típus. S bár már 35 év körüli és van gyereke, úgy néz, mint egy szépségkirálynő. Nem úgy néz ki, de úgy néz, látszik rajta a "na ugye gyönyörű vagyok!" tekintet. Lesi, ki néz utána.
Jól ismerem a jelenséget.
Sok éve volt. Egyetemi szórakozás a 80-as évek stílusában. Az ötlet egy olasz-spanyol vetélkedőből. Páros játék, amolyan műveltségi vetélkedő. Jelképes nyeremények. De ez igazi csúcspont nem is a nyerés, hanem a vesztés. A két legkisebb pontszámot elérő versenyzőnek - csakis a 2 vesztes pár lánytagjának - be kellett mennie egy-egy amolyan zuhanyfülkébe, majd közülük az egyikre ráeresztett egy "csap" megnyitéséból nagyjából 15-20 liter vizet a nyertes versenyzőpár lánytagja. Amolyan korai ice bucket challanenge, csak nem jéggel. Nyilván erotikus cél részben, részben meg vicces.
De hogy ki legyen a végső vesztes a két vesztes közül, azt szavazás döntötte el. A közönség nmegszavazta.
Aztén a két vesztes csaj ott állt: egy büszke szőke lány, meg egy pont ellenkező típus.
A szőke előre mosolygott. Aztén a közönség "sajátosan" szavazott, a másik csajt akarta "eláztatni". Én meg azonnal átláttam a helyzetet, pár méterről jól láttam a szőke döbbent arckifejezését "hát mi van ezekkel, nem látják, hogy én vagyok a szebb?". Aztán kijött a zuhanyfülkéből tök szárazon, s láthatóan nehezen rejtette csalódottságát. Neheztelve nézett a múzsámra, pedig ő csak a csapot nyitotta meg a szavazás alapján, nem ő hozta a döntést. Mintha megkínáltak volna a társaságot, hogy választhatnak a májkrémes és a kaviáros szendvics kozött, s a többség a májkrémre szavazott volna.
- A lányok biztos irigyek, a fiúk meg buzik! - gondolhatta.
Annak idején a nagymamám egyik mondása az volt "ha ő beugrik a kútba, utána ugrasz?".
Nos, az "egység" varázsszó, ahogy a "tolerancia" is. Meg még a "szeretet" is. Szóval nem feltétlen érték. Szeretni mindent hülyeség, mert ezzel éppen a szeretetet semmisítjük meg, hiszen azt is szeretjük, amit nem kellene. Ahogy toleránsnak se szabad bármi iránt lenni.
A normális ember nem toleráns minden iránt, s nem szeret mindent.
Ugyanez az egység is: a hülyeség egységét rombolni kell, de legalábbis nem részt venni benne.
A cikk egyébként sokat mond el a bolgár hozzáállásról: "A diplomaták szerint Magyarország mellett Bulgária is szót emelt a „minden társadalmi nem” kifejezése ellen, mivel az ellentmond az alkotmányukban szereplő meghatározásnak, ugyanakkor nem áll szándékukban megvétózni a közös álláspontot.". Ugyanez hétköznapi nyelven: nem szólunk bele, nehogy valaki aztán bántson minket, de nem fogjuk alkalmazni, s ha nagy a nyomás, akkor bevezetjük papíron, majd elsumákoljuk.
S tényleg ez a bolgár tipikus magatartás mindenben, ez a török hódoltság alatt kifejlesztett túlélési technika: bólogatunk a töröknek, mert ha nem, akkor levágja a fejünket, de aztán, amikor nem néz oda, akkor nem teljesítünk, s első adandó alkalommal mi vágjuk le az ő fejét.
Működött a módszer fél évezreden keresztül, most is működni fog a nyálasan undorító Európával szemben. Plusz még jobb is a helyzet, mint a törökök esetében: a törökökről lehet rosszakat mondani, de azt nem, hogy elmebeteg és öngyilkos hajlamaik lennének.
Minden normális ember számára nagyszerű hír, hogy a züllött európai civilizáció egyre nagyobb lépésekkel teszi tönkre saját magát. Aztán amint végletesen elgyengíti magát, eltapossuk a férget, s pont.
Már látom a jövőt: úgy 2050 körül bemegy 10-15 fegyveres az Európai Parlament épületébe, a plafon felé lövéseket ad le, mire a patkányok hazaszaladnak. Az épületet pedig majd hasznosítjuk valami nemes célja, pl. kóbor macskák menhelyét alakítjuk ki benne.
A nemrégi nevezetes marokkói-spanyol focimeccs rámutatott egy érdekes jelenségre: a marokkói-spanyol viszonyra.
Spanyolország az utóbbi 30 év során lassan bevándorló országgá vált. Ma már a lakosság kb. ötöde külföldi. Bár hozzá kell tenni, az idegen lakosság fele csak "félidegen", mert nem spanyol nemzetiségű, de spanyol anyanyelvű, azaz bevándorló a volt spanyol gyarmatokról. Az ilyen bevándorlók gyerekei teljesen asszimilálódnak aztán.
A korábbi szabály szerint spanyolországi születésű szülő esetében járt az állampolgérság, most már nagyszülő esetében is, nem szükséges Spanyolországba költözni előzetesen. Kubában ma már többhavi várakozés van a spanyol konzultátuson, annyi az érdeklődő. Becslések szerint félmilllió kubai felel meg az új kovetelményeknek. Vicces, de a Castro-testvérek gyerekei is jogosultak spanyol állampolgárságra. Ma már ez nem is titok, nem tabutéma Kubában, sőt a kubai médiákban is hír volt, amikor Raúl Castro ellátogatott családostul Láncarába (Galícia), apja szülőfalujába pár éve, még elnök korában.
De van Spanyolországban kb. 10 % "igazi" külföldi is. Ezek 80 %-a fele-fele arányban marokkói és román, s 20 % mindenki más, ezen belül speciális csoport a német és angol nyugdíjas, aki nyugdíjba menéskor oda költözött az olcsóbb élet és a jobb időjárás miatt.
A románokkal nincs baj, bármint a szokásos súrlódásokat leszámítva. A románok magukat idegennek tekintik idegen földön, a pénz miatt mentek oda. A spanyolok se különösebben románellenesek, alapvetően örülnek az olcsó munkaerőnek, manapság pl. ha egy spanyolnak takarítónő kell, a legolcsóbb románt alkalmazni. Persze van morgás: megjelentek az olcsó prostik, meg kéregető koldusmaffiák, zsebtolvajok, stb. De ezen túl nincs gond, a probléma nem politikai, a kifejezetten migránsellenes erők se beszélnek az európai migránsok ellen. A románok végülis tényleg dolgozni mennek oda, nem azért, hogy felkerüljenek valamilyen segélykapó-listára.
A marokkóiak ellen viszont hatalmas a panaszáradat. Amikor egyszer loptak tőlem Spanyolországban, s feljelentést kellett tennem, a rendőr első megjegyzése az volt "biztosan marokkóiak voltak", pedig még semmit se tudott konkrétan az esetről. De számtalan más embertől is hallottam hasonlót.
A jelenség alapja leginkább az, hogy a marokkóiak valahogy úgy tekintik, hogy ők nem idegenek, hanem szent joguk van ott lenni.
S ha az embert marokkóit kérdez, jönnek is a történelmi magyarázatok. Melyek alapja ráadásul igaz.
Amikor a római uralom megszűnt a mai Spanyolországban az V. század elején, helyét a vizigót állam vette át. Annak oka, hogy ma a spanyol nem germán nyelv az, hogy a vizigótok a saját nyelvüket csak saját elitjük körében használták, államnyelvként maradt a latin, s a latinizált népesség így folytatta a latin nyelvi hagyományt, ebből lett aztán a mai spanyol.
A VIII. sz. elején a vizigót elit hatalmi harcaiba bevatkoztak az arabok (pontosabban arabizált berberek), s onnantól kezdve egészen 1492-ig iszlám uralom volt a mai Spanyolországban, mivel a berberek egyszerűen megdöntötték az egész vizigót államot. A VIII. sz. közepén egyedül Asztúria nem volt már iszlám uralom alatt.
A muszlim uralom kezdete (711) és vége (1492) közti időszakot nevezi a spanyol történelem "visszahódítás" (reconquista) korának, ez egy rendkívül lassú folyamat, folyamatosan ment a határ a keresztény Spanyolország és a muszlim Spanyolország között délre, az utolsó muszlim város Granada volt.
Spanyolország muszlim urai nem üldözték a muszlim uralmat elfogadó idegeneket - keresztényeket és zsidókat -, viszont a visszhódítás után a keresztény hatalom ezt nem viszonozta: 1492-1502 között minden muszlim és zsidó ki lett utasítva, majd az meggyanúsított álkeresztények is, azaz azok a volt zsidók és muszlimok is, akik áttértek ugyan a kereszténységre, de gyanú vetődött fel, hogy áttérésük nem volt őszinte. Az áttérés őszinteségének szakértője Tomás de Torquemada volt, a spanyol inkvizíció első vezetője, aki lévén maga is kereszténységre áttért zsidó származású volt, személyesen is jól ismerte a kérdést.
A mai marokkóiak meg kulturálisan - bár nagyrészt genetikailag is - azonosítják magukat a volt spanyolországi.muszlim lakossággal. Így a Spanyolországba bevándorlás szinte történelmi igazságtétel az ő történelemszemléletükben.
Így egy nyertes meccs a spanyolok ellen is valamiféle "bosszú".
Ahogy az ellenoldalon is. A nacionalista és tradicionalista spanyol politikai mozgalmak számára a marokkói bevándorlás "veszély", míg a kelet-európai meg nem az. Az utóbbi ugyanis lényegtelen, míg az előbbi "hazaárulás", a "visszahódítás revíziója".
Személyes elem a történetben: a múzsám apai nagyapai ágán a Spanyolorszégból 1492-ben kirúgott zsidók leszárnazottja. Ugyanis a kirúgásuk után a legnagyobb rész a mai Marokkóba és Algériábba ment, de voltak sokan akik tovább mentek az akkor muszlim uralom alatti Balkánra. (Volt egy még kisebb rész, mely Nyugat.-Európába ment, jellemzően Hollandiába.)
Egyébként simán bele is illik ő a "spanyol utca embere" képbe, Spanyolországban őt mindig mindenki helyinek szokta hinni, míg engem meg "német turistának". Rendszeres vicces jelenség ott: bárhová bemegyek, rám köszönnek németül, s mikor spanyolul válaszolok, mosolyognak "rendes ez a német, megtanult pár szót" tekintettel. Aztán "rájönnek" a rejtélyre, amikor megjelenik a múzsám: "aha, szóval a felesége spanyol, ő tanította meg".
A benzin-ársapka vége utáni órákban nagy a baj a 24.hu-nál.
Még nem jött meg az ukáz, hogy "hurrá" vagy "fújj", két ellentétes cikk a címlapon: az egyik szerint Zorbán hatalmasat nyert az ársapkával, a másik szerint viszont az ársapka megszüntetésével nyert hatalmasat.
Szerencsére másnapra már megjött a Párt direktívája New Yorkból.
Nagyrészt közhelyes beszélgetés, de a hangulat miatt érdemes volt megnézni.
Röviden összefoglalom.
Elmúltak a régi szép idők, amikor kevés kézben volt a tájékoztatás, s gyakorlatilag egy maroknyi nekünk elkötelezett szerkesztő kezében volt egész országok nyilvánossága.
Jött az internet, melynek eleinte örültünk mint majom a farkának, mert azt hittük, hála az új technológiáknak meg fogjuk törni a nekünk nem tetsző országok információmonopóliumát. S ezután ott is a mi embereink uralnak el majd mindent. Hiszen arra számítottunk, most a maroknyi szerkesztőnk immár ott is diktálni fog, ahol eddig pedig az ellenségeink diktáltak.
Sajnos pofára estünk. Az tény, hogy az ellenség elvesztette a monopóliumát otthon, de meglepi lett: mi is elvesztettük itthon. Plusz kiderült: a mi lakosságunk se megbízható, elkezdett többrétűen tájékozódni, már nem hisz el mindent kapásból.
S még az addig milliós hasznot hozó médiáink is mennek a csőd felé.
Lépni kell tehát. Hiszen micsoda dolog az, hogy visszaélve a szólásszabadsággal egyesek azt írják és mondják, ami nekünk nem tetszik! Tiltás kell, de legalábbis pénzügyi ellehetetlenítés. A bértrollok és az őrültek ellen, mert mindenki aki nem mi vagyunk, az vagy az egyik vagy a másik.
S a legfontosabb: meg kell nevelni az embereket, hogy sokrétűen művelt jómódó gondolkodó polgárok legyenek. Sokrétűen művelt jómódó gondolkodó polgár pedig az, aki velünk mindenben egyetért.
Nemrég közelről tapasztaltam a nők egyik keserves nehézségét, a férfibehálózás kemény munkáját.
Multicéges előadás új dolgozóknak, napi 6 órában. Elmagyarázzák az újaknak elméletben mi a munka lényege. Ilyenen sokat voltam, jobb helyeken ez értelmes dolog, csak az első nap szokott kamuzás lenni, lásd a főtulajdonos filantróger, meg éhező diákként egy félig leomlott garázsban kezdte kiépíteni milliárdos vállalkozását, stb. Ez még akkor se igaz, ha részben igaz. Lásd a Dell főtulaja tényleg úgy kezdte, hogy plusz díjazásért számítógépeket szerelt össze hallgatótársainak az egyetemen, míg egy nap rájött, erre hatalmas az igény, mire ugyanezt elkezdte teljes munkaidőben csinálni, immár nagyban vásárolva alkatrészeket, kedvezményesen, aztán rá is nyomtatta a saját nevét – Michael Dell - a kész konfigurációkra. A következő részekben már a tajvani alkatrészgyártókkal kötött szerződést, akik eleve neki kezdtek gyártani. A Dell cég maga soha semmit nem talált ki, máig csak összeszerel. De olyan olcsó árakat tudtak elérni, hogy a vásérlóknak plusz szolgáltatásokat kezdtek adni, pl. helyszíni szervizelést. Tulajdonképpen nekem is ezért volt munkám 2 éven keresztül: én voltam az egyik szervizes ember 2018-2020 között. Cégeknek ez jellemzően megéri: jó a tudat, hogy 72 órán belül kimegy a Dell-szervizes az irodába és javít, nem kell sehová se menni, vinni a gépet, stb.
Ez a mostani eset is ilyen. Más cég, de most nem a cég a lényeg. Pár napon keresztül ugyanaz a csaj jött előadni. Nem kamasz, de fiatal csaj, olyan 30-35 közti. S egyre látom: baromi furcsán viselkedik. Egyik nap a jobb oldalamra néz egész idő alatt, másik nap a bal oldalamra. Ez sokat segített: logikai levezetéssel megnéztem mi az ami egyik nap tőlem jobbra volt, másnap meg balra. Szóval megleltem: egy fiatal kolléga, a feje kb, mint Hajdú Péternek, de a teste olyan Schwarzenegger-utánlérzés. Ott ültünk 15-en, de a csaj folyamatosan neki magyarázott, mintha csak ő lenne jelen.
A helyzet tehát világos: a csajnak tetszik a srác.
Szerencsétlen csaj nagyon megdolgozott álmáért. Hiszen a célférfiről sose lehet tudni mi az ízlése, ezt lassan kell kipuhatolózni. Napokig figyeltem az eseményeket, sokat tanulva az egészből.
Először is van férfi, aki a kitárulkozós nőt szereti, aki sokat mutat magából. Mondjuk úgy a „kurvás” stílust, azaz pl. belátni a mellekbe, tűsarkú cipő, vagány viselkedés. Viszont sok férfi meg inkább a „szolid könyvtároslány” stílust kedveli, aki be van alaposan takarva és rendszeresen lesüti szemét, annyira szerény, mert az ilyen férfi visszariad a „kurváktól”. Az első típust az izgatja, hogy látja a nő bájait, a másikat meg a rejtett bájak, hogy majd ezekhez hozzááfér. A nő meg vakon tesztel, egyik nap így öltözik, méáik nap úgy, lesve, mikor csillog jobban a férfiszem.
Aztán jön maga a ruházat. Lehet Barbie-babi, titkárnő, diszkókirálynő vagy kemény csaj. Ez a 4 stílus a legnépszerűbb, s nem egyeztethetőek össze egymással. Nehéz, fáradságs munka kideríteni mit szeret a célszemély. Nagyot lehet ezzel bukni, mert pl. a keménycsajos stílus szimplán „ápolatlan leszbi” minősítést kap a többi stílus kedvelőitől.
Aztén még az apróségok: legyen-e ékszer, mennyi smink, számtalan kérdés.
Aztén a viselkedés. Sokat beszélni vagy keveset? Miről? Számtalan csapda. Mert mondjuk ha értemiségi típusnak buliról beszélünk, az üresfejű libának gondolja őt, míg fordított esetben meg szánalmas sznobnak.
Bezzeg a férfiaknak konnyű – mondta egy ismerős lány régen -, csak álltok, még a hasatokat se húzzátok be, felveszitek az elsé kezetejkbe került pólót, aztán bambán néztek magatok elé, s arra számítotok, majd csak lesz valaki, akinek pont ez kell.
A konkrét eset egyébként sikeresnek tűnik, a 2. hét végén már láttam a srácot és a csajt együtt ebédelni.
Nálam egyébként a nyerő kombináció: bölcsészlány diszkókirálynő, ékszer és smink, ne beszéljen népszerű témákról – persze én már rég nem vagyok senki idegen nőnek se célszemélye. Annak idején, amikor először volt találkám jövendő múzsámmal, ez egy közös strandolás volt 1986 szeptemberének végén, abszolút pozitív hatást tett rám, hogy a strandra sminkelve ment, több ékszerrel magán, s a nadrágja enyhén csillogott. S a marathoni csata helyszínéről mesélt, ugyanis járt ott 1984-ben. Pedig ez még csak baráti találka volt, semmi több.
Legfontosabb időszakomban Kubában éltem, ez a közép és késő kamaszkorom.
Kuba az egyik fehér többségű latin-amerikai ország. Csak 3 dél-amerikai országban - Argentína, Chile, Uruguay - magasabb a fehér arány.
A leginkább nem-fehér országok ugyanis azok, ahol:
a gyarnatosítók nem irtották ki közvetve vagy közvetlenül az indiánokat, ezek jellemzően a kontinentális Közép-Amerika, valamint Dél-Amerika északi fele, vagy,
tömeges rabszolgaság volt;
Kubában viszont egyik se volt, egyrészt az indiánok 99 %-a ki lett irtva, másrészt korlátozott volt a rabszolgabehurcolás, a lakosság nagy része fehér telepesekből állt.
Ennek oka alapvetően a spanyol és a brit gyarmatosítés eltérő logikája. A britek elsősorban profitforrásként tekintettek a gyarmatokra, míg a spanyolok inkább új területként. Az angolok egyes szigeteket szinte teljesen rabszolgákkal telepítettek be, ezért is ma pl. a legtöbb volt brit karibi ország néger ország. A spanyolok viszont inkább támogatták spanyol telepesek kvándorlását az új területekre.
Szóval Kuba nagyjából 65 %-ban fehér, 10 %.-an néger, a többi keverék. Ráadásul a négerek nagy része az ország keleti részén van, ahol annak idején a rabszolgatelepek voltak.
Havannában a lakosság 75 %-a fehér, a maradék keverék és néger.
A spanyol gyarmatosítás sajátossága: bőrszín alapú rabszolgaság sose volt. Azaz minden rabszolga néger volt, de nem minden néger volt rabszolga. S egy szabad néger jogi státusza sose volt alacsonyabb, mint egy fehéré.
A megkülönböztetés sokkal inkább szociális volt, mint faji.
А sajátos helyzet eredménye: sose alakult ki néger polgárjogi mozgalom, a nem-fehérek egyszerűen részei akartak lenni az egységes kubai nemzetnek. Ez rendszereken átívelő jellemző, a kommunista Kubában egyenesen üldözték a néger öntudatot, ezt amolyan USA-eredetű "ellenforradalmi" jelenségnek tekintették.
A hivatalos kubai kommunista eszme: mi afro-európai-indián nép vagyunk, egységesek, a bőrszín nem lehet identitésképző, se mint fehér rasszizmus, se mint néger "ébredés".
A tényleges helyzet viszont az, hogy a fehérség és az ahhoz kapvcsolódó jelenségek számítanak kulturáltságnak, minden más meg jó esetben egzotikumnak, rosszabb esetben fejletlenségnek. Talán az egyetlen néger dolog, ami presztízsnek örvend az a volt rabszolgék vallása, a santería, mely egy katolikus-joruba szinkretikus vallási rendszer - ez annyira "komoly" dolognak számít, hogy színfehér híveik is vannak, bár a papságuk máig leginkább néger, mivel ez jellemzően leszármazási alapon működik.
A nemlétező "néger büszkeség" sajátosan hat. Valójában az ellenkezője létezik. A nem-fehér nők is pl. maguknál szebbnek hiszik a fehér nőket. Alapvetően a nőideál a mediterrén típusú fehér nő, az amolyan átlag spanyol típus - ez a mediterrán típus sajátos spanyol verziója, melyet erős kelte-germán faji jelek jellemeznek Aki ilyen, az vigyáz is magéra, pl. strandon fa alá ül, nem napozik, hiszen azzal csak kevésbé lenne fehér.
Amikor egy kubainak elmeséltem, hogy mi a szolárium, s Magyarországon vannak nők, akik télen szoláriumba járnak, úgy nézett rám, mintha üveget evő emberekről találtam volna ki valami zagyva történetet. Hisz mi oka lehetne egy épeszű nőnek, hogy direkt barnulással "elrontsa" a szép fehér bőrét?!
A kubai népnyelv méig használja a "megéget" és "feljavít" szavakat. Ha egy fehér nő néger férfivel kezd kapcsolatba, a nő ismerősi megcsóválják fejüket, hogy a nő "megégeti" magát, azaz gyerekei sötétebbek lesznek nála, míg a férfit az ismerősei pedig megdicsérik, hogy "javítja" a fajt, azaz gyerekei világosabbak lesznek nála.
A politikai hatalom szintjén a kubai kommunizmus győzelme 1959-ben még erősítette is a fehér arányt. A forradalmi vezérek mind színfehérek voltak, s mai kubai vezér is az. 1985-ben a kubai vezetés ézlelte is a problémát, azóta a vezetőség sokszínű, dehát ez ott nem érinti a legfelsőbb szintet. Míg a kommunista hatalomátvétel előtti katonai diktatúrában a főtisztek gyakorolték a főhatalmat, akik között viszont voltak nem-fehérek is, maga Fulgencio Batista elnök is félvér volt.
a jelenlegi kubai elnök és a felesége - színspanyol eredettel mindketten, ahogy egyébként a Castro-testvérek is voltak
A kubai nőideál: fehér, szőke, magas, nagy a melle, nagy a segge. Az 5 ismérvből a múzsám egyedül 1-nek felelt meg, de annak nagyon: még a normál európainál is fehérebb volt fiatalon, szinte porcelános. Így simán megfordultak utána, pedig a másik 4 ismérvnek egyáltalán nem felelt meg.
Batista, kubai elnök 1940-1944 és 1952-1959 között
Én eddig úgy tudtam, a népek vágya a változásra szent dolog, s a hatalom törvényei nem számítanak. Legalábbis ezt mondták a kijevi Majdan-puccs kapcsán.
Szóval nem értem, hogy a liberális médiák miért tapsolnak a berlini Majdan-kísérlet kegyetlen elnyomásának,
Persze értem. Ez ugyanaz, mint az agresszió tilalma és a határok szentsége. Ha a nyugat támad, az nem agresszió. Ahogy a határváltoztatás is nemes cselekedet, ha a nyugat csinálja.
A helyes következtetés mindebből: sose szabad hinni a nyugatnak, s sose szabad komolyan venni a nyugat szabályait, Kényszerből követjük őket, de közben erőt kell gyűjteni, hogy megsérthessük őket, Ennyi az egész.
Mint volt kaszinóalkalmazottat is érint az ügy. 2009-2014 között az egyik akkori nagy internetes szerencsejátékos cégnél dolgoztam.
S bár én nem a műszaki részlegen voltam, se a biztonsági részlegen, alapvetően jól átláttam az iparág működését.
S bár én elsősorban a pókeres ügyfelekkel foglalkoztam - akik azért egy sajátos elitszekta a szerencsejátékosok között -, volt rálátásom a 2 másik, kisebb szektára is: a sportfogadókra és a klasszikus szerencsevadászokra is. A pókerest azzal lehet pl. a legjobban megsérteni, ha szerencsejátékosnak nevezzük, ez kb. az anyázással azonos szint ott - a profi pókeres ugyanis, de az amatőr is, mélyen hisz abban, hogy a póker tudásalapú játék, azaz nem a szerencsén múlik a siker.
Ez persze hülyeség, mert a póker igenis szerencsejáték. Magam is sokat játszottam, de 4 és fél éves pókeres munkám még inkább meggyőzött erről. De ezt most nem részletezném.
Jambiék agya viszont nemigen "szikrázik", láthatóan az egészről semmit se tudnak. Kb. az "ahogy Móricka elképzeli" szint.
Milyen is az átlagos játékos? Nagyjából 3 csoport van:
1 % "okos", aki elhiszi, neki módszere van, amivel most gazdag lesz, s amikor kiderül, ez nem működik, abba is hagyja,
1 % beteg, aki rögeszmésen játékfüggő, mint egy alkoholista, ők mindig minden pénzüket eljátsszák, akár nyernek, akár vesztenek, rajtuk csak az orvosi kezelés és az alapos verés segít,
s 98 % alkalmi játékos, aki kevés pénzzel, ritkán játszik, leginkább az élmény miatt.
Kiből nyer a legtöbbet a cég? Valójában éppen az utóbbi csoportból, mert nem jelentenek problémát és tömegesen jönnek. Jön a srác hetente egyszer, befizet 4 egymás utáni 5-dolláros versenyre, ezzel eltölt 2-3 órát, s jót szórakozik. Jó esetben még nyer is, szóval a következő héten a nyereségéből játszik.
Szóval a kapitalizmus ellen kaszinóblokáddal harcolni kb. olyan, mintha úgy küzdenék a narkóipar ellen, hogy az antidepresszánsokat indokolatlanul fogyasztókat kezdeném fenyegetni.
Plusz vicces, hogy mindezt az amerikai nagytőke által milliárdokkal pénzelt ballib összefogdosás egyik megmondóembere csinálja. Egyszerűbb lenne esetleg a nagytőke ellen úgy küzdeni, hogy pl. nem fogadunk el tőle pénzt... Ez valahogy nem jutott Jambi eszébe.
A FB-on blokkolom az algoritmust, de a YT-on nem (nem is tudom, lehet-e), így ott a rendszer feldob neked sok kéretlen dolgot, személyiségelemzési adatok alapján. Egyébként meglepően jó az algoritmus, az esetek nagy részében nem dob fel olyat, ami engem egyáltalán nem érdekel.
Mivel eléggé állatbarát típus vagyok - hat darab háziállatom van -, jönnek az állatmentős videók is.
Az állatmentős videók annyura szabványosak, mint a pornófilmek: minden előre meg van tervezve. A menet kb. az, hogy a szerencsétlen állat (leginkább kölyökkutya) szomorúan reszket, aztán jönnek a segítők, megfürdetik, rendbe hozzák, ételt kap, s a végén ott a boldog kutya pár héttel később immár gazdákkal. Majd az állatmentők adományt kérnek.
Alapvetően semmi gond, szimpátiát kell kelteni, ez elengedhetetlen. Valójában azonban a tényleges állatismerők érzik a turpisságot. Aki ismeri közelről a kutyák viselkedését, az tudja ugyanis, hogy szó sincs arról, amit ezek az anyagok üzennek.
A kóbor kiskutya nem azért reszket és néz ijedten, szomorúan, mert nagy bajban van. A legtöbb állat ugyanis alkalmazkodik a helyzethez. A riadt tekintet oka éppen a segítő ember megjelenése. Hiszen az állat nem tudhatja mit akar tőle a hirtelen megjelenő idegen ember.
Aki vett már kiskutyát, az tudja, az első órákban az állat pont ugyanilyen riadt és szomorú, mert hirtelen új helyre került. S kell 1-3 nap, hogy a kutya "boldog" legyen, azaz megszokja az új környezetet. Pedig itt szó sincs mentésről, a kutya nem a bajból kerül a biztonságba, hanem egy biztonságos helyről egy másik biztonságosba.
A fehér kutyám az első napján nálunk - másfél hónapos volt - annyira meg volt rémülve, hogy a fejét is bedugta a párnák közé, csak ne lássa mi van körülötte. Külön forgatni kellett, hogy le lehessen fényképezni.
Annak idején, leginkább 1982-1985 között. Azaz 15-18 éves korom között.
Az iskolai tanuláshoz pont úgy álltam hozzá, mint manapság a munkához: kikerülhetetlen kényszernek fogtam fel, s annyit igyekeztem csak teljesíteni, hogy ne rúgjanak azért mégse ki, mert ezzel csak felesleges bajt okoztam volna magamnak.
Bár Kubában az én iskolámban rossz tanulásért kizárt dolog volt a kirúgás: a kubai elit gyerekei jártak ugyanis oda - leszámítva az elit legfelsőbb rétegét, akiknek a gyerekei eleve nem az országban tanultak -, s őket nem volt szabad kirúgni, szóval a szabályosan nullát tanuló gyerekek is megkapták a szovjet "3" osztályzatot - a magyarral ellentétben a szovjet osztályzásban csak 4 jegy van, a legjobb ugyanúgy az ötös, de a legrosszabb a 2-es, ez bukást jelentett -, én pedig azért a semmit se tanulókhoz képest valamit mégis tanultam. Hiszen mondjuk micsoda dolog lett volna megbuktatni egy tábornok, sőt egy Szovjetunió Hőse fiát megbuktatni - képtelen dolog -, itt most egyik osztálytársamra gondolok, aki az egyetlen kubai űrhajós fia volt.
A srác egyébként rendkívül vicces volt. Pl. a "mi lesz belőled, hogy nem tanulsz?" kérdésre azt a választ adta "műhold". Ami az egész rendszerrel szembeni súlyos és gúnyos kritikának minősült, persze nyilván ellene senki se mert fellépni. Legfeljebb annak eshetett volna baja, aki meghallotta a válaszát, majd azt botor módon tovább is adta. Ez ugyanis nem a sztálini rendszer volt már, ahol a vezetés még legalább komolyan vette saját magát. Ez már a posztsztálini világ volt, ahol minden a látszat, s azt büntetik meg, aki észre veszi, hogy a látszat nem valós, ahelyett, hogy úgy tenne, mintha valós lenne.
Egyébként én tanultam sokat, csak nem azt soha, amit az iskola szerint kellett volna. Nagyon sokat olvastam, mindenfélét, meg sok mozit néztem. S minderre rendkívül sok időm volt, mert nem voltak igazán haverjaim, bulizós társaságba meg egyáltalán nem jártam. Azért volt 3 ember, aki havernek volt nevezhető - 2 cseh és 1 orosz srác -, de ők pont a velem azonos típus voltak. Meg volt nagyjából 3 magyar haverom Budapesten, dehát velük csak nyaranta tudtam érintkezni, meg levélben, s ők is nagyon ez a típus voltak.
Egyébként lányok iránt érdeklődtem, de az összes közül csak 1 volt mélyebb és tartós érzelmekkel telített érzés. Szóval a lányok se vették el az időmet.
Alapvetően arra készültem, hogy megváltsam a világot. Ennek a negatív mellékhatása az lett, hogy lenéztem az embereket - sajnos ezzel máig küzdök, bár már nagyon hosszú ideje tudom. hogy a világmegváltás marhaság. Visszagondolva, az űrhajós-gyerek műhold "karrier-terve" okosabb volt, mint az én messiás-tervem.
Sokszor a spontán humoros ellenreakció jobb, mint a komolykodás. Ez fontos tapasztalat.
Aztán persze a világmegváltók sorsa mindig rossz. Mert vagy valamilyen hatalmi helyzetbe kerülnek, s tönkre tesznek sok embert, vagy nem kapnak semmilyen hatalmat - persze ez a leggyakoribb -, s akkor meg megkeseredett emberek lesznek. Puszta szerencse, hogy én mindkettőt elkerültem.
A tágabb értelemben vett Latin-Amerika 33 országot jelent, ez a 35 amerikai országból mindenki kivéve Kanadát és az USA-t.
Csak a független államokat veszem figyelembe, azaz se külső területeket, se más kontinensbeli országok amerikai területeit. Ezeket kihagyom. Miért? Mert ezeknek az adatai jellemzően torzítanak. Alapvetően 2 okból:
külső támogatásnak köszönhető az ottani életszínvonal, melynek oka presztízs, s ez nem lenne meg, ha a terület független lenne,
az anyaország adóparadicsomnak használja a területet, a jólét ennek mellékhatása, a valós gazdasági tevékenység kevés.
A maradék 33 országot tehát felosztom életszínvonal szerint. Természetesen vásárlóerőn alapuló medián béreket figyelembe véve, ez áll még a legközelebb a valósághoz.
Puszta számoknak nincs sok értelmük, így az összahasonlítás műfaját alkalmaztam:
a leggazdagabbak nagyjából Nyugat-Európa szegényebb részének és Kelet-Európának az átlag szintjén vannak: a három fehér dél-amerikai országból kettő - Chile és Uruguay, a leggazdagabb közép-amerikai ország Panama, s 4 volt brit szigetország - Antigua, Bahama, St. Kitts, Trinidad,
ennél kicsivel lejebb vannak, nagyjából Kelet-Európa alsó részének szintjén: Argentína, Mexikó, Dominika, Costa Rica, Barbados,
a kelet-európai átlag fele körül vannak: Brazília, Paraguay, Colombia, Peru, Suriname, Dominica, Ecuador, Grenada, St. Lucia, St. Vincent, Jamaica,
a kelet-európai átlag fele alatt vannak: Guyana, Nicaragua, Salvador, Bolívia, Guatemala, Belize, Honduras,
a legszegényebbek, a kelet-európai átlag negyede alatt: Kuba, Haiti, Nicaragua.
A népszerű mítoszok megcáfolva, ugyanis:
semmi összefüggés a politikai rendszer és a jólét között,
semmi összefüggés a gyarmati múlt és a jólét között (népszerű mítosz, hogy a spanyol gyarmati múlt alulfejlettséget eredményezett, míg a brit meg jólétet),
s még a fajelméletek is buknak, fajilag mindenféle országok vannak minden csoportban.
Egész életemben utáltam a táncot, sőt 40 éves koromig a zenét is.
Persze jártam bulikban, egyszer még hivatalos igazi diszkóban is jártam, de mindig valamilyen másodlagos okkal.
A 70-es és 80-as években létezett a diszkó-rock "harc" a fiatalok között. A diszkó alapvetően rendszerpárti műfajnak számított, míg a rock rendszerkritikusnak. Az én közegemben 100 % volt rock-tábor aránya, csak távoli ismerősök között voltak diszkó-kedvelők. Az én haverjaim között az egyik legnagyobb sértés az volt, ha valakit megvádoltak, hogy pl. Neotont hallgat.
Ma már hihetetlenül hangzik, de minden idők legsikeresebb magyar együttese, a Neoton Família kb. olyan státusszal bírt akkoriban a magyar rock-kedvelők között, mint Putyin személye a mai liberális médiákban: a lehető legnagyobb rossz pokoli megszemélyesítője.
A "baj" valójában az volt velem, hogy igyekeztem alkalmazkodni, azaz megszeretni a rockot, de ez sose sikerült. Persze azt elismertem, hogy rock dalok szövege jellemzően értelmes, míg a diszkószámoké agybénító marhaság, de ennek ellenére nem tetszett az egész.
Aztán egy nap rádöbbentem: nekem nem a diszkó zene tetszik, hanem a diszkóénekesnők kinézete! Erre úgy jöttem rá, hogy amikor először láttam a Modern Talking - ami két srácból álló együttes -, nagyot röhögtem rajtuk, pedig racionálisan elgondolva, ők tök ugyanazt csinálták, mint a kor női sztárjai.
Attól kezdve mindig azt mondtam a rock-kedvelő haveroknak: természetesen nekem se teszik pl. Sabrina zenéje, csak a kinézete. Ez mindenkit meg is nyugtatott.
bár kicsit túlzásnak érzem, hogy Sabrina ma is műveli ezt a melldobós stílust, miközben alig 1 évvel fiatalabb nálam - a nála nagyjából 30-35 évvel fiatalabb háttértáncosnőkből kevesebb látszik ki
Latin-Amerikában kamaszodva eleve hatott rám az ottani ízlés. Ahol a lágyabb stílus a divat, s a szöveg fontos. Ezek sokkal inkább megzenésített versek.
kivételesen nem egy spanyol nyelvű: a brazil szupersztár Roberto Carlos, aki nem azonos az azonos nevű focistával, de kb. azonos mértékű a jövedelme, mint névrokonának - a dalszerző-énekes milliárdos csak a zenéjéből
De így se voltam zenekedvelő. Egyedül az elektronikus zene és egyes filmzene-szerzők esetében éreztem értéket.
Amikor még nem volt net, nem is volt egyszerű zenéhez jutni. Az egyébként meglehetősen unalmas Jurrasic Parkot csak azért néztem meg másodszor, mert a kezdetén a zene lenyűgöző (a megérkezés a szigetre jelenet közepe és vég, kb. 01:19-től):
De itt van ugyanaz, film nélkül, a karmester maga a zeneszerző:
2007 végén, 2008 elején lettem zenekedvelő. Akkor meg már teljesen a múlt felé fordultam, lásd XVIII. sz. első fele.
A mostani zenét meg egyszerűen nem ismerem. Csak paródiákból értesülök róla, meg a hírekből, ha valami bejut a hírekbe. Egyszerűen nincs időm rá, s nem is érdekel.
A táncot meg most se szeretem. A balett máig idegesít.
Az Öt műsorban Hont óvatosan megpedzegeti a legfrissebb ballibbant tabu igazságtartalmát: a "diáklázadást". De ezúttal még a betegesen antiorbánista Konok is kicsit besegít.
Valóban épületes sztori.
Szerencsére az egész ballib marháskodást a ballibek buktatják meg. Saját hülyeségükkel.
Lassan minden megy a szokásos gigatünti üzemmódba: azaz kimegy időnként 800 hivatásos tüntiző, ezek küzül a tanárok kivezénylik osztályukat is, kb. ahogy én voltam április 4-ét ünnepelni a Hősök terén 1978-ban.
Aztán kint észlelik, hogy alig vannak, majd elkezdik egymást szidni "te miért nem vagy többen, szemét mocskos fideszes?!".
Pár hőzöngő mélylibbant aktivista kamutüntije az egész.
Kommunisták voltak-e azok az emberek, akik a magyar kommunizmus alatt részt vettek a hatalmi gépezetben vagy a Párt és más hivatalosan kommunista szervezetek tagjai voltak.
Alapvetően ha nincs választási lehetőség, akkor azt se lehet tudni, hogy ki őszinte. Egy egyideológiájú államban mindenki valamilyen mértékben kénytelen alkalmazkodni. Ez még ma is így van, ma nagyon kevesen merik pl. bevallni, hogy nem hívei a demokráciának, mert egyszerűen annyira bele van ivódva a közgondolkodásba, hogy a demokrácia jó dolog, hogy egyszerűen kockázatos nyíltan antidemokratának lenni. A legtöbb mai antidemokrata jellemzően valami olyasmit ad elő, hogy "én más fajta, igazi demokráciát akarok a mostani áldemokrácia helyett". S ez még inkább így volt a kommunizmusban, amikor az egyetlen igaz eszme sokkal erősebb volt.
De a személyes ismerősök esetében lehet tudni az őszinte véleményt. Személyesen milyen őszinte viszonnyal találkoztam a kommunista párttagok között akkoriban, ez jellemzően a 80-as évek:
egyes típus: "hiszek az eszmében" - 10 %,
kettes típus: "csak belülről lehet reformokat elérni" - 5 %.
hármas típus: "én egész más eszme híve vagyok, de csak a kommunista eszme engedélyezett" - 5 %,
négyes típus: "ez csak egy fomalitás, semmi jelentősége" - aránya: 80 %, messze a legelterjedtebb.
Még hozzá kell tenni a teljesség egy nagyon ritka típust, a nem-párttag kommunistát. E sajátos kategória jellemzője: "nem lépek be a Pártba, mert ott csak opportunisták vannak, én meg igazi kommunista vagyok". Szinte hihehetlen, de ismertem ilyet.
Azaz nagyjából 90 % nem volt soha kommunista, s még a maradék 10 %-ba is beleszámoltam a kommunistákat, akik nem értettek egyet a hivatalos eszmével. Lásd, a balos kommunistákat, akik balról kriizáltak, s az ellenkező verziót, a reformkommunistákat.
Olyan szinten általános volt a hitetlenség, hogy én kb. 14-15 éves koromig komolyan hittem, hogy mindenki csak kényszerből ismétli a hivatalos szólamokat, s ezeket senki se veszi komolyan. Aztán amikor először láttam igazi komcsit, nagyon meglepődtem.
Egyébként az egész egyáltalán nem volt morális kérdésként felfogva, szimpla kényszerként volt értelmezve.
A gond az, hogy egyre kevesebb embernek van erről személyes tapasztalata, így fantasztikus mítoszok terjednek a korról.
Az az Új Egyenlőség egyik nagy érdeme, hogy időről időre szereti megfingatni a ballib tábor hírességeit.
Pogátsa most éppen Rónát vette elő. Először hagyta őt elmagyarázni legfrissebb mániáját, mely szerint Pál apostol a liberalizmus alapköve, majd ez a nemes páli tanítás egész Európában elterjedt, kivéve a csúnya Magyarországot. Mert míg máshol a kereszténység alulról építkezett, addig Magyarországon a hatalom építette ki. Ezért ma a püspökök Zorbán előtt hajlonganak, ahelyett, hogy Pankotai Lili mellett csápolnának.
Ezután Róna kezdte saját magát cáfolni. Gyönyörű volt.
A végén nem kapta meg a kegyelemdöfést, pedig megérdemelte volna.Róna észrevette magát, megpróbált alkotmányozásba menekülni, de itt már gyorsan le lett állítva.
A végén megköszönték a munkáját, ahogy ezt hr-nyelven mondani szokás.
Maga a téma egyébként az volt: a többségében baloldali magyar nép miért nem szavaz a baloldalra? A hivatalos ballib válasz: mert Zorbán megvette az embereket fél zsák krumplival, mert Zorbán betiltotta a független médiákat, s mert a magyarok eleve fogatlan bunkók. Pogátsáék válasza viszont szentségtörő: hogy mert a ballibek nem baloldaliak.
De azt ők se értik: miért nem termel ki akkor az ország új, igazi baloldali elitet. A válasz előttük van, de ezt ők se látják: mert erre semmi igény. A népiesség pont elegendően baloldali a többségnek, ráadásul garantáltan nem progresszívista.
Hiába volt elvileg azonos a kommunista rendszer mindenhol, de legalábbis mindenhol, ahol a szovjet kommunista modell volt a minta, mégis fontos eltérések léteztek.
Az egyik ilyen dolog a kommunista ifjúsági szervezet létezése és szerepe. Én személyesen 4 verzióval is álltam kapcsolatban: bolgár, kubai, magyar, szovjet, bár soha egyiknek se voltam tagja.
Az alapmodell persze a szovjet Komszomol (ami egy betűszó, az orosz imádja a betűszavakat, a Komszomol egyszerűen az "Kommunista Ifjúsági Szövetség" első szótagjainak összevonása oroszul).
Amit a szovjet modelltől átvett mindenki más:
ez az egyetlen engedélyezett ifjúsági szervezet,
a benne való karrier a fő útja volt a későbbi pártkarriernek,
a tagság életkorfüggő.
A szovjet Komszomolba 14 éves kortól lehetett bekerülni, s a tagság automatikusan megszűnt a 28. születésnapon, ez alól csak a vezető pozíciót elért Komszomol-vezetők kaptak felmentást, náluk csak 35. születésnapukon szűnt meg a tagság.
А 10-osztályos szovjet iskolarendszer 7. évében jellemzően minden diákot "megkínálták" a tagsággal, ezt nem is lehetett visszautasítani, ill. ez kb. öngyilkos lépésnek számított. A legrosszabb tanulókat is meghívták tagnak nyolcadikban. A diákkori legsúlyosabb büntetés a Komszomolból való kizárás volt, ehhez valóban valami nagyon rosszat kellett tenni.
Amikor én magam szovjet iskolába jártam, a nyolcadik osztályban az egyik ukrán diáktársamat lopáson kapták (ellopta egy osztálytársa fényképezőgépét, de gyorsan felgöngyölítette az esetet az iskola általános igazgatóhelyettese: a szovjet iskolák általános igazgatóhelyettesei mindig a KGB képviselői voltak), de őt se zárták ki, csak elégtelen magatartást kapott arra az évre és Komszomol-büntetést, de maradhatott tag, s aztán 10. osztályban már simán megkapta a Komszomol-ajánlást a továbbtanuláshoz. Ezzel el is árultam: aki tovább akart tanulni, az nem lehetett nem tag.
Ebből az is következett: aki nem akart továbbtanulni, az viszont simán kimaradhatott, vagy iskola után nem folytatta a tagságát: így a szovjet fiatal munkások közt alig 60 % volt Komszomol-tag.
А bolgár modell teljesen követte a szovjetet. Hivatalos neve DKMSZ volt, de orosz mintára Komszomolnak nevezte mindenki. A 80-as években már senki se vette komolyan, a Komszomol név népszerű parodisztikus neve Komszopol volt (szopol = takony), de nyíltan senki se mert fellépni, egyszerűen öngyilkos lépés lett volna mondjuk diákként kilépni. Lásd erről korábbi cikkemet.
Alapvetően senki se lépett ki. Az átlagember megvárta, míg 28 éves lesz, s akkor örült, hogy nem kell többet gyűlésre járnia.
A magyar rendszer ennél jóval engedékenyebb volt. Nem volt kötelező KISZ-tagnak lenni a felsősooktatásban való részvételhez! "Csak" KISZ-ajánlás kellett, amit viszont az iskolai KISZ-bizottságot megadhatott nem tagnak is. Így a magyar felsőfokú diákok közt "csak" 85-90 % volt a KISZ-tagok aránya. Szócval erősen ajánlott volt belépni, de azért ki is lehetett maradni és ez nem jelentett teljes ellehetetlenülést.
A kubai szervezet - neve: UJC - egészen más koncepción alapszik. Középiskolásoknak belépni nehéz, ehhez valamilyen eredményt kell felmutatni. Így a továbbtanuláshoz se kell tagság. Emiatt a kubai egyetemeken se tag a diákok többsége. A kubai Komszomol tehát elitista, csak a politikai karrierre törekvők lépnek be, ill. aki bármilyen karriert akar, hiszen a tagság komoly előnyt ad.
Amikor a Havannai Egyetemen voltam hallgató, a csoporttársak fele se volt tag. A vicc: az alapszervezeti titkárt jól ismertem, kifejezetten szimpatizált velem, többször is kereste társaságomat. Sikerült is több téveszméjében megingatnom.
Fentiek miatt a kubai UJC gyűlései komolyak voltak, tanulták a marxizmus-leninizmust mint a kisangyalok. Ezzel szemben a bolgár, magyar és szovjet szervezet gyűlései jellemzően buliesemények voltak. A szovjet Komszomol-alapszervezetek pl. rendszeresen rendeztek "zenés délutánt", ez volt a diszkó fedőneve. A bolgár verzióban ennél súlyosabb dolgok is voltak, pl. sztriptíz.
A magyarról a legkisebb a személyes élményem, mert a közelemben működő KISZ-alapszervezet vezetőségét utáltam, ahogy ők is engem, így nem zaklattuk egymást. Egyszer meghívtak 15 éves koromban tagjelölti gyűlésre, a forma kedvéért, erre nem mentem el, s aztán ebben maradtunk.
Sokan nem értettek meg, amikor többször elmondtam: én a migráció oldalán állok a nyugattal szemben. Szerintem minél több néger és muszlim vándorol nyugatra, annál jobb lesz nekünk. Minél jobban kiszorítják az elhülyült helyieket, annál inkább javul a helyzet.
Mert ugyan nem agysebészek mennek oda, de mégis csak normális emberek, akik nem hiszik a feketét fehérnek, nem akarnak tűzhellyel házasodni, meg kövér férfit szépségkirálynőnek választani, továbbá nem csinálnak kötelező óvodai tananyagot a fajtalankodásból.
Mert egyszerűen rendkívül könnyű választani a nyugat és az iszlám között: én két kézzel szavazok az iszlámra egy ilyen választás esetében.
Nekünk, Kelet-Európának sokkal nagyobb esély a békés együttélés egy muszlim Nyugat-Európával, mint a mostani szivárványos-perverz-ateista-gyerekkúró-filantróger verzióval. Ennyi az egész. Pusztuljanak, nincs rájuk szükség.
S nem kell őket megmenteni. Menthetetlenek. Szóval süllyedjenek csak el a szarban, ha lehet, minél gyorsabban. S vigyék magukkal a belpesti értelmiségi elitet is, ha lehet kérni.
S aki nem hiszi, annak ott a foci világbajnokság múlt heti híre. Na, ki is lenne az, aki ne a katari sportújságírók oldalán állna szemben a náci gyerekkúróista díszmajmokkal?
Azt mondja Magyar Bálint, hogy a "maffiállam" kialakulását két stratégiai hiba alapozta meg, s mindkettő a rendszerváltozás terméke:
az államfői tisztség kiüresítése, a négyigenes népszavazás által,
az aránytalan választási rendszer kitalálása az 1989-es kerekasztal-tárgyaláson.
Az érdekes itt, hogy akkoriban - mert jól emlékszem, 22 éves voltam akkor - mindkét téma tabu volt.
Minden mértékadó liberális értelmiségi alapvető iés megkérdőjelezhetetlen igazságnak tartotta, hogy ne legyen valós hatalommal rendelkező, a kormánytól független államfő, mert ez diktatúrát okoz, de legalábbis kettős hatalmat. Én akkor is azt kérdeztem, hogy eleve minek akkor államelnök, legyen mondjuk a parlament mindenkori elnöke az államfő, vagy a mindenkori miniszterelnök legyen az. Sose kaptam érvet arra, minek kell gyenge köztársasági elnök. Ma sincs erre semmi szükség.
Ahogy az aránytalan választási rendszert is mindenki erősen támogatta. Az érv az volt, hogy ellenkező esetben folyamatosan kormányválság lesz. Ami egyébként nem igaz, mert a kormányválság elkerülhető a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményével.
Azért ez így rendkívül vicces. Hozzáteszem: akkor én se láttam át az aránytalan választási rendszer problémáit.
Amit értékelek Magyar Bálintban, hogy nem hazudik. Őszintén elmondja, a korai SZDSZ szavazótáborának kb. 95 %-a nem vallott liberális nézeteket, s az SZDSZ támogatottsága mögött valami egészen más volt.
Ez abszolút így van. A korai SZDSZ-szavazótábor legnagyobb része 1998-ben már nem szavazott az SZDSZ-re.
Az új ballib messiás, Pankotai-Trágár Lili iskolát vált. Katolikus iskolából mélyliberális iskolába megy át.
Az ok: korábbi iskolájából kiutálták, nem vállaltak vele szolidaritást se tanárai, se diáktársai.
Az ügy lényegéről nem is akarnék írni, mert csak közhelyeket tudnék mondani. A valóban érdekes a kettős erkölcs.
Képzeljük el ugyanis a fordítottját. Van XY diák egy mélyen ballib közösségben, aztán egy nap XY megjelenik egy tüntetésen, s ott olyan nyilatkozatot tesz, mellyel közössége nem ért egyet. Aztán pedig megfagy körülötte a légkör, elfordulnak tőle a közösség tagjai. Végül XY elhagyja a közösséget.
Mi lenne a ballib reakció? Kb. az, hogy győzött a közösség ereje, az erkölcs, a közösség civil kurázsit tanúsított, békés eszközökkel legyőzték a gonoszt. Hiszen ahogy XY-nak joga volt megnyilatkoznia, úgy diáktársai és tanárai is rendelkeznek ezzel a joggal, számukra pedig vállalhatatlan volt az illető nyilatkozat. S végül a közösség spontánul, demokratikusan kivetette magából az idegen testet. Hát van ennél nagyszerűbb dolog?
A The Peripheral című új amerikai sci-fi sorozat kb. olyan, mint a Westworld és a Matrix összevegyítése. Persze mindkettőből csak az értelmes részeké, mert a Westworld a 3. évadtól marhaság, sőt nézhetetlen marhaság, míg a Matrix esetében ugyanaz elmondható minden részről, a legelsőt leszámítva.
Bolgárul van erre egy jó szó: боза (boza), ami egy ital. Magyarországon régóta kihalt, de állítólag a magyarországi kunok még a XVIII. században is itták. Lényegében ez amolyan türk sörszerű izé, állítólag a türk őshazából, a mai Ujgúriából származik, alapvetően erjesztett passzírozott gabona, azaz sűrű barnás ital. Van olyan verzió is, hogy nem is ujgúriai és nem is ősi, hanem törökországi és középkori, s a közép-ázsiai ősi eredet csak fantázia, az oszmán-törökök marketingfogása.
A lényeg: Közép-Ázsiában mindenhol máig népszerű termék, s el van terjedve ott is, ahová kiterjedt a török hatás, Európában pl. a legnagyobb bozakészítők és fogyasztók az albánok. New Yorkban élő bolgár ismerősöm mondta, ha az ember jó bozát szeretne, akkor albán boltba kell menni New Yorkban.
A magyarok jellemzően nem ismerik, kivéve a romániaiakat, mert a románok is fogyasztják, bár náluk nem olyan népszerű, mint manapság Albániában és Bulgáriában.
Egyébként szerintem baromi rossz ital, én személyesen utálom. Mondják is nekem: látszik, hogy nem vagyok igazi bolgár, mert az igazi bolgárok szeretik a bozát.
Külsőre olyan, mint a tejeskávé, ez sokakat meg is zavar. De aztán csak egy kis korty kell, hogy az ember rádöbbenjen: nagyon nem tejeskávé. Olyan alacsony alkoholtartalmú nyálkás-tapadós folyadék az egész, kissé romlott szaggal.
De a lényeg: a bolgár nyelvben a "boza" szónak van egy másodjelentése: kb. értelmetlen, unalmas szövegelést jelent, valószínűleg onnan, hogy valaki csak önti magából a szöveget, ahogy ömlik a boza a szájba.
Szóval a dögunalmas, idegesítő filmeket is bozának nevezik bolgárul. A Westworld új évadjai és a Matrix új részei tehát boza.
De visszatérve: A The Peripheral című sorozat a maga módján jó alkotás, annak ellenére, hogy kicsit el van húzva a sztori. A lényeg: két időpontban játszódik a történet, a közeljövőben (30-as évek) és 2 nemzedékkel később, a XXI. sz. végén. A közeljövőben a főszereplők virtuális szimulációs játékokban játszanak, profi játékosokként, ezzel keresve pénzt, míg lassan kiderül: az egyik játék nem is játék, hanem valóság, mégpedig egy XXI. végi jövőbeli állapot.
Innentől a történet lényege: mi a viszony a 2 valóság között. Csak az utolsó részben derül ki.
Viszont maga az alapötlet az ami érdekes. Persze semmi új nincs benne, számtalan film foglalkozott már az "a világ nem valós" tézissel. Talán a legismertebb a Fassbinder féle Világ dróton című. Kevesen gondolják végig ezt így, de valójában ez a kereszténység alapállítása is: a világ a szó szoros értelmében nincs, mert virtuális, de ez megvan a hindu vallásban is.
A kérdés ilyenkor az, kb. 5 pontban:
mi a szimuláció célja,
mi a valódi valóság, az elérhető-e a szimulációból,
az "igazságot" meglátó egyénnek mi a feladata ezek után, hol kell "teljesíteni",
a szimulációban való lét megtagadandó vagy épp ellenkezőleg,
Tipikus eset ez. A magyar kisebbségi jogrend abszurditása.
Annak idején, a 90-es évek elején az egész magyar kisebbségi jogrend egyetlen szempont alapján lett kitalálva: lehessen mire mutogatni a szomszédos magyar kisebbségek esetében.
Ami abszurdum. Mert a magyar kisebbségi helyzet teljesen más, mint a magyar kisebbségi helyzet a szomszédos országokban.
Romániában, Szerbiában, Szlovákiában, Ukrajnában nagylétszámú, erős, öntudatos magyar kisebbség él. Míg Magyarországon ilyesmi egyszerűen nem létezik: Magyarországon kislétszámú, gyenge, kettős identitátású kisebbségek vannak.
A magyarországi helyzet valójában olyan, mint a magyar kisebbség Ausztriában, Horvátországban, Szlovéniában.
Szóval pl. a magyarországi románokat összehasonlítani a romániai magyarokkal az alma és a körte esete, teljesen értelmetlen az összevetés. Más történelmi háttér, más demográfia, egészen eltérő helyzet.
Mondjuk alapvető gyakorlati eltérés:
De - külpolitikai okokból - ki lett találva egy teljes kisebbségi rendszer. Két verzióban is: egy teljesen nyitott, szabad rendszer volt a kezdeti verzió, ami persze gyorsan összeomlott, végül diplomáciai botrányokat is okozott. Elmesélem hogyan.
A kisebbségi önkormányzatok tulajdonképpen kifizetőhelyek voltsk, nem nagy összegekről van persze szó, de azért egy-egy egyénnek ez jó jövedelemkiegészítés, ráadásul cserébe az égvilágon semmit se kell csinálni. Összeülünk én és még 4 haverom x településen, s mi leszünk ott pl. az örmény önkormányzat. Kapunk évente egymillió forintot, azaz mindenkinek jut 200 ezer. Persze nem lehet csak úgy elvenni a pénzt, valami papír kell, azaz mondjuk mindenki benyújtja a telefonszámláját. Nem nagy üzlet, dehát mégiscsak jó, ha az ember telefonszámláját ezentúl - a következő 4 évben - az önkormányzat fizeti.
Eleve az összeg olyan kevés, hogy valós célra nem is lehetne felhasználható.
Személyes eset. Egy félig bolgár származású ismerősömmel összefutottam 2000 körül. Mondja nekem, utazik Ciprusra konferenciára. Kérdezem, milyen konferencia. Mondja, kisebbségügyi. Dehát miért Ciprus, miért nem Bulgária? Mire ő: nem volt már hely nálunk, a bolgár önkormányzat "betelt", szóval ő most éppen görög képviselő.
A botrány 20 éve robbant ki. Annyi kamu román önkormányzat alakult az országban, hogy a valódi románok kiszorultak a magyarországi román kisebbség minden vezető testületéből. Ők meg a román államhoz fordultak. A román állam meg elmondott egy ésszerű érvet: ti mit szólnátok, ha ezentúl a romániai magyar képviselőket nem a magyarok választanák meg, hanem mi neveznénk ki őket, persze csupa románt?
Plusz majdnem be kellett zárni a gyulai román ortodox múzeumot, mert egyszerűen nem volt rá pénz. Miközben a magyarországi románok kaptak állami támogatást, csak abból semmi se jutott pl. Gyulára.
Akkoriban kismértékben ugyan, de részt vettem a kisebbségi életben, szóval még bizonyos belső infóim is voltak.
A kérdés annyira komoly volt, hogy az akkori két fő erő - MSZP és Fidesz - egyetértettek! S nem csak szakértői szinten, de politikai szinten is. Konszenzus lett: valamit itt mégis csinálni kellene.
Akkor lett kitalálva a ma is működő rend, azaz az előző teljes ellentéte, egy abszolút zárt rendszer:
csak az szavazhat kisebbségi választáson, aki magát előzetesen regisztrálta,
nem lehetnek független jelöltek a kisebbségi választásokon, csakis kisebbségi szervezetek indíthatanak jelölteket,
nem a bíróság, hanem a magyar kormány dönti el ki kisebbségi szervezet és ki nem az,
a pénz fő részét a kisebbségi önkormányzatok országos testülete kapja, nem a helyi önkormányzatok, így nagyobb összeg gyűlik össze, ami felhasználható akár értelmesen is.
A fő lépést viszont nem merte megtenni senki: a parlamenti képviselet megszüntetését. Az ok ismét külpolitikai, ha mi "kizárjuk" a kisebbségeket, akkor majd ők is kizárják az ottani magyarokat. Pedig marhaság. A legtöbb kisebbség olyan kis létszámú, hogy még elvileg se lehetséges a parlamenti részvétel, plusz ha a kisebbségi lista a pártlista szintjén van, kevesen fognak lemondani a pártválasztás jogáról egy jelképes szavazás érdekében.
Szóval: nincs igény az egészre. Ha pedig mégis mindenáron képviseletet akarna az állam biztosítani, a megoldás nem lehet a mostani. Horvátországban pl. az van, hogy a kislétszámú kisebbségeknek közös mandátuma van, így legalább 1 ember ténylegesen bejut.
Panaszkodik a bolgár kisemberek közélet iránt érdeklődő része, hogy lám a bolgár parlamenti képviselők a havi átlagbér 5-szöröséért lopják a napot. Jellemzően nem csinálnak semmit, ha meg mégis összeülnek, akkor pl. 5 órán keresztül egy törvényjavaslat nevéről vitáznak (tényleges eset, a múlt héten zajlott).
Én meg mondom: addig örüljenek, míg ez van, mert az alternatíva a nyugati parlamenti minta, ahol a képviselők éjt nappallá téves azon ügyködnek, hogyan tegyék tönkre saját országukat. Azaz nem marháskodnak, hanem ténylegesen kárt okoznak.
Mostanában zajlik az új spanyol családvédelmi törvény vitája.
A fő spanyol kormánypárt, a szocik - kb. a magyar ballibekhez hasonló irányvonallal, bár tőlük azért kissé balrább gazdaságilag - úgy képesek kormányon maradni, hogy a kormányba bevették a szélsőbalt, ez elsősorban az eredetileg újbalos, de ma már inkább progresszívista Podemos. Pedro Sánchez szocialista kormányfő úgy kormányoz, hogy magának tartotta meg az igazán fontos területeket, viszont a mellékes, de woke szemszögből jelképes tárcákat meg átadta a Podemosnak. Így van pl. fogyasztóvédelmi miniszter, szociális jogok minisztere, s - nem vicc - egyenlőségügyi miniszter is. Ez utóbbi egyenesen a Podemos egyik főembere, a Podemost megalapító Pablo Iglesias de-facto felesége (évek óta együtt vannak, van három közös gyerekük, de annyira progresszív emberek, hogy nem írják alá a "papírt").
Az egyenlőségügyi miniszterérium fő feladata, hogy hülyeségeket talál ki, majd ezeket elfogadtatja. A legújabb: a családvédelmi törvény. Persze a lényeg a család definíciója olyan módon, hogy rombolja a normális, valódi családokat. A szociálisjogi és az egyenlőségügyi minisztériumok szakértői ki is találtak eddig 16 (tizenhat) darab családmodellt. Nem vicc. Néhány családmodell neve ellentmond a spamyol nyelv szabályainak is, de ez nem izgatja a progresszív gondolatok lelkes híveit.
A kedvencem a "matriomonio monomarental". Sajnos nehéz ezt magyarra átadni. Viszont kiváló jelző arra, hogy a spanyol progresszívok nem értik saját nyelvüket. Igyekszem elmagyarázni. Spanyolul az "apa" szó: "padre", ez a latin "pater" szóból jön (a spanyol szavakban talán még az olasznál is több a latin szó!), az "anya" szó meg "madre" (latin "mater"). A "szülő" szó pedig "pariente" (latin "parens", a "paro" - azaz "szül" igéből).
Na most a spanyol progresszív, aki nem ismeri rendesen saját anyanyelvét, döbbenten észleli a hasonlóságot a "padre" és a "pariente" között, ráadásul ezek mellékneves alakja "paternal" és "parental", s azonnal "szexizmusra" gyanakszik: miféle dolog, hogy a szülő megnevezése a férfiakra utal!
Mint mondtam, a szülő megnevezése a spanyolban nem utal a férfiakra, a "paternal" és "parental" közti hasonlóság teljesen véletlen, ráadásul a "szül" szóból ered, ami nem éppen férfias dolog, de ez a tény nem izgatja a spanyol progresszív elméket.
Kb. mintha egy magyar felháborodna, hogy a Kúria neve miért ilyen obszcén, s miért kúrják meg az embereket a Kúrián dolgozó bírák.
Szóval spanyolul az egyszülős házasság az "matriomonio monoparental", ami nem utal arra, hogy a szülő apa vagy anya, csak nemsemlegesen "szülőt" jelöl. Viszont a progresszívok azt hitték, ez "egyapásat" jelent, így sikeresen kitalálták a "marental" szót, ami eddig nem is létezett, az "anyai" spanyolul "maternal". Szóval így született meg a "matriomonio monomarental" szörnyszó. Mondanom sem kell, hogy aki mer röhögni rajta, az fasiszta.
Szóval azt mondom a bolgár idegeskedőknek: örüljetek, hogy a bolgár parlament nem családromboló jogszabályokat szavaz, hanem ehelyett csak marháskodással lopja a napot!
a spanyol szociálisjogi és az egyenlőségügyi miniszter a spanyol parlamentben
Azt kérdezi Róna Péter: miért nem megy? A rövid válaszom: s miért menne?
Úgy tűnik, a választási bukás nyugtatóan hatott Rónára, már nem akar alkotmányozó felhatalmazás nélkül alkotmányozni.
Róna előadása persze primitív, nem olyan értelemben, hogy butaság, hanem a szint értelmében. Úgy tűnik ez a Pilvax Kör valamilyen általános iskolások önképző egylete. Róna rendesen elő is ad, igyekezve nem bonyolult szavakat használni: s tulajdonképpen korrekten el is magyarázza a modern államiságot.
Amint viszont aktuálpolitikai következtetésekre vetemedik, gyorsan belezuhan a ballib mocsárvilágba.
Az alaptétel: van a jó nyugat, ahol a független emberek alkotnak, s van a csúnya magyar puszta, ahol az alattvalók letérdelnek a hatalom előtt. Róna a történelemhamisítástól se riad vissza. Van pl. a jó katolicizmus, az ami spontán alakult ki nyugaton, s van a rossz katolicizmus, a magyar féle, amit az elnyomó magyar királyok kényszerítettek a népre.
S azóta így forog a történelem kereke, a csúnya, mucsai magyarok kategórikusan elvetik a független létét, az önállóságot, a szabadságot, ehelyett követelik, hogy jobbágyrabszolgák lehessenek a gonosz nagyurak alatt. Ez az aka, hogy nem hajlandók ma se a polgári, európai Gyurcsánynére és MZP-re szavazni, hanem a feudális, félázsiai Zorbánt választják.
Róna tulajdonképpen a szokásos korai SZDSZ-es narratívát adja elő, csak kicsit nagyobb műveltséggel, s tapintatosabb alakban.
Alapvetően maga a nyugati fejlődés SZDSZ-es képe is hamis. Az alapvető eltérés Kelet- és Nyugat-Európa között, hogy nyugaton gyorsan omlott össze a szakrális hatalom, az állam gyorsan átkerült a nagypolgárság kezébem, míg keleten ez máig nem zajlott le: a mai Kelet-Európában ma sincs saját nagypolgárság, szerepét a gyarmatosítók, idegenek töltik be. De a kisember szemszögéből a nyugat se volt más: ott se kezdett a társadalom hirtelen független polgárokból állni, csupán a függés iránypontja változott.
Ezért is nevetséges az egész ballib gondolat. Azt akarják lemásolni, ami nem is létezik.
Miközben az elnyomás az idegen uralomtól jön, de ez ellen viszont nem küzdhetnek, mert ezzel kiírnák magukat a "szalonból".
A SZDSZ archetípusa pedig Ady Endre volt, aki ezt tökéletesen megfogalmazta versében, a Hortobágy poétája című írásában, ahol az okos SZDSZ-es képtelen megváltani a világot, mert ezt nem engedik a büdös, bamba mucsaiak, persze Ady - "szerényen" - saját magát érti a megváltó alatt:
Kúnfajta, nagyszemű legény volt, Kínzottja sok-sok méla vágynak, Csordát őrzött és nekivágott A híres magyar Hortobágynak.
Alkonyatok és délibábok Megfogták százszor is a lelkét, De ha virág nőtt a szivében, A csorda-népek lelegelték.
Ezerszer gondolt csodaszépet, Gondolt halálra, borra, nőre, Minden más táján a világnak Szent dalnok lett volna belőle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba Társakra s a csordára nézett, Eltemette rögtön a nótát: Káromkodott vagy fütyörészett.
A kérdés persze abszurd: vajon minek kellene ezekhez a "jókhoz" idomulni? S ráadásul pont mostanában, amikor a "jók" rendje recseg-ropog. Ez eddig se volt erkölcsös, de most már egyenesen önsorsrontó is.
1979-ben voltam először nyugaton, mármint észlényként. Mert korábban is voltam, de akkor még kisgyerek voltam. Szóval 1979 az első alkalom, hogy értettem is hol vagyok és mit tapasztalok Akkor 11 éves voltam, majdnem 12 már.
3 hetet nyaraltunk, ebből 3 nap Ausztriában, a többi az akkori Jugoszláviában. Kocsival.
Először Bécsben 2 éjszaka, majd Grazban 1 éjszaka, majd onnan a Wörthi-tó érintésével a mai osztrák-szlovén határ, onnan Fiume, majd onnan Pula. Visszafelé meg Pula-Budapest megállás nélkül.
Maga a nyaralás érdektelen, semmi különöset nem lehet róla leírni, normál nyaralás, semmi más. Ami érdekes, az csupa mellékes körülmény.
Ott szembesültem azzal, hogy mennyire szegények vagyunk. Apám Magyarországon a jómódú rétegbe tartozott. 1978-ban a magyar átlagfizetés 3500 Ft/hó volt, apám ennek a 3-szorosát kereste. Mégis, ott helyben kiderült: mi vagyunk a szálloda koldusai. Gyorsan észrevettem, a szüleim sose esznek, isznak az eleve előre kifizetett étkezéseken kívül, először nem értettem az okát, aztán megmondták: nincs erre pénz. Nekem engedélyezve volt napi 1 kóla, de ők semmit nem fogyasztottak. Miközben mind a nyugati turisták, mind a helyiek simán iszogattak.
A nyaralásra úgy fizettünk be, hogy Bécsben vette apám a nyaralási csomagot, így olcsóbb volt, mint Magyarországon véve, plusz tudtuk: a KGST-turistákat diszkriminálják a helyszínen, rosszabb szobákat kapnak. S tényleg: így minket osztrákoknak számítottak, s tengerpartra néző szobát kaptunk.
Ami még megdöbbentő volt: szabadon mentek hajóutak Olaszországba. Ez teljesen elképzelhetetlen lett volna Magyarországon, hogy csak úgy át lehet menni a határon, egy sor papír és előzetes engedély nélkül.
A másik érdekesség számomra az árubőség volt. Ha az akkori magyar szintet 100-nak vesszük, akkor a jugoszláv szint 300 volt, alig elmaradva az osztrák szinttől, ami kb. 350 lehetett.
A legjobban az döbbentett meg, hogy az üdítős dobozokat az emberek eldobálták a szemétbe. Magyarországon akkor nem léteztek dobozos üdítők, voltak nyugati italok ugyan, de csakis üvegben. Az italdoboz hatalmas értéknek számított, nekem az osztályomban több gyerek is gyűjtötte őket. Mivel az iskolám az V. kerületi Szent István - akkor I. István - téren volt, s a Bazilikához sok turistabusz jött, volt olyan osztálytárs, aki képes volt rendszeresen átnézni a templom előtti szemeteseket, hátha valamelyik nyugati turista eldobott italos dobozt. Volt egy osztálytársam, aki 200 darabos egyedi - azaz minden doboz más italé volt - gyűjteményt halmozott fel: őt mindenki nagyon tisztelte. Még 2-literes sörösdoboza is volt, ami tényleg nagy ritkaságnak számított.
Jugoszláviában viszont mindenhol volt dobozos sör és üdítő, így a dobozok nem rendelkeztek semmilyen értékkel.
S persze az egész Jugoszlávia sokkal színesebb volt, mint Magyarország. Hazafelé a Goričan-Letenye határátkelő majdnem olyan élmény volt, mint később Berlinben átmenni nyugatról keletre. Tulajdonképpen az egyetlen eltérés Jugoszláviában Ausztriához képest az volt, hogy voltak Tito-képek és vöröscsillagok is az utcákon, valamilyen politikai jelszavakkal, nem csak reklámok, mint Ausztriában.
Persze az árubőség-sokk már Bécsben meglegyintett. A Kádár-féle 70-es évekbeli Magyarországon az élelmiszer-ellátás teljesen jó volt, nem voltak igazi hiányok (pár luxusnak számító terméket, lásd libamáj, téliszalámi, importcikkek leszámítva), de a bécsi élelmiszerbolt sokkoló volt, különösen a 20-féle péksütemény a kis sarki közértben.
Az ellensokk 2 évvel később Havannában ért, ahol - maradva a fenti skálánál - a helyi áruellátás 10 volt, de még a diplomatáknak fenntartott üzletekben is alig 40 körüli.
Alapból a nyugat híve voltam 6-7 éves koromtól, de ekkor döbbentem rá végleg: a kommunista rendszer abszurd. S ezzel a nézettel ki is tartottam 16-17 éves koromig, amikor elkezdtem meglátni a liberális rendszer visszásságait, bár ez ideiglenes időszakom volt, 18 évesen ismét visszatértem a nyugatimádathoz. Bár annyi mindig maradt bennem ezután, hogy a nyugatkritikus nyugatiak felé maradt bennem valamilyen sajátos tisztelet, mind a szélsőjobbosok, mind a szélsőbalosok felé.
Tulajdonképpen a kommunista rend legnagyobb öngólja az volt - így visszagondolva -, hogy sose magyarázta meg pl. az árubőséget nyugaton, s persze ennek hiányát a saját táborban, ahogy sose magyarázta el a kommunista cenzúrát, az egypártendszert se. Valós magyarázatok helyett ostoba szólamok voltak csak, melyeket a legostobábbak is spontán kinevettek.
Ha ezt mind őszintén elmondták volna, sose lett volna ilyen mértékű nyugatimádat, s sose lett volna ennyire kritikátlan hozzállás minden kommunista országban minden nyugati eszméhez.
ezen a Pula melletti félszigeten voltunk, már nem emlékszem melyik szállóban
