Nagyjából 15 éve hagytam abba a rendszeres tv-nézést. Elsősorban a reklámok miatt. Aztán egy időben átmentem fizetős filmcsatornákra, majd azt is elhagytam a torrent hatására.

Azóta csak célzottan nézek tv-t, elsősorban közéleti műsorokat, időnként pedig kifejezett bemerülési céllal, szeretném néha ugyanis megtudni mi az éppen hivatalos tömegkultúra. Manapság a 3 legnépszerűbb műsortípus: a tehetségkutató, a konyhai műsor, s a vetélkedő.

Most a tehetségkutatóról írnék.

A tehetségkutató sok mindent csinál, de egy valamit semmiképpen: nem kutat tehetséget. Az ilyen műsorok győztesei gyorsabban merülnek a feledésbe, mint ahogy onnan előjöttek. S aki megmarad a nyilvánosságban, az pedig olyan szerepet kap ott, amihez nincs szükség semmilyen értelmes tehetségre.

Direkt belenéztem számtalan sok ország és média tehetségkutatójába, s mindenhol ugyanaz a recept. Íme a következő kötelező műfajelemeket találtam, kiválasztottam a legfontosabb 8-at:

• kell egy jó adag teljesen tehetségtelen versenyző, annyira tehetségtelen, hogy a néző azt mondhassa "ez még nálam is szarabb", ezek azok, akiken jókat lehet röhögni, ezt a zsűri is jelzi azzal, hogy az ilyeneket durván megalázza,
• a műsorban mindenki "megismételhetetlem egyéniség", a zsűri is, a versenyzők is, a nézők is, ez liberálisul azt jelenti: mindenki tök egyforma, esetleg az egyik balra hordja a sapkáját, a másik jobbra, az egyik befesti a bal fülét lilára, a másik pedig nyakláncként egy kólásüveget visel,
• nagyon fontos a szociális érzékenység, ez azt jelenti, legalább az egyik versenyző tegnap még egy szemétdombon éhezett, ott kóbor macskákkal harcolt eldobott ételért, ezt meg kell siratni, zokog az egész ország, a legjobb, ha az illető fogyatékos is, pl. hiányzik az egyik lába és Dawn-kóros, így fokozható a zokogás,
• a nemlétező dráma nem engedhető meg, a versenyzők közt valamiféle személyes utálkozást kell mutatni, ami persze mindig heppienddel végződik: a végén a vesztesek önfeledten gratulálnak a győztesnek,
• fekete-fehér minden: a versenyző értékelése vagy "alkalmatlan" vagy "te már most sztár vagy",
• alapvető az érzelmi túlfűtöttség, de a szakmaiság is, így a zsűriben kell 1 tapsikoló típus és 1 komoran hallgató típus is,
• minden műsorba kell egy hihetetlen tehetség, akire világkarrier vár (aztán gyorsan is lesz felejtve),
• az ellenzéket be kell építeni az adásba, azaz mindig be kell engedni egy olyan embert is, aki látványosan nem tartja be a műfaj szabályait.

A tehetségkutató egyfajta fordított dramatizált dokumentumfilm. A dramatizált dokumentumfilm azt jelenti, valós történések bemutatása céljából kitalálnak mellékes körülményeket, szereplőket, részleteket, melyek célja azonban csupán valós események színesebb, érthetőbb bemutatása. Ezzel szemben a tehetségkutatóban valós mellékszereplők, részletek szerepelnek egy valóságban nem létező történés bemutatásának céljából.

A munkavállaló alárendelt viszonyban van a munkáltatójával szemben, hiszen eleve ezért lett alkalmazva: teljesítsen egy adott feladatot a munkáltató nevében, a munkáltató érdekében, a munkáltató szabályai alapján. Ami a munkaviszonyt illeti, nem lehet szó se demokráciáról, se szólásszabadságról: ha aláírom a munkaszerződést, akkor vállalom a kötöttségeket.

Ha mondjuk csempéző vagyok, nem mondhatom azt a munkaadónak, hogy én nem a kapott anyaggal dolgozom, nem a megadott módszer szerint, mert nekem jobb ötletem van, akkor is alkalmaznom kell a munkadó előírásait, ha azokat egyébként rosszaknak tartom, s a magánéletemben egész másképp csepézek ki egy fürdőszobát.

Azt se tehetem meg, hogy mindenkinek elmondom, milyen hülye a munkaadóm, hogy ilyen buta utasításokat ad. S mondjuk a Facebookre se posztolhatom ki ezt. Miért? Mert ezzel megsérteném a munkaviszonyban meglévő bizalmi elemet. Sok munkaszerződésben explicit módon benne is van a belső infók megosztásának tilalma.

De mi a helyzet, ha szabadidőmben - vagy akár munkaidőm szünetében - véleményt nyilvánítok, élek szólásszabadságommal, esetleg élek gyülekezési jogommal, felszólalok, cikket írok, stb. olyasmiről, ami nincs kapcsolatban a munkáltatómmal?

Ha állásom olyan, hogy képviselem a munkáltatómat, azaz vezető beosztásban vagyok, akkor bizony szűkül a szabadságom. Tegyük fel egy dohányforgalmazó cégben vagyok vezető beosztásban, szabadidőmben meg a dohányzás ártalmai ellen küzdök - közvetve, de sértem a cég érdekeit.

Mark Fisher Kapitalista realizmus c. könyvében leírja a Ratners Group esetét. A cég ékszerek készítésével és forgalmazásával foglalkozott. Olcsó árai miatt hatalmas sikert ért el a cég. Aztán egy nap, 1991-ben a cég főrészvényese és igazgatója Gerald Ratner egy nyilvános beszédében a cége termékeit vacaknak minősítette, többek közt megjegyezve, hogy az egyik fülbevalójuk olcsóbb, mint egy garnélarákos szendvics. Ezzel csupán az igazságot mondta kit, amit eddig is tudott mindenki, de így, a cég igazgatójának szájából ez sokkhatást okozott: pár hét alatt a Ratners márka összeomlott.

Pedig itt csak egy ismert tény lett kimondva, de mi lenne, ha valaki, egy cég felelős embere egyenesen kritikát hangoztatna?

De vegyünk olyat, ahol közvetve se sérül a cég érdeke. Mert a legtöbb eset ilyen. S mi van, a politikai véleménnyel?

Ami történni szokott manapság nyugaton: adott egy cég, adott egy alkalmazottja, mely megfogalmaz olyan politikai véleményt, mely az adott társadalom fősodrú véleményével ellentétes. Pl. az alkalmazott azt állítja, a "black lives matter" jelszó rasszizmus, tagadja az emberokozta klímaváltozást, vagy ellenzi az egyneműek házasságát, a homokosságot bűnnek tekinti. Mire jönnek különböző lobbista szervezetek, melyek követelik a cég vezetésétől: a "kirekesztő", "fasiszta", "rasszista", "gyűlöletkeltő" eszmékben hívő alkalmazottukat bocsássák el, ellenkező esetben úgy tekintik, a cég egyetért alkalmazottjával, ami miatt az egész cég ellen bojkott lesz kezdeményezve.

A következmény ilyenkor: a cég elbocsátja a dolgozót. Hiszen a cég számára kisebb kár egy esetleg jó dolgozó alkalmazott elküldése, mint egy bojkott hatása.

De valóban itt arról van szó, hogy a munkáltató elnyomja a munkaválallót jogaiban? Szerintem ez abszolút téves értelmezés.

Az esetek 99,9 %-ában a munkáltató egyetlen célja a nyereség. Nagyon ritka az olyan munkáltató, melynél valamilyen ideológiai meggyőződés a profit felett áll.

Tehát szerintem itt inkább arról van szó, hogy az éppen többségi álláspontok ellen fellépni veszélyes mulatság, mert üldözés, kiközösítés, megvetés, elehetetlenítés lehet belőle.

Mi a megoldás? Egyetlen dolog: még többet hangoztatni a "helytelen" véleményeket, mert ezzel azok terjednek, így az említett típusú bojkottoknak se lesz majd akkora elrettentő hatása.

Szerencsére a ballibek ismét bebizonyították, hogy képtelenek kampányt felépíteni.

A múlt heti Szájer-botrány gyors lecsengéséért a legtöbbet ismét a ballibek tették. Ugyanez történt, mint ami a fanatikus ballib törzsszavazó hozzáállása minden egyes tüntetéshez: arra számít, hogy most aztán megdől a kormány, majd amikor mégse, elkezdi saját tüntetését szidni, így még a tüntetés kis hasznát is lenullázza.

Az egészből, mely alkalmas lett volna egy közepesen hatásos Fidesz elleni kampányra is akár, most az jött le: a homofóbia elleni harcot szívügyüknek tartó ballibek még ebben is következetesek, hiszen azonnal buzizni kezdenek, amint ebben a legkisebb politikai hasznot látják.

A legnépszerűbb ballib reakció: íme, akkor a hatályos alkotmány nem keresztény, hiszen fő szerzője Szájer. El is kezdtek "Szájer-alaptörvényről", sőt "buzulmányról" beszélni.

Dehát mit is mondanak ki ezzel implicit módon? Hogy az alkotmányt nem a tartalma minősíti, hanem a szerzője. Azaz ha egy homokos bármit tesz, bármit létrehoz, az a dolog homokossággal fertőzött lesz, még akkor is, ha semmi köze a homokossághoz. A homokosság tehát egy szörnyű fertőzés. Na most, ilyet keresztény homofób sose mond, pl. a homokos Csajkovszkij műveiről még a legkeményebb keresztény homofób se állítja, hogy azok propagálják a homokosságot. A ballibek viszont most gyakorlatilag ezt mondják. Vicces...

Szóval a ballibek szerencsére sose tanulnak és sose felejtenek. Pedig a Borkai-ügynél már volt egy esélyük, amit szintén elrontottak. Ha én ballib PR-ember lennék, nem a kurvázásra és a a kábítószerre koncentráltam volna, hiszen az utóbbi fikció, az előbbi pedig vagvágány (a ballib narratíva az volt, hogy Horvátországban a prostitúció illegális, így most majd börtönbe kerül Borkai, ami a kisgyerekek számára is világos marhaság). Majd jött a hajókázás állítólagos milliárdos költsége, ami ismét marhaság (aztán ezt a vesztes kártyát még egyszer megjátszották Szíjjártó ellen). Miközben lehetett volna a kevésbé drámai, de valós ügyet elővenni: keresztény ember megcsalja a feleségét, csak hát ez túl kevésnek, túl lagymatagnak tűnt.

Alapvető PR-szabály: a PR nem kereskedés, azaz nem az a módszer, hogy direkt túl sokat mondok, amiből vissza tudok aztán venni, hanem éppen ellenkezőleg, kicsit mondok, majd nagyobbat, de sose túlzok, ugyanis itt a nagyotmondás az ellenfelet segíti. Az átlagember reakciója a nyilvánvaló hazugságra: ha ez nem igaz, akkor talán a többi se az, azaz a nagyotmondás az ellenfél tényleges hibájáról is kételyt kelt.

Az eredmény: a saját hívek jót mulatnak, az ellenfél hívei összezárnak, a meggyőzendő semlegesek pedig legyintenek.

Kevés ország van Európában, ahol a baloldal/jobboldal ellentét teljesen másodlagos, mert van egy nála fontosabb megosztó szempont. Az egyik ilyen ország persze Magyarország a népi/urbánus ellentéttel. De most arról az országról írnék, ahol ez a megosztás még a magyarnál is fontosabb: ez Oroszország.

Ami magyarul a népi az oroszul a szlav(jan)ofil, ami pedig magyarul az urbánus az oroszul a zapadnyik, szó szerinti fordításban "szlávbarát" és "nyugatos".

A kettő közti ellentét nagyon röviden:

• A zapadnyik irányzat alapvető kiindulópontja folyamatosan, már mnegjelenése - a XIX. sz. eleje - óta, hogy Oroszország iszonyúan le van maradva, aminek ok elavult társadalmi rendje, így át kell venni a modern nyugati modelleket. Abban, hogy konkrét mely nyugati modellt, eltérések voltak: voltak akik a radikálisabb francia-angol modellt akarták, mások a mérsékeltebb németet, később az irányzatban az alkotmányos monarchia híveitől a szocializmus híveiig mindenféle volt.
• A szlav(jan)ofil irányzat - mely szintén a XIX. sz. elején indult - kiinduló pontja pont az ellenkezője: Oroszország sikeres civilizációs modell, míg a nyugat válságban van. Itt is voltak persze alirányzatok: a radikálisok szerint Oroszországnak szerepe van az egész világban, a saját rendjét terjeszteni köteles, a mérsékeltek szerint Oroszországnak nincs ilyen missziós kötelessége, csak el kell határolódnia a káros nyugati modellektől.

Egy tipikus példa az ellentétre: a jobbágyság. A jobbágyság eltörlése (1861-1892 között lépésenként történt) előtt vita folyt, mi a teendő az orosz jobbágyokkal. A zapadnyik irányzat szerint a nyugat-európai modell követendő, azaz legyen kapitalizmus a falvakban, alakuljanak ki a sikeres jobbágyokból parasztpolgárok és a sikertelenekből mezőgazdasági bérmunkások. A szlavofil irányzat szerint viszont a paraszti közösség pozitív orosz hagyomány, független a feudalizmustól, így csak a földesúr hatalma szüntetendő meg a közösség felett, de maga a jobbágyközösség fenntartandó, mert a kapitalizmus bevezetése a falura szétrombolná Oroszországot, annak összetartó társadalmát.

Természetesen a szlavofil irányzat mindig sokkal erősebb volt, még a zapadnyik irányzatok győzelme is lassan elvesztette nyugatos jellegét, az mindig enyhült.

Valójában a zapadnyik irányzat kezdete a gyakorlatban még az eszme megfogalmazása előtti, ez I. Pjotr (Péter) cár uralma (1682-1725), a zapadnyikok mindig rá hivatkoznak mint a nyugati minták első nagy követőjére. Persze a szlavofil oldal is elismeri Péter érdemeit, de jellemzően a külpolitikában, hiszen Péter volt az, aki képes lett először a történelemben nagyhatalmat csinálni Oroszországból (Oroszország és szövetségesei győztek Svédország és szövetségesei felett 1721-ben, s Svédország megszűnt nagyhatalom lenni, ezzel elhárult az Oroszország nyugati határait leginkább veszélyeztető svéd veszély).

Mindenképpen a nyugatos irányzat időszakának számít még az 1917-es, a kommunista hatalomátváteli időszak, s sokak szerint a kommunizmus is, legalábbis annak első szakasza, hiszen a marxizmus nyilvánvalóan egy nyugat-európai eszme. S természetesen a leghosszabb nyugatos időszak Oroszország történelmében a 15-éves Gorbacsov-Jelcin kor, amikoris az állam kifejezetten törekedett a nyugati minták lehető legteljesebb másolására.

Amit sose értenek a nyugatiak, hogyan is lehetséges Oroszországban az a jelenség, hogy harcos antikommunisták, szovjetellenes aktivisták, a szovjet kor alatt üldözött orosz értelmiségiek eljutnak oda, hogy Sztálint és általában a Szovjetúniót pozitívan értékelik. Miközben ezek az orosz emberek nem is változtatták meg időközben véleményüket! Pedig ez a látszólagos furcsaság azonnal érthetővé válik, ha megismerik a szlavofil-zapadnyik ellentétet.

Szeretnék felhozni 3 példát, egy élő embert és két már halottat.

Alekszandr Dugin (1962-) a legnagyobb ma élő orosz filozófus ellenzéki, rendszerkritikus, antikommunista disszidensként kezdte munkásságát a 80-as években. A Szovjetúnió összeomlása (mely orosz nézőpontból több évszázados orosz területek elvesztését és 15-20 millió orosz ember külföldre kerülését jelentette) hatására, pár év szélsőbbos kanyar után, sajátos orosz nacionalista eszméket fejlesztett ki, fő orosz nemzetpolitikai célnak az elvesztett volt szovjet területek visszaszerzését tekinti.

Nacionalizmusa azért sajátos, mert nem orosz etnikai alapú és nem keresztény alapú - az eurázsiai elmélete minden régióbeli nép egyenlőségét hirdeti, s a keresztény hagyomány mellett elismeri más vallások - különösen a iszlám - hagyományát és teljes létjogosultságát.

Dugin visszahozta az ismertségbe Lev Gumiljov (1912-1992) orosz történész - mellékesen: Anna Ahmatova világhírű orosz költőnő fia - marginálisnak számító sajátos történelemszemléletét, mely a szlavofil narratívát kiterjeszti az egész régióra, valamint az orosz nép kialakulását egészen más módon magyarázza. A "hivatalos" orosz nemzeteredet-tanítás szerint a mai Oroszország északnyugati részén lévő szláv törzsek viking uralkodókkal szervezték meg az orosz nemzetet a IX. században, ez terjeszkedni kezdett, majd idegen - mongol-tatár - uralom alá került a XIII. században, végül a XV. század végén felszabadult a mongol elnyomás alól, s ismét erősödni kezdett mind keleten, mind nyugaton. Ezzel szemben Gumiljov eleve többes eredetet állít, melyben a keleti szlávok és a finnugorok egyenrangú szerepet játszottak, a mongol-tatár uralmat pedig nem idegen elnyomásként, hanem pozitív nemzetépítő tényezőként, a népek szimbiózisaként tárgyalja. Innen az a koncepció, hogy Oroszország nem lehet és nem is kell, hogy legyen nyugati típusú nemzetállam, hanem közös értékeken alapuló birodalom, melyben az egyes népek egyszerre rendelkeznek saját kultúrával, de - mivel mind egy közös "regionális nép" tagjai is - van egy közös eurázsiai kultúra is, s ebben ugyanúgy részük van az ortodox keresztény oroszoknak, mint a különböző - többnyire muszlim vallású - türk, mongol, kaukázusi népeknek. Az elmélet szerint éppen ez adja Oroszország sajátos jellegét, míg a nyugati koncepció átvétele romba döntené az országot. Ez tehát egyfajta birodalmi régiós nacionalizmus, mely elveti mind a marxista internacionalizmust, mint a liberális eredetű nemzetállami nacionalizmust.

De visszatérve Duginra, hogyan is jött képbe a kommunista időszak mint pozitívum. Egyrészt szerinte máe Lenin csökkentette az I. Péter által megkezdett nyugati irányt, ennek jelképe, hogy az orosz főváros 200 év után ismét Moszva lett (1713-1918 között a főváros Szentpétervár volt), ezen kívül pedig az igazi pozitív szovjet vezér Sztálin, aki bár egy nyugati eszmére - a marxizmusra - hivatkozva, de mégis: megerősítette az országot, annak függetlenségét a nyugattól, meggátolta a liberalizmus bejövetelét, a "szovjet nép" koncepciója pedig egyfajta változata volt az "eurázsiai nép" fogalmának. Sztálin után viszont a szovjet rendszer omlásnak indult a buta, tehetségtelen, csak hatalomra éhes vczetés alatt, melynek mélypontja természetesen Gorbacsov, aki - éppen nyugatos eszméi miatt - tönkretette az országot, majd az immár összezsugorodott Oroszországban Jelcin folytatta ezt a rombolást.

Íme a koncepció tehát hogyan lehet antikommunistaként Sztálint - sőt az egész szovjet kort - pozitívan értékelni.

A másik példám Alekszandr Szolzsenyicin (1918-2008) a legnagyobb XX. századi orosz író. Őt nem igazán kell bemutatnom. A legnagyobb szerepet játszotta a szovjet propaganda hatásának rombolásában a 60-as, 70-es években. 1974-ben kiutasították a Szovjetúnióból, 1994-ben tért haza.

Amikor 1974-ben nyugatra került, nagy lelkesedéssel fogadták. Aztán a lelkesedés gyorsan elpárolgott, amikor kiderült, Szolzsenyicin cseppet se nyugatpárti, szovjetellenes kritikája és antikommunizmusa egyáltalán nem liberális alapú. Híres beszédében, amit a harvardi egyetemen 1978-ban tartott azt mondta: "Egész életemet egy kommunista rezsim alatt töltöttem el, s elmondhatom, hogy egy objektív jogi mérce nélküli társadalomban élni valóban szörnyű dolog. De egy olyan társadalomban se érdemes élni, melynek egyetlen mércéje a jog. Egy olyan társadalom, mely kizárólag a törvény betűjén alapul és soha nem törekszik magasabbra, nagyon ritkán képes élni az emberi képességek biztosította hatalmas előnyökkel.“.

Szolzsenyicin álláspontja hagyományosabb, mint Duginé. Ő részben helyesnek tartotta a Szovjetúnió összeomlását, az etnikailag idegen (értsd: nem szláv) régiók kiválását, azokat tehernek tekintette. Szolzsenyicin számára az egész szovjet kor negatívum, mert megszakított egy ígéretes, pozitív, szerves fejlődést, de mégis: a szovjet koron belül a legrombolóbb a kezdet és a vég volt (azaz Lenin és Gorbacsov), míg Sztálin a kisebbik rossz volt, az ő ideje alatt az ország erős volt és független.

S végül a leginkább explicit eset, még egy Alekszandr - egyébként véletlen, hogy 3 darab Alekszandrt választottam ki -, Alekszandr Zinovjev (1922-2006) világhírű orosz filozófus.

Antisztálinista kommunistaként indult, majd elvetette a kommunizmust egészében, 1976-ban kiutasították a Szovjetúnióból, majd nyugaton élve elkezdte kritizálni a nyugati orosz emigránsok egy részét, akik szerinte nem szovjetellenesek, hanem valójában oroszellenesek, gyorsan nyugaton is marginális lett a nyugat kritizálása miatt, majd a végső momentum a nyugat által imádott Gorbacsov elleni heves ellenkezése lett. Zinovjev Gorbacsovot és csapatát képmutató sarlátonoknak, hullarablóknak, gazembereknek, hazaárulóknak nevezte. A még radikálisabb reformereket, Jelcint és csapatát pedig sziplán analfabéta idiótáknak minősítettte. 1991-ben Zinovjev tragédiának nevezte, hogy a Gorbacsov elleni puccskísérlet nem lett sikeres.

Zinovjev nagyon gyorsan az orosz liberális értelmiség idoljából az orosz kommunista értelmiség hősévé lett, azon értelmiségé, mely Gorbacsovot hagyományos kommunista, sztálinista pozíciókból kritizálta. Zinovjev azt állította, a nyugat válságban van, s a nyugat alapvető intézményeit - piacgazdaság, parlamenti demokrácia - semmiképpen se szabad bevezetni Oroszországban, majd amikor ezek be lettek vezetve, az orosz rendszert "gyarmati demokráciának" nevezte, a liberális demokrácia szerinte ugyanis nem más, mint a nyugat gyarmatosító politikája a világ többi része erőforrásainak elrablására. A nyugati kultúrát "kultúra hiányának" nevezte, mellyel szembeállította a szovjet kultúrát. Sztálint és rendszerét úgy kezdte értékelni mint jelentős történelmi időszakot, melyben Oroszország képes volt magát megtartani független állapotban, a nyugat által nem alávetett államként, míg a reformerek pedig mindezt elárulták, pénzéhségből és butaságból átadták az országot nyugati megbízóiknak. Zinovjev a jelcini korban már az orosz kommunistákat támogatta.

A 90-es években az orosz politika élet kb. ez volt: domináns liberális nyugatpárti erők + 2 részre oszló ellenzék, egyik - nagyobb - fele kommunista szempontból kritizálta a hatalmat, a másik fele pedig nacionalista szempontból.

Putyint, amikor először megjelent a színen 1999-ben, Zinovjev nem tekintette hazaárulónak, sőt új jelenségnek mondta, de túlságosan lágynak, határozatlannak ítélte meg a nyugat elleni szembenállásban, az oroszországi nyugatpárti hatalmi struktúra likvidálásában. (Hozzá kell tenni, Putyin csak 2007-ben, azaz 1 évvel Zinovjev haléla után hirdette meg nyíltan a nyugat elleni ellenállás útját, lásd müncheni beszéd.) Zinovjev úgy halt meg, hogy pesszimista jövőre számított Oroszország tekintetében, azt állítva, hogy csak akkor lesz változás, amikor az orosz emberek lemondanak arról, hogy megfeleljenek a nyugati elvárásoknak, s felismerik, hogy a nyugati rendszer bevezetés Oroszországba Gorbacsov és Jelcin által nem más, mint az ország nyugat általi gyarmatosítása.

Van egy eleme a feminista eszmének, mely igaz. A feminizmus azt állítja, a szex alapvetően elnyomó viszony, melyben a férfi uralkodik a nő felett.

Na most, nyilván nem a szószerinti értelemről van, azaz hogy a hagyományos nemi közösülés póza azt jelenti, a nő alul van. Ez persze vicces megállapítás. Egyszer egy diák aranyköpés gyüjteményben olvastam: "a feminizmus azt jelenti, hogy a nő a férfi alatt fekszik". Nem, nem erre gondoltam.

Saját fiatalkori emlékeim, amikor elkezdtem művelni a szexet, igazolnak. Alapvetően miért volt jó a szex? Én három szempontra emlékszem:

• maga az állatias, biológiai ösztön, a magas fizikai következményeivel: nem részletezném, nem akarnék pornócikket írni, úgyis tudja mindenki, miről van szó,
• a tudat, hogy a lány az enyém, ez egyfajta büszkeség, íme, ez a lány velem van, nem mással, győzelemérzés a többi férfi "versenyzővel" szemben,
• s végül a birtoklás érzése, hiszen uralom a helyzetet és a nőt, egy időben arra kértem a barátnőmet, ne vegye le a szemüvegét szex alatt, hogy még jobban lássam a szemét közben.

Szóval e pontban a feministáknak igazuk van. A kérdés viszont a következtetés levonása: valóban rossz, hogy a férfi elnyomja a nőt a szexben? Szerintem ez egyszerűen a férfi elem és a női elem találkozásának szükséges, természetes része. Ez az elnyomás kölcsönösen pozitív, a nő ezt az elnyomást gondoskodásként éli meg.

Nemrégi cikkemben vázoltam a kereszténység különböző ágaiban a szabad akarat kérdését.

Joggal felmerül a kérdés, hogyan lehetséges, hogy a szabad akarat megléte és a liberális demokrácia sikere között miért van fordított arányosság. Hiszen elviuleg az lenne a logikus, hogy ahol a vallás a legnagyobb szabad akaratot feltételezi, ott van a legnagyobb esélye a sikerre az egyéni szabadságot központba helyező liberális demokráciának!

De ez mégsincs így. Az Isten előtti szabad akarat tekintetében nagyjából ez a helyzet:

• az ortodoxia szerint az egyén szabad akarata teljes,
• a katolicizmus szerint az egyén szabad akarata nagy mértékben megvan,
• a protestantizmus kétféle álláspontja:
  • mérsékeltebb (lutheránus) – az egyén szabad akarata nagyban korlátozott,
  • radikálisabb (kálvinista) - az egyén szabad akarata nem létezik.

S ki tagadná, hogy a liberális demokrácia protestáns gyökerű? Vagy azt, hogy ott a legsikeresebb, ahol a gyökerek protestánsak, s ezen belül is, ahol kálvinisták? A katolikus világban a liberalizmus jóval gyengébb, s az ortodox államokban pedig egyenesen marginális.

A megoldás a vallási koncepció politikai következménye. A következő pontokat látom:

• a szabad akarat hiánya tudatának pozitív következménye, hogy az egyének egyformán fontosnak érzik magukat, bárhol is legyenek a társadalomban, hiszen végülis Isten döntött az emberek helyett, ez mindenképpen alapja egy harmonikus társadalomnak,
• a szabad akarat hiánya tudatának másik, ezzel összefüggő következménye, hogy az egyén nem akarja a kereteket felborítani, ha nem azokon belül akar haladni, s akár sikeres, akár nem, ezt nem tekinti igazságtalanságnak,
• a szabad akarat hiányának tudata ad egy olyan stabilizáló tényezőt is, hogy a gazdagság érdemnek számít, melyet a gazdag ember jogosan ért el, a szegény ember irigysége pedig abban fejeződik ki, hogy utánozni igyekszik a gazdag embert,
• a teljes szabad akarat tudata viszont ellenkezőleg, képes destabilizálni, ha a társadalmi rend nem harmonikus, hiszen mindenki aki alul van égbekiáltó igazságtalanságként éli meg helyzetét, mivel nem isteniakarata, hogy a dolgok így alakultak,
• a liberális demokrácia egyik alapértéke, a gazdasági szabadság a szabad akarat fényében így oda vezet, hogy aki gazdag, az gazember, nem leleményes vállalkozó, a sok pénz, a nagy vagyon, az "bűzlik",
• a szabad akaratú ember folyton azt érzi, lehetne minden más minden egyes pillanatban - ezt Mikes György angol-magyar humorista írta meg a legtalálóbban, nem szó szerint idézem: "a bonyolult orosz lélek - ül az orosz ember a fa alatt és arra gondol, mi lenne, ha most egy másik fa alatt ülne, majd eszébe jut, hogy ha a másik fa alatt ülne, akkor azon gondolkodna, hogy miért nem e fa alatt ül, s erre a gondolatra az orosz zokogni kezd".

A lényeg: a liberális demokrácia nem egyeztethető a vallási értelemben vett szabad akarattal. Nem véletlen, hogy a liberális demokrácia együtt jár a vallástérvesztésével. Ezt az elméletemet azonban egy adat megzavarja: egy ország, az USA ugyanis példa egyszerre a sikeres liberális demokráciára és a vallás nagyfokú társadalmi szerepére.

Budapest egyik kerületében olyan szobrot akarnak állítani, amilyen még az USA-ban sincs.

A nyugatmajmolás általános magatartás volt egész Kelet-Európában a rendszerváltozás során. Akkor kezdett alább maradni, amikor kiderült: nem működik. A nagy nyugati cégek döbbentek erre rá először, amikor csodálkozva észrevették: ha egy az egyben leadják nyugati reklámjaikat, azok sok esetben nem működnek, mert más a környezet.

Legendás példája ennek egy német kávégyártó cég rossz teljesítménye a 90-es évek elején, amiről kiderült, az ok a cég saját reklámja. Ugyanis Magyarországon is egy az egyben leadták a németországi reklámot, szimplán lefordítva. Dehát mi volt a reklámban: mosolygós fasiszta kirekesztő család (értsd: férj, feleség, 2 gyerek) ül a konyhában és boldogan issza nagy fehér bögrékből a párolgó kávét. Na most, a magyar enber kis csészékből issza a kávét, ez erős kávé, így gyerekeknek eleve nem szokás adni. A magyar ember meg gyorsan levonta a következtetést: a német cég terméke nem igazi kávé.

S elkezdtek a nyugati cégek lokalizált reklámokat készíteni: vagy eleve újakat készíteni, vagy a nyugati reklámokat átcsinálni, ha problémásak. Így például a világ egyetlen országa Magyarország, ahol a Szaridont Saridonnak hívják. Egészen odáig menve, hogy a boldogan kólát ivó párokkal reklámozó pár évvel ezelőtti Coca-Cola reklám oroszországi verziójából hiányzik a homokos pár: az eredetiben 5 boldog pár volt bemutatva, 4 normális, s 1 darab, mely két szakállas fiatalemberből áll, de az orosz Coca-Cola ez utóbbit kivágta.

A magyar ballibaizmus azonban még a 90-es évek elején tart. Már egyszer képesek voltak idén tavasszal BLM-tüntetést szervezni Budapesten, miközben Magyarországon még soha senki se számolt be négerek elleni rasszista alapú rendőri erőszakról.

Most azonban a Ferencváros vezetése határozott: túl kevés a tüntetés, egyenesen szobrot kell állítani a tüntetésnek! Ez valószínűleg eddig még a BLM mozgalom legfanatikusabb tagjainak se jutott eszébe, de a magyar ballibbantak szeretnének rajtuk is túl tenni.

Bayer Zsolt azt ígéri, le lesz rombolva a szobor. Hiba. Meg kell hagyni örökre a ballib hülyeség emlékműveként.

Három fontos műszaki forradalom zajlott le az emberiség történetében eddig a gondolatok továbbadásában.

Az első az írás feltalálása. Amiről pl. Platón rossz véleménnyel volt, megjegyezve, hogy több benne a negatívum, mint a pozitívum.

Egyébként az írást feltalálásakor nem is gondolatok átadására kezdték használni. A nagy ásatásoknál mindig visszatérő momentum, hogy amikor a kutatók írásos feljegyzésekre bukkannak, abban reménykednek, az valami történelmi leírás vagy vallásos irodalom lesz, aztán kiderül: szimpla raktári összeírások, adóügyi listák. Ugyanis az írás erre lett kitalálva: adminisztrálásra. Az már későbbi történet, hogy alkalmazták másra is.

Az írás azonban évezredekig bonyolult és drága dolog maradt. Amit nem másoltak át, az megsemmisült, a másolás pedig csakis kézi erővel zajlott, így nagyon drága mulatság volt. A gazdagoknak se volt több pár könyvnél.

A könyvnyomtatás feltalálása a XV. században drasztikusan lecsökkentette a könyvek árát. A gazdagoknak immár többszáz kötetes könyvtáruk lett, de immár a középrétegeknek is lett kisebb könyvtáruk.

Ez így maradt fél évezredig. Az internet a XX. sz. végén hozta el az új kort. Immár ingyenes lett a másolás, az adattovábbítás pedig azonnali. A hozzáférés pedig szinte ingyenes.

Nyilván minden változásnak voltak kárvallottjai. Az írás feltatálásával elveszett a szóbeliségből élők munkája, a könyvnyomtatással pedig megszűnt egy több évezredes szakma, a másolóság.

A mostani szakasz pedig súlyosan károsítja pl. a szerzői jogok birtokosait. Több ezer kötettel rendelkezem elektronikus formában, ennek kb. 10 % ingyenes legális tartalom, s kb. 0,1 %-a fizetős legális anyag. A maradék "illegális", nem fizettem meg a "könyvmásoló szerzetesek" nehéz munkáját, hanem letöltöttem valamelyik torrentoldalról vagy könyvgyűjtő honlapról. S amikor megveszek valamit legálisan, azt én magam töltöm fel aztán valahová. S természetesen sose kérek semmilyen anyagi ellenszolgáltatást könyvért, ez erkölcstelen lenne.

Nyilván a letűnt kor nyertesei utódvédharcokat folytatnak, igyekeznek tiltani, büntetni. S bár időnként nyernek, az esetek 99,9 %-ában vesztenek. A gondolatok áramlását ugyanis nem lehet profitérdekekből se leállítani.

A magyar rendszerváltozás eredményeképpen korábban sose látott szintre emelkedett a magyar polgárosodás.

A mai magyar társadalom a leggazdagabb az egész magyar társadalomtörténetben, megelőzve az eddigi két csúcspontot, a XIX. sz. 90-es éveit és a Kádár-korbeli 70-es éveket. A legkisebb a mélyszegénység, a legszélesebb a középosztály.

Természetesen nem a leggazdagabb nyugati magállamokkal kell összehasonlítást végezni, hanem saját magával.

A mai magyar társadalomban kb. 30 % a polgárság aránya, a maradékből 50 % a szegény és 20 % a mélyszegény.

A mélyszegények azonosak az osztályalattiakkal, ezek azok akinek a puszta megélhetés is gondot okoz. Ez azt jelenti: van lakása ugyan és nem éhezik ugyan, de a lakása olyan alacsony szintű és étkezése olyan rossz minőségű, hogy az nem ad lehetőséget az egészséges létezésre, a legkisebb plusz kiadás is csődöt okoz, s így is folyamatosan tartozik valakinek.

A szegény pedig az, akinek biológiai minimuma biztosított, de a társadalmi minimumot nem éri el. Jellemzően van egészségre nem káros lakása, az be van rendezve nem új, de még jól működő berendezésekkel, többéves kocsija van, de mindennek fenntartására elmegy teljes jövedelme. Nagy nehézségekkel képes spórolni, ha valamilyen rendkívüli kiadás jelentkezik.

Ez eddig a társadalom 70 %-a, ezek nyilvánvalóan nem polgárok. A polgári létnek ugyanis alapfeltétele legalább a biztos megélhetés, a társadalmi minimum elérésével.

A magyar polgárság döntő része nyilván a kispolgárság. Ezek azok, akik elegendő jövedelemmel rendelkezik magasabb életszínvonal biztosítására, de jelentős megtakarításuk nincs, azaz a jövedelemforrás megszűnésével gyorsan kizuhannának a polgárságból. Ez a réteg képes kulturális javakra költeni, utazni, modernebb háztartási gépekre cserélni a régieket, miután azok elavultak, képes új kocsit venni (hitelre), nem okoz csődöt egy nagyobb hirtelen kiadás, s néha-néha megengedhet magának kisebb luxust is, mondjuk utazást egzotikus nyaralóhelyre tízévenként.

A polgárság kétharmada ilyen kispolgár, a maradékból a nagy többség középpolgár, míg a nagypolgárság talán 1 % lehet.

Az egyes polgári rétegek között drasztikus eltérések vannak természetesen. A kispolgár képes eltartani egyetemista gyermekét, előtte nem volt gond a gimnazista gyerek különórákra járatása, míg a nagypolgár képes tandíjat fizetni neki egy nyugati elitegyetemen, s eleve valamilyen magas tandíjú magániskolában tanult a gyerek az egyetem előtt. Ahogy az se mindegy, hogy van egy tehermentes szerény lakásod, vagy több ingatlanod is van. Vagy - autókban gondolkodva - nem ugyanaz egy darab 4-éves Honda Accord a családban, vagy több kocsi, köztük egy új Volvo XC90.

Összegezve: 30 % polgárság, s ebből 10 % közép- és nagypolgár. Ez hatalmas arány minden korábbi korhoz képest.

De honnan lett ez a polgárság, mikor Kádár alatt nem létezett, ill. csak nagyon korlátozottan létezett a későkádári korban: lásd maszek zöldséges, lángossütős, műanyagfröccsöntő kisiparos.

Alapvetően a nagypolgárság eredete a kommunista nomenklatúra, annak is a technokrata része. Ezért is van az a sajátos jelenség, hogy míg nyugaton minél gazdagabb valaki, annál jobboldalibb, addig Magyarországon minél több a pénze valakinek, annál baloldalibb. (Most ne nézzük, hogy mennyire értelmes a baloldal/jobboldal szó, fogadjuk csak el, hogy itt a most ezeket a szavakat azok magyar értelmében használom, ahol baloldali = liberális és jobboldali = nacionalista.)

Az eredeti tőkefelhalmozás szerepét a proletárdiktatúra játszotta, mely gyakorlatilag a teljes gazdaságot kezében tartotta. A kész vagyont pedig szét tudták osztani saját maguk részére a rendszer végén a gazdasági hatalom birtokában lévő réteg tehetségesebb, ügyesebb tagjai. Ezek aztán vagy saját maguk lettek az új tőkések, vagy - s ez volt a jellemzőbb - a vagyont átjátszották nyugati rablóbefektetők kezében, cserébe topmenedzseri pozíciókért.

Lehetett volna ez másképp? Nem, nem lehetett. A tőke sikeres üzemeltetéséhez szaktudás kell és kapcsolati háló, ez csakis ennek a rétegnek volt a birtokában. Az alternatíva egy még rosszabb megoldás lehetett volna: a kommunista nomenklatúra kollektív megbüntetése, kizárása a gazdasági életből, de ez esetben még az is idegen kézbe került volna, ami egyébként hazai kézben maradt.

Jól jártunk, hogy a 90-es évek elején a jobboldal vesztett a gazdaságpolitikai politikát illetően, mert a jobboldal éppenhogy az idegen tőkét favorizálta, azzal az indokkal, hogy így kizárható a baloldali kötődésű új hazai tőkésosztály létrejövetele.

A legjobb persze az lett volna, ha az új tőkések többségében megtartották volna maguknak a lopott állami vagyont, nem adták volna át azt a nyugatnak, zsíros állásokért cserébe. Az orosz rendszerváltásban pontosan ez zajlott, de - azt hiszem - a magyar változatban erre semmi esély nem volt. Miért jobb ez? Mert amikor az orosz állam újra erős lett, a 2000-es években, képes volt a lopott vagyonra ismét kiterjeszteni kontrollját - ez sokkal-sokkal nehezebb lett volna, ha Oroszországban az idegen tőke dominált volna.

Mindezt azoknak mondom, akik éljenzik a polgárosodást. Az 1990-2010 közti magyar politika egyik buta rögeszméje volt a polgárosodás, s ebben nem csak a fősodrú pártok értettek egyet, hanem a "szélsőjobb" is, lásd MIÉP, Jobbik. Persze a fogalomba mindenki kicsit mást tett: a "baloldal" ez alatt éppen a volt kommunista technokrácia hatalmát értette, a "jobboldal" valamiféle égből lehulló magyar vállalkozókat, akik misztikus módon szellemei utódai a Horthy-rendszer alatti polgárságnak, a "szélsőjobb" meg valamilyen titokzatos falusi, a romlott város által nem fertőzött, parasztpolgárokat hallucinált. S mind a három elképzelés egyezett abban, hogy a polgár az valamiféle nagyon udvarias, nagyon művelt ember, mintakeveréke az értelmiséglinek és a vállalkozónak, nagyon szuverén egyéniség, a társadalom oszlopa.

De mi a valóság? A polgár a romlottság egyik bűzlő végterméke. Jobb esetben csak csicskás, rosszabb esetben csicskáztató.

Amikor a ballibek is tabukat döntögetnek, az jó jel. Még akkor is, ha ez csak a ballibek szélére igaz.

A Partizán műsort készített egy műsort a modern liberális pénzrendszer abszurditásairól. Nincs az adásban semmi különös egyébként, az érdeklődő számára közismert dolgokat mondanak el.

A hír mindebben valójában az, hogy egyáltalán felveti a témát egy liberális szerkesztőség, s nem úgy veti fel mint a laposföldológiát, azaz megnevettendő marhaságként.

Aki 30 évesnél fiatalabb, az most nem is érti miről beszélek. De aki idősebb, az érti mondandómat. Na most, ez a műsor még 10 éve is sarlatánságnak számított volna, 15 éve kódolt zsidózásnak, 25 éve meg egyenesen dühöngő nácifasiszta tombolásnak, s aláírásgyűjtés indult volna ellene, melyet Arató Andrástól Vásárhelyi Máriáig aláírt volna minden "mértékadó" értelmiségi. (A-tók ZS-ig akartam írni nevet, de nem jutott eszembe senki zs-betűs, bocs.) Esetleg lett volna egy jó kis tünti is a "barna eső" ellen.

Most meg egy olyan szervezet beszél erről, mely egyébként a ballib összefogás egyik fontos támasza. Szóval változnak az idők.

Bevallom én ezt pozitívan értékelem.

Milyen a szólásszabadság a liberális filmipar központjában?

A halivúdi filmiparban jelenleg kb. az a helyzet, mint Kádár alatt egy átlag munkahelyen volt: ha nem tetszik neked a párt politikája, meg van engedve, hogy kussolj, ebben az esetben nem kérik rajtad számon, miért nem tapsolsz. De ha karriert szeretnél, akkor együtt kell üvöltened a vezérekkel.

Persze, megpróbálhatsz ellenzéki lenni, azaz mást mondani, mint a Párt. Ez esetben - ha csak magánkörben teszed, pár kolléga előtt - megúszod a prémium megvonásával, nem kapsz beutalót a szakszervezeti üdülőbe, nem kapod meg azokat a kitüntetéseket, melyeket egyébként mindenki más megkap (pl. "kiváló dolgozó" plecsni).

De ha szisztematikusan mondasz ellent, akkor a vége a kirúgás lesz, s akkor mehetsz mondjuk valahová éjszakai portásnak vagy zöldségeshez árupakolónak, kicsivel is jobb munkahelyre soha többet nem vesznek fel sehol az országban.

Szóval Halivúdban ma olyan a szólásszabadság és a demokrácia, mint Kádár alatt: kb. nulla körüli.

Lehetsz tehetséges színész, sose kerül be az élvonalba, ha nem üvöltesz együtt a vezetőséggel. Ha viszont segget nyalsz, pont mint egy fiatal Kádár alatt, aki KISZ-karriert kezdett, akkor gyorsabban tudtál karriert építeni, mint bárki más.

Akad persze ember Halivúdban, aki előbb celeb lett, majd ellenzékivé vált. Kevés az bátor ember. Jellemzően az eredmény a teljes kitiltás. Lásd Mel Gibsont.

A Project Syndicate nevű lapban megjelent Soros cikke Orbánról, amire Orbán válaszolt, de a válasz nem lett lehozva.

Ilyen a liberális vita. Az alapelv: fasisztákkal nincs vita. Arról meg hát nem a liberálisok tehetnek, hogy rajtuk kívül mindenki más fasiszta...

A liberális ugyanis nem azért vitázik, mert eszmét akar cserélni. Hiszen az abszolút igazság már megvan - a liberálisok kezében -, nincs mit elemezgetni azon, a vita egyetlen célja, hogy a tudatlanokat - akik számára még nem tárult fel az igazság - felvilágosítsák az igazság letéteményesei.

A liberális azt se ismeri be, hogy az ő álláspontja egy lehetséges, jól indokolt hozzáállás. Ezt nem teheti meg soha, hiszen ezzel a liberalzmust lesüllyesztené az abszolút igazság szintjéről a lehetséges igazságok egyikévé.

A liberális nem vitázgat, hanem magyaráz. S mindenki más meg befogadja a racionális liberalizmust, az örök igazságot. Aki pedig mégse fogadja be, az vagy idióta vagy gonosz. Az előbbi orvosi eset, az utóbbi meg fasiszta, egyikkel se szabad törődni.

Ahogy ezt a méltánytalanul nagy írónak tartott Eszterházy Péter mondta: "egy bizonyos szint felett nem süllyedünk egy bizonyos szint alá" - s ők mindig a bizonyos szint felett vannak, s csakis ők dönthetik mi az a bizonyos szint, ameddig még le lehet süllyedni.

Na, pont ez undorító diktátorkodó szemtelenség az, amiből az emberek nem kérnek.

Azt mondja a római pápa: a migráció nem jelent fenyegetést a kereszténységre.

S ez teljesen igaz is. Az emberi történelemben eddig a migráció inkább segítette, mintsem veszélyeztette a kereszténységet.

Ahol a kereszténység jelentős civilizációs veszteséget szenvedett (Észak-Afrika és Nyugat-Ázsia), ott nem a bevándorlás miatt történt ez, hanem idegen hódítás miatt.

A kereszténységre ma a legnagyobb veszélyt a keresztény világ fejlett része jelenti, annak ateizmusa, hitehagyása. A keresztény világ szegényebb része ma sincs veszélyben, a keresztény Afrika, Kelet-Európa, a Fülöp-szk., Latin-Amerika nincs veszélyhelyzetben.

Persze, a római pápa hozzátehetné: ő maga a veszély része, s lám, ő se migráns.

Magyar szempontból egzotikus dolog két nyelv kölcsönös érthetősége. Nem létezik nyelv, mellyel a magyar kölcsönösen érthető lenne, semmilyen szinten. A magyar ember már annak is borzasztóan örül, ha egy idegen nyelvi szövegben egyes szavakat felismer.

Pedig a kölcsönös érthetőség gyakori jelenség a világban. Pl. az összes szláv nyelv alacsony szinten kölcsönösen érthető - az alacsony szint azt jelenti, beszélgetni ugyan nem lehet, de kis gondolkodással kikövetkeztethető, hogy miről van szó.

Vicces személyes élményem: 1998-ban egy budapesti bankban dolgoztam. Egyszer csak bejön egy lengyel turista, a bankkártyájával akadt gond, de kiderül: semmilyen nyelven nem tud, csak lengyelül. Végül én beszéltem vele, simán bolgárul szóltam hozzá, ő meg megörült, végre olyan nyelv, ami legalább távolian ismerősnek tűnik, s 10-15 perc lassú kommunikáció után sikerült is tisztázni az ügyét. A végén a kollágaim döbbenten néztek rám "te lengyelül is tudsz!", hiába magyaráztam, egy szót se beszélek lengyelül, ezt csak amolyan álszerénységnek vették.

Pedig sose tanultam lengyelül, nem foglalkoztam a lengyel nyelvvel, nem éltem lengyelek között, az egyetlen, aminek régen utána néztem, az a lengyel írás, azaz a lengyel betűk hogyan jelölik az egyes hangokat, pl. hogy az ę az nazális e, a sz az s, az ó az u, a ż az zs, a ź pedig lágy zs, stb. A valóságban amit értek lengyelül, azt azért értem, mert tudok bolgárul és oroszul, valamint tanultam egy keveset szerbül/horvátul és szlovénül.

Tesztelve lengyel "tudásomat", megnyitottam a legnagyobb lengyel közéleti lap, a Gazeta Wyborcza egyik cikkét találomra. A cikk címe tökéletesen érthető: Macron ogłosił odmrażanie Francji w trzech etapach. Lám hogyan értettem meg a címet:

• Macron - ez tulajdonnév, nincs mit elmélkedni rajta, eleve ott is van Macron fényképe,
• ogłosił - nyilvánvalóan az "o" igekötő, az oroszban és a bolgárban is létezik, valamilyen cselekvés megtörténését jelzi, az ł végződés meg valamilyen múlt idő, marad a głos, kiejtve kb, guosz, ami túlságosan hasonlít a szláv glasz gyökérre, ami oroszul golosz голос, bolgárul glasz глас (jelentése: hang), így leírva fel is ismerhető az ł betű miatt, szóval a szó jelentése kb. "kihangoztatta" lehet,
• odmrażanie - az od igekötő (bolgárul és oroszul ot от, szerbül meg od од), a nie végződés tupikus szláv igéből való névszóképző, a kérdés mi a mraża vagy mraż szó: gyanús, hogy ez mraz мраз, aminek jelentése fagy, szóval a teljes szó: fagytalanítás, kifagyasztás, felolvasztás,
• Francji - nyilván ez Franciaország, birtokos esetben, ahogy oroszul is lenne,
• w - v в, azaz -ban/-ben,
• trzech - kejtve tzseh, de az írás megint segít, ott a ma már nem ejtett r betű, s a végződés, ez nyilván tr-, azaz három, az -eh végződés meg azonos az orosz névszóragozás többes számú határozóesetével (-ех),
• etapach - ugyan az rag, a szó idegen, etap етап/этап, használatos bolgárul és oroszul is, jelentése időszak;

a végeredmény: Macron kihangoztatta Franciaország felolvasztását három időszakban, ezt magyarosítva: Macron bejelentette Franciaország három lépésben való felolvasztását, nyilván a felolvasztás átvitt értelem, hisz nem tudunk jégkorszakról Franciaországban, azaz bizonyára a koronavírusról szól a cikk, s Macron a koronavírus-intézkedések három lépésben történő feloldását jelentette be. Tehát már tudjuk miről szól a cikk, minden lengyeltudás nélkül elolvastuk a címét.

De próbáljunk beleolvasni a cikkbe, találomra egy mondat, itt már kevesebbet magyarázok: "Emmanuel Macron uznał za możliwe rozpoczęcie kampanii szczepień na przełomie grudnia i stycznia." - hát itt első látásra, annyi érthető, hogy Emmanuel Macron megtudta (uznał), hogy lehetséges (możliwe) valamilyen szczepień kampánynak a rozpoczęcie-je, grudnia és stycznia áttörés (przełomie) lesz.

A rozpoczęcie szót jobban megnézve feltűnik a roz- igekötő (bolgár/orosz raz раз) és a pocz (ejtve: pocs) gyökér, ami gyanúsan azonos a bolgárral (поч), jelentése: kezd. Tehát a szó valószínűleg elkezdés. Tehát a szczepień kampánynak kezdete. De mi a fene az a szczepień, ejtve scsepjeny? A gyökér mintha csep чеп lenne,előtte valamilyen bolgár/porosz sz-re (с) emlékeztető igekötő. Na most van ilyen szó bolgárul, de a gond vele, hogy normál jelentése kb. dugasz, zárlat, átvitt értelemben meg egyenesen "fasz". Bedugaszolási kampány Franciaországban? Dehát mit dugaszolnak be, s miért mond erről beszédet Macron, s eleve mi köze lehet a bedugaszolásnak a koronavírushoz?

Ott tartunk, hogy Emmanuel Macron megtudta, hogy lehetséges a "bedugaszolási" kampány kezdete, grudnia és stycznia áttöréssel. Mivel valami időmeghatározás lehet itt, a stycznia emlékeztet a horvát siječanj (január) szóra, szóval a grudnia is hónapnév lehet, de nem tudható mi, a szláv nyelvek egy része a latin hónapneveket használja, más része az ősszláv hónapneveket, de nem azonos módon, ennek vicces esete, hogy a levélhullás hónapja (lisztopad) horvátul október, míg csehül npvember, ami nem is túl logikus, hiszen északabbra éppenhogy korábbi levélhullásra tippelne az ember.

Sajnos, ez érthetetlen így, s nincs is innen tovább. Mert ott véget ért a tudományunk, hogy Emmanuel Macron megtudta, hogy lehetséges a "bedugaszolási" kampány kezdete, az áttörés pedig valamilyen két hónapkor várható, melyek közül az egyik esetleg január.

Szóval ezt jelenti az alapszínű kölcsönös megértés: nagyjából tudható miről van szó, de a pontos kommunikáció lehetetlen.

(Persze aztán beírtam a két mondatot a Google fordítójába, íme az eredmény:

• Macron ogłosił odmrażanie Francji w trzech etapach = "Macron három lépésben jelentette be Franciaország olvadását",
• Emmanuel Macron uznał za możliwe rozpoczęcie kampanii szczepień na przełomie grudnia i stycznia. = "Emmanuel Macron lehetségesnek tartotta az oltási kampány elindítását decemberben / januárban."

na most, az első mondat teljes siker lett, a második meg röhejes. Egyrészt a "megtudta, hogy" nyelvi kifejezés, s jelentése "tart", másrészt az áttörés értelme itt "köztes rész", azaz két hónap között, "áttörve az egyikből a másikba", s megtudtuk, hogy a grudnia az "december" birtokos esetben. S a legfontosabb: megtudtuk, hogy lengyelül az "oltás" szó a "dugaszolás" szóból ered, ami végülis nem rossz, de ez soha az életben ki nem található.)

De most lássuk azt, ahol valódi, magas fokú megértés van jelen.

Természetesen első helyen az olyan esetek vannak, ahol politikai vagy más történelmi okból ugyanazt a nyelvet szétválasztották részekre, de ezek a részek ezután se kezdtek igazán önálló fejlődésbe. Íme ezekre pár érdekes példa:

• bosnyák/horvát/montenegrói/szerb - Jugoszlávia szétesése előtt ezt hivatalosan is egy nyelvnek tekintették, szerbhorvát vagy horvátszerb név alatt (az utóbbi verziót a horvátok használták). Aztán lett szerb és horvát, később bosnyák, ma már montenegrói is. A valóságban nemcsak ugyanaz a nyelv mind a négy, hanem még ugyanaz a nyelvjárás is. Közelebb állnak egymáshoz, mint a brit és az amerikai angol. A horvátot csak latin ábécével írják, míg a másik 3-at latinnal és cirullel is, de a bosnyák esetében a latin a domináns írás, míg a szerb esetáben a cirill, a montenegrói esetében pedig fele-fele arányban. Gyakorlatilag csak attól függ, hogy kinek melyik az anyanyelve, hogy az illető milyen nemzetiségűnek mondja magát. A közhiedelem szerint úgy lehet megkülönböztetni a szerbet és a horvátot, hogy ami szerbül "e", az horvátul "ije", lásd a "folyó" szó reka/rijeka, ez azonban nem igaz, mert bár a horvát nyelv csak az "ije" alakot ismeri el hivatalosnak, a szerb nyelv elfogadja mind a 2 verziót. Természetesen vannak apró eltérések a szókincsben, ez elsősorban abban jelentkezik, hogy a horvátok szeretnek idegen szavakra saját szavakat alkotni, míg a szerbek jobban elfogadják az idegen jövevényszavakat, egy példa: a "repülőtér" szerbül aerodrom, míg hovátul zračna luka (szó szerint: légi kikötő);
• dari/perzsa/tadzsik - Itt az eltérés nyelvjárási is, de politikai is, a különböző idegen uralmak hatása. A dari az afganisztáni perzsa, a tadzsik pedig a tadzsikisztáni perzsa, míg a "normál" perzsa az iráni. A tadzsikban több a török és orosz hatás, mint a másik kettőben, ez a szókincsre vonatkozik. Viszont mivel nincs ellentét a 3 nyelv beszélői között, máig erős a közös nyelv tudata: a darik és a tadzsikok is az iráni perzsát tekintik az "igazi" szép perzsának, így ha pl. ünnepélyesek akarnak lenni, azt használják. A darik és a tadzsikok esetében a műveltség egyik jele az, hogy képesek helyesen beszélni az iráni perzsát, míg a kevésbé műveltek csak a helyi, "családi" nyelvnek tekintett nyelvváltozatot használják. Az olvasást nehezíti, hogy a tadzsik a cirill ábécét használja, míg a másik lettő az arab ábécét, így az átlag dari/iráni nem tud tadzsikul olvasni, s fordítva.
• hindi/urdu - Az elválasztás alapja vallási-kulturális. A hindu vallásúak számára hindi, a muszlim vallásúak számára urdu. Az írásrendszer is más, a hindi a szanszkrit (devanagari) ábécét használja, míg az urdu az arab ábécét, azaz az átlag hindi anyanyelvű nem tud urduul olvasni, s fordítva, de beszédben azonos a két nyelv, az eltérés olyan szintű, mint a brit és az amerikai angol között. Emellett az urdu Pakisztán hivatalos nyelve (annak ellenére, hogy csak a pakisztániak alig 10 %-a urdu anyanyelvű). Természetesen vannak apró eltérések a szókincsben, ez elsősorban abban jelentkezik, hogy az urdu több arab és perzsa jövevényszót használ, míg a hindi ezek helyett a szankszkritból alkot szavakat;
• indonéz/maláj - Itt arról van szó, hogy az indonéz nemzetépítés eszközeként lett megalkotva az önálló indonéz nyelv s soknemzetiségű ország számára, mely azonban szimplán egy új maláj irodalmi nyelv.
• katalán/valenciai - Valójában azok nevezik a Valenciában beszélt nyelvet valenciainak, akik ellenzik a katalánizmust, azaz nem szeretnének része lenni a katalán szeparatizmusnak, ez a lakosság többségét jelenti. A valenciaiak többsége magát spanyolnak tekinti, s azon belüli regionális identitásként valenciainak. A jelenlegi valenciai parlamentben 80 %-ot tesznek ki a nem-katalánpárti erők.
• moldáv/román - Kicsit hasonlítaz előbbihez, gyakorlatilag azok mondják a nyelvet moldávnak, akik a legerősebben ellenzik az egyesülést Romániával. Hozzáteszem, a nyelvet románnak mondók kb. fele is az önálló államiság megtartását támogatja, ők azt mondják, a moldávok a román nép egy alcsoportja.

Íme azok az esetek, ahol az eredet közös, máig érezhető módon, s az eltávolodás megindult ugyan, de mértéke nem jelentős, pár példa:

• azeri/török - Az azeriek tulajdonképpen olyan kaukázusiak és perzsák, akik a középkorban átvették a török nyelvet. Máig hatalmas a közös vonások száma.
• bolgár/macedón - Míg a bolgár irodalmi nyelv alapja a Veliko Tarnovo környéki bolgár nyelvjárás, azt kiegészítve nyugat-bolgár és kelet-bolgár elemekkel, a macedón irodalmi nyelv kizárólag nyugat-bolgár alapú. Bulgáriában is jellemző - mint Magyarországon - negatív hozzáállás a nyelvjárásokhoz, a műveltség kötelező jele, hogy az ember kevés nyelvjárias elemet használ beszédében, de ha az ember mondjuk Szófiában beszél egy őshonos, kevéssé iskolázott, idős emberrel, aki nem próbál meg "hivatalosan" hangzani, a beszéde közelebb van a macedón irodalmi nyelvhez, mint a bolgárhoz, pedig Szófia még a legvadabb macedónisták szerint se ősi macedón föld.
• cseh/szlovák - Ez közismert, nem is írnék róla.
• dán/norvég/svéd - A legnagyobb hasonlóság a dán és a norvég között van, ez utóbbinak két hivatalos verziója is van, egy dánhoz közelebbi és egy távolabbi.
• kazah/kirgiz - A kazahok és a kirgizek eredetileg egy nép voltak, eredetileg a kazahokat is kirhiznek nevezték, a mai értelemben vett kirgizeket pedig fekete kirgizeknek. Tulajdonképpen a telepedett lakosság lett a kazah, míg a félnomád létet tovább fenntartók a mai értelemben vett kirgizek. Az önálló nemzettudat tulajdonképpen csak a XX. században, a szovjet korban rögzült, de a két nép máig baráti viszonyban van egymással, ami ritkaság abban a régióban.
• ndebele/xhosa/zulu - Dél-Afrika hivatalos nyelvei közül 3, a lakosság 2, 16, s 23 %-ának az anyanyelve. A bantu nyelvek - Afrika lakossága 30 %-ának az anyanyelve bantu nyelv - eleve közeliek egymáshoz, a hasonlóság mint két távoli szláv nyelv között, de ezeken belül is rendkívül közeli egymáshoz ez a 3 nyelv, kb. a cseh-szlovák szintű a kapcsolat.

Vannak olyan esetek is, amikor nem a megértés egyoldalú: az egyik nyelv beszélői értik a másikat, de ez nem kölcsönös. Példák erre: spanyol-portugál, ahol a portugálok értik a spanyolt elég jól, de fordítva ez nem áll fenn, hasonló az orosz-ukrán viszony.

Érdekes a kölcsönös érthetőség ellentétje is: amikor ugyannak a nyelvnek két nyelvjárása nem érti egymást, bár mindkét nyelvjárás magát határozottan nyelvjárásnak tekinti, nem önálló nyelvnek. Ennek oka jellemzően, hogy az adott nyelvjárások beszélői között kulturális azonosságtudat van, így szeretnék ezt ily módon is fenntartani.

Erre a tipikus példa a kínai, ahol a nyelvjárások k9zti különbség akkora, mint két távoli szláv vagy újlatin nyelv között. Pl. mandarinul az üdvözlés "ni hau", míg kantoniul "nejh ho", de az írása ugyanaz 你好.

A nyugati értelmezés jellemzően az, hogy az akarat lehet jó is és rossz is. Az értelem viszont mindig jó, hiszen a rosszakaratú ember is érzi belül, hogy rosszat tett, amikor kiélte rossz akaratát. Ez az értelmezés gyakorlatilag azt jelenti, hogy egyes elmebajos eseteket (pszichopátia) leszámítva mindenki aki rosszat tesz, tudja ezt.

A következmény: az emberek akaratára kell hatni, azaz helyes vágyakat kell adni az embeteknek, s minden megoldódik. A fő keresztény ima, a Miatyánk "legyen meg a te akaratod" része pontosan erről szól.

Csak hát a gyakorlat ezt nem igazolja vissza. Persze, nagy általánosságban egyet lehet érteni a megállapítással, de hozzá kell tenni: az értelem megromolhat és meg is romlik, azaz nem csak az akarat a probléma. S abszurd lenne minden értelmi romlást elmebetegségnek minősíteni.

A keleti értelmezés viszont más: az akarat jó mindig, az értelem viszont lehet jó és rossz is. Nincsenek tehát rosszakaratú emberek, mindenki jót akar, csak egyesek a rosszat tévesen jónak hiszik.

A gond, hogy ez is igaz nagy általánosságban, de számtalan a kivétel. Igenis vannak emberek akik tudatosan rosszat akarnak, bár nyilván az ilyen kevés.

A kétféle hozzáállás kiegészíti egymást. S egyik abszolutizálása se helyes. Nem elég vagy csak az akaratot megjavítani vagy csak az értelmet.

Mindenesetre a kétféle hozzáállás sok mindent megmagyaráz, még a politikát is.

Nem véletlenül nyugati eszme a liberalizmus, mely szerint az emberi szabadság alapvetően jó, hiszen az ember ösztönösen is a jót választja, s ha még rosszat is választ, az is össztársadalmi szinten kompenzálódik: lásd, a sok egyén rossz akarata összegezve jót hoz létre, így a kapzsiság, az önzés is jót eredményez.

A keleti hozzállás pedig választ ad, miért elfogadhatatlan keleten a liberalizmus. Azért mert szakralitás nélkül elvész az iránytű az egyén számára, mellyel képes lemérni, értelme helyesen választ-e. Az ember képes ugyan a jóra, de a rosszra is, így nem lehet emberi megállapodás kétdése, hogy mi a jó, a liberális "szabadság, mely más szabadságát nem sérti" elv értelmezhetetlen.

Olvasói levél érkezett szerkesztőségünkbe a hollywoodi Black Lives Matter liberálisdemokrata brigád kollektívájától:

Brigádunk kollektívája mélyen felháborodott, amikor értesült Victor Orban úr magatartásáról, mellyel rá se hederítve a liberális alapértékekre gyűlölködést szít, megsértve ezzel minden jóakaratú ember becsületét és méltóságát.

Mi, brigádunk dolgozói, melegen támogatjuk az ENSZ, az Európai Únió, a NATO, a Nemzetközi Valutaalap, az Unicef, valamint személyesen Soros Gy. elvtárs ember- és békeszerető törekvéseit az emberiség történelme során már oly sok szenvedést okozott harag és gyűlölet megszüntetésére.

Brigádunk a maga szerény módján maga is részese ennek a harcnak, progresszív, liberális filmeket készíünk, melyek nevelik a világ dolgozóit, hogy könnyebben képesek legyenek leleplezni minden antiliberális és antidemokrata mesterkedést és álhírgyártást a gyűlöletuszítók részéről. Ezekben a vészterhes pandémikus időkben így járulunk hozzá a világ jobbá válásához.

Ezért duplán is fel vagyunk háborodva, hogy akadnak emberek mint nevezett Victor Orban úr, akik nemhogy nem segítik ezt a gigantikus világjavító tevékenységet, hanem még képesek arra is, hogy aktívan szabotálják az egyre szélesedő békeharcot.

Mindez minket, a hollywoodi Black Lives Matter liberálisdemokrata brigád kollektívájának minden egyes tagját nemes dühhel és parázsló felháborodással tölt el.

Orban úr, biztosíthatunk, hogy pokoli és alattomos terveid el fognak bukni. Ügyünk igaz és legyőzhetetlen!

Clooney G. T. brigádvezető, a liberáldemokrata munka oszkárkoszorús hőse

Nagyon kevés világszerte az olyan ember, aki meggyőződéses ateista, de legalábbis olyan agnosztikus, aki tudatosan elutasít minden vallást. Persze lehet sokféle fantasztikus statisztikát olvasni a témáról, a gond az, hogy maga a mérése módszer már meghatározza az eredményt. Lásd, a magát "nem vallásosnak" kinyilvánító ember lehet bármi a következők közül:

• meggyőződéses ateista, agnosztikus (ez Magyarországon iszonyúan kevés),
• vallástalan hívő, azaz hisz "felsőbb erőben", de nem hisz egy konkrét vallásban se (ez a "valami biztosan van ott fent, de ezt nem lehet megérteni egy egyházban se"), hagyományból alkalmazkodik ahhoz az egyházhoz, mely hazajában többségi, vagy melybe beleszületett,
• tagja formálisan valamilyen egyháznak, de annak tanítását nem fogadja el, bár az erkölcsi alapjait hajlamos elfogadni, s alkalmazkodik megszokásból az illető egyház hagyományaihoz (ez Magyarországon az "igaza volt Jézusnak, de a korrupt, ronda, harácsoló, álszent papoknak ehhez semmi közük, nem kell templom, hogy erkölcsös lehessek" típusú álláspont),
• tagja valamilyen egyháznak, de sose gyakorolja a vallást, kivéve a nagy családi eseményeket (ez a "nincs Isten, az egész mese, de ez szép mese és hagyomány, őriznünk kell, mert identitásunk része" hozzáállás);

a sok ateizmust kimutatni akaró statisztikák a lehető legszélesebben értelmezik az adatokat, míg a kevés ateistát kimutatni akarók meg a legszűkebben.

A legnagyobb kategória a biztosan hívő és a biztosan ateista között a kulturális egyháztag. Ez olyan ember, aki nem híve egyetlen vallásnak se, de mégis azonosul identitásként valamelyikkel, azaz szűkebb értelemben ez az előbbi felsorolás 4. pontja, tágabban a 2. és 3. is.

Mik is azok esetek, amikor ez a hozzáállás jellemző?

Először is vannak etnovallások, ahol egy adott vallás része az adott közösség (nemzetiség) identitásának, így egyszerűen nem létezik vallásszabadság, az ember vagy a "kötelező" vallás híve - ami lehet persze szimpla kulturális kötődés csak -, vagy kihullik a közösségből. A Balkánon ilyenek a bosnyákok, montenegróiak, szerbek, horvátok - egyszerűen a szerb és moontegerói identitás része, hogy az ember ortodox, a horváté, hogy katolikus, a bosnyáké pedig, hogy muszlim. Van erről egy boszniai vicc:

• Maga milyen vallású?
• Ateista vagyok.
• Oké, de milyen ateista, ortodox ateista, katolikus ateista vagy muszlim ateista?

Balkáni ellenpélda az albánok, a románok és a szlovének, ahol a vallás mindegy, nem identitásképző.

A legismertebb példa persze a zsidók, ahol a vallás elhagyása a nemzetiség elhagyását is jelenti (s hiábavaló a Jews for Jesus és társaik igyekezete).

További eset, amikor egy adott vallás annyira része az adott nemzeti kultúrának, hogy nem kötelező az illető vallás követése, át lehet térni más vallásra, ez nem jár kiközösítéssel, de képtelenség az adott nemzeti kulúrában mozogni a fő vallás nélkül, annak egyes szokásai teljesen beépültek a nemzeti kultúrába.

Japánban ilyen a sintó vallás, annak egyes szertartásai.

De Magyarországon is ilyen a karácsonyozás. Emlékszem, amikor éltalános iskolás voltam a 70-es években, egyenesen a szegénység jelének számított, ha valakinek az otthonában nem lett fa felállítva.

Ennek fordítottja is megesik. Hogy kulturális alapon átvételre kerül egy idegen vallás szokása, a vallás átvétele nélül. Erre is jó példa Japán, ahol a lakosság 1 %-a keresztény, de ennek ellenére széles körben ünneplik a Karácsonyt, amerikai hatásra, minden vallási tartalom nélkül.

Bár a kulturális vallás elsősorban keresztény és zsidó jelenség, kisebb mértékben megtalálható más vallásoknál is. Én magam is ismerek kulturális muszlimokat. Ez elsősorban a törököknél, valamint a volt Szovjetúnióban fordul elő.

A Szovjetúnió megszűnése után hirtelen lett 6 új állam, ahol a hagyományos vallás eredetileg az iszlám volt. Az új nemzetépítési projekt kötelező része lett a vallás is, de ez sokkal inkább hagyománytisztelet, mintsem mélyen átélt, újra fellelt hit. Mindenhol igaz, hogy a kommunistából nacionalistává lett vezetés üldözi a radikális iszlámot, melynek eleve nincs gyökere a régióban, a lakosság pedig nem mélyen hívő, talán ez alól egyedül Tadzsikisztán a kivétel, ahol létezik jelentősebb támogatottságú szellemi-vallási élet és ahol még a szovjet korban se sikerült a vallás hatását felszámolni.

Szerintem a legérdekesebb jelenség, amikor új vallások képesek olyan mértékben hatni, hogy kultúrát képeznek a szigorúan vett valláson kívül is. Erre a legjobb példa a mormonizmus, melyet persze az is elősegített, hogy az USA-nak van olyan része, ahol a mormon az abszolút többségi vallás: Utah állam, kelet-Idaho, nyugat-Wyomingm, észak-Arizona. Ezen a területen a passzív mormonok, sőt a mpormonizmust elhagyók is megmaradnak egyfajta mormon hagyományban, mintha a mormonság más egyfajta etnikum lenne. Az ilyen ember beceneve Amerikában a Jack Mormon - ez olyan ember, aki nem hisz a mormonizmusban, de büszke annak történelmére, esetleg máig hasznosnak is tekinti a mormonizmus nem-vallási szerepet, vagy részben hisz csak a mormon tanokban, viszont nem tartja be a mormon szabályokat.

Egész szépen, meglepően tisztességesen vezeti le a Partizán a középosztályiság értelmetlenségét. Persze ott van a vörös farok, az orbánozás, hiszen nem is lenne a Partizán önazonos magával, ha nem hozná ki, hogy valami titokzatos módon a csúnya Zorbán a hibás minden bajért a világon.

A legfőbb érték a műsorban mégis a ballibellenes él. Észérvekkel cáfolják azt a ballib mítoszt, hogy valami titokzatos módon a rossz magyar kormányok a hibásak azért, hogy Magyarországon nincs széles középosztály, hiszen ahol van széles középosztály - a nyugati magállamokban - ott azért van, mert az illető államok képesek az összes többi államot lerabolni.

Egyébként pedig mi a középosztály? Felső középosztály az, aki amíg működteti cégét vagy amíg állásban van, képes a felső osztály életszínvonalát produkálni, azt biztosítani magának, viszont nincs annyi vagyona, amiből ezt a szintet képes lenne fenntartani tevékenysége megszűnése után. Alsó középosztály pedig az, aki képes biztosítani a maga és családja megálhetését, beleértve a szociális igényeket is, viszont jövedelemforrása megszűnésével legfeljebb egy éven belül kizuhanna a középosztályból.

Fentiekből következően:

• felső osztály: akkora vagyona van, hogy passzív módon is képes lenne megélni.
• alsó osztály: jövedelméből a puszta megélhetésre telik,
• osztályalattiak: a puszta megélhetés is gondot okoz.

Valójában nincs a világon ország, ahol a társadalom csak középosztályból állna. A leggazdagabb államokban is van legalább 30-40 %-nyi középosztály alatti réteg.

A liberális demokrácia erkölcsi üzenete az, hogy az élet egy jól megszervezett szerencsejáték, melyben a nyertes biztos lehet, senki se fogja őt megfosztani nyereményétől, mert egyrészt a kaszinó jól működő őrséget üzemeltet, márészt pedig a vesztes játékosok is abban bíznak, eljön az ő napjuk is egyszer.

Egyébként semmi gond a szerencsejátékkal, ha tisztességes. Végülis egyfajta hobbi, szórakozás. Míg nem válik a benne való részvétel betegessé, függőséggé, semmi probléma vele. (Én magam ma is rendszeres lottójátékos vagyok, korábban pedig pókereztem.)

Csakhát mi a társadalom célja? Az, hogy kevesek sokat nyerjenek, a nagy többség meg semmit? Vagy az, hogy a társadalom összessége szellemi és anyagi fejlődéshez jusson, biztonsághoz?

Vajon komolyan vehető egy olyan társadalom,melynek alapja az, hogy mindenkinek joga van sorsjegyet húznia, s ha nagy mázlija van, akkor beléphet a zárt klubba tagnak, ha pedig kisebb szerencséje van, akkor bemehet oda kiszolgáló személyzetnek, vagy - s ez a legtöbb játékos sorsa - örülhet, hogy a sorsjegyre költött pénzével segíti a nagyszerű klub fennmaradását?

A liberális demokrácia olyan hely, ahol rossz dolog a klub falain kívül rekendi, de valójában ez a legkisebb rossz. Az igazi rossz nyertesnek lenni, ez az út egyenesen a pokolba vezet.

Pár éve figyeltem meg a magyar, totális elutasításra épülő párbeszédhiányban, hogy immár a teljesen politikamentes kérdésekbe is bele kell kötni. Ezt a fideszes oldal is elköveti egyébként, de mégis a bajnok a ballib oldal. Például az ellenfél női rendre csúnyák, de legalábbis kurvák. Ez egyébként egy ősi női marhaság: a nem szimpatikus másik nő vagy ronda boszorkány, vagy - ha ez nyilvánvaló képtelenség -, akkor büdös kurva. Persze ugyanezt férfiaktól hallani erősen röhejes.

De a legújabb az ellenfél idegennyelvi tudásának tagadása. Ilyenkor jön elő a közhellyé zuhant "aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul" közmondás. 

Mint mondtam, a fideszes oldal is szokott ilyet csinálni (lásd "Gyurcsány nem tud jól angolul", pedig kifejezetten jó a tudásszintje) de a ballibeknél ez szinte beteges: minden élő és mozgó nem-ballibre rá van mondva, hogy az nem tud nyelveket. Persze nyilván Orbán a fő célpont (aki a valóságban jól beszél angolul), de bárki más is, jelenleg pl. Varga Judit.

Direkt meghallgattam Vargát tisztán nyelvtudási szempontból. Nos, a valóság az, hogy széles a szókincse, képes magát változatosan kifejezni, nem vét nyelvtani hibákat. A kiejtése persze hibás, nagyon messze van az anyanyelvi kiejtéstől, dehát az angolult tanult idegenek 99 %-a esetében ez így van. Emiatt a rossz kiejtést nem is számítják a jó nyelvtudás részének, ha nem olyan rossz, hogy zavarja a megértést. Egyetlen egy hibás kifejezést találtam: a "felsőoktatás" angolul "higher education" és nem "upper education", ez utóbbi a középfokú oktatás felső tagozatát jelenti angolul, Varga viszont ezt az egyetemekkel kapcsolatban használja, egyszerűen itt a magyar kifejezés tükörfordítását használja, ami angolul hibát eredményez.

Mik is Varga hibái. Egy szóban: tipikus magyar akcentusa van. Részletesen pedig, mivel szórakozásból alaposan átnéztem. Nem fogok nyelvészeti szakkifejezésket használni. Felosztottam szempontok szerint:

• hibák, melyeket gyakorlatilag minden magyar elkövet, a hosszú évek óta angol nyelvterületen élők is:
  • d/t előrébb ejtése a helyeshez képest: a magyarban a t/d ejtésénél érinteni kell fogsort, az angolban viszont úgy helyezkedik a nyelv, hogy közel van a fogsorhox, de éppen nem érinti - ezt baromi nehéz megtanulni, mert mindig azt a legnehezebb megtanulni egy idegen nyelvben, ami kis mértékben tér el az anyanyelvtől, de éppen annyira, hogy a helytelen ejtés már akcentusnak számítson,
  • ott is "világos l" van ejtve, ahol "sötét l"-t kellene (sötét l = a nyelv keményebb, s erősebben hozzáért a szájpadláshoz),
  • a kétféle th hang ejtése a legtöbbször hibás, azaz d/t vagy sz/z hangzik el, néha azonban Judit helyesen θ/ð-t mond, érdekes, hogy a this szóban hibásan ejt, míg a that szóban helyesen,
  • természetesen az összes magánhangzó magyaros, azaz ahol az angol és a magyar ejtés nem azonos, ott hibásan ejti:
    • a magyarban a fő eltérés a rövidség/hosszúság:
      • az átlag magyar észre se veszi, hogy pl. a magyar o és ó közti eltérés nem csak rövidség/hosszúság, hanem a ó kicsivel zártabb is az o-nál, ezzel szemben az átlag angol meg a nyitottab/zártabb eltérést veszi észre, míg a rövid/hosszú eltérést hanyagolja el tudatában, ennek következménye, hogy pl. a "bit" és "free" szavakban a magyar számára ez magyar rövid i és hosszú i eltérés, miközben valójában csak a hosszú i egyezik a magyarral, a rövid a valóságban egy, a magyar i-nél zártabb hang, ez tipikus hiba, melyet minden angol anyanyelvű ember azonnal kiszúr (ez egyszerűen fülsértő számukra),
      • ugyanez az az eset: ahol az angol írásban "oo" van, ez egyszer a magyar ú-val azonos hang, máskor viszont - pl. a good szóban -, az nem ú, hanem egy zártabb u, ez is olyasmi, amiből minden angol anyanyelvű azonnal felismeri az idegent,
    • a but/not magánhangzójának azonos ejtése, "palócos a" alakban, miközben az angolban csak az utóbbi ejtendő így, az előbbi ejtése - legalábbis az amerikai angolban - a nurse/bird ejtésével azonos, lásd a következő pontot,
    • a nurse/bird azonos ejtése - ez önmagában nem hiba, az amerikaik is így tesznek, bár a britek nem -, viszont az "ö" ejtés hibás, Judit többször is így ejti, bár nem mindig, van helyes ejtés is,
    • a man/men szavak azonos ejtése, Varga Judit miskolci, azaz még ha beszélné is az ottani nyelvjárást, az se segítene rajta, ugyanis Magyarország északkeleti része ahhoz a nyelvjárási területhez tartozik, ahol csak egyféle "e" hang van (s a budapesti nyelv is ide tarozik, továbbá a magyar köznyelv is), érdekességképpen - bár ez nem tartozik ide, de nem bírom kihagyni -, hogy a magyarban összesem 3 rövid e-féle hang van, de minden nyelvjárásban csak 1 vagy 2 található meg:
      • csak a köznyelvi "normál" nyitott "e" van meg: dél-alföldi nyelvjárás, északkeleti nyelvjárás, mezőségi nyelvjárás,
      • a köznyelvi nyitott e van meg és a zárt e (azonos az angol "men" szó hanjával): nyugat-dunántúli nyelvjárás, palóc nyelvjárás, tiszai–körösi nyelvjárás, székely nyelvjárás, csángó nyelvjárás,
      • a köznyelvi nyitott e hiányzik, helyette egy nyíltabb e van (azonos az angol "man" szó hangjával) és a zárt e (azonos az angol "men" szó hangjával): közép-dunántúli-kisalföldi nyelvjárás, dél-dunántúli nyelvjárás,
    • az összes angol kettőshangzó magyaros ejtése, azaz vagy hosszú magánhangzóra redukálás (lásd a "low" szó az nem "ló"), vagy két szótaggá választás (lásd az "about" szó angolul 2 szótag, Judit 3-ban ejti),
    • s talán a legfontosabb, a szótagintonáció, ezt iszonyú nehéz elsajátítani felnőttkorban, aki nem hiszi, hallgassa meg Soros György angol beszédét, 70 év angol nyelvterületen élés után is az angoltól idegen módon intonál, mégpedig úgy, ahogy azt a magyarban kell csinálni - a világ nyelvei 3 nagy csoportra oszthatók ebből a szempontból:
      • szótagazonos intonáció: azaz minden szótag azonos hosszússággal van ejtve, ez - más intonációt használó nyelvű emberek füle számára - gépies hangzást ad, mintha a beszélő folyton felovasna vagy verset recitálna, erre tipikus példa a spanyol,
      • hangsúlyalapú intonáció, azaz két hangsúlyos szótag között ugyanannyi idő telikel, így ha túl sok hangsúlytalan szótag esik két hangsúlyos közé, azokban a magánhangzó redukálódnak, ez - más intonációt használó nyelvű emberek füle számára - elharapós, túl laza hangzást ad, mintha a beszélő folyton sietne, erre tipikus példa az angol és az orosz nyelv,
      • versmérték alapú intonáció, azaz vannak hosszú és rövid szótagok, ezek közt az eltérés dupla (lehet másfeles, de 3-szoros is bizonyos nyelvekben), a hangsúly egyáltalán nem befolyásolja ezt, ilyen volt az ógörög és klasszikus latin, s többek között ilyen a magyar is (ezért is lehet könnyedén magyarra fordítani ógörög/latin verseket, míg angolra jóval nehezebb feladat), ez pedig - más intonációt használó nyelvű emberek füle számára - éneklős, kissé mekegős hangzást ad, mintha a beszélő dalt adna elő beszéd helyett, de kisgyerekeknek énekelne, direkt tagoltan, hogy azok biztosan értsék;
• hibák, melyeket a tapasztalt magyarok nem szoktak elkövetni:
  • a w legtöbb esetben hibásan v-nek ejtve,
  • a r-t Judit mindig pergeti, angolul nem így, hanem raccsolva kell ejteni.

Az angol a nemzetközi nyelv, aminek az az előnye, hogy az angol anyanyelvűek hozzá vannak szokva az legkülönbözőbb idegen, hibás akcentusokhoz. Továbbá az angol gazdag a nyelvjárásokban is, s ezek - szemben a magyar nyelvjárásokkal - élő, életerős nyelvváltozatok.

Van egy vicces jelenség a liberális médiákban. Amikor valamilyen, liberális szemszögbúl pozitív ügyért tüntetnek bárhol a világban, mindig előjön, hogy a férfiakból álló rendőrség/csendőrség/katonaság erőszakos a nőkből - sőt gyerekekből - álló békes tüntetőkkel szemben. Lám, micsoda emberek ezek, a legelemibb tisztesség is hiányzik ebből a hatalomból és fogdmegjeiből: erős férfiak vernek gyenge nőket.

Persze, egyrészt nem igaz, pl. manapság egyre több a nőnemű rendőr. Másrészt nem minden nő 154 cm magas és 46 kg súlyú (ezek a feleségem adatai).

De nem is ez a lényeg. A lényeg itt a súlyos inkoherencia. Hiszen ugyanezek az emberek beszélnek a nemek egyenlőségéről, sőt egyenesen a több tucatnyi genderről, a dualitásfasizmusról, s más hasonló marhaságokról, de mindenekelőtt a bármiféle diszkrimináció tilalmáról.

Szóval miféle igaz progresszív liberális az, aki amikor lát egy alacsony, sovány, első látásra nőnek kinéző tüntetőt, s vele szemben egy százkilós, magas, férfinek tűnő rendőrt, rögtön el is dönti - diszkriminatív fasiszta módon -, hogy az előbbi egy nő, míg az utóbbi egy férfi? Hiszen teljesen elképzelhető, hogy az előbbi egy férfi, míg az utóbbi egy nő, sőt mindketten lehetnek akár ciszpedofil transzkrokodil gyíkemberidentitású huszonhatodik neműek, legalábbis a genderológiai áltudomány szerint, melynek híve minden igaz demokrata...

Két vétó is volt az EU-kapcsán. Az egyik a magyar-lengyel, a másik a bolgár.

A magyar-lengyel vétó a jogállami kritériumok miatt történt. Gyorsan utána is néztem mit is jelent brüsszeliül a jogállamiság. Nos, erre jutottam, íme ezt a 8 pontot találtam:

• az ország népe nem dönthet egy sor kérdésben, mert erről csakis egy senki által nem választott brüsszeli testület hozhat döntést,
• az óvodákban a pedofilek szabadon mozoghatnak, megrontó mesekönyveket lehet terjeszteni, viszont a vallás ki van tiltva ugyanonnan,
• az iskolákban homokos szexórák vannak, viszont szidják a család intézményét, mert az elnyomás,
• a házasságot csúnya, elavult intézménynek kell bemutatni, egyedül az azonosneműek közti házasságot kell kötelezően bevezetni, s ütemesen tapsolni is kell neki,
• tilos támogatnia egy tagállamnak a saját gazdaságát, minden pénz ugyanis átadandó a szabad piac láthatatlan kezének, azaz a nyugati tőkének,
• a sajtószabadság nevében kötelező a nem liberális vélemények tiltása,
• a Soros gazda és haverjai által finanszíozott álcivileknek vétójoguk van minden kérdésben, ez a társadalmi vita lényege,
• s úgy általában ájult tisztelettel kell fogadni minden hülyeséget.

Ami a bolgár vétót illeti, az kisebb jelentőségű. Bulgária megvétózta Észak-Macedónia EU-csatlakozási tárgyalásának megkezdését. Az ok: Észak-Macednia nem tartja be a 2017-es bolgár-macedón jószomszédsági egyezményt, mely kimondja többek között, hogy a bolgár és amacedón nép közös történelmi gyökerekkel rendelkezik, ami megnyilvánul a nyelvben, a folklórban, a kultúrában.

A bolgár elvárás az lett volna, hogy a macedón történelemkönyvek legyenek átírva. A hivatalos macedón álláspont az, hogy a macedón nép a kora középkorban, a VI. században jött létre az ókori macedónok maradványai és a balkáni szláv bevándorlók keveredéséből, majd önálló népként létezett folyamatosan, ideiglenesen államot is létrehozva 2 alkalommal (a macedón történelem macedón államként tekint a VII. századi macedóniai szláv fejedelemségekre, valamint a 970-1018 közti bolgár államra), egészen, míg 1991-ben véglegesen sikerült elérni a saját államiságot.

Bolgár szempontból ezzel 2 fő panasz van hivatalosan:

• az egész macedón történelemszemlélet bolgárellenes (megjegyzem: más nem is lehetne),
• a bolgár történelem jelentős részének tagadása ez.

Mind az USA, mind Németország erős nyomást gyakorolt Bulgáriára, ne vétózzon, s valószínűleg nem is lett volna vétó, ha a bolgár belpolitikai helyzet nem lett volna éppen feszült.

A szóban forgó bűn leírása a Bibliában:

"Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze. Az Úristen parancsot adott az embernek: „A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.” (...) A kígyó ravaszabb volt a föld minden állatánál, amit az Úristen teremtett. Ezt mondta az asszonynak: „Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?” Az asszony így válaszolt a kígyónak: „A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. Isten csak a kert közepén álló fa gyümölcséről mondta: Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok.” Erre a kígyó így beszélt az asszonyhoz: „Semmi esetre sem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.” Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát gyümölcséből, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle. Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. Fügefaleveleket fűztek össze, és kötényt csináltak maguknak. Azután meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált. Az ember és az asszony elrejtőztek az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen hívta az embert és így szólt hozzá: „Hol vagy?” Ő így válaszolt: „Hallottam lépteidet a kertben, s féltem, mert meztelen vagyok, tehát elrejtőztem.” De ő így szólt: „Ki adta tudtodra, hogy meztelen vagy? Ettél a fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyél?” Az ember így válaszolt: „Az asszony adott a fáról, akit mellém rendeltél, azért ettem.” Az Úristen megkérdezte az asszonyt: „Mit tettél?” Az asszony így felelt: „A kígyó vezetett félre, azért ettem.”"

A hagyományos keresztény értelmezés szerint a bűnbeesés lényege, hogy az ember elvesztette isteni képességét, hogy csak jót tehet, immár tehetett jót és rosszat is.

A bűnbeesés jelentőségét a kereszténység 3 fő ága különbözőképpen magyarázza. Kicsit leegyszerűsítve, a fő szempont az embet alaptermészete, a jóra való képesség:

• az ortodoxia szerint az ember alaptermészete nem romlott meg egyáltalán, továbbra is képes a jóra, egyszerűen csak hajlik a rosszra,
• a katolicizmus szerint az az ember alaptermészete részben megromlott, de a jóra képes maradt,
• a protestantizmus szerint az ember alaptermészete teljesen megromlott.

Ebből követkeizk a bűnbeesés felülmúlásának útja is. Abban mindenki egyetért, hogy Isten kegyelme által kapjuk a hitet, s ez vezet el az üdvözüléshez, azonban a konkrér módban eltérések vannak:

• az ortodoxia szerint az egész folyamat Isten és az ember szabad akaratának kölcsönös munkája, s ez bármikor megszűnhet ha az ember nem akarja,
• a katolicizmus ehhez hasonló nézete szerint az ember szabad akarától függ, hogy elfogadja-e az isteni kegyelmet, a hit útjára lép-e, majd megmarad-e a hitben,
• a protestantizmus ebben két részre oszlik:
  • az egyik szerint - ez a hagyományos kálvinista elképzelés - az embernek nincs szabad akarata a kegyelmet illetően, nem képes ellenállni neki, s megszerzett hit sem veszíthető el a továbbiakban (éppen ezért Isten nem mindenkinek ad legyelmet, hanem csak azoknak, akik méltóak erre, ez az előre elrendeltség tana),
  • a másik szerint - ez a hagyományos luteránus elképzelés - nincs előre elrendeltség, s a kegyelmet az ember képes visszutasítani, de a megszerzett hit már nem veszíthető el aztán.

Ami a protestantizmus belső rejtelmeit illeti, lásd ezt a cikkemet. Itt most nem ennek kifejtése a célom.

Érdekes, hogy a nyugati egyházszakadás (reformáció) következtében a katolikus egyházon belül is megindultak a protestantizmus hatására olyan folyamatok, melyek célja a téma átértelmezése volt protestáns szellemben.

Az alap Aurelius Augustinus (Szent Ágoston) V. századi tanítása volt az előre elrendeltségről, mely azonban valójában isteni jövőbelátást jelentett, nem kálvinista szellemiségű előre elrendeltséget. Mivel fontosságában Ágoston a katolicizmus kettes számú teológusa mind a mai napig, nyilván nem lehetett figyelmen kívül hagyni, s adott volt Ágostonnak a protestáns értelmezése.

A XVI. sz. második felében a két tábor: a protestantizmushoz közelebbi értelmezésre hajló dominikánusok és a hagyományos katolikus álláspontot védő jezsuiták voltak. A vita lényege: hogyan lehet a mindenható Isten kegyelme olyan, hogy annak a halandó ember képes ellenállni, nem jelenti-e az isteni kegyelem hatékonytalanságát.

A két főszereplő Domingo Báñez (1528-1604) spanyol dominikánus szerzetes teológus és filozófus és Luis de Molina (1535-1600) spanyol jezsuta szerzetes teológus, közgazdász és filozófus. Báñez szerint Isten hatékony kegyelmet azoknak ad, akik szabad akarattal azt elfogadják, míg az isteni kegyelmet elutasítóknak hatékonytalan kegyelmet ad, ez azonban nem Isten hibája, hanem egyszerűen arról van szó, hogy mivel Isten mindent tud, így azt is tudja, ki fogja szabadon elfogadni vagy elutasítani a kegyelmet. De Molina viszont ezt egyfajta rejtett protestáns előre elrendeltségnek minősíti. s megjegyzi, ez az emberi szabad akarat tagadása: Isten valóban előre tudja ki hogyan fogja használni szabad akaratát (másképp nem is lehet, hiszen Isten mindentudó), azonban semmilyen módon nem befolyásolja ezt, tehát a kegyelem minden esetben ugyanolyan, hatásában semleges, s az az ember szabad akaratából lesz hatékony vagy hatékonytalan, ami nem jelenti Isten mindenhatóságának csökkenését, hiszen maga Isten adta a szabad akaratot. De Molina logikája: az nem szabad akarat, amikor a cselekedetet megelőzi egy meghatározott előzmény, melynek következménye csak egyféle cselekedet lehet.

Mindkét fél az ügyet az inkvizíció elé vitte, egymást eretnekséggel vádolva, de végül a római pápa egyszerűen megtiltotta a további vitát a kérdésről, majd bizottság lett létrehozva a kérdés tisztázására, az azonban szintén nem hozott határozatot.

A vita más felekkel indult újra pár évvel később. Cornelius Jansen (1585-1638) holland katolikus püspök hozta ismét fel a hatékony vagy hatékonytalan kegyelem elválasztását, a hatékonyról azt állítva, hogy az megmásíthatatlan módon vezet az üdvözüléshez, ugyanis ennek megkapása azt eredményezi, hogy az ember megérezze a tökéletes jót, melyről aztán nyilván önként se akar lemondani egy kisebb jó érdekében. Jansen így próbálja kivédi a szabad akarat problémáját, azt állítva ismét, Isten csak előre látja az ember szabad akaratát.

A janzenizmust végül 1713-ben a római pápa eretnekségnek nyilvánította. Ezután a mozgalom maradványaiból alakult meg a Holland Ókatolikus Egyház, mely máig létezik párezer fős tagságú felekezetként.

A kérdés egyébként máig vita tárgya, a vallásos tematikán kívül is. Azaz van-e előre meghatározottság, cselekedeteink következnek el szükségszerűen előzményekből, s van-e szabad akarat.

A következő irányzatok léteznek:

• indeterminizmus (inkompatibilista indeterminizmus)- a cselekedetek nem előre meghatározottak:
  • libertarizmus - ebből következően van szabad akarat;
• determinizmus - a cselekedetek előre meghatározottak:
  • kemény determinizmus (inkompatibilista determinizmus) - ebből következően nincs szabad akarat,
  • puha determinizmus (kompatibilista determinizmus) kompatibilizmus - van szabad akarat, ugyanis szabad akarat alatt kizárólag a külső kényszerítő tényezők hiánya értendő: annyira nincs ellentmondás a determinizmus és a szabad akarat között, hogy determinizmus.nélkül nem is lehetne szabad akarat.

A spanyol gyarmatosítás Latin-Amerikában azzal az érdekes fejleménnyel párosult, hogy két katolikus szerzetesrend egészen más eszmei alapot adott hozzá, így maga a politika is változott a gyakorlatban.

A domináns szerepet a dominikánusok és a ferencesek játszották. Mindkettő XII. századi katolikus szerzetesrend, a dominikánusok fő szerepe az oktatás volt, míg a ferenceseké a szociális szféra.

A két elmélet érzékeltetésére íme egy-egy képviselője. A dominikánus oldal képviseletére direkt nem a közismert Bartolomé de las Casast ("az indiánok apostola") választottam, inkább egyik fő elvtársát.

Amerika spanyol gyarmatosítása 1492-ben kezdődött, az első terület a Karib-térség nyugati része volt (a mai Kuba, Haiti, Dominika, Puerto Rico), befejezése pedig Mexikó keleti részének meghódítása 1697-ben. Ami ezután maradt hódítás nélkül, az már csak egyes államtalan törzsek (lásd Argentína és Chile déli része, egyes őserdők), melyek nem jelentettek kihívást a spanyol hatalom számára.

Francisco de Vitoria (1483-1546) dominikánus szerzetes, teológus és filozófus azt állította, a spanyol hatalomnak nincs joga gyarmatosítania Amerikát, mivel a terület már lakott, s lakói emberi lények. Szerinte a keresztények egyetlen joga a kereszténység terjesztése az indiánok között, ill. azon indiánok védelme, akik önként elfogadták a keresztény hitet. Az erőszakos térítést is elfogadhatatlannak tekintette.

Szembe ment a két fő spanyol érvvel is a gyarmatosítás igazolására:

• az indiánok nem civilizáltak - azt mondta erre, az indián államok valódi államok, nem rosszabbak az európai államoknál,
• az indián szokások emberiségellenesek, így a civilizált világnak kötelessége bevatkoznia (ismerős ez, ez volt a mostani "bombázással demokráciát" liberális elv akkori verziója), meg kell menteni az indiánokat saját maguktól, hiszen lám embereket áldoznak, hamis vallásuk miatt - de Vitoria erre azt mondta, bár valóban emberiségellenes cselekedet az emberáldozat, ez még önmagában nem elegendú jogalap a hódításra

De Vitoria azt is tagadta, hogy a császárnak - aki abban az időben azonos volt a spanyol királlyal - vagy a római pápának joga lenne döntenie Amerikáról, egyedül a római pápa szellemi hatalmát ismerte el a kérdésben.

Végülis de Vitoria egyetlen legitím okot lát az indiánok megtámadására a jogos önvédelmen kívül: ha tiltják a keresztény missziós tevékenységet.

Az ellenkező álláspont jelentős képviselője Juan Ginés de Sepúlveda (1490-1573) ferences szerzetes, filozófus és jogász volt. Ő azt mondta, az indiánok emberi lények ugyan, de alacsonyabbrendűek, s születésüktől fogva szolgák. Államaik nem igazi államok, hanem csak amolyan vadember-szerveződések. Mivel tehát jelenlegi állapotukban képtelenek a teljes emberi értelemre, így meghódításuk és erőszakos térítésük jó cselekedet, egyfajta kisgyerekekként kell tekinteni őket, akikkel szemben akár kényszerrel is jót kell tenni. A spanyol hódítás pedig csak jót tesz az indiánokkal, hiszen elindítja őket a fejlődés útján, mely során képesek lesznek idővel teljesértékű keresztény emberekké válni.

Ami érdekes: egyik álláspontban se voltak rasszista elemek, ez idegen volt a spanyol gondolkodástól. Az indiánokat alacsonyabbrendűknek tekintők is pl. üdvözölték a házasságot spanyolok és indiánok között, a keresztény indiánok oktatását, alkalmazását a spanyol gyarmati igazgatásban.

S bármelyik álláspont mellett is állt az éppen aktuális spanyol hatalom, a végcél mindenesetben az indiánok integrálása, s nem likvidálása volt. Szemben mondjuk az angol logikával, mely alapvetően területet akart lakosság nélkül.

De mi is volt a tényleges gyakorlat? Azt lehet mondani, hogy a gyarmatosítás első 50 évében a totális háború, azaz a feltétlen támadás. Azok a területek, melyek a legkorábban kerültek spanyol irányítás alá, gyakorlatilag az indán lakosság teljes megsemmisülését kapták sorsukként. Talán erre jó példa Kuba, ahol nulla az indiánok száma, csak halvány genetikai nyomaik maradtak: a modern kutatások szerint a mai kubai lakosság 4 %-ánál találhatók meg indián ősök.

A XVI. sz. 40-es évei viszont komoly változást hoztak. А katolikus papok elérték, hogy az indiánokra ne vademberekként tekintsenek a hódítók, hanem megkeresztelendő emberekre. Ebben egyetértettek a ferencesek is természetesen.

A spanyol hatalom a dominikánus érveket fogadta el a XVI. sz. közepén, azaz esélyt adott a békés misszióknak, ez egyes helyeken ténylegesen is sikert hozott. Guatemala déli részén Luis Cáncer de Barbastro dominikánus szerzetes missziója ott is sikert ért, ahol korábban az őslakosok fegyveresen álltak ellen a spanyoloknak. Természetesen a kereszténység önkéntes felvétele is mindig azt az eredményt hozta, hogy végül a spanyol hatalom lett az egyetlen.

Mindenesetre szimpla tény, hogy az amerikai kontinensen ott maradt meg máig a legtöbb indián, ahol egykor spanyol uralom volt. S sokkal kevesebb ott, ahol angol, francia, holland, portugál uralom volt. A 19 volt spanyol amerikai gyarmat közül 13-ban máig 80 % feletti az indián és kevert indián-fehér lakosság aránya (ahol nem: Argentína, Chile, Dominika, Kuba, Puerto Rico, Uruguay).

A szovjet, marxista ideológia uralma alatt létezett egy olyan dolog, hogy "a filozófia alapkérdése". S ez se korábban, de azóta nem számít alapkérdésnek a filozófiában, szóval ez az egész egyfajta marxista sajátosság.

Ez egyébként nem a szovjet ideológia találmánya volt hanem még Friedrich Engels ötlete, melyet 1886-ban fogalmazott meg a Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége című írásában, idézem:

"Valamennyi filozófia legfelsõbb kérdése, a gondolkodás és a létezés, a szellem és a természet kapcsolatának kérdése tehát nem kevésbé, mint bármely vallás, gyökerei a vadság idõszakának az emberek korlátozott és tudatlan ábrázolásaiban gyökereznek. (...) A gondolkodás és a lét kapcsolatának kérdése, amelynek elsődleges szerepe: a szellem vagy a természet, ez a kérdés, amely a középkori szcientizmusban az egyház ellenére is nagy szerepet játszott, élesebb formát öltött: Isten teremtette a világot, vagy létezett-e az ősidők óta? A filozófusok két nagy táborra osztották azt, hogy hogyan válaszoltak erre a kérdésre. Azok, akik azt állították, hogy a szellem létezett a természet elõtt, és amelyek végül is így vagy úgy felismerték a világ teremtését, ám a filozófusok, például Hegel között, a világ teremtése gyakran még zavart és nevetséges megjelenést mutat, mint a kereszténységben. , - idealista táborot alkotott. Azok, akik a természet fő elvét tartották, csatlakoztak a materializmus különféle iskoláinak."

A baj ott van, hogy ez a vita teljesen értelmetlen. Nem is véletlen, hogy ez az "alapkérdés" szinte ismeretlen a marxizmuson kívül. Ahhoz, hogy érthető legyen, előbb elmondok egy tudománytörténeti tényt.

A fizika mint tudomány történetileg 3 nagy korszakra osztható: arisztotelészi fizika (i. e. IV. sz. - i. sz. XVII. sz.), klasszikus fizika (XVII.-XX. sz.), modern fizika (XX-XXI. sz.).

A több mint 2000 éven keresztül elfogadott arisztotelészi fizika lényege leegyszerűsítve, az 5 legfontosabb elv:

• a természettudomány célja a miért megértése (ezzel szemben a klasszikus fizika a mikéntet akarja megérteni, a "miért" kérdést tudománytalannak, legalábbis tudományon kívülinek tekinti),
• van öt őselem - közülük egy csak a Földön kívüli világban -, ezekből áll minden anyag, s mindegyik elemnek van belső inherens sajátossága, a föld és a víz a Föld központja felé igyekszik, míg a levegő és a tűz távolodni akar tőle, a csak a Földön kívül meglévő éter pedig a tökéletesség eleme, az egyes anyagok aszerint mozognak, amilyen arányban megvan bennük az adott őselem (a klasszikus fizika szerint minden atomokból és szubatomi részecskékből áll, s nem létezik inherens tulajdonság),
• fenti inherens sajátosságuk arra készteti az anyagot, hogy egyenes vonalban haladjon, állandó sebességgel, a sebesség nagysága attól függ, mekkora az adott anyag tömege és mekkora a közegnek a sűrűsége, melyen az anyagok áthaladnak,
• mindent anyag tölt be, nem létezik űresség, ha ugyanis létezne, ott a sebesség végtelen lenne, ami képtelenség, így atomok se létezhetnek, hiszen ha lennének, köztük üresség lenne (a klasszikus fizika szerint van üresség, sőt a világ 99+ %-a üresség, minden atom térfogatának 99,9 %-a is üres tér),
• a tér és az idő nem önálló tényezők, hanme az anyagok kapcsolatának sajátosságai (a klasszikus fizika szerint a tér és az idő független tényezők).

(Az egyébként vicces, hogy az utóbbi két pontban a modern fizika cáfolja a klasszikus fizikát, s az arisztotelészi fizikával ért egyet, bár más okból, mint ahogy ezt Arisztotelész gondolta.)

Szóval 2000 éven keresztül ez volt a tudomány elfogadott elmélete: minden megmagyarázható az anyag mozgásával, már csak fel kell fedezni az esetleges részszabályokat, csiszolni kell az elméleten, de a fő elvek világosak, s meg is felelnek a tapasztalatoknak, ahol pedig mégse, ott is kevés a megmagyarázatlan eltérés, de amint csiszolgatjuk az elméletet, az is meg lesz hamarosan magyarázva.

Egyébként ez a "minden világos nagy vonalakban, már csak a részleteket kell tisztázni" gyakran megismétlődik, s sokszor nagyot bukik, a klasszikus fizika és a modern fizika közti átmenet során is megesett. Közismert a vicces, de igaz történet, hogy amikor 1878-ban Max Planck 17 éves korában beiratkozott az egyetemre és a fizika szakot választotta, a fizika tanszék vezetője azt mondta neki, rossz szakot választott, mert a fizika már minden fizikai törvényt felfedezett, s csak apró részletek maradtak, így neki mint tehetséges fiatalembernek időpocsékolás lenne fizikát tanulni.

Aki nem így látta, arra úgy nézték kb., mint ma egy ufológusra vagy asztrológusra - áltudományos okoskodásnak minősítették. Ióannész Philoponosz (Ioannisz Filoponosz) VI. századi görög teológus és filozófus ilyen eset volt, amikoris ezer évvel Newton előtt megsejtette Newton első törvényét a tehetetlenségről: azt állította, hogy a testek képesek lendületet átvenni más testektől, s addig mozognak, míg ez a lendület el nem fogy.

Tehát voltak ellenvélemények, de a tudomány fősodra ragaszkodott az arisztotelészi fizikához. Gyakorlatilag csak Newtonnal változott meg minden, aki rendszerbe is foglalta az új tanokat. De Newtonnal szemben is sokáig élt az ellenvélemény, hogy elmélete:

• egyrészt tudománytalan babona, hiszen mindenféle "misztikus" erőket tételez fel, lásd távoli testek közti láthatatlan gravitációs mezőt,
• nem magyaráz semmit, csak növeli a megmagyázhatatlan alapelvek számát, ezzel sértve az Ockham-borotvaelvet.

De amikor elfogadottá lett a gravitációs mező - majd később az elektromos és a mágneses mező is -, ez természetesen be lett sorolva az anyagok közé. Korábban az anyag csak a szűkebb értelemben vett anyag (ami fizikalag észlelhető általunk) volt anyag, de immár lett még három anyagi dolog: a tér, az idő, s a mező. A mai modern fizikában pedig jelenleg - amikor legutoljára néztem - 17 szubatomi részecske van számon tartva (+ 1 feltételezve), azzal megtoldva, hogy ez csak a világ 5 %, mert a maradék 95 % az sötét anyag és sötét energia, melyről nem tudni miből vannak.

Annak idején, amikor a 80-as években szovjet gimnáziumban tanultam, az egyik elmés, sokat idézett lenini filozófiai mondás az volt, hogy "az anyag az ami objektív valóság", ezen akkor nagyot nevettem, mert ez egy tipikus, körkörös álmagyarázat. De kiderült, tényleg ez a hozzáállás a kérdéshez, az anyag az, amit annak mondunk.

Szóval nézzük is most ez a szellem/anyag szembeállításnál. Az összes materialista elmélet, mely le akarja vezetni a szellemet az anyagból bukásra áll, mert mindegyik elmélettel súlyos problémák vannak: se a funkcionalizmus, se a különféle fizikalista elméletek, se a nyelvi elméletek, s mégkevésbé a behaviorizmus nem képes meggyőző választ adni. Egyszerűen még a legmeggyőzédésesebb materialista is érzi, valami nem stimmel.

A jövő mi lesz? Biztos vagyok benne, be lesz vezetve, hogy van szellem is mint a fizikai valóság része. A tudat kutatásának ez lesz a várható eredménye még ebben században. Pont ahogy egykor Newton bevezette a mező fogalmát.

S mi lesz erre a materialista és az idealista válasz? Mindkettő örömmel fogja konstatálni, hogy igaza lett. Hiszen a materializmus azt fogja mondani, íme az anyag egy új formája. Az idealista pedig azt: az anyag jellemzője a tudat, ez az alapja, ezt lehet ateista vagy hívő verzióban is állítani, immár a tudomány is bizonyította ezt. Az agresszív idelista persze azt fogja mondani, a materalisták vereséget szenvedtek, hiszen csúsztatnak, amikor az eddig elutasított szellemet elfogadták. Az agresszív materialista pedig persze azt fogja mondani, az idealisták, s különösen a vallásosak szenvedtek vereséget, hiszen a tudomány immár bebizonyította, Isten valójában csak egy materiális természeti erő, lám ahogy a villámlás se Zeusz dühét jelzi, úgy a tudat se a keresztény/muszlim/zsidó Isten létét igazolja.