1979-ben voltam először nyugaton, mármint észlényként. Mert korábban is voltam, de akkor még kisgyerek voltam. Szóval 1979 az első alkalom, hogy értettem is hol vagyok és mit tapasztalok Akkor 11 éves voltam, majdnem 12 már.

3 hetet nyaraltunk, ebből 3 nap Ausztriában, a többi az akkori Jugoszláviában. Kocsival.

Először Bécsben 2 éjszaka, majd Grazban 1 éjszaka, majd onnan a Wörthi-tó érintésével a mai osztrák-szlovén határ, onnan Fiume, majd onnan Pula. Visszafelé meg Pula-Budapest megállás nélkül.

Maga a nyaralás érdektelen, semmi különöset nem lehet róla leírni, normál nyaralás, semmi más. Ami érdekes, az csupa mellékes körülmény.

Ott szembesültem azzal, hogy mennyire szegények vagyunk. Apám Magyarországon a jómódú rétegbe tartozott. 1978-ban a magyar átlagfizetés 3500 Ft/hó volt, apám ennek a 3-szorosát kereste. Mégis, ott helyben kiderült: mi vagyunk a szálloda koldusai. Gyorsan észrevettem, a szüleim sose esznek, isznak az eleve előre kifizetett étkezéseken kívül, először nem értettem az okát, aztán megmondták: nincs erre pénz. Nekem engedélyezve volt napi 1 kóla, de ők semmit nem fogyasztottak. Miközben mind a nyugati turisták, mind a helyiek simán iszogattak.

A nyaralásra úgy fizettünk be, hogy Bécsben vette apám a nyaralási csomagot, így olcsóbb volt, mint Magyarországon véve, plusz tudtuk: a KGST-turistákat diszkriminálják a helyszínen, rosszabb szobákat kapnak. S tényleg: így minket osztrákoknak számítottak, s tengerpartra néző szobát kaptunk.

Ami még megdöbbentő volt: szabadon mentek hajóutak Olaszországba. Ez teljesen elképzelhetetlen lett volna Magyarországon, hogy csak úgy át lehet menni a határon, egy sor papír és előzetes engedély nélkül.

A másik érdekesség számomra az árubőség volt. Ha az akkori magyar szintet 100-nak vesszük, akkor a jugoszláv szint 300 volt, alig elmaradva az osztrák szinttől, ami kb. 350 lehetett.

A legjobban az döbbentett meg, hogy az üdítős dobozokat az emberek eldobálták a szemétbe. Magyarországon akkor nem léteztek dobozos üdítők, voltak nyugati italok ugyan, de csakis üvegben. Az italdoboz hatalmas értéknek számított, nekem az osztályomban több gyerek is gyűjtötte őket. Mivel az iskolám az V. kerületi Szent István - akkor I. István - téren volt, s a Bazilikához sok turistabusz jött, volt olyan osztálytárs, aki képes volt rendszeresen átnézni a templom előtti szemeteseket, hátha valamelyik nyugati turista eldobott italos dobozt. Volt egy osztálytársam, aki 200 darabos egyedi - azaz minden doboz más italé volt - gyűjteményt halmozott fel: őt mindenki nagyon tisztelte. Még 2-literes sörösdoboza is volt, ami tényleg nagy ritkaságnak számított.

Jugoszláviában viszont mindenhol volt dobozos sör és üdítő, így a dobozok nem rendelkeztek semmilyen értékkel.

S persze az egész Jugoszlávia sokkal színesebb volt, mint Magyarország. Hazafelé a Goričan-Letenye határátkelő majdnem olyan élmény volt, mint később Berlinben átmenni nyugatról keletre. Tulajdonképpen az egyetlen eltérés Jugoszláviában Ausztriához képest az volt, hogy voltak Tito-képek és vöröscsillagok is az utcákon, valamilyen politikai jelszavakkal, nem csak reklámok, mint Ausztriában.

Persze az árubőség-sokk már Bécsben meglegyintett. A Kádár-féle 70-es évekbeli Magyarországon az élelmiszer-ellátás teljesen jó volt, nem voltak igazi hiányok (pár luxusnak számító terméket, lásd libamáj, téliszalámi, importcikkek leszámítva), de a bécsi élelmiszerbolt sokkoló volt, különösen a 20-féle péksütemény a kis sarki közértben.

Az ellensokk 2 évvel később Havannában ért, ahol - maradva a fenti skálánál - a helyi áruellátás 10 volt, de még a diplomatáknak fenntartott üzletekben is alig 40 körüli.

Alapból a nyugat híve voltam 6-7 éves koromtól, de ekkor döbbentem rá végleg: a kommunista rendszer abszurd. S ezzel a nézettel ki is tartottam 16-17 éves koromig, amikor elkezdtem meglátni a liberális rendszer visszásságait, bár ez ideiglenes időszakom volt, 18 évesen ismét visszatértem a nyugatimádathoz. Bár annyi mindig maradt bennem ezután, hogy a nyugatkritikus nyugatiak felé maradt bennem valamilyen sajátos tisztelet, mind a szélsőjobbosok, mind a szélsőbalosok felé.

Tulajdonképpen a kommunista rend legnagyobb öngólja az volt - így visszagondolva -, hogy sose magyarázta meg pl. az árubőséget nyugaton, s persze ennek hiányát a saját táborban, ahogy sose magyarázta el a kommunista cenzúrát, az egypártendszert se. Valós magyarázatok helyett ostoba szólamok voltak csak, melyeket a legostobábbak is spontán kinevettek.

Ha ezt mind őszintén elmondták volna, sose lett volna ilyen mértékű nyugatimádat, s sose lett volna ennyire kritikátlan hozzállás minden kommunista országban minden nyugati eszméhez.

Vita Puzsér és Toroczkai között. Őszintén: komolyan megemelkedett szememben Toroczkai.

Puzsér nyomta a rögeszméjét, az "István a nyugatot választotta, tehát mindenki aki a nyugatot kritizálja, az magyarellenes" című lemezt. Ezzel nem is foglalkozom, mert egyrészt marhaság, másrészt már részletesen cáfoltam, lásd itt.

Puzsér persze se nem vak, se nem ballib, azaz világosan látja mi a probléma a mai nyugattal. Szóval mint hajótörött a deszkába kapaszkodik az egyetlen kimagyarázó érvbe: igen, a mai nyugat nem az, amit István "választott", ez igaz, bajok vannak, de a nyugati "alapértékek" olyanok, hogy kitermelik idővel a gyógyszert.

Puzsér kb. olyan, mint amilyenek a nyugati őszinte kommunisták voltak a szovjet időkben, akik szembesültek azzal, hogy a marxista elmélet által ígértek nemigen vannak kapcsolatban a kelet-európai valósággal, de se azt nem akarta mondani, hogy baj van a marxizmussal, se azt, hogy a kelet-európai valóság rossz. Maradt az a ködös érv, hogy igen, sok a baj, de még így is jobb, mint a kapitalizmus, s aztán majd a rendszer "kigyógyulja" ezeket a hibákat. Itt aztán jöhetett még egy Marx-idézet is, mert Marx okos ember volt, s ezt még előre is látta, lásd "ez természetesen eleinte csak a tulajdonjogba és a polgári termelési viszonyokba való zsarnoki beavatkozások útján történhetik, tehát olyan rendszabályok útján, amelyek gazdasági szempontból elégteleneknek és tarthatatlanoknak látszanak, amelyek azonban a mozgalom folyamán túlhajtanak önmagukon" (Kommunista Kiáltvány).

A gond csak az, hogy se a szovjet rendszer nem tisztult ki, se a nyugati nem fog. S ezt nem is teheti meg. A mai liberalizmus nem tévút, hanem a rendszer egyenes főútvonala.

A napokban feldobott nekem a YT algoritmusa egy videót. 780 csatornát követek, s ezekkel kapcsolatban szokott feldobni dolgokat. Ezt most meg is néztem, mert kiváló lehetőség egy jelenség megértéséhez.

Ez egy amerikai méretekben közepes látogatottságú amerikai közéleti csatorna, mely erősen liberális üzeneteket ad át laza formában, sok humorral. A műsorvezető abszolút profi.

Az illető felvetette Magyarországot mint témát. Abszolút profi módon ezt is.

A siker elemei, 6 fő téma:

• Tájékozottság. Láthatóan utána néztek a témának a műsor készítői. Egy alapvetően valós háttértörténetet vázolnak fel az országról, persze apróbb hibákkal, de ezeket csak a téma mélyebb ismerői veszik észre. A téma nem ismerősei és a téma közepes ismerősei számára viszont mindez a hitelességet és szaktudás látszatát adja.
  • Mondjuk tesztelhetjük ezt: vegyünk valamilyen anyagot pl. Belaruszról, persze feltéve, hogy nem vagyunk Belarusz-szakértők. Adjunk meg 10 adatot, ebből 4 legyen téves, de nem nyilvánvalóan téves, hanem hihetően téves, 1 meg abszolút téves. Észre fogjuk venni ezt? Nem. Sőt aztán még hirdetni is fogjuk ezeket a téves adatokat.
    • Ahogy itt se veszi észre senki azt a nevetséges tévedést, hogy a videó szerint a jó Károlyi Mihály a rossz Kun Béla után jött, sőt Károlyi egyenesen bebörtönözte Kunt, majd függetlenséget adott a magyar népnek, de aztán színre lépett a rossz Horthy, aki megsemmisítette Károlyi jó rendjét. A szokásos magyar ballib narratívával persze szembe megy a videó, de ne feledjük, ez amerikaiaknak készült anyag, akiknek pedig nem szabad mentegetni a kommunizmust, hiszen az átlag amerikai liberális is harcias antikommunista. Így az igyekezet: valahogy egy táborba terelni Kun Bélát és Horthyt, a nácikat és a szovjeteket - ez így konform az átlagamerikai világképével.
• A nevek. A műsorvezető felkészült, megnézte azt is hogyan kell a magyar neveket ejteni, ez plusz hitelességet ad. Ráadásul a legtöbb esetben jó az ejtése, csak apró hibák vannak, lásd "gyurcsáni". Egy idegen nyelveket nem beszélő átlagamerikai számára ez hatalmas bennfentességet jelez.
  • Ellentétben a magyar nyelvvel, ahol az idegen ejtés hű utánzása sznobságnak és nevetségesnek számít, az angol anyanyelvűek ehhez másképp állnak: ott ez a műveltség jele.
• Száraz leírás helyett laza, anekdotikus mesélés, folyamatos hivatkozásokkal a közönség számára ismert példákra. A száraz adatokat nem fogja soha megérteni a néző, míg a vicceskedős utalásokat igen.
  • Mondjuk ha le akarjuk írni Kína politikai rendszerét egy magyar számára, akkor egyszerűbb nem említeni a Népi Hazafias Egységfrontot, mert senki se érti mi az, hanem egyszerűbb Kádár-kori párhuzamot hozni: ez olyan, mint a Kádár alatti Hazafias Népfront, melynek egyedül volt joga jelölteket állítani a parlamenti választásokon, de ténylegesen ez a szervezet a Pártnak alárendelt volt és nem rendelkezett semmilyen valós hatalommal, ahogy nyertes jelöltjeitől se függött semmi.
• Fekete-fehér minden. Azaz a sok infó mellett mindent gyerekes módon magyarázni. S mindig vannak jók és rosszak, ezt ki kell emelni minden esetben! A legjobb, ha bonyolult kérdéseket leredukálunk egyetlen okra.
  • Lásd: a "magyar demokrácia" bukásának oka az "ostoba" Gyurcsány hazugságbeszéde, amit aztán ki is használt a "diktátor" Orbán.
• Csúsztatás. Azaz a tények közé rejteni nem-tényeket. Vannak ugyanis rendkívül fontos - a kívánt üzenet szemszögéből fontos - üzenetek, melyekhez szükséges pár nem-tény. Jellemzően ezek valójában vitatott ügyek, melyeknek lehet sok magyarázata. Ez azonban elvonná a figyelmét a közönségnek. Egyszerűbb tehát a kívánt véleményt ténynek beállítani.
  • Tipikus: Soros kritizálása minden esetben antiszemitizmus. Aki ezt tagadja, az egyszerűen csak leplezni akarja antiszemitizmusát, de mi átlátunk rajta! Nincs kiút: az egyetlen szalonképes megoldás Sorost támogatni, minden egyéb nyílt vagy szégyellős zsidóellenesség.
• S persze a szovjet propaganda bevált módszere: sose hagyjuk az olvasót, hallgatót, nézőt gondolkodni! Annak idején ez volt a Pravda alapmódszere: sose szabad hírt közreadni magyarázat nélkül, sőt a magyarázat minden tartalom lényege. Ezt mesterien alkalmazza a műsorvezető itt is, minden érzékeny kérdésben a kívánt üzenet magyarázásának keretében ad adatokat.
  • A korabeli orosz vicc szerint: "Honnan tudjuk meg a híreket? A TASSZ cáfolataiból." - ez itt teljesen jelen van. Lásd: "a magyar választások nem tisztességesek", ez mint axióma hangzik el, semmilyen értelmes magyarázat nincs.

A végeredmény: a célközönség úgy érzi, mindent megértett, ráadásul ténylegesen is megtudott új adatokat. Most már "tudja": Magyarország faiszta, antiszemita, nőellenes, rasszista diktatúra, s ha nem vagyunk résen, az USA-ban is ezt fogja bevezetni Trump és tábora.

A valóságban: sikeres a propaganda. Az egyetlen lehetőség gyűlölni Trumpot, össze kell fogni ellene. Mert ellenkező esetben ő is elveszi Amerika szabadságát, Orbán mintájára. Az persze sose derült ki, mi is ez a minta, mit is csinált ez az Orbán, de ez nem fontos: a lényeg, hogy Orbán rossz.

Azt mondják a liberális médiák, az orosz háborús szerves részét képező energiahálózat-ellenes támadássorozat állami terrorizmus, mert a civil lakosságot sújtja.

Érdekes, pár éve még nem volt az. De furcsa...

A múlt héten halt meg egy neves kubai zenész. Neve Pablo Milanés.

A múlt század végén Kubában volt egy nagyon népszerű új műfaj. A neve: új trubadúrköltészet. A középkori nyugat-európai trubadúrság sajátos utóda, lényege a modern és a népi zene ötvözése, közéleti szövegekkel.

Egyrészt hasonlít a nyugati - főleg amerikai - protesztének műfajra, másrészt a kommunista országokbeli "hivatalos" zenére, lásd Dinnyés József vagy a Gerilla együttes, akik "bátran" tiltakoztak Amerika ellen, amikor a Párt felszólította őket, hogy tiltakozzanak. Viszont Latin-Amerikában ez a műfaj sose volt nevetséges, mint Kelet-Európában, ahol eléggé visszásan hatott, hogy pl. a művész tiltakozik az amerikai fegyverkezés ellen, viszont mélyen hallgat közben a szovjet fegyverkezésről.

Latin-Amerikában pl. az amerikaellenesség egyáltalán nem kommunista jellemző, még csak nem is baloldali, s persze teljesen népi jelenség, nem felülről kikényszerített divat. A latin-amerikai ember alapból utálja az USA-t, teljesen politikafüggetlenül, sokszor abszurd módon, mondjuk mint a lengyelek oroszellenessége.

A műfaj egyébként létezik Spanyolországban is. A Franco elleni ellenzék körében nagy zenészek követték ezt a stílust. Az én kedvencem a ma már veterán Ana Belén, aki egykor egyenesen kommunista párttag volt, a spanyol kommunista párt legalizálásakor a főtitkár mellett állt a színpadon, már a 90-es években kilépett, sőt ma azt mondja, nem hisz már a kommunista eszmében.

Most persze a sajátos helyzet az, hogy mára Kuba lett a legkevésbé USA-ellenes ország egész Latin-Amerikában. Ennek oka, hogy Kuba immár 70+ éve teljesen független az USA-tól, így aki ismeri az amerikai elnyomást személyesen, az ma már 90 éves aggastyán. Amit pedig az ember nem ismer rendesen, azt nem képes igazán ellenezni se. Szóval a mai Kuba ez: a hivatalos propaganda amerikaellenes, de az átlagember nem az. Talán ma Kuba az egyetlen latin-amerikai ország, ahol az átlagember nem USA-ellenes. Az átlag kubai USA-képe az, hogy ott nincs cenzúra, magasak a bérek, a boltok tele vannak áruval, s nem kerül egyhavi fizetésbe egy éttermi ebéd.

De ez a 70-es és 80-as években még nem így volt. Akkor még az átlag kubai is amerikaellenes volt.

A hatalom tehát erősen támogatta az új trubadúrokat. Azok pedig nagyfokú szabadsággal rendelkeztek. S a trubadúrok rendszerhűsége kétségen kívül állt, hiszen őszintén egyetértettek a rendszer alapértékeivel. Viszont ezzel együtt kritikusok lehettek a rendszerrel szemben, hiszen ez a rendszer szemszögéből építő kritikának számított. A rendszer ezért nem is követelte meg tőlük, hogy direkt módon propagálják a fennálló rendet.

S természetesen baromira népszerűek voltak ezek az előadók. A két fő alak a 80-as években Pablo Milanés és Silvio Rodríguez voltak.

Aztán a szovjet kommunizmus bukása után Kuba gazdasági csődbe került. A hatalom a kultúra pénzelését is kénytelen volt beszüntetni. A trubadúrok pedig két részre váltak:

• az események hatására a rendszer fanatikus híveivé lettek, immár nem kritizálva semmit,
• az események hatására egyre jobban kiábrándultak a rendszerből, bár az alapok ellen sose tiltakozva.

Az első kategória érdektelen, fő képviselője egyébként az említett Silvio Rodríguez, aki manapság az egész amerikai kontinenst rendszeresen végig haknizza, agitálva a kubai kormányzat mellett.

A második az érdekes. A sajátos helyzetük az lett, hogy gyanúsak lettek mindkét oldal számára: az amerikai-kubai emigráció számára maradtak "büdös komcsik", hiszen nem szakítottak a rezsimmel, a rezsim számára meg hirtelen "gyanús alakok" lettek, mert már nem voltak a rendszer propagandistái.

A kubai rezsim persze idővel felismerte: jobb nem ellenséget csinálni ezekből az emberekből, hiszen bár nem "megbízhatóak", mégis laza szövetségesek. Például Milanés elköltözött 20 éve Spanyolországba, de szabadon visszajárhatott Kubába koncertezni.

Ma már az egész műfaj Kubában nincs divatban. A fiatal nemzedék számára ez amolyan "öregek zenéje", a kubai fiatalok műfaja a rap és a borzalmas reggaeton - spanyolul: reguetón, erről bővebben itt -, s nem a trubadúr műfaj. Persze a népzene rendkívül népszerű Kubában máig, azaz a státusz nem olyan, mint Magyarországon, hogy csak a foklór része.

Jellemző, hogy a kubai elnök gyászjelentést is közzétett Twitter-fiókjában Milanés haláláról:

Amikor magyarok Bulgáriába költöznek, előzetes tudás nélkül, jellemzően csak annyit tudnak, hogy furcsa "orosz" betűk vannak, meg "fordítva" bólogatnak az emberek. Sok ilyesmit megírtam már.

De a jelenség fordítva is létezik, általános visszajelzésekből leszűrve a 8 leggyakoribb említés:

egy - A nemköszönés. A magyarok nem köszönnek egymásnak, ha nem ismerik egymást.

kettő - A ballagás jelentéktelensége. Magyarországon ez amolyan diákdolog, nem életreszóló esemény, ellentétben Bulgáriával, ahol a ballagás az esküvővel vetekedő családi esemény.

három - Az állami ünnepek idegensége. Magyarországon az állami ünnepek külső események, senki se ünnepli őket a hivatalos ünneplésen kívül. A helyzetet nem ismerő bolgár ráköszöntött egy magyar ismerősére, hogy "boldog augusztus 20-át!", mire az döbbenten visszanézett, s nem mondott semmit. Szóval a bolgároknak el kell mondani: a magyarok csak születés- és névnapon, meg vallási ünnepeken köszöntik egymást, nemzeti ünnepeken sose.

négy - Tegeződés. Alapból tegeződnek a magyarok pl. oktatási intézményben és munkahelyen. Bulgáriában ehhez jellemzően kell valamilyen minimális ismertség.

öt - A tatárbifsztek. A bolgár ész számára a "nyers hús" abszolút tabu.

hat - Mértékegységek. Lásd deciliter és dekagram. Az átlagbolgár nem is érti őket, s aki érti is, az se használná soha. Különösen sajátosnak hat a "deci" és "deka" rövidített alak.

hét - A borravaló. A borravaló Magyarországon - bolgár szemmel - egy pandémia, teljesen eluralt mindent, aki nem ad, az is kifejezetten szégyelli ezt. Bolgár szemmel szemtelenségnek tűnik, hogy elvárják a borravalót, már a "mennyiből adjak vissza?" kérdés is nevetségesnek hat.

nyolc - Szinkron. Nagyon nehéz Magyarországon moziban filmet eredeti hanggal nézni. Bolgár szemmel a szinkron nevetséges, s elrontja az eredeti filmet.

S plusz egy, ami eszembe jutott: a közösköltség. Bulgáriában a háztömbökben filléres tétel a közösköltség, pl. itt ahol most lakom, ez 10 leva, ami 2000 Ft. Magyarországon viszont ez több ezres tétel, sokszor 10-20-30 ezer is lehet. Amikor Budapesten a VII. kerületben laktam, a nyári rezsiköltségem több mint fele a közösköltség volt. A Magyarországra költöző bolgárok rendszesen megdöbbennek a magyar típusú ilyen költségeken. A bolgár szokás szerint nincs tartalékképzés, na és persze lakáskezelő cégek se léteznek, s eleve minimális a költés a közös részekre.

A katari vb fő politikai jelentősége: a liberális szövegelés ismételt önlelepleződése.

Vannak akik azt mondják, igenis támogatni kell a liberálisokat, amikor igazat mondanak éppen. Az ő narratívájukon belül kell mozogni.

Most kiderült: ez zsákutca. A vb megnyitón volt minden, ami jellemzően liberális-progresszív kellék: néger celebszínész, mozgássérült gyerek, az emberiség egysége, testvériség, közös bolygó, stb. S mégis fanyalognak a liberálisok. Persze okkal: a számukra legfontosabb kimaradt: se az orosz zászló nem lett ünnepélyesen széttépve, se nem öltözött a stadion ukrán színekbe, s még szivárványos zászlók tengere se volt sehol.

Ez a szektásodás egyik jellemzője. Annak idején, amikor 30 éve kapcsolatban álltam jehovistákkal, tőlük hallottam "ha valaki 99,9 %-ban azt mondja, amit mi, az ádáz ellenség, Sátán embere, mert csakis a 100 %-os egyezés Jehova igaz egyházának jele, ehhez képest még az is jobb, aki 0 %-ban ért egyet velünk".

Én a bolgár állami csatornán néztem az eseményt. Bulgáriában szólásszabadság van, vicces volt a bolgár műsorvezető megjegyzése "kap még ezért a fejére Morgan Freeman". Hiszen ő egy liberális ikon, aki most szembement a Párt vonalával, az árulókat pedig megbosszulják arrafelé, sokkal keményebben, mint a nyíltsisakos ellenségeket.

A következtetés: nem szabad egyetérteni akkor se a liberálisokkal, ha éppen igazat mondanak. Mert a mögöttes szándék mindig valami elfogadhatatlan. Lám, ők bátran így viselkednek fordított esetben - mint pl. most.

Gyurcsány azt mondja, hogy Orbán náci, s erre 12 okot sorol fel.

Semmi értelme részletesen elemezni az okokat, csak röviden, ezek 3 csoportra oszthatók:

• nem igaz állítások, példa: "Igaz-e, hogy mindennek célja, a magyarság, más népektől elkülönülő, azoknál nagyszerűbb, azok felett álló népként való bemutatása? Igaz.",
• igaz állítások demagóg ferdítése: "Igaz-e, hogy mindennek célja, a magyarság, más népektől elkülönülő, azoknál nagyszerűbb, azok felett álló népként való bemutatása? Igaz.",
• teljesen igaz állítások, mely azonban az egész világra igazak: "Igaz-e, hogy Orbán alatt a magyar múlt dicsőségesnek, heroikusnak, mondott, persze sokszor hazug elemekkel is tűzdelt, hétköznapi leegyszerűsítő propagandává silányított bemutatása a nemzeti karakter építés hivatalos eszközévé vált? Igaz.".

Természetesen Orbán nem náci, a náci eszmének ugyanis megvannak a maga ismérvei, s ezek nem állnak Orbánra. Persze lehet szitokként használni a "náci" szót, de ez meg értelmetlen szokás, mert akkor ezen az alapon egy étel is lehet náci, ha nem tetszik nekem.

Tök ugyanaz, mint a komcsizás. Amikor a kommunizmus alapelveit nem valló embereket neveznek kommunistának.

Orbánnak egyébként rendkívül jó ez a nácizás, emeli népszerúségét.

Egyébként meg ki kommunista és ki náci. A valóságban, nem szitokszóként. Mondjuk 5-5 ismérv, persze nyilván erősen leegyszerűsítve a képet:

• kommunista:
  • a liberális demokrácia elutasítása,
  • a kapitalizmus elutasítása,
  • a marxi üdvtörténet elfogadása (minden baj oka az elidegenedés, ezt a magántulajdon okozza, így a magántulajdon felszámolása megoldja a társadalmi alapproblémákat),
  • internacionalizmus, mert a nép természetes közösség, az egyes népek közti ellentétek csak a kapitalizmus miatt vannak, a kapitalizmus világméretű megszűnése elhozza tehát a világbékét,
  • totalitárius államszervezet (ez aztán lassan elhal az elmélet szerint, de a kezdetekben szükséges);
• náci:
  • a liberális demokrácia elutasítása,
  • a szabadversenyes kapitalizmus elvetése, helyette erős állami kontroll alatti kapitalizmus,
  • szociáldarvinizmus, fajelmélet,
  • ultranacionalizmus, mert a nép a természetes közösség, s a népek közti harc is a darvinizmus természetes jele, világbéke akkor lesz, ha az alacsonyabb rendű népek elfogadják természetes helyüket a világban,
  • totalitárius államszervezet (mert ez a természet rendje).

S persze ezekből nem csipegetni kell, hanem ezeknekj így együtt kell megjelenniük. Ha ugyanis bármelyikből 1-2 elegendő lenne, akkor az egész világ náci és kommunista.

Párhuzamként álljon itt a liberális eszme jellemzése is:

• a liberális demokrácia az ideális társadalmi rend,
• a kapitalizmus a legjobb gazdasági rendszer, ez természetes következménye az egyén szabadságának, gyenge állami kontroll szükséges csak a gazdasági szabadság felett,
• az egyén önérvényesítési joga a társadalom alapvető értéke,
• antinacionalizmus, mert a nép egy konstruált közösség, s ha fennáll, az kizárólag az azt alkotó egyének szabad akaratából lehet,
• gyenge államszervezet, az szabad egyének képesek maguk megoldani közös problémáikat, ezekhez az állam csak keretet ad (mert az egyéni szabadság a természetes rend).

Nyilván a liberális eszmének vannak "jobbosabb" és "balosabb" árnyalatai is, a jobbosak jellemzően nem erős antinacionalisták, a balosak meg kicsit nagyobb államot akarnak a szociális jogok miatt. de ezek már csak árnyalatok az alapképleten belül.

Megkérdeztek: mi az oka annak, hogy a foci vb-n a rendező ország neve angolul Qatar és nem Katar vagy Catar.

Nos, bár nem vagyok arab-szakértő, arabul nem is tudok, csak alapismereteim vannak, de a kérdést sokszor tanulmányoztam.

Az alapvető ok: míg a magyar átírás a magyarhoz legközelebbi ejtést igyekszik visszaadni, addig az angol átírás filozófiája más. Szaknyelven: a magyar átírás inkább transzkripció, míg az angol inkább transzliteráció. A transzkripció a kiejtésre fordít nagyobb hangsúlyt, az eredetit igyekszik visszaadni a lehető legjobban, míg a transzliteráció az eredeti írást igyekszik inkább visszaadni.

Na most, a magyarban egyféle "k" hang van - zöngétlen, veláris zárhang. Az angolban is így van, bár ennek a hangnak van egy hehezetes verziója is, de ez nem önálló fonéma. Ezzel szemben az arabban (a szabványos arabban, erről külön később) kétféle "k" van, a magyarral egyező zöngétlen, veláris zárhang és egy zöngétlen, uvuláris zárhang (a zár hátrább van, mint a magyar "k" esetében).

A "normál" veláris "verzió" írása arabul ک vagy ك - ez ugyanaz mint a héber ך betű (neve: kaf), azért írom ezt, mert Magyarországon a héber írás sokkal jobban ismert, mint az arab. Az arab és a héber írás egymás közeli rokonai, ez megkönnyíti a magyarázást.

Az uvuláris "verzió" írása arabul ق vagy ڧ- ez ugyanaz mint a héber ק betű (neve: kof).

Arabul ez 2 teljesen önálló hang, egy arab nem keveri őket.

Az angol átírás pedig a kaf-betűket k-val írja át, a kof-betűket pedig q-val. Ennyi az egész.

A fontos kiegészítés, amiről már írtam: az arab valójában nem egységes nyelv, csak - politikai okokból - annak tekintik. A létező kb. 25 arab nyelvjárás valójában mind önálló nyelv, hatalmas eltérésekkel, melyek a kölcsönös megértést is nehezítik, a különbség akkora is lehet, mint mondjuk a portugál és a román között.

Viszont ezeket a helyi "nyelvjárásokat" csakis szóban használják, informális helyzetekben. Írásban és "fontosabb" helyzetekben az emberek "szabványos arabot" használnak (ennek népszerű arab neve "fuszha").

Kb. az a helyzet, mintha ma minden újlatin nyelv magát máig nyelvjárásnak tekintené. S mondjuk Spanyolországban az emberek csak egymás között beszélnének spanyolul hétköznapi beszélgetésekben, de írásban, az oktatásban, a politikai életben a latint használnák. Azaz minden mai arab kétnyelvű, ill. minden művelt arab. Tulajdonképpen a műveltséget az jelzi leginkább az arab világban, hogy egy arab mennyire ismeri a fuszhát. Ahol széleskörű az állami kötelező oktatás, ott az emberek 100 %-a ismeri a fuszhát, míg a fejletlenebb arab országokban a lakosság 70-80 %-a csak, persze alapszinten passzív módon gyakorlatilag mindenki érti (aki muszlim, az eleve nem tudja nem érteni legalább, mert a Koránt ő is olvassa, annak nyelve pedig a szabványos arab alapja), de aktívan csak az iskolázott emberek képesek használni.

S természetesen az egyes nyelvjárások között kiejtési eltérés is van. Többet között a legtöbb mai arab nyelvjárásban már nincs uvuláris "k", az arabok zöme csak akkor használja, amikor "művelten" beszél. Katar esetében is ez van: helyi arabul "g" az ejtés és nem "q", de szabványarabul persze "q". Lásd a katari emír beszédét a vb megnyitó ünnepségén, amit természetesen nem "katariul" mondott, hanem szabványarabul.

Egyébként a héber helyzet hasonló. A modern héberben a kaf és a kof olyan, mint magyarban a "j" és "ly", azonos az ejtés, mindkettő mint a magyar "k"- az izraeli kisgyerekek kénytelenek megtanulni mikor melyik írandó. Az ok történelmi. A mai Izraelt jellemzően germán és szláv anyanyelvű európai zsidók, kisebb részben újlatin nyelvű zsidók csinálták, közülük senki se volt héber anyanyelvű. Márpedig ezekben a nyelvekben nincs uvuláris "k", s emiatt a hébert idegen nyelvként megtanuló emberek egyszerűen elhagyták. Azaz a modern héber kiejtés erősen germán-szláv-újlatin hatású, a "szokatlan" eredeti héber hangokat elhagyták. S immár ez lett az új szabvány.

Az eredeti "q" ejtést használó mizrahi zsidók (= keleti zsidók, azaz akik nem menekültek el Európába az eredeti régióból a zsidó állam I. századi megszűnése után) utódai is ma már alkalmazkodtak az izraeli szabványhoz. Ma már csak a direkt archaizáló ejtésben, lásd Biblia-kutatók és vallási célok, fordul elő a "q" ejtés.

Kicsit olyan, mint a mai latin ejtés. Mindenki valamilyen középkori ejtést használ, s a legtöbben nem is tudják, hogy ezek nem az eredeti ejtés. Egyedül a bölcsészek mániája a klasszikus ejtés. S aztán amikor szóba kerül, hogy "juliusz kajszar", "kikero", meg "veni vidi viki", az átlagember nagyot csodálkozik.

Talán a legviccesebb ballib megmondóember az igazikonzervatív Ungváry Rudolf elvtárs. Ő tulajdonképpen a kiábrándultfideszes archetípusa, amolyan ős-MZP, a Soros Magyar Hangja korai verziója. Csak míg pl. Gulyás Balázs csak pár éve döbbent rá, hogy mindenben Gyurcsánynak van igaza, Ungváry elvtárs erre már 25 éve rájött. Azóta folyamatosan mindig 100 %-ban egyetért az éppen aktuális ballib direktívákkal. Szóval ballibül: Ungvári moderneurópaijobboldali, igazijobboldali, igazikonzervatív, igazikeresztény.

Igyekszem őt mindig követni, mert sokat lehet röhögni rajta. Ráadásul annyira fanatikus, hogy szinte mindig sikeresen addig hergeli magát, hogy az már vígjátékszerű. Szóval mindig képes jó kedvet hozni.

Most is remekelt. A végefelé már az egyébként párthű neves ballib megmondóember Dési János is kissé fideszesnek és fasisztagyanúsnak tűnik hozzá képest, ugyanis megpróbálja többször is a valóság talajához közelíteni interjúalanyát - persze sikertelenül, Ungváryra ez úgy hat, mint testépítőre a bedurrantó szer.

Háromnegyed óra, de érdemes végighallgatni, mert gyöngyszem.

A fő témavonal: mi a megfejthetetlen rejtély magyarázata, hogy szinte a teljes magyar lakosság hozzáfér a Zorbán hatókörén kívül eső médiatartalmakhoz, lásd mindenkinek van valamilyen internet-hozzáférése, mégis a csúnya magyarok nem olvassák, nézik, hallgatják a ballib tartalmakat. Az adás persze nem fejti meg ezt, de Ungváry sikeresen eljut oda, hogy Szálasi jobb ember volt, mint Zorbán.

Van egy rossz hírem ungváryék számára: addig jó, míg a többség nem néz a neten ballib tartalmat, mert ha ezt elkezdené, ezzel jelentősen csökkenne a ballib szavazótábor.

Én pl. a ballib tartalmak fanatikus fogyasztója vagyok, valószínűleg pl. benne vagyok a Klub Rádió 100 leghűebb hallgatóinak listáján is. Ennek hatása rám: mindig amikor valamilyen fideszes marhaság elkedvetlenít, gyorsan észhez térek, mert konstatálom: lám, ezek lennének hatalmon, ha nem lenne a Fidesz.

A foci vb kapcsán rendszeres érv, hogy ez egy rabszolgaállam.

Maga a vád még igaz is. A Perzsa-öbölmenti 6 gazdag arab állam - közülük 4 szupergazdag: Arab Emirátusok, Bahrein, Katar, Kuvait, 2 pedig mérsékelten gazdag: Omán, Szaúd-Arábia - mindegyikére jellemző ez.

Egyedül Szaúd-Arábiában nem alkotnak többséget a külföldiek (ott is 40 % az arányuk!), míg Katarban a lakosság 90 %-a külföldi. Hatalmas eltérés van az állampolgárok és a nem-állampolgárok között, az óriási szociális támogatások pl. csak az állampolgárokra vonatkoznak. Ahogy a bérek szintjén is óriásiak az eltérések: az átlagos katari bér nettó 5000 euró/hó, míg az idegen állampolgároknak nettó 1000 euró. Az állampolgárság viszont gyakorlatilag sose szerezhető meg. Egyedül az Arab Emirátusok és Bahrein állampolgárai rendelkeznek reális esélyekkel az állampolgárság megszerzésére - ennek oka a 3 ország közti történelmi kapcsolat, annak idején, az eredeti tervek szerint az Arab Emirátusok mind a 9 régióbeli emirátust egyesítette volna, azonban később csak 7 emirátus (Abu-Dhabi, Adzsman, Dubaj , Fudzsajra, Rasz al-Hajma, Sardzsa, Umm al-Kajvajn) csatlakozott, 2 nem: Bahrein és Katar.

Mivel a bahreiniek és az emirárusbeliek is szupergazdagok, nemigen van állampolgárságváltás. A valóságban tehát hacsak az ember nem barátja az emírnek, sose lesz belőle állampolgár.

Szóval igaz: van egy elitréteg, az állampolgárok, s van mindenki más, a szolgák.

Csakhát ez a rendszer honnan is ismert? Hát ez a liberális világrend. Csak ott nem 5-szörös az eltérés, hanem 20-30-szoros.

Az meg valahogy furcsa, hogy Katart bojkottálni kell, míg a nyugatot meg tapsolni.

Új munkahelyem sok örömöt okoz.

Mikor okoz egy munkahely sok örömöt? Ha a munka kevés.

A tőkés és a proletár közti ellentét ugyanis feloldhatatlan: a tőkés ingyenes kiváló munkát akar a nap 24 órájában, míg a proletár a tőkés teljes hasznát kéri munkavégzés nélkül. Mindig az adott ország politikai viszonyai döntik el hol legyen a kompromisszum: ez a tűzszüneti vonal a két fél között. Aztán ezen belül persze van egy sáv, s ha a helyzet szerencsés, akkor a bérmunkás képes a sáv felső végéhez közelíteni, míg persze ha a szerencse a tőke oldalán áll, akkor a sáv alsó végéhez tart a bérszint.

Az ideális amikor a munka kevés, de mégse szüntethető meg. Ilyenek pl. az ügyeleti típusú állások: az ügyeletes akkor is kap pénzt, ha aznap semmit se csinál, hiszen az ügyeleti pozíció nem szüntethető meg.

A kólcenteres állás akkor lehet jó, ha nem maga a cég csinálja, mert ha maga csinálja, akkor ki van pontosan számítva hány ember kell.

Az USA-ban egy kólcenteres havi átlagbére 2200 dollár bruttó - ez rossz fizetésnek számít, hiszen az amerikai átlagbér 4500 dollár. Jellemzően ott csak egyetemisták mennek el kólcenteresnek részállásba, mert azért mégiscsak jobb ez, mint a McDonald`sban dolgozni.

(Egy amerikai McDonald`s átlag 1500 dollár körül fizet.) Esetleg még friss bevándorlók, akiknek nincs piacképes képzettségük.

Mennyi az átlagbére egy kólcenteresnek a világ 3 legnagyobb kólcenter-"nagyhatalmában":

• Indiában havi bruttó 200 dollár (150 dollár általános átlagfizetés mellett),
• a Fülöp-szigeteken havi bruttó 450 dollár (320 dollár általános átlagfizetés mellett),
• Costa Ricában havi bruttó 1200 dollár (900 dollár általános átlagfizetés mellett).

Persze nyilván a fenti számokhoz hozzá kell számítani az élet valós költségeit is:

• Indiában a 200 dollár fizetés annyi, mintha az USA-ban ez 500 lenne,
• a Fülöp-szigeteken a 320 dollár fizetés annyi, mintha az USA-ban ez 900 lenne,.
• Costa Ricában az 1200 dollár fizetés annyi, mint az USA-ban ez 2200 lenne..

Ezek után világos miért telepítik ki Észak-Amerikából és Nyugat-Európából az ilyen állásokat. Még a drága Costa Rica is félár amerikai szempontból. S arról nem is beszélve, hogy jellemzően szinte minden más költség is kisebb, mint az USA-ban.

S az is világos, miért nincs tömeges kivándorlás Costa Ricából. Hiszen egy kicsit jobb munkahellyel simán elérhető az a szint, amit egy tipikus friss bevándorló el tud érni az USA-ban, azaz nincs miért odamennie.

A legnagyobb cégek pedig nem is maguk telepítik ki az állásokat, hanem megveszik a szolgáltatást egy kifejezetten kólcenteres cégtől.

Ez zsákbamacska munkás szemmel, mert lehet, hogy a kólcenteres cég egyrészt túlterhelt állást vállal fel, másrészt túlvállalja magát. Egy volt munkahelyemen pontosan ez történt az egyik orosznyelvű részleggel: a szerencsétlen alkalmazottak napi átlag 120 telefonhívást kaptak és még ugyannyi ímélt, mindezt személyenként - ez már a kezelhetetlen mennyiség kategóriája, s azt jelenti, az embernek egy szabad perce sincs munkaidő alatt.

Most egyelőre úgy néz ki, a szerencse rám mosolygott: itt nem szabad percek, hanem egyenesen szabad órák vannak. Plusz nem kell sehová se menni, minden otthonról: még egyszer se jártam munkahelyem irodájában, a szerződést is a neten írtam alá.

Nyilván azonnal utánéztem a háttérnek: a megrendelő cég mögött álló 2 fizikai ember kicsoda, s láttam, mindketten benne vannak a világ 100 leggazdagabb emberének a listáján. Úgy tűnik, nem gond számukra nagyvonalú szolgáltatást megrendelni, ahol 50 emberre fizetnek havi átlag 5-6 ezer ügylet intézésére.

Joggal felmerülhet a kérdés: miért nem megy minden ilyen cég Indiába, ahol átlag 6-8 kólcenteres alkalmazható 1 darab bulgáriai kólcenteres költségén? A válasz egyszerű: a nyelv. Elképzelem, hogy pl. Karnataka államban szlovák, magyar, észt, stb. nyelvű alkalmazottat találnak: az esélye valószínűleg a nullához közelít. Valószínűleg még a portugál vagy holland nyelv is gondot okozna, pedig azok jóval honosabbak a régióban arrafelé. S ha mondjuk meg is lelnék pl. az egy darab észtül tudó karnatakait, az valószínűleg az átlagbér 10-szeresét kérné.

S egy tipikus kólcenter Karnatakában:

Hát nem lett semmivel se szimpatikusabb Nagy-Bandó, életinterjúja meghallgatása után se.

Ő volt a 80-as évek első fele új humorista nemzedékének oszlopos tagja. Akkoriban én későkamasz koromban voltam, így eleve a szokásosnál is érzékenyebb voltam. De azt hiszem, nem voltam/vagyok vele szemben igazságtalan.

Alapvetően olyan Hofi-utánérzés, csak sokkal kisebb tehetséggel és hatalmas dózis demagógiával. S nem a hatalom iránti hűséget róvom fel - Hofi se volt ellenzéki -, akkor másképp nem is lehetett, azaz egy tényleg ellenzéki ember sose kapott volna lehetőséget. Csakhát Hofi nem volt gusztustalan, nem volt seggnyaló, ő egyszerűen csak hallgatott a tabutémákban.

S ami legjobban zavart: Nagy-Bandót imádta az átlagember. Ahogy Kádárt is. Az átlagember egyszerűen nem vette észre mi van az egész mögött: a buta viccek mögött a hatalom kritikátlan éljenzése rejlik.

Aztán persze Nagy-Bandó azonnal váltott, a ballib megmondóemberek megbecsült tagja lett.

Életében egyetlen alkalommal volt önálló: amikor az LMP korai időszakában LMP-s lett, ezzel szembemenve a hivatalos vonallal. Persze aztán gyorsan visszament az akolba.

Persze a fő baj vele nem gerinctelensége, hanem tehetségtelensége: szar viccek, közhelyek, seggnyalása, demagógsága, szappanoperás romantikája.

Én egy szavát se hiszem el.

Az független ami az övék, s ami egyben kizár minden ellenvéleményt.

Dánia és Anglia fontolgatja a kilépést a FIFA-ból, mert az nem akarja engedni a meccseken a focival nem kapcsolatos megnyilvánulásokat.

Mi lenne ellenkező esetben? Mondjuk ha valaki a mi oldalunkról kitalálná, hogy ezentúl minden úszóversenyen keresztet kell vetni medencébe ugrás előtt. Röhögés, nevetségessé tétel. S még igazuk is lenne, mert tényleg minek kellene keresztet vetni kötelező jeleggel egy sporteseményen. S ha mondjuk valaki "le az ateista hamis tanokkal!" feliratot akarná viselni? Elmondanák neki, teljes joggal, ez nem hittérítő esemény, hanem úszóverseny, máshol küzdjön az ateizmus ellen.

Ugyanez a Twitter ügye. A platform lazított a cenzúrán, ez felháborodást kelt a progresszív körökben. Ők ugyanis olyan "szólásszabadságot" akarnak, melyben más nem szólalhat meg. Hiszen az ellenvélemény nem legitím vélemény, hanem "visszaélés" a szólásszabadsággal.

Ez a fő elvi különbség a két oldal között. A liberális/progresszív oldal mindent ki akar sajátítani, az ellenvéleményt nemcsak ellenségesnek állítja, hanem egyenesen nemlétezőnek. Lásd a mai magyar ballib konszenzust, mely szerint a nem-ballib médiák nem médiák, a nem-ballib újságírók meg nem újságírók. Ahogy a szakértő is csak az, aki velük egyetért, mindenki más kontár. Meg csak a ballib humorista igazi humorista. Az ellenvélemény nem is ellenvélemény, hanem a rendszeren kívül álló illegitím valami. A magyar 2010 előtti világ pont ez volt: a nem ballib megnyilvánulások egyszerűen ignorálva voltak. Amilyen a mai nyugati világ is.

Ezzel szemben az ellenoldal, a mi oldalunk sose viselkedik így. Mi a legellenszeves véleményt is elismerjük véleményként.

A ma élő legnagyobb orosz filozófus, Alekszandr Dugin mesélte pár éve. Moszkvában nyilvános vitát akart szervezni liberálisok és antiliberálisok között. Felkereste a legismertebb orosz liberális szervezeteket. A baj akkor kezdődött, amikor Dugin azt mondta, legyen a helyszínen 200 néző, fele-fele arányban. Amire a liberálisok azt mondták, ez igazságtalan lenne, hiszen "mellettetek van az egész államhatalom, a médiák nagyobb része, ez a látszólagos egyenlőség leplezné ezt". Dugin azt mondta, oké, akkor ti hívhattok 150 nézőt, mi meg 50-et. Az se volt jó, de a 180:20 arányt is még "igazságtalannak" mondta a liberális fél. Kiderült: csak akkor vállalják a vitát, ha mind a 200 néző az övék, azaz képesek teljesen kisajátítani a teret. Dugin megkérdezte, viccelnek-e, de erre teljes komolysággal azt a választ kapnta "mi a racionális, tudományos, szakszerű tényeket képviseljük, ti meg a propagandát és a ferdítést, indokolatlan tehát, hogy ti részt kapjatok, mert ha részt kaptok, akkor az már egy propagandaesemény lesz, nem vita".

A kommunizmus legbizarrabb vonása volt, hogy bár hivatalosan az osztálytársdalom megszűnt - a marxizmus szerint ugyanis egyedül a tőketulajdonhoz való viszony osztályképező tényező -, sőt káros maradványai is lassan elhalóban voltak, valójában sokkal nagyobb tényleges osztálykülönbségek voltak, mint egy liberális-oligarchikus parlamentáris rendszerben.

A legfejlettebb kommunista rendszerben, az oroszban volt ez a legabszurdabb módon jelen. Még a vállalati üdülők szintjén is volt szigorú különbségtétel: ki melyikbe jogosult menni, hivatali beosztása szerint.

Magyarországon ilyen nem volt: csak a legfelsőbb szint volt elkülönítve, rajtuk kívül egyetlen szint volt.

Ami volt az a valuta szerinti elkülönítés: csak nyugatiaknak fenntartott létesítmények. Pl. élő magyar ember nem szállhatott meg a budapesti Hiltonban, ez "valutás" szálló volt ugyanis.

Valamilyen alakban ugyanez megvolt minden kommunista országban, az egyetlen Jugoszláviát leszámítva, ahol a pénznem eleve konvertibilis volt, azaz csak a mennyisége számított, mint nyugaton, s nem a minősége.

A legfelsőbb szint kiváltságai persze máig mindenhol léteznek, s jellemzően pénzzel se vehetők meg. New Yorkban pl. vannak olyan épületek, ahol a szupergazdag se vehet lakást, csak ha előzetesen megszavazza a meglévő tulajdonosok többsége, hogy az új embert maguk közé engedik, "befogadják". Ahogy vannak olyan elit klubok is, ahová nem vehető meg a tagság, mert kizárólag ajánlás alapján lehet bekerülni.

A kommunista és a liberális társadalom között a fő eltérés: az előbbiben a hivatali/szociális státusz dönt mindenben, az utóbbiban a pénz, s csak a legfelsőbb szinten a szociális státusz.

Kubában pl. a 80-as években lehetett bármennyi pénze egy kubainak, új autót akkor se vehetett. Új kocsira csak bizonyos szakmák művelői - pl. orvosok - és az államapparátusban dolgozók voltak jogosultak adott szint felett, s ezek a tulajdonosok aztán csak más jogosultnak adhatták el az autót.

Bulgáriában új autóhoz kétféle módon lehetett jutni: a "magyar" módon, azaz Merkúr-típusú várolistával, vagy azonnal valutával, csakis legális valutával. Viszont a továbbadás szabad volt, így az a sajátos helyzet volt, hogy a használt autó ára magasabb volt, mint az újé: akinek nem volt ugyanis legális valutája, az hajlandó volt a bolti ár 120 %-át fizetni frissen vett, alig használt autóért, hogy ne kelljen kivárnia a 3-5 éves várólistát.

Hogyan reagál a valamilyen módon privilegizált ember? Alapvetően 3 módon:

• büszke sikerére, kifejezetten villog a többiek előtt,
• nem foglalkoztatja a kérdés, adottságnak tekinti,
• szégyelli helyzetét, él vele, de rossz a lelkiismerete.

Én mindig szégyelltem, s igyekeztem rejteni a tényt, hogy éltem helyzetemmel. A "villogókat" meg mélyen sajnáltam, hogy nevetségessé teszik magukat.

Schmitt Máriának nincs igaza. Németország még létezik, sajnos. S tovább rombol.

Íme a német focicsapat tiltakozik, hogy Katarban nem szabad a perverzió:

A német tudósító pedig köteles gyerekbaszónak öltözni munkához, ellenkező esetben elbocsátják:

A normalitás beköszönte után egyik elsőrendű feladat lesz Németország tényleges megszüntetése, területének felosztása a szomszédos államok között. A német nyelv betiltása is megfontolandó.

Azért nagy öröm volt, hogy Japán megalázta a német focicsapatot.

A pedagógus kamutüntetések fő érdekessége, hogy nincsenek követelések, ill. kb. olyan szintűek, mint a Brian életében, lásd "48 órát adunk Pilátusnak, hogy lebontsa az imperialista Római Birodalom teljes államrendjét".

Szóval megnéztem a Perinta Szekta legújabb gyűlését - s tényleg, végül kimondják mi fáj annyira a "tanároknak".

Nos, addig hergelték magukat a tésztvevők, hogy végül kibökték mi a 2 fő bánatuk:

• bukjon meg Zorbán,
• legyen biztosítva a homoklobbista szervezetek hozzáférése az iskolákhoz.

Nem vicc, tényleg ez a "politikamentes" és "pedagógus" tiltakozás lényege.

Érdemes volt ezért végigszenvedni.

A csúszós lejtő érv alapvetően egy érvelési hiba. Viszont nem minden esetben.

A szépségversenyek tipikus példa.

Úgy kezdődött, hogy elhízott és elhanyagolt kinézetű nők kezdtek díjakat nyerni. Aztán jöttek a nyomorékok, féllábúak, kéznélküliek, Dawn-kórosok, mindenféle torzszülöttek. Majd lettek nyertesek férfiből nővé átoperáltak. Ma már eljutottunk oda, hogy szimplán magukat nőnek mondó, nem átoperált ronda férfiak is nyerhetnek.

Egyelőre csak egy helyi amerikai versenyen, de hamarosan magasabb szinten is.

Szerintem a következő lépés: háziállatok is indulnak, akikről gazdájuk azt mondja, emberek az illető állatok. Aztán majd tárgyak is. Végülis miért ne vehetne részt egy tárgy a szépségkirálynő-választáson? Miért rekesztenénk ki őket?

Szóval, ha jól számolom, 2030 körül a leghaladóbb nyugati országok szépségversenyein egy vécékefe fog nyerni, a másik két dobogós helyen pedig egy hímnemű tengerimalac és egy mikrohullámú sütő osztoznak majd. S gyűlöletbeszédnek fog minősülni, ha mondjuk egy női ruhába bújt férfi megjegyzi, ez így mégse normális.

Az emberi fejlődésben sok átmenet van. Most csak kettőt említek: a szexuálisat és a komplexitásérzékbelit.

A szexuális biológiai alapú. A kisfiú szégyenletesnek tartja a lányokkal való foglalkozást, a nagyfiú meg büszke ugyanerre. Az átmenet egyéni: 5-8 éves kor között megy végbe normális embereknél. Az általános iskola 1. és 2. évfolyama érdekes: mert a fiúk egy része még kisfiús, más része meg nagyfiús már.

A komplexitásérzék kifejlődése már sok tekintetben lelki is, nem tisztán biológiai. A kisgyerek mesét olvas - olvastat fel magának -, rajzfilmet néz, bábszínházba akar menni. Ott ugyanis minden világos: vannak jók és rosszak, az első pillanatban tudható ki melyik táborban van, s ha nagy ritkán változás van, azaz valaki jóból rossz lesz vagy rosszból jó, az egy másodperc alatt zajlik le, jellemzően teljesen hihetetlen, életszerűtlen módon.

A kisgyerek képtelen felfogni nem tisztán jó vagy nem tisztán rossz szereplőket, ahogy képtelen a lassú változást is felfogni.

Tessék kisgyereket leültetni egy "felnőtt" film elé, először kérdezgetni kezd "kik a jók?", majd elveszti minden érdeklődését, kb. mintha egy felnőttel általa ismeretlen nyelvű előadást hallgattatnának.

Minden politikai rendszer alanya a kisgyerek mentalitású polgár.

Persze minden rendszer próbálkozott is ezzel. Személyes tapasztalatom persze csak a kommunista és a liberális rendszerről van.

A kommunizmusnak 4 verzióját - bolgár, kubai, magyar, orosz - is ismerem közelről, s elmondhatom: egyik se volt sikeres. Sose sikerült a társadalom döntő többségéből kisgyereket csinálni, sőt a rendszer kifejezetten termelte a hitetlenséget. Emlékszem, annak idején kifejezetten rácsodálkoztunk az olyanokra, akik komolyan vették a hivatalos propagandát. Mert az alapmagatartás a komolyan nem vétel volt.

A kommunisták jók voltak a jelképekben - zenében, szobrászatban, képekben, építészetben -, de a tartalmat illetően nagyon amatőrök voltak.

A liberális médiamesterek viszont nagyon profik, s ők sose a külsőre, hanem mindig a belsőre figyelnek oda. Így sokkal sikeresebbek a propagandában is.

Már meggyőződéses liberális koromban észleltem ezt, s akkor persze nagyon is zavart, hiszen akkor a saját eszmém hitelét rontotta ez a jelenség. Hogy a nyugati propaganda folyton "bábjátékot" nézet az emberekkel, ahol jók és rosszak harca zajlik.

Most éppen a jók az ukránok, a rosszak az oroszok. De ugyanez az utóbbi évtizedekben megismétlődött számtalanszor. Az elhülyült ember meg sokszor azt se veszi észre, amikor ugyanaz a szereplő egyszer jó, másszor rossz. Kedvenc példám erre az izraeli-palesztín viszály, annak is a megszállt területekkel kapcsolatos részkérdése:

• a 90-es években még egyértelműen az volt a hivatalos álláspont, hogy a szegény, szerencsétlen, holokauszttúlélő, földművelő zsidók küzdenek az fundamentalista, barbár, vérszomjas, korrupt, terrorista arabokkal - nyilván minden rendes ember kiáll az antiszemita arabok ellen!,
• az ezredforduló óta viszont immár állig felfegyverzett, vallási fanatikus, apartheidet gyakorló zsidók vannak, velük szemben meg elnyomott, békésen nyomorgó palesztínok - nyilván minden rendes ember kiáll az aparthiedsújtotta arabok mellett!;

miközben persze a fentiek közül egyik se igaz ebben az alakban.

S amint egy ügy lezárul a nyugat számára, arról onnantól médiazárlat van. Itt is van egy kedvenc példám: Líbia.

Amíg Líbiában nyugatellenes vezetés volt, s polgárháború robbant ki, a hírekben naponta többször szerepelt Líbia. Amikor azonban a nyugatellenes vezetést likvidálták - szó szerint, meglincselték az ország vezetőjét -, azóta nincs líbiai hír, pedig a polgárháború azóta 10-szer intenzívebb.

Évek óta a nyugati hírekre úgy nézek, mint az Oszkár-díjakra. Az Oszkár-díjakból tudom: mik a rossz filmek. A hírekből meg: vajon mit akar ezzel éppen takargatni a liberális propaganda.

A ballib beszélgetős műsorok egyik alapvető paradoxonja ez.

Ha az életszínvonal az országban éppen jó, sőt növekszik, akkor a ballib megmondóember azt mondja: hülye a szavazó, mert csak a saját zsebét nézi, képtelen az orránál távolabb látni. Mert ez egy ilyen szolgalelkű jobbágynép, aki mindig a nagyúr kegyességére számít. Bezzeg nyugaton, ahol az öntudatos, független polgárság eredetiben olvas Senecát és plurálisan gondolkodik, ott simán félreteszi saját önös érdekeit, s a közösség érdekében a fenntartható jövőre szavaz!

Ha viszont válság van, akkor a ballib megmondóember azt mondja: ezek a hülye szavazók képtelenek saját érdekeiket nézni, képtelenek még a saját zsebükre is figyelni! Mert ez egy ilyen fanatikus mentalitású nép, aki focidrukker módra viselkedik, kitarta csapata mellette akkor is, ha az veszít. Bezzeg nyugaton, ahol az öntudatos, független polgárság eredetiben olvas Senecát és plurálisan gondolkodik, ott képtelenség a szavazót átverni, mert az sose teszi félre saját érdekeit, nem hajlandó ködös és zavaros ígérgetések miatt lemondani saját jólétéről!

Az ortodox kereszténység esetében van egy erős megfogalmazási probléma: nincs egyértelmű elnevezés.

Magyarul különösen nagy a probléma. A középkori magyar udvarias elnevezés a "nem-egyesült keleti" volt, ami persze egy teljesen részrehajló katolikus szóhasználat. Azt érzékeltette: van az egyetlen katolikus egyház, ettől elszakadtak sokan a IV.-XI. század között, majd ezek egy része visszatért, ők az "egyesült keletiek", míg akik "még" nem tértek "vissza", azok a "nem-egyesült keletiek".

Ortodox szempontból nyilván mindez értelmezhetetlen, mert az ortodox szemszögből éppen a többiek szakadtak el, míg az ortodox vonal az eredeti folytonosság. Idősebb bolgár emberek szóhasználatában máig jellemző ez, lásd "keresztények és katolikusok", azaz mi vagyunk a keresztények, ők meg katolikusok, akik a kereszténységen kívüli, bár ahhoz hasonlító csoport.

További baj, hogy ma 3 külön csoport nevezi magát ortodoxnak:

• azok akik csak az első két egyetemes zsinatot fogadják el, ez egykor egy hatalmas irányzat volt, mára csak pár százezer ember, elsősorban Irakban és Indiában, jellemzően mint nesztoriánusok ismertek, önelnevezésük jellemzően “asszír egyház”, "asszír katolikus", "keleti ortodox", “keleti egyház”,
• azok akik csak az első három egyetemes zsinatot fogadják el, ez kb. 60 millió ember, elsősorban Egyiptomban, Örményországban, Etópiában, Szíriában, Indiában, önelnevezésük “ortodox”, angolul "oriental orthodox",
• azok akik mind a hét egyetemes zsinatot elfogadják, ez kb. 300 millió ember, elsősorban Kelet-Európában, a szó szűkebb értelmében csak őket szokás ortodoxoknak nevezni, angolul "eastern orthodox".

Magyarul plusz probléma, hogy használt még a "pravoszláv", "görög ortodox", "görögkeleti" szó is, ráadásul az utóbbit összekeverik a "görögkatolikus" szóval is.

De most csak a listában szereplő utóbbi csoportról!

 Íme, kb. 6 részre oszthatók:

• kanonikus egyházak - 300 millió fő: az egymást által legalább részben elismert egyházak, melyek teljes szentségi közösséget alkotnak,
• nem-kanonikus (szeparatista, nemzeti) egyházak - 1 millió fő: akik elszakadtak adminisztratív értelemben, de teológiában azonosak az előzőekkel,
• óhitűek - kb. 5 millió fő: teológiában ők se különböznek, de valamilyen rítusbeli sajátosságuk van,
• naptárkérdésben elszakadtak - kb. félmillió fő: azok akik nem értettek egyet az új naptár bevezetésével (értelemszerűen ikyen csoportok csak az új naptárt bevezető egyházakban jöttek létre),
• tiltakozók - kb. pár százezer fő: akik valamilyen más kérdés miatt szakítottak a hivatalos egyházukkal, a legjellemzőbb eset a kommunista kontroll alá került egyházakkal szembeni tiltakozók, a legnagyobb, többmilliós csoport az Orosz Határontúli Egyház volt 1927-2008 között,
• reformerek - kb. pár tízezer fő: az előbbi ellentéte, azaz azok, akik éppen hogy "haladni akarnak a korral", jellemzően belőlük protestánsok lesznek előbb-utóbb, azaz teljesen szakítanak az ortodoxiával, Sztálin alatt volt egy laza kísérlet ilyen csoport létrehozására, amolyan "szovjet békepap" mozgalom, de végül 1943-ban maga Sztálin dobta a mozgalmat mint hatástalant.

Most, a bolgár alternatívok gyászos sztoriját szeretném vázolni röviden.

A kommunizmus bukása után, még 1989 végén megalakul egy nagy ellenzéki szövetség (a bolgár rövidítése SZDSZ, de ez csak véletlen egyezés a magyar párttal). Magyar párhuzammal: mintha 1990-ben az MDF, a Fidesz, az SZDSZ, a KDNP, a kizgazdák egyetlen szövetséget alkottak volna, de még pár MSZP-s reformplatformos is ide tartozott volna. Ennek a szövetségnek az egyik vezetőségi tagja lesz egy Hriszto Szabev nevű atomfizikus pap is (először atomfizikus volt, aztán teológiát végzett, s pappá is szentelték), egyházi nevén "Hrisztofor atya".

Hrisztofor atya sikeresen elfogadtatja az ellenzéki szövetséggel tézisét, mi szerint a Bolgár Egyház vezetése nem legitím, mert a kommunisták nevezték ki azt. Különösen az 1971-ben megválasztott Makszim pátriárka ellen küzd, akiről kiderült: az Állambiztonság informátora volt.

Persze nyilván a kommunista Bulgáriában a kommunista pártvezetés döntött mindenről, azaz az Egyházról is, azaz formailag még igaza is volt Szabevnek. Csakhát ezen az alapon minden illegitím volt 1944-1989 között, ami abszurd tézis. S természetesen minden fontos egyházi vezetőnek alá kellett írnia az együttműködési nyilatkozatot az Állambiztonsággal.

Egyébként bármennyire is abszurd, voltak hívei a "minden érvénytelen, mindent vissza" álláspontnak. Persze akik jobban értettek a témához, azok meg röhögtek az egészen. A korabeli vicc szerint: a kommunista címer alatt kötött házasságok érvénytelenek.

Az Egyház vezetése felvette a kesztyűt Szabev ellen. Egyrészt egyházi büntetést szabtak ki rá, másrészt 1991-ben összehívtak egy egyházi gyűlést, mely megerősítette Makszim és a Szent Szinódus státuszát.

Természetesen az ellenzék ezt nem fogadta el. Immár az egyházi kérdés politikai lett: aki komcsi, az Makszim pártján áll, aki meg demokrata, az Makszim ellen.

Amikor 1991 októberében az ellenzék megnyeri a választást és kormányt alakít, immár kormányszinten elkezdődik a támadás Makszim pátriárka és a Szent Szinódus ellen. A kormány a 13-tagú Szinódus két tagját (a plovidi és az amerikai érséket) "elbocsátja" állásából: az illetők azonban egyszerűen maradnak helyükön, nem fogadják el az állami egyházi hivatal és a bíróság határozatait, majd illegitímnek nyilvánítják a kormány egyházügyi lépéseit.

Immár teljes a konfrontáció a "kommunista" Szinódus és a "demokrata" kormány között. Egyébként mindezzel a posztkommunisták nyernek a legtöbbet: azonnal beállnak a Szinódus mögé, s gyakorlatilag pár hónap alatt sikeresen elfeledtetik a 45 évnyi kommunista uralom egyházellenes lépéseit, hiszen immár ők a keresztény hit és a bolgár nemzeti érdek bajnok-védnökei, szemben a gyanús nyugatbérenc és bizonyára bolgárellenes "demokraták" ellenében.

Tulajdonképpen ekkor alakul ki az a magyar szemmel sajátos helyzet, hogy Bulgáriában a nacionalisták inkább a baloldalhoz húznak, a nyugat kedvencei meg a jobboldaliak. Plusz az a magyar szemmel szintén furcsa szituáció, hogy a baloldali jobban védi a kereszténységet, mit a jobboldal. Azt hiszem így már jobban érthető az a magyar nézőpontból érthetetlen állapot, hogy Bulgáriában az Isztanbuli Egyezmény elleni harc fő kezdeményezője a Bolgár Szocialista Párt volt, míg a jobboldal inkább hajlamos lett volna valamilyen kompromisszumra, pl. az egyezmény elfogadására valamilyen különvélemény rögzítésével (a terv szerint ez az lett volna, hogy a nőjogokat elismerjük, de a kettőnél több nemet nem).

A Szent Szinódus az adott helyzetben rendkívül ügyesen reagál: a külföldhöz fordul. Az egyébként egymást nem kifejezetten kedvelő moszkvai és konstantinápolyi pátriárkák a kérdésben azonnal baráti egységfrontot alkotnak, s közösen állnak ki Makszim pátriárka mellett a bolgár kormányzattal szemben. Moszkvát ez ugyanis a szovjet korra emlékezteti, amikor a Kremlben döntöttek a Szinódus helyett, Konstantinápoly esetében pedig még súlyosabb az ügy: elképzelik, mi lenne, ha ezentúl a muszlim török kormány és bíróság kezdenének határozatokat kiadni a konstantinápolyi Szinódus ellen.

Szóval lassan a teljes ortodox világ, az összes kanonikus egyház kiáll Makszim és szinódusa mellett, kifejezetten demonstratív módon. A bolgár kormány balek módon reagál, megpróbál a Vatikánnal kapcsolatokat kiépíteni. Ezzel csak saját magának lő öngól, mert egyrészt immár megkapják a "katolikus ügynök" minősítést is, plusz a Vatikánban meg nem hülyék vannak döntési pozícióban, s persze elutasítanak bármilyen hivatalos kapcsolatot Makszim ellenzékével.

A konfrontáció csúcsa 1992 Húsvétje: a kormányzat bojkottálja a húsvéti ünnepséget, helyette Szabevvel az élen közterületen ünnepelnek. Ezen még én is részt vettem, az utolsó alkalom volt egyébként.

Húsvét után történik meg a kormány legnagyobb sikere. A 13-tagú Szinódus 6 tagja nyilatkozatot ad, mely szerint Makszim pátriárka és a Szinódus nem legitím, mert a kommunista országvezetéstől kapták hatalmukat, ezért új egyházi választás szükséges.

A kormányzat kimondja: Makszim pátriárka és a Szent Szinódus nem legitímek, nem képviselhetik a Bolgár Ortodox Egyházat. Ideiglenes egyházvezetés kerül kinevezére, az előbb említett 6-ok egyikének a vezetésével, a legidősebb tag, az akkor 86 éves Pimen nevrokopi érsek lesz az ideiglenes vezető.

A kanonikus vezetés nem adja át a hatalmat, a kormányzat nem meri a rendőrséget bevetni, így végül kormánypárti fiatalok - jellemzően sportolók - veszik át a hatalmat több egyházi épületben. Szófiában a hatalomátvétel majdnem teljesen sikeres, pár épületen kívül mindenhol az új, Pimen-féle vezetés veszi át a hatalmat. Vidéken a legtöbb helyen Makszim hívei megvédik magukat, nem adják át a hatalmat az újaknak.

Mivel állami erőszakot a kormány nem vet be, tudja, ebből botrány lenne, minden azé marad, aki képes erővel megvédeni azt. Időnként csaták is zajlanak, pl. Makszimékhez hű teológus hallgatók 1992 őszén visszafoglalják a szófiai Szemináriumot.

Részben az egyházügyi vita miatt is 1992 októberáben megbukik a kormány. A probléma azonban folytatódik, a "demokraták" által dominált felső bírósági szervek nem fogadják be a Szinódus panaszait. Közben az ellenoldal által dominált Alkotmánybíróság viszont hatályon kívül helyezi a "demokraták" által hozott Egyházügyi Törvényt.

1992-1996 között gyakorlatilag tűzszünet van, vannak Makszimhoz hű egyházközségek és Pimenhez hű egyházközségek. Pimenék csak Szófiában alkotnak többséget.

Pimenék azonban sikertelenek saját maguk elismertetésében, befolyásuk lassan csökken. Az eredeti 6 "lázadó" érsek közül csak 2 marad 1995-re: ketten meghalnak, 2-en pedig meggondolják magukat: hivatalosan bocsánatot kérnek, visszamenőleges érvényelenítenek minden általuk tett püspöki kinevezést, kezet csókolnak Makszimnak, aki ez után mindkettőjüknek visszaadja az érséki címet. 1996-ban csatlakozik hozzájuk még egy lázadó érsek.

1996-ra már csak Pimen volt érsek marad a lázadók közül, az ő szinódusa immár az ő kinevezettjeiből áll. Ők 1996 júliusában egyházi gyűlést tartanak, melyen Piment pátriárkának választják.

Ekkortól két bolgár pátriárka van. Pimenék azonban ezek után még sikertelenebbek. Gyakorlatilag már csak a "demokrata" keménymag áll ki mellettük.

1998-ban Makszimék egyházi gyűlést szerveznek, ezen demonstratívan megjelenik az összes kanonikus ortodox egyház képviselője. A csúcspont: megjelenik Pimen ellenpátriárka is, aki hivatalosan bocsánatot kér, lemond "tévesen" használt pátriárkai címéről, kezet csókol Makszimnak, aki hivatalosan "nyugalmazott érsek" címet ad neki. (1999-ben meghal Pimen.)

A pimeni ellenszinódus keménymagja még küzd, egyházi gyűléseket is rendeznek.

Az 1997-ben ismét hatalomra került "demokraták" még küzdenek, bár egyre enyhülő erővel. 1996-ban Sztojanov "demokrata" elnök még Piment hívja meg az eskütételére. Az utolsó lépés 2000-ben zajlik, amikor a bolgár Legfelsőbb Bíróság ismét az alternatív szinódusnak ad igazat.

Az alternatívokra a fő csapást azonban egy politikai esemény hozza: amikor a volt bolgár cár II. Szimeon 2001-ben visszatér a bolgár politikai életbe, egyértelműen Makszim oldalára áll, az alternatívokat ignorálja. Amikor 2001 júniusában leteszi a korm,ányfői esküt, ezt Makszim jelenlétében teszi, a második szinódustól nem hívva meg senkit.

2002-ben a Szimeon vezette kormány hivatalosan elismerte a Makszim-féle vezetást.

2002-ben újabb csapás az alternatívokra: II. János Pál római pápa Bulgáriába látogat, s csak Makszimékkal találkozik, az alternatív küldöttséget nem fogadja.

2003-ban új egyházügyi törvény születik, mely szerint a Bolgár Ortodox Egyház ügyében nem illetékes a normál cégbíróság, azaz nem lehet ezentúl a bíráságon megtámadni a képviseletét. Azóta csak a többi vallási felekezet esetében van bírósági bejegyzés.

Az alternatívok külföldön próbálnak küzdeni, az európai intézményeknél. Először sikeresek, az Emberi Jogok Európai Bírósága az alternatívoknak ad igazat, a határozatot azonban nem teljesítik Bulgáriában. A következő évben ismét az Emberi Jogok Európai Bíróságára kerül az ügy, ekkor a kanonikus Szinódus nyer.

Az altarnatív szinódus 2010 májusában feloszlatja magát, a tagok visszatérnek a hivatalos egyházhoz. Az altarnatív papok zöme szintén ezt teszi, 2012-re nem marad senki, aki ne lenne a hivatalos egyházban. Pár ellenkező egyszerűen elhagyja a papságot, egy püspök meg átment a Milánói Egyházba, mely egy kb. ezer főt tömörítő szakadár ortodox csoport.

2012-ben 98 évesen meghal Makszim pátriárka. Utódja Neofit érsek, aki az egyházszakadás alatt végig Makszim táborában volt.

S mi lett a legelső kezdeményezővel, Hrisztofor atyával. Annyira radikalizálódott, hogy 1995-ban még az alternatívok is szakítanak vele. Ezután saját egyházat alapít, de ez még a legkeményebb "demokratáknak" is túlzásnak tűnik, így 10 főnél többet nem tud megnyerni magának. Végül 1995-ben felhagy az egésszel, s az USA-ba vándorol. Miután ott képtelen beilleszkedni, 6 évig munkanélküli, 2001-ben hazatér. Végül beiratkozik PhD képzésre, eredeti szakmája szerint, kvantumfizikából doktorál. Jelenleg 76 éves nyugdíjas.

A német ferencista Helmut "püspök" gondolatmenete érdekes, figyelemre méltó. Persze semmi köze a kereszténységhez, de érdemes figyelmesen tanulmányozni. Pl. már azért is, mert ha a mostani római pápa irányzata tartósan berendezkedik a Vatikánban, akkor 20 év múlva ez lesz a hivatalos katolikus dogma.

Jósolni nem mernék persze. Én adnék azért esélyt arra is, hogy a katolicizmus megbirkózik a patagónia-szivárványos veszedelemmel, a mosolygós sátánizmussal. Ferenc római ellenpápa ugyanis olyan, mint Alexander Dubček, csak ő nem az emberarcú kommunizmust, hanem az emberarcú sátánizmust képviseli.

Viszont ismerek azért elég sok katolikus hívőt, akik mind tisztességes emberek és gyűlölik Sátán Buenos Aires-i rendkívüli - rendkívül gusztustalan - követét, Szivárványbaszó Ferit. Szóval talán még nem késő a katolicizmus számára.

Persze a másik opció se zárható ki: a katolicizmus elindul az anglikanizmus útján, s lassan progresszívista újprotestáns szekta lesz belőle. Minden ünnepen szivárványos lobogók lengenek majd a templomokon, ott nyíltan homokos papok esketnek meg azonos neműeket egymással és háziállatokkal, a Biblia be lesz tiltva, s minden krisztusi tanítás meg át lesz értelmezve az ellenkezőjére.

De lássuk a beteg agyú álpüspök halandzsázását!

Egyrészt tesz egy alaptalan politikai nyiltkozatot: "Az egyháznak is őrködnie kell a demokrácia alapértékei felett." - nos, nem kell. Az Egyház nem politikai szervezet, s számára lényegtelen, hogy mi a társadalmi berendezkedés. Őrködnie meg végképp nem kell egy vagy más politikai eszme felett.

"Azonos nemű emberek egymás iránti vonzalma nem rendellenes, hanem az emberi szexualitás egyik lehetséges változata." - mondja továbbá a sátánista mitugrász. De ha így van, akkor minek létezik egyáltalán szexuális etika?

Majd rátesz még egy lapáttal: "Az evangélium legfőbb értéke a másik ember szeretete és elfogadása – olyannak, amilyen.". Nos, ha ez így van, akkor nemcsak szexuális etikára nincs szükség, se semmilyen etikára. Hiszen mindenki csinál amit akar, ezt pedig mindenki más szeretettel elfogadja.

Minek van az egész krisztusi tanítás, melynek nagyjából 90+ %-a arról szól, mi a helyes és mi a helytelen magatartás.

Tulajdonképpen mi is lenne a keresztény élet az ilyen helmutok szerint? Összegyűlnek a haverok a kocsmában, jót beszélgetnek, majd hazamennek?

A legmegdöbbentöbb gondolat viszont mégis csak ez: "A valóság nem mehet szembe Istennel, és Isten sem mehet szembe a valósággal. Ennek a hittételnek az igazságáról mélyen meg vagyok győződve. Olyan Istenben hiszünk, aki testet öltött ebben a világban, elfogadta a mi emberi mivoltunkat.". Ez nagyjából gnoszticizmus, nem kereszténység. A kereszténység szerint ugyanis a valóság Isten teremtése, tőle függő entitás, az embert pedig Isten nem "elfogadta", hanem megteremtette.

Előjön persze a demagóg ateista Gailei-érv is, kicsit más alakban: "De gondoljunk csak a kopernikuszi fordulat példájára. Mennyi ideig tartott az egyháznak Kopernikusz felfedezése után, hogy belássa, nem a Föld, hanem a Nap van a naprendszer középpontjában? Mennyire félt attól, hogy ez megingathatja a bibliai teremtéstörténetet? De csak elfogadta, hogy az emberi elme által feltárt valóság nem mondhat ellent a hitnek.". A gond az, hogy:

• egyrészt nem valóságfeltárás az, hogy milyen erkölcsi alapon állunk, ez tudatos döntés kérdése,
• másrészt, a csillagászati tudományos tételek mivoltának semmi köze a filozófiai alapokhoz.

"Emberek bármilyennemű üldözése alapvetően szembenáll az evangélium szellemiségével." - mondja még a náci származású nyomorult. Nyilván ez alól kivétel az az eset, ha az emberek nem azt csinálják és gondoljuk, amit a helmutok akarnak. Ha meg az egész gondolatot komolyan vesszük, akkor ez antiszociális álláspont, hiszen minden társadalom azon alapszik, hogy vannak szabályok, s ezeket a legitím erőszakszerv megvédi, többek között a szabálysértők üldözésével.

Ráadásul az elején éppen ő mondta, óvni kell a demokráciát, nyilván annak ellenségeivel szemben. Azaz üldözni kell őket. Tehát nem szeretni és elfogadni kell őket??? Pár percen belül inkoherencia.

Reménytelen eset ez a kis németke. A baj csak az, hogy a fajtája nagy hatalommal rendelkezik, s sokakat megtéveszt.

Élmény, amikor a ballib újságíróhoz képest a ballib megmondóember mérsékeltnek tűnik. De ez van ebben a beszélgetésben.

Para-Kovács nem tud levegőt se venni a felháborodástól: hogyan engedhetik (kik?), hogy megjelenhessenek oroszpárti álláspontok. Krekó meg igyekszik árnyalni, megmagyaráz egyébként banális dolgokat. Para meg láthatóan már szinte kezdi fideszesnek hinni Krekót, miért ilyen mérsékelt.

Egyébként ez a titka a teljes ballib csődnek. A ballib törzszavazók kicsiny táborának kénytelen politizálni minden ballib politikus, mert az egész ballib tábor buborékban él, gyakorlatilag nem jut külső információhoz, sőt büszke rá, hogy a ballib médiákon kívül más nem követ. A ballib médiákban pedig fanatikus emberek dolgoznak, pont ilyen Para-félék.

Aztán a ballib politikus vagy alkalmazkodik vagy villámgyorsan eretnek lesz. Utóbbi esetben pedig "fideszes ügynök" lesz belőle a ballib tábor számára, amivel vége is a karrierjének.

Szóval gyakorlatilag pár tucat fanatikus ballib újságíróhoz alkalmazkodik a teljes ballib politikai spektrum.

Jó példa: az MSZP új díszéhező társelnöke. Enyhébben, de tulajdonképpen azt próbálgatja amit pár éve Botka: pedzegeti, hogy talán mégse pár aranykalitkában élő belpesti megmondóember számára kellene politizálni, hanem esetleg érdemes az emberek igényeit is időnként figyelembe venni.

S már le is csapott rá a szent ballib harag. Komjáthi Imre ugyanis szent tabut sértett: nagyon finoman, nagyon udvariasan, de kritikával illette Hadházit, óvatosan megemlítve, Hadházi kb. 4-5 ezer embert érdeklő mániái talán mégse recept a sikerre. Pedig Hadházi ma a ballib törzs élő szentje, kb. Árpi bácsi reinkarnációja: ahogy nem szabaad igazat mondani "Árpi bácsiról", úgy a teljesen valóságszakadt Hadháziról se.

A Fidesz nagy könnyebbsége, hogy a ballib tábor ennyire balek.

A legnépszerűbb tudatlan liberális érv a cölibátusra: az Egyház kapzsi, s ha nincs gyerek, akkor a pap vagyona az Egyházra száll.

Na most, ez 2 okból is baromság:

• egyrészt a pap által kezelt egyházi vagyon az Egyházé, nem az övé, azaz azt nem örökli senki, mint ahogy a villamost se örökli a villamamosvezető gyereke,
• másrészt a pap személyes vagyona nem száll az Egyházra, ezt igenis öröklik az örökösei, örökösök pedig nem csak a meghalt személy gyerekei lehetnek.

A cölibátus egyetlen oka: a papnak ne legyenek családi problémái, élhessenek teljesen a hivatásának.

A dolog negatív oldala persze az, hogy nagyon kevés ember képes teljesen a hivatásának élni, s szinte mindenki akar családot.

A korai Egyházban kialakult: legyen kétféle pap, "fehér" és "fekete", az előbbi a világi pap, aki házas, családos ember, az utóbbi meg a világtól elvonult, cölibátusban élő ember.

A katolicizmus a XI. században megszüntette a "fehér" papságot, azóta náluk általánosan kötelező a cölibátus. Viszont ez a katolicizmusban is csak a latin rítusra igaz, a többire nem (jelenleg a katolicizmus 95 %-a latin rítusú).

Az ortodoxia megmaradt az eredeti megoldásnál: "fehér" és "fekete" papság.

Az ortodoxiában szinte kötelező elvárás. hogy a pap válasszon, s ha nem akar családot, akkor ne akarjon világi pap lenni. Történelmileg ennek az az oka, hogy a pap felesége hagyományosan egyházközségi gondnok, házvezető szerepet lát el, amiért nem kap fizetést, a férje tartja el őt.

Jelenleg az ortodoxiában szinte csak idős világi papoknál fordul elő, hogy nincs feleségük: mert az meghalt.

Persze lehet érvelni a cölibátus mellett és ellen is.

Ami biztos: teljesen abszurd, hogy valaki egy szervezet tagja lesz, majd utólag elkezd küzdeni a vállalt követelmények ellen.

Az aktuális magyar műbotrány kapcsán napokig ment a ballib eszmecsere.

Szerencsére a Soros Magyar Hangjának szerkesztősége megadta a végső választ: aki nem ballib, az nem újságíró.

Az újdonsült ballibek fő értéke, hogy nem kamuznak: ők nyíltan kimondják! Érthető, hiszen így igyekeznek leplezni "sötét" múltjukat.