A kommunizmus bukásának egyik belső oka a hazudozáskényszer. Még a legmérsékeltebb kommunista rendszer se engedte meg a hivatalos narratíva nyílt ellenzését.

Aminek eredménye a rendszer lassú rohadása.

Ha ugyanis látszólag mindenki a rendszer híve, a végén az a paradox helyzet áll elő, hogy nemcsak hogy értékét veszti a rendszereszme, de a hatalom a végén már azt se tudhatja, ki a híve és ki nem az. Az eredmény: a valóban rendszerhű javító szándék is elsikkad, hiszen nem tudható, hogy az ami.

Kaliforniában élő, de a kommunista Magyarországon szocializálódott, magyar ismerösöm mondja, náluk ma már a szólásszabadság olyan szintű, mint a Kádár-rendszerben volt a 70-es években: rokonok, haverok között pofázhatsz bármit, de ha bárhol máshol ellentmondasz az hivatalos állami eszmének, jól megnézheted magadat. Ha krizálsz, annak mindenképpen rendszerhű kritikának kell tűnnie, s kell bele "vörös farok", azaz a rendszer alapvető dicsérete is. Ha nem így teszel, véged van: ha alkalmazott vagy, kirúgnak, ha pedig vállalkozó vagy, hirtelen minden üzleti partnered megszakít veled minden kapcsolatot. Csak ha az ember nagyon vagyonos, akkor engedheti meg magának a tényleg szabad véleménynyilvánítást.

Tudom, ebben élni szörnyű lehet. Nekünk, a szólásszabadság Kelet-Európájában könnyű. De a dolog pozitív oldala: az a rendszer, mely teljes egyetértést követel, rendkívül gyenge, s egyre gyengül.

Az UEFA azt mondja, a szivárványos zászló nem politikai jelkép. Ezt már az Eurovízió is meglépte, mely tiltja a részt nem vevő országok zászlaját, továbbá a politikát, de a szivárványos zászlót nem, mert "az nem politika". Természetesen mindez marhaság, hiszen a szivárványos zászló a homoklobbi jelképe, s a homoklobbi pedig egy politikai szervezet.

De most nem ez a téma, hanem a rasszizmus kérdése. Mindjárt ki is derül mi a kapcsolat.

A játékosok kötelesek elfogadni a rasszizmus elvetését, antirasszista jelképek vannak a pályán. Persze lehet egy játékos titokban rasszista, ha közben látszólag leteszi az esküt az antirasszizmusra. Dehát ez teljesen abszurd. Ezen az alapon az is előírható lenne, hogy minden játékos tegyen hitet a vegatarianizmus mellett. Mi értelme ennek? Valójában racionális módon egyetlen dolog kötelező: a labdarúgás szabályainak betartása.

Hiszen mi a köze a labdarúgásnak az antirasszizmushoz? Semmi. Tegyük fel: XY játékos rasszista. Mi történne emiatt, hogyan hatna ez ki a játékra? Sehogy.

Persze ilyenkor jön az ellenérv: különböző fajú (rasszú) játékosok játszanak, így egy olyan játékos nem fogadható el, aki ellenérzéseit kimutatná más rasszal szemben. Nos, az érvelés hibás. A játékban az jelentene problémát, ha egy játékos tegyük fel sértegetne más játékost rassz alapon, hiszen a játékosok kölcsönös tisztelete alapvető. Azaz a magatartás tiltandó, de nem ilyen vagy olyan meggyőződés. Egy nem-rasszista játékos tiszteletlen viselkedése problámát okoz, míg egy rasszista játékos tiszteletteljes viselkedése pedig problémamentes.

Az ellenérv: a rasszista ember képtelen tiszteletet tanúsítani olyan ember iránt, aki más rasszhoz tartozik. Ez azonban természetesen nem igaz. Egyrészt, az ember nem ösztönlény, nem állat, így képes arra, hogy ne élje meg belső gondolait külső cselekedetekben. Másrészt pedig, a rasszizmusnak nem feltétlen eleme a más rasszúak elleni cselekvés, lehet a rasszista meggyőződés tisztán elméleti is.

Azaz a kötelező antirasszimus teljesen indokolatlan. Ez megalázó minden rasszistával szemben, hisz arra kényszeríti, vagy ne játsszon, vagy hazudjon, hogy játszhasson.

Szóval már maga az kötelező antirasszizmus egy rossz precedens. S láthatjuk, ma ezen a példán keresztül akarják behozni a homoklobbizmust is, hiszen ha azt lehet mondani, hogy az antirasszizmus nem politikai kérdés, akkor joggal mondhatja a homoklobbi: az ő ideológiájuk se az.

1992-ben kezdődött el a jugoszláv háború második, legvéresebb szakasza, Szerbia és Horvátország, valamint Bosznia-Hercegovina 3 nemzete között.

Egy időben egyenesen veszélyes volt Szerbián keresztül utazni, még az autópályán is katonaság volt.

A fő magyar esemény a médiaháború erősödése volt. Antall miniszterelnök elszánta magát, hogy valamit tegyen azzal a helyzettel, hogy szinte minden magyar média SZDSZ-es irányítás alatt áll, s a kormány képtelen megszólalni, így megpróbálta leváltani az akkor mág hatalmas nézettségű/hallgatottságú Magyar Televízió és a Magyar Rádió ellenzéki kötődésű elnökeit, de ennek aláírását a szintén ellenzéki kötődésű Göncz Árpád köztársasági elnök megatagadta. Eleinte még kormánypárti alelnökök kinevezését is megtagadta Göncz. Az Alkotmánybíróság nem döntött érdemben az ügyben, de annyit kimondott: Gönvz nem tagadhatja meg az aláírást. Mégis, patthelyzet alakult ki, az első jele volt ez annak a később általánosan elterjedt mítosznak, hogy a liberálisok a független szakértők, minden más meg pártkatona, valamint, hogy egy "igazi" média csakis ellenzéki lehet.

A Fidesz - mely akkor még ballib párt volt - igekezett a helyzetet kihasználni, valamiféle harmadik erőnek beállítva magát, mely távolságot tart mind az MDF-től, mind az SZDSZ-től. Végülis ez a terv kudarcba fulladt, de mindenképpen ez az év, amikor a Fidesz felmondta "SZDSZ ifjúsági szervezete" státuszát.

Antall kormányának közben egre csökkent a népszerűsége. Elsősorban a népi támogatás csökkent le, mert az életszínvonal nemhogy nem lett osztrák, de még zuhant is a korábbihoz képest. A liberálisok kb. fasisztának kiáltották ki Antallt - a kor egyik jellemző liberális álhíre az volt, hgy Antall diktatúrát készül kikiáltani, s 1994-ben már nem is lesznek választások -, közben pedig az MDF radikális szárnya (a későbbi MIÉP) pedig határozatlannak, megalkuvónak, a lberálisokkal kollaborálónak minősítette.

A Kisgazdapárt hivatalosn kilépett a kormánykoalícióból, de a kisgazda képviselők többsége szakított pártjával, s bent maradt a parlamentben függetlenként, a kormányt támogatva. E nélkül megbukott volna a kormány még ebben az évben.

Torgyán József megtartotta "féregirtós" beszédét, erről a lapok hetekig cikkeztek, mintha legalábbis Hitler hirdette volna a végső megoldást. Egyébként személyes elem: Torgyán a szüleim szomszédja volt akkoriban, a XII. kerület hegyvidéki részén (Tállya utca).

Ez volt a Demokratikus Charta csúcséve, képesek voltak több tízezres tüntetéseket szervezni. A Charta volt az a szerv, mely többek között megalkotta a "ballib" szót, azt állítva, hogy az MSZP volt reformkommunistái és az SZDSZ nyugatpárti antikommunistái között valójában sokkal több a közös, mint az eltérő elem, így együtt kell küzdeniük a fasiszták, klerikalisták, antiszemiták, más gonosz retrográd erők ellen.

Én nagyjából 1993-1994-ig ballib nézeteket vallottam, bár első kételyeim még 1990 őszén jelentek meg a taxisblokád miatt. A médiaharc, s különösen a Demokratikus Charta demagógiája volt a következő pont, mely eltaszított a ballibektől megint kicsit távolabbra. De hozzáteszem, az MDF nem vonzott cseppet sem, teljesen idegen volt számomra az ájtatós, népies, tépelődős stílusuk. Szóval amolyan "kiábrándult ballib" voltam, aki még nem állt át ugyan az ellenoldalra, de már a "saját" oldalban se hitt. Jól emlékszem, amikor 1992 szeptemberében hívtak ballib ismerősök, menjek én is a Charta tüntetésre a "szürke eső ellen", már határozottan azt mondtam: nem támogatok hülyeségeket. Amikor furcsán néztek rám emiatt, azt válaszoltam "elhatároztam, inkább fasiszta leszek", persze viccnek szánva.

A Fidesz számomra nem volt opció, bár hivatalosan még tagja voltam 1993-ig, mert az ő irányvonalulat kb. SZDSZ-esnek tartottam, csak mérsékeltebb kiadásban.

A ballib médiák az év végén hetekig azzal foglalkoztak, hogy bőrfejűek kifütyülték Gölcz Árpádot október 23-i beszéde alatt. Erről kb. úgy beszéltek, mintha legalábbis a jövő héten vonatok indulnának Auschwitzbe. Akkor se értettem, mi akkora baj van egy kifütyüléssel, bár a bőrfejűeket én se kedveltem. Viszont Göncz Árpádot se szerettem, akkor csúcsra járó kötelező személyi kultuszát képtelen voltam elfogadni.

A vicces sztori a kifütyüléssel kapcsolatban: Molnár Zsolt jelenlegi MSZP-s parlamenti képviselő volt az egyik szervezője a Göncz-kifütyülésnek, ugyanis akkoriban Molnár még aktív bőrfejű volt.

Személyes sorsunk: 4 és fél év Bulgária után mentünk Magyarországra, s nem találtuk meg helyünket. Plusz elkövettem azt a hibát, hogy munkakeresés helyett hallgattam apámra, s elmentem tanulni. Erről már írtam külön cikket.

A bolgár nyelv egyik sajátossága nemcsak a sok igeidő, de ezen túl a sok igemód is.

A magyarban 3 igemód van: kijelentő, feltételes, felszólító. A bolgárban e 3 mellett van még 3: 3 darab elbeszélő igemód.

Az elbeszélő igemód egyébként ősi jelenség, a legtöbb nyelvész egyetért, hogy ilyen volt a legkorábbi időkben az indoeurópai nyelvekben, de mára csak maradványai lelhetők fel, pl. az angolban és a németben, de használatuk opcionális, továbbá nem alkotják a nyelvtan részét, sokkal inkább kifejezések.

Ugyanez igaz az uráli és altáji nyelvekre is. De az altáji nyelvekben és az uráli nyelvek egy részében megmaradt az elbeszélő igemód teljes értékű nyelvtani kategóriaként.

A magyarból ez a kategória kihalt, nem tudni mikor. A Balkánon viszont megmaradt részben. Vitás a jelenség eredete: ma ez a nyelvtani kategória az albánban, a bolgárban, s a törökben van meg a régióban. Az egyik elmélet szerint ez albán jelenség, független a töröktől (az albánt a Nyugat-Balkán egykori ősnyelve, az illír nyelv folytatásának tekintik). A másik elmélet szerint ez szimplán török hatás, mely a mai albán-bolgár területekig terjedt, északabbra viszont már nem.

A mai bolgárban 3 elbeszélő mód van:

• megállapító,
• elbeszélő kijelentő,
• elbeszélő megállapító.

A megállapító és a megállapító kijelentő mód alakjai azonosak 1. és 2. személyben, csak 3. személyben térnek el.

A 9 darab igeidőből 8 szerepel ezekben a módokban, de közülük egy régies, kihaltnak tekinthető. Voszont több igeidő azonos ezekben a módokban, így tulajdonképpen csak 4 igeidő van aktív használatban az elbeszélő igemódokban:

• jelen (befejezetlen jelen) és befejezetlen múlt.
• befejezett múlt,
• határozatlan múlt (befejezett jelen) és régmúlt,
• egyszerű jövő és múlt-jövő.

Ezek az alakok viszont abszolút kötelezőek. Keverésük a kijelentő móddal komoly hiba, egyes esetekben mosolyt vált ki. Nem egyszer megesett ez velem is. Bár a bolgár majdnem az anyanyelvem, mégis a "majdnem" szó aláhúzandó, szóval hajlamos vagyok magyaros hibákat véteni, ha nem figyelek oda.

Magyarul teljesen lényegtelen, hogy egy eseményt láttam-e személyesen, vagy nem láttam, de biztos vagyok megtörténtében, vagy nem vagyok benne biztos, de semleges a hozzállásom a megtörténtét illetően, vagy nem vagyok biztos benne, s arra hajlok, nem is történt meg. Bolgárul viszont ez mind nagyon fontos:

• az adott eseményben biztos vagyok, mert személyes tudomásom van róla = kijelentő mód,
• az adott eseményben biztos vagyok, mert következtetek rá valamilyen körülményből = megállapító mód,
• az az adott eseményben nem vagyok se biztos, se bizonytalan, csak úgy elfogadom = elbeszélő kijelentő mód,
• az az adott eseményben nem vagyok biztos, s hajlok arra, hogy nem is történt meg = elbeszélő megállapító mód.

Bolgárul egyenesen értelemzavaró egyes esetekben ezek keverése. Ha mondjuk azt mondom "a kolléga ebédelt", az bolgárul kijelentő módban mondva azt jelenti, láttam a saját szemeimmel a kollégát, hogy ült az asztalnál és evett. Ha mondjuk láttam kijönni a kollégát az gyorsétkezdéből, de ebédelni nem láttam konkrétan, viszont arra gondolok, nyilván ebédelni volt bent, akkor az megállapító mód. Ha a kollégát nem is láttam, de valaki más mondta nekem róla, hogy ebédelt, akkor az elbeszélő kijelentő mód. Ha viszont arra gyanakszom, a kolléga csak kamuzott, valami mást csinált éppen, szóval nem is ebédelt, akkor az elbeszélő megállapító mód.

Nyilván magyarul is ki lehet ezt fejezni:

• láttam a kollégát ebédelni,
• úgy tűnik, a kolléga ebédelt,
• azt mondják, a kolléga ebédelt,
• állítólag ebédelt a kolléga;

de magyarul ez teljesen opcionális körülírás, pontosítás.

Bolgárul viszont nem mondhatom ezt kijelentő módban, ha nincs saját tapasztalatom róla. S végképp nem használhatok kijelentő módot, ha nem is lehettem az esemémy szemtanúja. Lásd, magyarul semmi gond azzal a mondattal, hogy "apám kisgyerek korában szeretett zongorázni", míg bolgárul ez nem mondható kijelentő módban, hiszen nyilvánvalóan én meg se voltam még születve, aikor apám kisgyerek volt, szóval nem lehettem szemtanú se.

Egyedül történelmi tények esetében lehetséges kijelentő mód használata, ezzel aláhúzva az esemény biztos jellegét. De a választékos beszédben ez nem javasolt itt sem, de ez nem okoz legalább félreértést. Saját nem-reprezentatív felmérés: a kijelentő mód használata történelmi eseményekre 4-5-ször ritkább, mint valamely elbeszélő mód használata.

Ellenvetés szokott lenni: a bolgár (és persze macedón) médiák miért használnak szinte csak kijelentő módot múltbéli történésekre? Az ok egyszerű: ezzel húzza alá az adott média, hogy elsőkézből van ismerete az adott eseményről, az nem csak valamiféle hallomás vagy következtetés. Lásd a lap azt mondja "Biden rendkívüli állapot hirdetett ki", kijelentő módban, pedig valószínűleg a lap tudósítója nem volt jelen a kihirdetéskor, de ezzel a lap azt akarja sugallni, gyakorlatilag jelen volt, s az infó halálbiztos.

Ugyanaz azonban hétköznapi eseményeknéál kizárt. Akkor se beszélhetek kijelentő módban személyesen nem tapasztalt dolgokról, ha alá akarom húzni teljes bizonyosságomat.

S legyen egy macedón példa is:

Hosszú ideje figyelem a ballib szakértői újságírás rejtelmeit. Íme lassan összegyüjtöttem a 12 alapvető panelt. Ha csak ezeket alkalmazzuk, már teljesen "független", szakértői, civil, szakmai, azaz más szóval párthű ballib cikket tudunk írni.

Első pont. A magyar kormány és a külföld viszonya. Itt, ugye, két eset lehetséges: a kormány ellenkezik vagy egyetért valamelyik külföldi tényezővel. Mindkettő könnyedén kommunikálható "szakértőileg":

• a kormány nem azt teszi, amit a külföldi tényező: Orbán szembegy a konszenzussal, nem-európai viselkedés,
• a kormány nem azt teszi, amit a külföldi tényező: Orbán becsicskult, felmosták vele a padlót.

Persze a fentiek csak akkor érvényesek, ha a külföldi tényező "jó", azaz ballib. Ha nem az, mert pl. orosz, kínai, stb., más gonosz állam, akkor az ellentétet nem szabad kommunikálni, csak az egyetértést, ilyen esetben: Orbán becsicskult, zsarolják, megvették, stb.

Második pont. Választási kampány alatti kormányzati tevékenység.

Az intézkedés az átlagembernek:

• pozitív: Zorbán szavazatot vásárol,
• negatív: Zorbán elnyomja a népet.

Harmadik pont. Pénzügyileg kedvező intézkedés születik. Itt csak egy opció van, ez könnyű, ilyenkor az elemzés mindig ugyanaz az intézkedésről:

• megkésett / túl korai,
• megondolatlan, nem volt egyeztetés előtte,
• túl kicsi a mértéke,
• miért nem vonatkozik több emberre, mint amennyire vonatkozik.

Negyedik pont. Bírósági ítéletek.

Az ítélet ballib szemszögből:

• kedvező: a független bíróság döntött, a jogállam utolsó maradványa!,
• kedvezőtlen: a kézivezérelt bíróság politikai döntést hozott.

Ötödik pont. Népszerűtlen intézkedéstervezet születik. A kormányzat:

• megvalósítja az intézkedést: az emberek lenézése, arrogáns kormányzati politika,
• visszavonja a tervezetet: az ellenzék győzelme, tele a gatya, kiborult a bili.

Hatodik pont. Orbán nem megy el valahová, pedig arra lehetett számítani, hogy elmegy. Alapeset, a megoldás mindig:

• Zorbán megijedt, megfutamodott.

Hetedik pont. Leleplező cikk született.

A cikk célpontja:

• fideszes személy: bátor, oknyomozó cikk,
• ballib személy: karaktergyilkosság, mocskos propaganda.

Nyolcadik pont. A kormányzat változtat külpolitikai álláspontján. A változtatás ballib szemszögből:

• pozitív: Zorbán pávatáncol,
• negatív: újabb mélység.

Kilencedik pont. Verekedés tör ki átlagemberek között, vagy más fizikai erőszak zajlik, politikai felhanggal:

• fideszes ver ballibet: kormányzati szinten szervezett erőszak, fasiszta rohamosztagok garázdálkodása,
• ballib ver fideszest: civil kurázsi, polgári engedetlenség.

Tizedik pont. Egy médiában nem jelenik meg egy cikk, újságírót elbocsátanak:

• fideszes média: a sajtószabadság eltiprása, hallatlan önkény, cenzúra,
• ballib média: a sajtószabadság érvényesülése, a szabad piac normál működése, szerkesztési szabadság.

Tizenegyedik pont. Bármilyen pozitív adat jelenik meg az országról. Ez egyszerű, itt csak egy megoldás van ugyanis:

• nem igaz, hamis adat,
• az EU-nak köszönhető,
• nem fenntartható.

Tizenkettedik pont. Választások. A nyertes:

• a liberálisok: öntudatos polgárok megfontolt szavazása, a demokrácia győzelme,
• mások: megvetett bunkók, alacsony képzettségű, unintelligens csürhe tombolása, a demokrácia alkonya.

Végülis most az EU leleplezte magát.

Egyetlen eddigi ügynél se reagált olyan keményen Magyarország ellen, mint most.

Látszik, mi igazán fontos nekik: a szivárványos kérdés.

Ami a politikai helyzetet illeti, volt egy sarokba szorított MSZP-SZDSZ kormány, mely immár nem mert semmit se lépni, s volt a Fidesz, mely folyamatosan rúgdosta a kormányt, de óvatosan, nehogy az tényleg megbukjon. Közben az MSZP és az SZDSZ is egyre keményebben összevesztek egymással. Az országnak nagyon rossz volt ez a 3 év patthelyzet, de a Fidesznek sokat segített.

Nincs mit írni más a 2007-es magyar politikai helyzetről, mert egyszerűen más tényleg nem történt.

Az év nemzetközi eseménye természetesen Putyin februári beszéde Münchenben, melyben felmondja a konszenzust a nyugattal. Hozzáteszem: nem akarom azt állítani magamról, hogy "én már akkor tudtam", mert nem tudtam, akkor azt hittem, ez csupán egy protokolbeszéd, semmi más. Csak 2008 augusztusában derült ki: Putyin komolyan gondolta. Én is kb. ekkor lettem Putyin híve 2008 augusztusában. De ez már egy másik történet.

2007 tavaszán már eldöntöttük, hogy elmegyünk az országból. Tervünk pontosan nem volt, de mivel magyarországi anyagi helyzetünk nem volt jó, úgy gondoltuk: majd csak lesz valami.

Amikor kérdezik, miért mentem el, azt szoktam viccesen mondani, hogy a Gyurcsány-diktatúrából menekültem el, de ez persze csak vicc. A valóságban semmilyen politikai elem nincs az országváltásunkban. Egyszerűen nem tudtunk sehogy se olyan jövedelemforrást találni Magyarországon, amiből megélhettünk volna nagyjából rendesen. Így logikus lépés volt Bulgáriába menni, ahol legalább olcsóbb az élet.

Ráadásul ma már nem sokat számít a lakóhely. Amióta nem vagyok Magyarországon, ugyanúgy foglalkozom a magyar közélettel, mint korábban, s ugyanúgy naprakész vagyok a történésekből.

Pár adat az ortodox egyház szervezetéről.

Előre bocsátom: itt "ortodox" alatt csak a magyarul sokak által, tévesen "görögkeletinek" nevezett egyházat értem, azaz azokat, melyek 7 egyetemes zsinatot fogadnak el. Tehát nem fogok írni a magukat szintén ortodoxnak nevező 2 vagy 3 egyetemes zsinatot elfogadó egyházakról.

Az ortodox egyház fő sajátossága katolikus szemmel, hogy nincs központi szervezete. Van ugyan egyházi vezető - a mindenkori konstantinápolyi pátriárka -, de ez csupán tiszteletbeli rang, nem jelent semmilyen hatalmat az egész egyház felett, még csak nem is képviselheti mások előtt az egész egyházat.

A rendszer lényege: vann 14 autokefál (adminisztratív értelemben független) részegyház. Az egyes részegyházak maguk döntik el belső struktúrájukat. Lehetnek autonóm - amolyan fél-autokefál - szervezeti egységek is.

Mivel nem létezik pontos mechanizmus arra mi vagy ki jogosít fel az autokefál vagy autonóm státuszra, így ebből viták szoktak lenni. A jelenleg létező jelentősebb vitás ügyek listája:

• Észtország - az észtországi ortodox egyházközségek egy része Moszkva alatt van, más rész Konstantinápoly alatt (a hívők aránya nagyjából 80:20). Alapvetően politikai ügyről van szó, a két világháború között az észtországi ortodoxok nem akartak az akkor kommunista uralom alatt álló Moszkva pátriérkátus alatt maradni, így elszakadtak, majd amikor Észtország a II. vh. alatt szovjet lett, a döntés hatósági erővel vissza lett csinálva. Aztán amikor a Szovjetunió megszűnt, ismét vissza-vissza lett csinálva, de hívek többsége hű maradt Moszkvához. Ma etnikai elem is van az ügyben, a "konstantinápolyi észt" egyházban a hívek szinte csak észtek, míg a "moszkvai észt" egyházban észtek és oroszok is vannak. (Észtország lakosságának kb. negyede orosz nemzetiségű.) Ennek ellenére egyéni szinten jó viszonyban vannak egymással a két hivatalosan ellenséges csoport tagjai, a fő összekötő erő az egyre erősebb észt ateizmus elleni szembenállás. Az észtek többségi vallása egyébként a protestantizmus (evangélikus egyház), de létezik egy kb. 5-6 %-os etnikailag észt, de ortodox kisebbség.
• Moldávia - itt a bukaresti pátriérka és a moszkvai pátriárka áll vitában. A helyzet hasonló az észthez, az arány 80:20 Moszkva javára. Bár az ellentét kisebb fokú, a két adminisztráció együtt szokott működni gyakorlati kérdésekben.
• USA - a legnagyobb USA-beli ortodox csoport az Orosz Egyház helyi szervezete volt, autonóm státusszal. 1970-ben Moszkva autokefál státuszt adott ennek a szervezetnek, ezt Konstantinápoly nem ismeri el. Máig ahelyzet: a 14 ortodox részegyház egy része elismeri az autokfeáliát, a többi máig autonóm orosz egységnek tekinti.
• Abházia - a grúz-oszét háború után a teljes abház egyház kimondta autkefál státuszát. Ez azonban egyelőre senki se ismeri el, a moszkvai pátriárka se támogatja.
• Montenegró. Az egyházközségek egy része kikiáltotta az autokefál Montenegrói Egyházat. Másik rész maradt a belgrádi pátriárka alatt. Az arány 70:30 Belgrád javára.
• Macedónia - itt az egész észak-macedóniai egyházszervezetről van szó. Eredetileg - a terület törükuralma alatt, azaz 1912 előtt - az egyházszervezet megosztott volt Konstantinápoly és Szófia pátriárkái között. Amikor szerb uralom lett, minden átkerült Belgrád alá. A szerb pátriárka 1958-ban autonóm státuszt adott a macedóniai egyháznak. Majd az macedón egyház 1967-ben autokfeálnak nyiláníyotta magát, de ezt máig senki se ismeri, még a Szerb Egyház se. Egyébként a hivatalos elismerés hiánay ellenére kapcsolatokat tartanak fenn minden környező ortodox egyházzal.
• S végül a legismertebb eset, Ukrajna. Itt kánonjogi vita indult, Konstantinápoly szerint az ő joguk az autokefália megadása, így azt megadták 2019-ben, pedig az ukrán egyház nem az ő részük volt. A konstantantinápoolyi érvekre nemigen van történelmi indok, az ortodox részegyházak zöme máig nem fogadta el az új státuszt. A hívek körében az arány 3:1 az autokefálok javára.

Fontos hozzá tenni, a fenti esetekben a "nem elismerés" minden esetben a szervezeti, kánonjogi nem elismerést jelenti, sose a szentségi, teológiai értelmű nem elismerést. Azaz pl. egy el nem ismert egyházközség általi házasságkötés, keresztelés, stb. ugyanúgy érvényes az azt nem elismerő egyházközségben is, hiszen itt nem az illető szentség ortodox jellege a vitatott, hanem csupán az adminisztratív státusz. Ez a papokra is vonatkozik: amikor egy pap átmegy két vitában álló szervezet esetében az egyikből amésikban, nem szentelik őt újra pappá, hiszen az eredeti felszentelése általánosan érvényes.

Íme a belső rend a 14 általánosan elismert ortodox részegyházban + Amerika és Ukrajna (a senki által elismerteket kihagyva).

Az egyházvezető megnevezése:

• a vezető rangja: pátriárka - Alexandriában ehhez járul a pápa rang, míg Grúziában a katolikosz rang - a 4 történelmi pátriárkátus (Alexandria, Antiochia, Jeruzsálem Konstantinápoly) és a "nagy" nemzeti egyházak a görög kivételével (tehát: bolgár, grúz, orosz, román, szerb),
• a vezető rangja: érsek - Albán Egyház, Ciprusi Egyház, Görögországi Egyház - ennek oka jellemzően az, hogy ezek az egyházak így fejezik ki tiszteletüket anyaegyházuk pátriárka rangjú vezetője iránt, hogy nem veszik fel ugyanazt a rangot,
• a vezető rangja: metropolita - Amerikai Egyház, Cseh-Szlovák Egyház, Lengyel Egyház, Ukrán Egyház.

Maga az egyes egyházak területi beosztása többféle modellt követ:

• a metropolita magasabb rang, mint az érsek:
  • pátriárka - metropolita - érsek - püspök: ez van a grúz egyházban, az orosz egyházban, a román egyházban,
    • ugyanez pátriárka nélkül, tehát metropolita - érsek - püspök: ez van az amerikai egyházban, a cseh-szlovák egyházban, a lengyel egyházban, az ukrán egyházban,
  • pátriárka - metropolita - püspök: az érsek rang önállóan nem használatos, így a metropolitát sokszor érsek-metropolitának is nevezik, ez van a bolgár egyházban,
• az érsek magasabb rang, mint a metropolita:
  • pátriárka - érsek - metropolita - püspök: ez van az alexandriai egyházban, az antiókiai egyházban, a jeruzsálemi eghjázban, a konstantinápolyi egyházban,
    • ugyanez pátriárka nélkül, tehát érsek - metropolita - püspök: albán egyház, ciprusi egyház, görög egyház,
• egyik se:
  • pátriárka - püspök: egyes kiemelt egyházmegyéket érsekségeknek neveznek, így vezetőjük érsek, azonban ez nem jelent magasabb tisztséget, ez van: szerb egyház.

Fontos tudni, minden ilyen főpapi rang kánonjogilag egyenlő: püspök. Az egyes további rangok csupán tisztségek.

Pár adat a 16 említett részegyházról:

• többségi vallás törzsterületén: bolgár, ciprusi, görög, grúz, orosz, román, szerb, ukrán egyház:
  • a legnagyobb arány a Grúziában, ahol az etnikailag grúzok 99 %-a ortodox vallású, a legkisebb Ukrajnában, ahol kb. 75 %,
• eredetileg többségi vallás, de a történelem során a hívek elpártoltak:
  • albán egyház: eredetileg az albánok ortodoxok voltak, egy jelentős katolikus kisebbséggel Észak-Albániában, azonban a török uralom alatt jelentős áttérés ment végbe az iszlámra, így ma már az albánok 80 %-a muszlim, 10-10 % pedig ortodox és katolikus,
• kisebbségi eredetű vallás:
  • lengyel egyház: a lakosság kb. 1 %-a ortodox, alapvetően a hívek ukrán vagy belarusz nemzetiségűek, vagy ilyen gyökerekkel rendelkező asszimilálódott lengyelek,
  • cseh-szlovák egyház: a lengyelhez hasonló eset, alapvetően a kelet-szlovákiai ukrán kisebbségből van a hívek zöme,
• eredetileg kisebbségi eredetű, ma már annak nem tekinthető vallás:
  • amerikai egyház: eredetileg egyértelműen ortodox országokból való migráció volt az egyház alapja, ma már azonban a hívek nagyobb része nem-ortodox származású áttért, ez a legsikeresebb missziós egyház az ortodox egyházak között, fantasztikus munkát végezték, pl. abszolút mindent lefordítottak angolra, ma már a főpapok között is többségben vannak a nem-ortodox származásúak, mind a jelenlegi, mind az előző amerikai egyházfő az anglikán vallásból áttértek, nem volt családi kapcsolatuk az ortodoxiával,
• az egyházszakadások miatt súlyukat vesztett egyházak:
  • alexandriai egyház: az V. századi egyházszakadás után a hívek kb. egytizede maradt ortodox, a nagy többség az antikhalkedóni irányzathoz csatlakozott, aztán az iszlám hódítás alatt a hívek 80 %-a áttért az iszlámra mindkét irányzatban - jelenleg Egyiptom lakosságának kb. 10 %-a keresztény, ebből az ortodox kb. 1 % (a katolikusok aránya 0,5 %, a anti-khalkedóni egyházé pedig 8 %),
  • antiókiai egyház: az előbbihez hasonló eset, de itt kb. egyötöd maradt ortodox az V. században, az iszlám hódítás hatása hasonló - jelenleg az eredeti törzsterületen (Szíria, Libanon, Irak) a keresztények aránya összesen 6 % körüli, ebből 1 % ortodox (2 % pedig katolikus, 3 % meg anti-khalkedóni és nesztoriánus), a legnagyobb keresztény arány egyébként Libanonban van, ahol ez 40 %,
• az iszlám miatt jelentőségüket vesztett egyházak:
  • jeruzsálemi egyház - ezt a területet alig érintette az V. századi egyházszakadás, viszont az iszlám hatása drasztikusnak bizonyult, gyakorlatilag keresztény szigetek maradtak egy hatalmas muszlim tengerben, az eredeti törzsterületen (Izrael, Jordánia) ma a lakosság kb. 3 %-a keresztény, ebből 2,5 % az ortodox,
  • konstantinápolyi egyház - az eredeti törzsterület nagy része ma nem tartozik hozzá (a görögországi egyház elszakadt tőle politikai okokból: nem akarták a görög főpapok, hogy vallási vezetőjük egy muszlim országban éljen), a megmaradt részen pedig 0,1 % körüli az ortodox keresztény arány, az eredeti területből keresztény többség csak amiatt van pár részen, hogy a görög egyház egyes görögországi területeket meghagyott Konstantinápolynak (ezek: az Athón-félsziget, Kréta, Rodosz-szigetcsoport), szóval az egyházhoz tartozó kb. 5 millió hívő 95 %-a emigráns közösségekben van, elsősorban görög egyházközségek az USA-ban és Ausztráliában (meg pár ezer fő Magyarországon).

Az arab identitás rendkívül sajátos. Minden arab egyszerre két nemzet tagja: az arabé és saját arab országáé.

A nyelv esetében a párhuzam a latin és az újlatin nyelvek esete lehet. Képzeljük el, hogy a románok, a franciák, az olaszok, a spanyolok, stb. mind azt vallanák, ők a latin nemzet részei, s nyelvük pedig nem igazi nyelv, csak nyelvjárás, mégpedig "romlott, hibás" nyelvjárás. Nos, az arab helyzet pontosan ez.

Az arab nyelv nyelvészetileg nyelvek csoportja, melyek nem is kölcsönösen érthetőek teljes mértékben, de mind a kb. 25-30 arab "nyelvjárás" beszélője hisz abban, hogy egy nyelvet beszél.

Az egyes nyelvjárás-csoportok és az azokat használó arab országok:

• maghrebi: Algéria, Líbia, Marokkó, Mauritánia, Tunézia,
• egyiptomi: Csád, Egyiptom, Szudán,
• levantei: Jordánia, Libanon, Palesztína, Szíria,
• mezopotámiai: Irak, Szíria,
• Arab-félszigeti: Arab Emirátusok, Bahrein, Jemen, Katar, Kuvait, Omán, Szaúd-Arábia.

Ami közös jellemző:

• csak beszédben használatosak,
• az élet minden területén használatosak, kivéve a magasabb rendűnek tekintett helyzeteket,
• anyanyelvi beszélő alacsony nyelvjárásnak tekintik.

De akkor mit használnak az arabok íráshoz és milyen nyelven folytatnak magasabb tevékenységet? Nos, ez a senki által anyanyelvként nem beszélt szabványos arab, népszerű arab nevén "fusah". A fusah a klasszikus arab nyelv modernizált, egyszerűsített verziója.

Tehát - visszatérve az újlatin példához - mintha Spanyolországban az emberek hétköznapi helyzetben spanyolul beszélnének, de írásban és fontosabb helyzetekben a középkori latint használnák.

De honnan tudnak az arabok fusahul? Hát onnan, hogy minden arab országban az oktatási rendszer a fusahot használja kizárólagos oktatási nyelvként és ez a hivatalos kormányzati nyelv is. Nyilván a fusah ismerete iskolázottság-függő, minél kevésbé iskolázott valakit, annál inkább csak a saját "nyelvjárását" ismeri. A felmérések szerint az arabok 70 %-a képes kielégítő szinten beszélmi fusahul, a maradék pedig csak alacsony szinten.

Olyan arab, aki csak a saját "nyelvjárását" ismeri, de a fusahot egyáltalán nem, csak nem-arab és nem-muszlim országokban élő arab kisebbségek esetében fordul elő.

A helyzet viszont fordítottan is igaz. Ahogy senki beszél "nyelvjárási" arabul fontos helyzetben, úgy senki se beszél fusahul hétköznapi helyzetben. Aki mondjuk egy arab országban hétköznapi helyzetben fusahul szólal meg, arról azonnal tudja mindenki: idegen, esetleg más arab országból származú arab, aki nem ismeri a helyi "nyelvjárást".

Egyetlen kivétel van: van egy arab nyelvjárás, mely független lett, s magát önálló nyelvnek tekinti. Ez a máltai nyelv. A maghrebi, s azon belül különösen a tunéziai arab nyelvjárás beszélői megértik a máltaikat, s azok is őket.

Nincs igyekezet a saját nyelvjárások felemelésére, a fusah kiszorítására, ahogy ez történt mondjuk Spanyolországban? A spanyol nyelv történetében kb. a következő helyzet volt:

• 300-ig: latin nyelv, egyes nyelvjárási sajátosságokkal,
• 300-800: latin nyelv, de hétköznapi szinten erősődő vulgarizáció, helyi elemekkel,
• 800-1300: latin és spanyol párhuzamosan, a spanyol írásban szinte soha,
• 1300-1800: spanyol írásbeliség, a latin marad a felsőoktatás, a kormányzat nyelve, ünnepélyes alkalmakra,
• 1800-tól: minden spanyol, a latin egyértelműen idegen nyelv.

Az arabok tehát maradtak a 800-1300 közti spanyol állapotban, s miért nem akarnak "fejlődni"? Alapvetően a fő ok, hogy így megszűnne a közös arab identitás, továbbá: mivel a beszélt nyelv csak nyelvjárásnak számított mindig, senki se végezte el a szabványosításukat, ami pedig elengedhetetlen lenne, ha ténylegesen használható nyelveket akarunk.

Nemhogy nincs nép nyomás a fusah feladására, hanem éppen az ellenkező folyamat van. Amikor pl. 3 éve Marokkóban kiadtak egy egyébként fusah nyelvű alsós iskolai tankönyvet, de bele lett téve pár marokkói-arab szó is, országos botrány tört ki, a tankönyv szerzője arabellenes aktivistának lett kikiáltva, aláírásgyűjtés indult, hogy legyen állami állásából eltávolítva, a végén a kormányfő is kénytelen volt az ügyben megszólalni.

Az év fő eseménye nem a választás, hanem az ösződi "igazságbeszéd". Ez furcsa, de tény.

A Fidesz ismét 50-60 ezer szavazattal kevesebbet kapott az MSZP-nél a választáson, ahogy 2002-ben is, de ezúttal a végeredmény rosszabb lett, ugyanis az MSZP egyéniben is több helyen tudott nyerni. Az MSZP-SZDSZ koalíció nemhogy nem veszített, de még javított is 2002-hez képest.

Ráadásul bekerült negyedikként az MDF is, mely immár a Fidesz ellenében politizált. S én rájuk szavaztam. Miért is?

Elmondtam már, 1999-ben szakítottam a szélsőjobbal, s ismét liberális lettem, annak konzervatív verziójában. Ehhez pedig az MDF közelebb állt, mint a Fidesz.

A kor játszámája az volt az MSZP és a Fidesz között is, hogy ki hitelesebben liberális és ki európaibb. Az ellentét nem a liberalizmusban volt, hanem az identitáspolitikában: a Fidesz magyar nacionalizmussal akarta fűszerezni a liberalizmust, míg az MSZP globalizmussal. Mert akkor az MSZP se volt még progresszívista, ez hozzá kell tenni, ez csak az SZDSZ-re volt igaz.

Viszont az MDF mindenképpen az az erő volt, mely a legjobban kombinálta a gazdasági liberalizmust a kulturális konzervatívizmussal. Lásd erre akár a 2004-es népszavazást is: csak az MDF adott hagyományos középjobbos választ, azaz igen az állampolgárságra, s nem a kórházügyre.

Én csak 2008 körül kezdtem kételkedni a hagyományos középjobb kereszténydemokrata értékrend igazában.

Szóval, az MSZP-SZDSZ nyert, 54 %-os mandátumaránnyal (4 évvel korábban még csak 51 %-uk volt), azonban sokáig nem tudtak örülni ennek. Jött a Gyurcsány-féle "igazságbeszéd", amiről meg vagyok győződve, hogy maga Gyurcsány szivárogtatta ki, csak egyszerűen elszámolta magát, ezúttal becsapta őt egyébként mindig jó PR-szimata.

Jöttek a tiltakozások Gyurcsány ellen, ezeket sose támogattam egy percig se. Két okból:

• nem gondolom, hogy pártízezres tüntetések jogosan leválthatnak egy kormányt,
• a tüntetések magva a Jobbik volt, s az általuk képviselt szélsőjobbos eszméket mélyen utáltam (most is utálom), talán leginkább azért, mert korábban magam is ilyen eszmékben hittem.

Mindenesetre itt derült ki először Orbán államférfi minősége: képes volt a helyzetet átlátni, majd saját hasznára átfordítani. Minden ballib elmélettel szemben ugyanis, a Fidesz nem volt a tüntetéssorozat kezdeményezői között. Már kinézetre látni lehetett, hogy a keménymag a Jobbikból áll. Azon a híres napon, amikor a "szemkilövetés" zajlott, én a kutyáimmal direkt arra sétáltam, ahol már gyülekeztek a Fidesz hívei (a nagygyűléstől 1 km-re laktam), majd később megnéztem a kemény utcai harcosok táborát is, persze csak tisztes távolságból - ránézésre látni lehetett, hogy ez két teljesen különböző társaság.

Orbán mit is tett? Leszerelte a Jobbik-tábort, mely azonnali kormánybukást akart, de úgy, hogy közben folyamatosan szidta Gyurcsányékat. Olyan helyzetet hozott létre, melyben az MSZP és az SZDSZ kénytelen volt beállni Gyurcsány mögé, annak ellenére, hogy pártérdekük egy új kormányfő kijelelölése lett volna. Ugyanis ha az ellenség támad, akkor nem cserélhető le a hadvezér, mert ez a gyengeség jele lesz. Orbán pedig ezt kiválóan átlátta: azért támadta az ellenséges vezért, hogy az ne legyen lecserélve semmiképpen.

S számítása be is jött. Három évig szenvedett sarokba szorítva a kormány, s csak három év után cserélték le Gyurcsányt, pedig azonnal le kellett volna. Ezzel sikerült elérni a korábban elképzelhetetlent:

• az SZDSZ kiesett a parlamentből, örökre, magával rántva az MDF-et is,
• az MSZP annyira leesett, hogy a Fidesznek kétharmada lett.

Ha nem lett volna Orbán bölcs taktikája 2006-ban, a Fidesz csak egy sima 55 % körüli győzelmet ért volna el 2010-ben. Pedig ókori kínai hadtudományi alap, hogy a gyenge ellenséget hagyni kell tovább gyengülni, semmi értelme döntő csapást mérni rá, míg még gyengül magától - Gyurcsány ezt valószínűleg nem olvasta.

Szóval Orbán pár hónappal a 2006-os választás után megnyerte a 2010-es választást. Az ösződi ügy után ugyanis már minden mindegy volt.

Személyes sorsunkban két fontos változás állt be. Egyrészt elköltöztünk Pátyról Budapestre, ez sokban csökkentette költségeinket. Másrészt felfedeztem az onlájn pókert, s sikerült ezzel plusz jövedelemhez jutnom. Kiderült: az átlagosnál jobb játékos vagyok, de az is aztán, hogy a havi ezer dolláros jövedelem fölé nem tudok eljutni, annyira ugyanis mégse vagyok jó.

Anyagi helyzetünket mindenképpen javította az, hogy a devizahitelünket visszafizettük. Volt egy projekt egy haverral, hogy beszállunk az erotikus üzletágba, de ezt végül nem csináltam, úgy ítéltem meg, hogy - bár nem volt benne semmi pornográfia - nem illene hozzám az ilyen tematikával való üzletszerű foglalkozás. Meg valahogy furcsának éreztem, hogy idegen nőket fényképezek erotikusan, akkor is, ha azok nem meztelenek. (Azóta mások - sőt, többen is - megcsinálták ugyanazt a projektet egyébként.) Én mindig fényképeztem a saját múzsámat szofterotikusan, de az más dolog: ez nem sérti értelmezésem szerint a házastársi erkölcsöt.

Afrika sajátossága, hogy a legtöbb ország esetében még csak közös nyelv se létezik az adott országban, s a hivatalos államnyelv nem anyanyelve a lakosság zömének, sőt a lakosok nagy része nem is beszéli.

Ez egy hatalmas térség: összlakossága 350 millió fő. S a világ 10 leggyorsabb természetes népessegnövekedésű országa közül 4 itt található! A legszerényebb növekedést felmutató Zöld-foki-szk. népességnövekése is +1,4 %/év (a magyar adat -0,4). Jelenleg Nyugat-Afrika lakossága Európa lakosságának kb. 45 %-a, de az előrejelzések szerint 2100-ben már a 210 %-a lesz.

Íme a térség vázlatos térképe (az arab országokat Észak-Afrikához számítom, ezért nem színeztem be Mauritániát, melyet egyes források szintén Nyugat-Afrikához sorolnak):

A térség minden országára igaz: a hivatalos nyelv a volt gyarmattartó nyelve, azaz angol, francia, vagy portugál. (Libéria esetében az angol, Libéria az USA-beli rabszolgafelszabadítási mozgalom furcsa mellékterméke. Egyes amerikai körök a XIX. században komolyan gondolták, hogy a felszabadított rabszolgákat "haza" kellene küldeni Afrikába, így a mozgalom földet vásárolt Afrikában, majd oda át lett telepítve pár tízezer volt rabszolga. Az eredmény egyébként katasztrofális lett: a volt rabszolgák lettek az új ország elitje, s gyakorlatilag rabszolgasorba taszították a helyieket. 1980-ig ők vezették az országot, jelenleg a lakosság 5 %-át teszik ki az USA-származásúak, akik máig külön etnikumnak számítanak. Fajilag is külöböznek az amerikai-libériaiak az őslakosoktól: ugyanis a USA néger lakosságának túlnyomó része eredetileg nem innen, hanem jóval délebbről származik.)

Mi a hivatalos nyelv tényleges helyzete azonban, ez nagyon változó országonként.

Ami a volt francia gyarmatokat illeti:

• francia anyanyelvű lakosság gyakorlatilag nincs, egy 1 % alatti nagyvárosi elit van csak egyes országokban, mely francia anyanyelvű,
• idegen nyelvként a lakosság kisebb része beszél franciául, változó szinten - ahol a legerősebb a francia nyelv a térségben, ott is csak a lakosság kb. harmada beszéli.

De mi is az a nyelv, amin a nem azonos nyelvű emberek kommunikálnak országon belül? Melyet vagy beszélnek, vagy legalábbis ezen a nyelven keresztül tolmácsolnak. Íme:

• francia:
  • Benin - egyszerűen nincs olyan helyi nyelv, mely kiemelkedne számbelileg a többi közül, így a francia - a lakosság kb. harmada beszéli - máig a közvetítő nyelv - aki nem beszéli, az is támogatja, mert máig ez a műveltség egyik jele, az oktatás nyelve minden szinten a francia, így az iskolázottság egyben a francia nyelv ismeretét is jelenti (nyilván nem azonos szinten),
  • Burkina Fasso - a lakosság 20 %-a beszél franciául, a lakosság fele mosszi anyanyelvű (a niger-kongói nyelvcsalád felső-voltai ágának legnagyobb nyelve), az oktatás nyelve a francia,
  • Elefántcsontpart - a legfranciapártibb ország a térségben, a benini helyzet van itt, még fokozottabban, a közvetítő nyelv a francia, annak több szintjén, a műveltebbek irodalmi franciát beszélnek (a lakosság kb. 5 %-a), sőt a fővárosban van egy kisméretű francia anyanyelvű elit is, az átlagember pedig helyi nyelvjárási verziót beszéli (ezt további 30 %), mely azonban nem tekinthető pidzsinnek, az oktatási nyelv az iskolarendszerben kizárólag a francia, a helyi nyelvek tantárgyak alsó tagozaton,
  • Guinea - térségenként léteznek helyi közvetítő nyelvek, de országosan csak a francia játszik ilyen szerepet, a lakosság 20 %-a beszéli, a fővárosban van egy minimális elit réteg, mely francia anyanyelvű,
  • Niger - az oktatási rendszerben alsó tagozaton használatosak helyi nyelvek is, a legnagyobb a hausza nyelv (mely afroázsiai nyelv), ez a lakosság felének anyanyelve, de csak az ország déli és középső részén használatos, így a közvetítő nyelv országos szinten a francia, melyet a lakosság 20 %-a beszél,
  • Togo - térségenként léteznek helyi közvetítő nyelvek, de országosan csak a francia játszik ilyen szerepet (a lakosság 40 %-a beszéli, elsősorban helyi nyelvjárási verzióban), ráadásul a helyi nyelvek írásban egyáltalán nem használatosak;
• helyi nyelv:
  • Mali - a lakosság 40 %-a bambara anyanyelvű (a niger-kongói nyelvcsalád mandé ágának legnagyobb nyelve, egyébként az amerikai Gyökerek című sorozatból ismert Kunta Kinte is mandé anyanyelvű, bár nem bambara), s még 50 % beszéli idegen nyelvként, gyakorlatilag csak az ország gyéren lakott, északi, berberek által lakott részén nem beszélik tömegesen, így itt a hivatalos életen kívül a közvetítő nyelv a bambara, nem a francia (melyet a lakosság 15 %-a beszél), ma már az iskolák alsó tagozatában is ezt a nyelvet használják, de a francia hivatalos státuszának megszüntetéséről nincs szó, ez ugyanis ellenérzést okozna a nem bambara anyanyelvű lakosságnál (a helyiek egyébként a "bambara" nevet sértőnek tekintik, európai torznévnek, s ragaszkodnak, hogy a nyelvet európai nyelveken is nevezzék helyi módon, azaz "bamanankan" alakban),
  • Szenegál - a lakosság 40 %-a wolof anyanyelvű (a niger-kongói nyelvcsalád atlanti ágának második legnagyobb nyelve, s még 50 %-a beszéli idegen nyelvként, szerepe olyan szintű, hogy - ez a francia Nyugat-Afrikában egyedülálló -, hogy mára beszivárgott a kormányzati szférába is, ereje akkora, hogy Szenegálban a nem-wolof anyanyelvű lakosság is wolof anyanyelvűvé válik, amint beköltözik a nagyvárosokba, tulajdonképpen itt egy kezdődő európai típusú nemzetállamiság van, a franciát alig 10 % beszéli.

Vajon hogyan lehet az, hogy emberek nem akarják saját nyelvük felemelését állami szintre? A fő ok az, hogy az európai gyarmatosítás megszakította a szerves fejlődést Afrikában, s ennek következményeként a helyiek identitástudata gyakorlatilag premodern maradt, emiatt:

• vidéken a törzsi identitás a fő tényező, simán megesik, hogy 2 különböző nyelvű törzs baráti viszonyt ápol egymással, míg 2 azonos nyelvű meg ellenséges viszonyban van, a nyelv és az etnikum nem a fő identitásképző elem,
• a nagyvárosokban már fontosabb a nyelv, de ott se meghatározó, a vallás pl. fontosabb elem,
• míg Európában alapjognak tűnik, hogy mindenki anyanyelvi oktatást adó iskolába küldhesse a gyerekeit, Afrikában éppen ellentétes a hozzáállás: az átlag szülő azt várja az iskolától, az tanítson meg a gyereknek új nyelvet, s ne azt oktassa neki, amit már úgyis beszél.

A volt brit gyarmatokon - és Libériában - a helyzet annyiban más, hogy az angol népszerűbb nyelv a franciánál. Így itt a hivatalos nyelv ismerete rendszerint magasabb, mint a francia esetében. Íme az egyes országok:

• Gambia - van egy szűk angol anyenyelvű elit, a lakosság több helyi nyelvet beszél, az ország elhelyezkedése miatt - három oldalról Szenegál határolja, mely egyetlen szomszédja, a Szenegálban beszélt francia és wolofot nagyon sokan beszélik,
• Ghána - az angol a közvetítő nyelv, van egy angol alapú pidzsin is, a kru, de csak a fővárosban beszélik,
• Libéria - a lakosság kb. 3 %-a angol anyanyelvű, elsősorban az amerikai-libériaiak leszármazottjai, az általuk beszélt libériai angol - egyedülálló módon Afrikában - nem a brit angolhoz, hanem az amerikaihoz áll közelebb, a lakosság további 70 % beszéli idegen nyelvként a kreyol nevű pidzsint, ez az általános közvetítő nyelv - iskolázottság függvényében változik az angol használata, az iskolázott réteg képes beszélni mind "normál" angolul, mind kreyolul, a legkevésbé iskolázottak csak a kreyolt ismerik, az iskolarendszer célja éppen az, hogy növelje az előbbi ismeretét,
• Nigéria - 3 fő nagy helyi nyelv van (hausza, igbo, joruba), melyek regionálisan közvetítő szerepet is játszanak, de az országos közvetítő nyelv az angol - a lakosság 75 %-a beszél vagy angolul vagy angol alapú nigériai pidzsinül, ez utóbbi valójában kreol nyelv, a lakosság 15 %-ának egyenesen ez az anyanyelve, ez elsősorban a nagyvárosi lakosságra jellemző - iskolázottság függvényében változik az angol használata, a művelt réteg képes beszélni mind a 3 regiszterben (brit angol, nigériai angol, nigériai pidzsin), a legkevésbé iskolázottak csak a kreolt ismerik, de senki se törekszik a kreolt fejleszteni, azt a beszélők "romlott" angolnak tekintik, anyanyelvi beszélői is pidzsinként viszonyulnak hozzá,
• Sierra Leone - térségenként léteznek helyi közvetítő nyelvek, de országosan csak a krio játssza ezt a szerepet: a krio angol alapú kreol, ez a lakosság kb. 10 %-ának az anyanyelve, de még 80 % beszéli idegen nyelvként, ahogy Libéria és Nigéria esetében a "normál" angol és a kreol között itt is folyamatos átmenet van iskolázottság és helyzet függvényében: kiemelt helyzetben mindenki igyekszik szabványos angolt használni, míg hétköznapi helyzetben a kreol használatos.

A pidzsin az a nyelvállapot, amikor egy adott, nyelvileg heterogén lakosság megtanul, pontosabban kialakít egy közös új nyelvet, mely azonban csak kiegészítő szerepet játszik, senkinek se az anyanyelve. Itt jellemzően ez az európai gyarmatosító nyelvének helyi nyelvekkel kevert, egyszerűsített verziója. A kreol pedig a pidzsin továbbfejlődése, amikor a pidzsin immár sajátjogú nyelvvé válik.

A legsajátosabb a térség 2 volt portugál gyarmata. Míg a franciák egyáltalán nem terjesztették nyelvüket kis helyi hivatalnokok képzésén kívül, az angolok pedig terjesztették ugyan a nyelvet, de nem közösködtek a helyiekkel, addig a portugálok telepeseket küldtek gyarmataikra és aktívan asszimilálni akartak. Ennek következménye: a portugál nyelv szerepe a volt portugál gyarmatokon jóval erősebb, mint az angolé és a franciáé a volt angol/francia gyarmatokon. Íme a helyzet a 2 volt portugál gyarmaton:

• Bissau-Guinea - a lakosság 20 %-ának anyanyelve a helyi portugál alapú kreol, további 50 % idegen nyelvként beszéli, a szabványos portugál nyelvnek kevés anyanyelvi beszélője van, ismerete az iskolázottságtól függ,
• Zöld-foki-szk. - itt egyenesen a teljes lakosság kreol anyanyelvű, a helyi portugál alapú kreol neve kriolu vagy kabuverdianu, s lakosság kb. 80 %-a beszél sztendert portugálul is, a két nyelv párhuzamosam használatos, helyzetfüggően.

Ami az életszínvonalat illeti, a térség minden országa mélyszegény, a magyar szint ötöde alatt vannak, a legszegényebb Libéria. Kivételt 2 ország képez: Nigéria a magyar szint ötödén van, míg a térség leggazdagabbja, a Zöld-foki-szk. pedig a magyar szint negyedén.

A ruszinok kérdése két okból is érdekel. Egyrészt ez a bolgár-macedón kérdés sajátos fordított esete. Másrészt személyesen is érintett vagyok, lévén 1/8 ruszin.

A ruszin mitológikus történelem szerint a ruszinok Kárpátalja őslakossága, ők az szlávság gyökere, onnan vándorolt ki minden más szláv, aztán ők a kijevi Rusz Kárpátoktól nyugati népe, akik már Árpádék bejövetelekor helyben voltak. A másik fő elmélet szerint a ruszinok a XIV. sz. végén kerültek a Kárpátaljára, tudatos telepítés eredményeként: 1393-ben Teodoras Karijotaitis litván herceg (magyarosan: Korjatovics Tódor) 40 ezer szláv telepessel a térségbe költözött, miután megvásárolta a munkácsi várat.

A "ruszin" vagy "rutén" név akkoriban Litvánia szláv lakosságát jelentette, ez a Litvánia - ellentétben a maival - hatalmas állam volt, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedt, magában foglalta a mai Belaruszt, Ukrajna legnagyobb részét, de részben még a mai Oroszország nyugati részét is.

Aztán a kijevi Rusz állam szétesése következtében a "ruszin" immár csak a nyugati rész lakosságát jelentette, míg a keleti "orosz" lett. Szlávul a két szó gyökere ugyanaz (rusz). A XIX. sz előtt a magyar nyelv is felváltva használta a "ruszin" és "orosz" szavakat, lásd pl. "kárpátorosz".

Valószínűleg maradt is volna ez a ketté ágazás. Csak Litvánia lassan szétesett, s az immár új orosz állam megkezdte a XVI. századtól a kijevi Rusz - orosz értelmezés szerint - elvesztett területeinek visszaszerzését. Ez szinte teljesen sikerült is a XVII. század középére, amikor Ukrajnában felkelés tört ki, Bogdan (ukránul: Bohdan) Hmelnyickij vezetésével, s a felkelők 1654-ben kimondták csatlakozásukat Oroszországhoz. Az új orosz területek lakossága orosz értelmezés szerint "kisorosz" volt.

A terület legnyugatibb része viszont osztrák lett (Galícia), de itt is lakosság két különböző irányt vett:

• a rutén irányzat: mely szerint a galíciai szláv lakosság önálló szláv nép,
• az ukrán irányzat: mely szerint a galíciai szlávok az osztrák-orosz uralom által kettészakított ukrán nép része, a végcél az egyesülés.

A közhiedelemmel ellentétben az „ukrán” szó tehát nem az orosz politika találmánya, hanem éppen ellenkezőleg: az osztrák uralom alatt állóké. Az orosz gyakorlatban az „ukrán” szó csak a szovjet korban vált egyedülállóvá, mivel a szovjet állam ezt az elnevezést kizárólagossá tette, kijelentve, hogy a „kisorosz” pejoratív, orosz soviniszta ízű elnevezés.

Ami a ruszinokat illeti, egyszerre voltak hívei minden létező irányzatnak, de jellemzően csak a felszínen, az átlagembert nemigen érdekelte mindez:

• oroszpárti irányzat: a ruszinok az orosz nép legnyugatibb része, mely Magyarország határain belülre került,
• ruténpárti irányzat: a rutén nép ketté van szakítva, a galíciai ruténekre és a kárpátaljai ruszinokra,
• ukránpárti irányzat: a kárpátaljaiak, a galíciaiak és a kisoroszok egy nép - az ukrán - részei.
• ruszinpárti irányzat: a ruszinok a többi szláv néptől önálló nép.

Az osztrák hatalom ruténpárti volt, de magyar nyomásra ezzel felhagyott. A magyar hatalom pedig természetesen mindig a ruszinpárti irányzatot támogatta. Az I. vh. után se változott a hozzáállás: vicces, de az egymással ellentétben lévő magyar és csehszlovák hatalom ebben ugyanazt mondták: mindkét állam ruszinpárti volt.

A sokféle irányzat egyike se tudott népszerű lenne a ruszinok körében, tulajdonképpen folyamatos viták voltak, s egyik irányzat se tudta magát a többi felé emelni.

A kérdést a II. vh. döntötte el. Lett egy erős hatalom, mely nem engedett semmiben véleménysokaságot, s ez eldöntötte mi legyen. Amikor a Kárpátalja szovjet lett, a szovjet hatalom előtt ismét ott állt 3 opció:

• a ruszinok legyenek önálló nép - ez abszolút nem lett volna idegen a szovjet nemzetiségi politikától, a szovjet rendszer imádott népeket gyártani,
• a ruszinokat oroszoknak nevezni, orosz népcsoportnak - ez eléggé sajátos döntés lett volna a nagy területi eltérés miatt,
• elfogadni az ukrán álláspontot, hogy a ruszinok ukránok.

Az hogy ez utóbbi lett a döntés valószínűleg pillanatnyi érdekek miatt lehetett. Egyrészt, a Lengyelországtól 1939-ben megszerzett új területek esetében is az volt a hivatalos szovjet érvelés, hogy a területek lakossága nem orosz, hanem belarusz és ukrán, itt ez a modell lett másolva. Másrészt pedig nyelvészeti tény, hogy a ruszin legközelebb a nyugat-ukrán nyelvjárásokhoz áll.

Azóta eltelt majdnem 80 év. Hiszen a szovjet uralmat az ukrán követte, mely nyilván e tekintetben egy az egyben a szovjet irányt követte, azaz a "ruszinok = ukránok" álláspontot.

A mai helyzet az, hogy a kárpátaljai ruszinok ukránok, az emberek 99 %-a annak vallja magát, természetesen ezzel együtt ruszinnak is, hiszen az ukrán álláspont szerint a ruszin egy ukrán alcsoport. Csak egy vékony értelmiségi réteg van, mely a ruszinség önállóságát hangoztatja.

Ma önálló - azaz ukrántól független - ruszin öntudat csak Kárpátalján kívül van, a legnagyobb csoport a szlovákiai ruszin kisebbség, kb. 100 ezer fő ruszin források szerint, de ennek kétharmada ma már asszimálódott szlovák valójában. Itt van az a rendkívül furcsa helyzet, hogy a szlovák-ukrán határ két oldalán ugyanaz a ruszin népesség - sokszor egymás rokonai - ukránnak és nem-ukránnak tartják magukat. Hasonló van a bolgár-macedón határ két oldalán: mindenki macedónnak tekinti magát, de az egyik oldalon ez egy önálló nép, míg a másikon a bolgár nép alcsoportja. Ezért kezdtem azzal, hogy ez a bolgár-macedón eset sajátos fordított verziója.

Személyes elem. Szerepelek pár genealógiai adatbázisban, mert komolyan foglalkoztam saját őseim kutatásával. Fél éve írt nekem az USA-ból egy tök ismeretlen ember, szín angol névvel, s azt állítja, arra gyanakszik, a rokonom. Pár ímél váltása után kiderül: tényleg rokon, az illető anyám másodunokatestvére.

Szóval ruszin dédnagyapám neve Georg Turjanin volt (ez a csehszlovák uralom alatti hivatalos neve, amikor megszületett 1890-ben, még magyar uralom volt, s a magyar anyakönyvi kivonatában mint Turján György szerepel). Neki volt egy öccse, Jan (János) névvel, aki 2 évvel volt fiatalabb nála. Ő 17 évesen kivándorolt az USA-ba, ahol egy Monessen nevű kisvárosban telepedett le (Pennsylvania állam), majd mivel angolul egy szót se tudott, csak fizikai munkát tudott vállalni, szóval szénbányászként dolgozott Pennsylvania északnyugati részén, ahol egészen a XX. sz. 60-as éveiig komoly szénbányászat működött. Aztán lett neki egy szintén ruszin felesége, majd több gyerekük, s az egyik lányuk fia ez a Barry nevű ember, aki ímélt küldött nekem. Barry persze nem beszél már semmilyen nyelven az angolon kívül, de azt elmesélte, hogy amikor kisgyerek volt, a nagymamáját "babuskának" szólította, aki készített galuskát és kolbásszal meg káposztával töltött pirogot.

2005 arról szólt, hogy az MSZP az új vezetés - Gyurcsány - alatt sikeresen visszavette a vezetést a Fidesztől. Először is, először lett az MSZP-nek Fidesz-korosztálybeli vezetője, másodsorban pedig Gyurcsány született PR-tehetségnek bizonyult. Ami viszont probléma: az is kiderült, hogy ezen kívül semmi máshoz nem ért, többet között a kormányzáshoz se.

Míg 2004 végén még mindenki biztos volt benne, hogy a Fidesz biztosan nyeri a 2006-os választást, addig 2005 végére már hibahatáron belül mozgott a két párt.

Plusz, míg az MSZP-nak megvolt a biztosa partnere az SZDSZ személyében, a Fidesz és természetes partnere, az MDF között a viszony egyre rosszabb lett. A végére az MDF eljutott oda, hogy ők a centrum Gyurcsány és Orbán között. Most már szégyellem, de én az MDF híve voltam. A 2006-os résznél ki is fogom fejteni, hogy miért.

Szóval arról szólt a politikai csata, hogy a 2 fő erő egyformán erős, s tartósan senki se képes a másikat legyőzni.

Az MSZP-SZDSZ belcsatájának fontos jele volt a köztársasági elnök választása. Gyurcsány az MSZP immár marginális népi szárnyának képviselőjét, Szili Katalint jelölte köztársasági elnöknek, ezzel valamiféle gesztust próbálva gyakorolni az ellenzék felé. A Fidesz azonban felismerte a csapdát, s saját jelöltet állított, pontosabban az MDF-es Sólyom László mögé állt be. De végül a Fidesznek nem is kellett semmit tennie, mert az SZDSZ akadályozta meg Szili elnökségét. Ennek mellékhatása: 2005-2010 volt az egyetlen időszak a rendszerváltozás után, amikor a köztársasági elnök nem volt az éppen hatalmon lévő kormányzat pártkatonája.

Ami személyes sorsomat illeti, inerciaszerűen szenvedtünk. Egyre rosszabbul álltunk anyagilag.

A legnagyobb önkifejezési szabadság a megszilárdult rendszerek közti időszakban van.

1986-1992 között Bulgáriában éltem, azaz átéltem a kommunizmus bukását. A kommunizmus bukása Bulgáriában sokkal látványosabb dolog volt, mint Magyarországon. Magyarországon az egész egy lassú rothadás volt, nem volt közben semmi látványos pillanat. A leglátványosabb magyarországi tüntetés a magyar rendszerváltozás folyamat két tüntetés volt: a romániai falurombolás elleni és a Nagy Imre újratemetés, egyik se volt közvetlenül kapcsolatban a rendszerváltozással. Eleve a magyar kommunizmus lassan elvesztette kommunista jellegét. Így a rendszerváltozás előtti és utáni időszak összefolyik, nincs igazán éles váltás. Voltak ugyan próbálkozások mesterséges fordulópontok kitalálására - pl. a "köztársaság" kikiáltása 1989. október 23-án -, de ezek sikertelenségét éppen az jelzi, hogy az átlagember nem is emlékszik mi volt akkor.

A magyar embernek sose volt meg a szabadság élménye, mert előtte se érezte már magát nem szabadnak, az új rendben meg ez az érzés nemigen növekedett, sőt inkább a problémák nőttek.

Bulgáriában egészen más volt. A régi, kommunista rendszer a utolsó napjáig kőkemény volt, semmi engedmény nem mutatkozott. Jól emlékszem 1989. november 9-re, a berlini fal "leomlására", aznap este a bolgár híradó valami teljesen abszurd módon számolt be erről, nagyjából "az NDK állami- és pártvezetése utazási könnyítéseket vezetett be" stílusban, nulla konkrétummal.

Aztán másnap délben megdőlt a rendszer. Igaz, csak palotaforradalom volt, Todor Zsivkovot megpuccsolta pár társa, Gorbacsov és a szófiai szovjet nagykövet beleegyezésével, de maga a hír elindított azonal egy olyan folyamatot, hogy az új vezetés képtelen volt az eseményeket kontroll alatt tartani.

Hirtelen minden szabad lett. Sokszor teljesen abszurd módon. Pl. vállalkozó kedvű emberek csak úgy elkerítettek közterületet, majd ott felhúztak valamilyen bódét, s árusítani kezdtek, bármiféle engedély, adózás, vagy bármi más nélkül.

Az új rendszer megkeményedéséhez 8 év kellett nagyjából, az 1989-1997 közti idő nagyon szabad volt az államhatalom szemszögéből, de különösen az 1989-1991 közti idő volt az, amikor nemhogy államhatalom nemigen volt, de semmilyen hatalom, még a maffia se szilárdult meg addigra.

A zenében pl. ez nagyon látványos volt. A bolgár kommunista rendszerben kemény engedélyek kellettek a zenészeknek, aztán hirtelen nem kellett semmi, s még a nagy zenei cégek se jöttek el, akik aztán ismét kontrollt vezettek be, persze már nem ideológiai, hanem "piaci" alapon. Szóval volt másfél év, amikor az ment, ami népszerű volt, spontán módon.

De kedvenc példám az erotika mint jelenség. A bolgár kommunizmus már a nudizmust is nagyon rosszallóan nézte, s bizonyos tűrés csak a keletnémet turisták miatt volt, akik nem értettek, miért lenne burzsoá elhajlás a nudizmus, mikor az NDK-ban az állami politika kifejezetten támogatta a nudizmust: a hivatalos neve FKK volt. Valójában sose voltam a nudizmus híve, sőt nem is tartom az egészet egészségesnek, de csak úgy heccből voltam párszor "illegális" nudista bolgár strandon.

A nudista strandon döbbentem rá, elég kevés a lelkes nudista, aki beveszi ezeket "szabad test" és hasonló szövegeket, valójában a diszkrét bámészkodás a fő motiváció, a nők részéről pedig a minden nőben valamilyen mértékben jelen lévő exhibicionizmus. A nudista strandok csúcspillanatai mindig az új strandolók érkezése volt. A koreográfia: megjön a lehetőleg minél jobban felöltözött hölgy, aztán szép lassan meztelenre vetkőzik. Az igazi nudista nőket arról lehetett felismerni, hogy gyorsan, törülközőtől takarva vetkőztek le. Az álnudisták viszont gyakorlatilag látványos sztriptízt prezentáltak.

Szóval ez volt a kiinduló pont. A végpont meg 1991 közepétől a dübörgő szexipar, immár teljesen nyugatkonform módon.

A köztes időszak viszont érdekes volt. Bár sose voltam bulizós típus, párszor mentem ilyen helyekre. Az egyik ilyen élményemről már írtam korábban, de most a Szófia központjának perifériáján található Rodina szálló erotikus vetélkedőjéről. A szálló ma is létezik, egy hatalmas beton épület, stílusa valahol a kései szocreál és Le Corbusier irányzata között.

Annyira kezdeti kapitalizmus volt, hogy még belépőjegy se volt, egyszerűen a hatalmas bárba kellett beülni, ahol persze volt kötelező fogyasztás minimális összeggel.

Amire máig emlékszem, egy "Air Erotica" becenevű versenyző. A név arra utalt, hogy a hölgy utaskísérőnek akart kinézni, ezt az jelezte, hogy volt rajta sapka, s vékony keszttyű meg vékony sál. Totál pirosban volt. Aztán a műfaj szabályai szerint levetkőzött, de amikor már csak fehérnemű volt rajta, a fények kialudtak, félhomály lett, így csak az volt látható, hogy leveszi a fehérneműjét is, de maga a meztelen test nem. Ha ma ezt leadnák a tv-ben, még 14-es korhatár se lenne rajta.

Aztán közönségszavazás döntött ki nyer. S egy olyan versenyző nyert, aki le se vetközött meztelenre. Csak félsztriptízt csinált. Egyszerűen vicces volt az egész előadása, s ezzel megnyerte a közönséget.

Persze lehet mindezt úgy értelmezni, hogy a közönség még nem tudta mi a helyzet, így gyerekes volt. De én úgy éreztem, egyszerűen az érvényesült, amit az emberek spontán kedveltek, még nem volt meg a "piaci" nyomás.

Mondtám már, hogy sose szerettem a Jobbikot, egyik korszakában se. De nem szabad, hogy az érzelem elhomályosítsa az értelmet.

Szóval a Jobbik bátor tettét, hogy nem csatlakozott a ballib gyermekmegrotási paktumhos, mindenképpen el kell ismerni.

Valami maradhatott Jakab lelkében. S ultragyurcsánynéista meggyőződése ellenére érezte, amikor a gyerekekről van szó, nem szavazhat pártérdekek alapján. Így végül a Jobbik-frakció megszavazta a gyermekmegrontást nehezítő új törvényt.

Le a kalappal!

Ebben az évben két szavazás is volt.

A népszavazáson igennel szavaztam az állampolgársági kérdésre, s nemmel a kórházi kérdésre. Az EU-választáson az MDF-re szavaztam. Itt a Fidesz egymagában legyőzte az MSZP és az SZDSZ összesített eredményét.

Medgyessy Péter kormányfő kezdte elveszteni minden tekintélyét, ebben az évben sajátjai - Gyurcsány vezetésével - meg is puccsolták. A végén Medgyessy már őrült marhaságokat beszélt, pl. hogy induljon az összes magyar párt közös listán az első magyar EP-választáson.

A Fidesz minden népszerűségi listán immár vezetett, ez ellen született - immár az új kormányfő, Gyurcsány - vezetésével a népszavazási gyűlöletkampány. Az MSZP olyan piszkos módon kampányolt a kettős állampolgárság ellen, hogy a kettős állampolgárságot szinte ellenző SZDSZ-esek is már panaszkodni kezdtek a szocialisták xenofóbiája miatt. Volt egy "kedvenc" óriásplakátom, mely előtt naponta átlag 4-szer elhaladtam, ezen egy hajléktalan kinézetű sokgyerekes család volt látható, mellette a szöveg "felelős döntést!", magyarul: ne adjunk állampolgárságot a szemét román koldusoknak. Emellett anoním röplapokkal is tele volt Budapest, melyek jobban uszítottak a határontúli magyarok ellen, mint a levadabb migránsellenes kampány 2015-ben. A suttogó propaganda is hatott. Mivel akkor volt egy boltunk, sok emberrel találkoztunk, így a legfantasztikusabb sztorikat hallhattuk, pl. a buszokkal várakozó "román" sáskahadakról, akik a népszavazás után azonnal indulnak is ingyen megoperáltatni magukat Magyarországon, aztán felvesznek minden létező segélyt, majd hazamennek a zsákmánnyal, kifosztva Magyarországot. Gyurcsányék gyakorlatilag átvették a Jobbik összes cigányellenes szövegét, csak a "cigány" helyére "határontúli magyar" került.

Sose voltam nacionalista, akkor se, de ez az egész hőbörgést egyszerűen elfogadhatatlannak tartottam.

Egyébként Gyurcsány számítása bejött, a lakosság nagy része egyetértett a "jöttmentek" elleni szövegekkel, s messze nem csak az MSZP-SZDSZ hívei. Az év végére az MSZP le is dolgozta lemaradását a Fideszhez képest.

Mi eladtuk a boltunkat Pátyon, s Budapesten csináltunk boltot. Az se ment jól, szóval anyagilag maradtunk korábbi rossz helyzetünkben.

A magyar "jobboldal" lassan belesétál egy csapdába.

Először is elkezdte használni a "meleg" szót, bár még nem teljeskörűen, de egyre nagyobb gyakorisággal. A "meleg" viszont egy fertőzött, nem semleges szó, nem szabadna használni. Van helyette "homokos", ha pedig teljesen semlegesek és hivatalosak akarunk lenne, akkor "homoszexuális".

A "meleg" szó ugyanis egy pozitív szó, eredetileg a hőmérsékletre utal, "meleg ruha", "meleg szoba", "meleg víz", csupa jó dolog, továbbá átvitt értelemben: "családi meleg", "meleg érzés", stb., ki lenne ezek ellen? S így ki lenne "melegellenes" is? A jó ellen lenni miféle dolog?

Itt sajnos visszaüt a magyar nyelv sajátossága, hogy igyekszik az idegen szavakra magyar megfelelőt találni. A "meleg" ugyanis az angol "gay" fordításaként lett kitalálva (eredetileg az angol "gay" jelentése egyébként "vidám"). Más nyelvekben - ahol kevésbé szorítják ki az idegen szavakat - egyszerűen átvették az angol szót (pl. spanyolul "gay", oroszul "гей"), ami kisebb rossz, így megmarad az a tudat, hogy ez valami "idegen" dolog.

A másik a "homofóbia" szó. Egyre több egyébként normális embertől hallom: "nem vagyok homofób, de", majd elmagyarázza más szavakkal, hogy ő homofób. Dehát miért kellene átadni a "homofóbia" szót a homoklobbinak? Miért kellene elfogadni, hogy azt jelenti "homokosok gyűlölete"? Erre az égvilágon semmi ok nincs.

Mivel most van a foci EB, íme egy focihasonlat: a fentiekben leírt magatartás olyan mintha egy focicsapat folyton csak reagálna az ellenfél játékára, s egyedül arra számítana, hogy majd egyszer csak figyelmetlen lesz az ellenfél, de sose szervezne saját támadást, ki se dolgozna saját játéktervet. Ez az esetek 99 %-ában a biztos vereség receptje.

Írtam már a közép-ázsiai ex-szovjet térség nemzetépítéséről. Most az attól délebbre és keletebbre fekvő térség pár érdekessége.

A térség demográfiailag 3 típusú országra osztható:

• etnikailag homogén országok, ahol a lakosság 90+ %-a azonos nemzetiségű: Banglades, Dél-Korea, Észak-Korea, Japán, Kambodzsa, Kína, Maldív-szigetek, Mongólia, Tajvan, Vietnám.
• etnikailag heterogén országok, ahol sokféle etnikum él együtt: Afganisztán, Fülöp-szigetek, India, Indonézia, Pakisztán, Szingapúr,
• a kettő közötti helyzet - van ugyan domináns etnikum, de a lakosság jelentős része más etnikumhoz tartozik: Bhután, Brunei, Laosz, Malájzia, Mianmar, Nepál, Srí Lanka, Thaiföld.

A homogén államokban fel se merül kérdésként a nemzetépítés mikéntje, hiszen a nemzet a szinte teljes lakosságot kiadó többségi etnikum alapján áll, ahogy ez pl. Magyarországon is van.

Kína annyiban kivételes, hogy bár a kínai etnikum aránya 92 %, sok kisebbség területileg elhatároltan él, továbbá a kínai nyelv kölcsönösen nem érthető nyelvjárásokra oszlik.

A kínai nyelv valójában - nyelvészeti szempontból - nyelvcsalád. Az egyes nyelvjárások közti eltérés jelentős, kb. úgy lehet elképzelni, mintha Európában az összes újlatin nyelvet egyetlen nyelv nyelvjárásának tekintenénk, így a román, az olasz, a spanyol, a francia, a portugál mind a latin nyelvjárásaként lenne számon tartva. S ahogy egy román se tud szabadon kommunikálni egy franciával, úgy két kínai "nyelvjárás" beszélője se. A kínai megoldás: a szabványosított kínai, mely a mandarin nyelvjáráson alapszik mint kötelező nyelv, bár nem a többi nyelvjárás helyett, hanem mellettük. Ez a hivatalos politika évtizedek óta mind Kínában, mint Tajvanon. (Bár a fiatal tajvani nemzedék körében létezik egy irányzat, mely önálló tajvani identitást vall, de ez kisebbségi irányzat.) Egyedül két, a XX. sz. végéig európai gyarmatként működő területen más a helyzet: Hongkongban és Makaóban, ahol a nagy többség egyáltalán nem beszél mandarinul, mivel ott sose volt hivatalosan használatban.

A kínai nemzettudat viszont egységes nyelvfüggetlenül. Ezt a közös írás is erősíti. A kínai írás egységes minden nyelvjárásban. Itt az eltérés alapvetően az, hogy a hagyományos vagy az egyszerűsített írást használják. Az átlag művelt kínai azonban mind a kettőt ismeri.

A koreai esetében érdekes, hogy Észak-Koreában kizárólag a koreai ábécét használják írásra, míg Dél-Koreában a koreai ábécét legnagyobb részben, de kínai eredetű írásjegyeket is. A következménye ennek: aki Észak-Koreában nőtt fel, majd átkerül Dél-Koreába, az külön tanulás nélkül nem tud minden dél-koreai szöveget elolvasni. Ez a probléma csökkenőben van egyébként, mert Dél-Koreában is folyamatosan egyre kisebb mértékű a kínai írásjegyek használata.

Egy időben Észak-Koreában egyenesen tiltották a kínai írást, ma már nem, sőt tanítják az iskolákban, de nincsenek aktív használatban.

Egyébként az észak-koreai irodalmi nyelv kicsit eltér a dél-koreaitól, de az eltérés nem nehezíti a kölcsönös értést. Mindkét országban a hivatalos állami politika része az újraegyesítés, ezért egyik országban se vezetnek be komolyabb nyelvi reformokat, mert ez nehezítené a kölcsönös megértést.

A 99 %-ban bengáli Banglades esetében érdekes megjegyezni, máig két darab párhuzamos bengáli identitás létezik. Történelmi okokból úgy alakult, hogy a történelmi Bengália keleti felén a lakosság felvette az iszlám vallást India muszlim korszakában, míg nyugati felén megmaradt a hindu vallás. India függetlenné válásakor, mely vallási alapon zajlott, így Nyugat-Bengália a mai India része lett, míg Kelet-Bengália pedig Pakisztán része. Pakisztán megalakulásakor a lakosság 65 %-a bengáli volt, de ennek ellenére nem a bengáli lett a hivatalos nyelv: ennek későbbi eredménye a Pakisztánon belüli bengáli szeperatizmus, mely sikeresen elvezetett Banglades megalakulásához 1971-ben. Tehát az iszlám identitás Bangladesben másodrendű az etnikai identitáshoz képest.

Létezett ugyan törekvés egy egységes bengáli nemzet létrehozására - mindkét oldalról -, ez azonban mindig marginális volt. Ez ma is így van. Jelenleg az arány nagyjából 2:1 a muszlim bengáliak és a hindu bengáliak között. Bangladesben a lakosság 99 %-a bengáli (ebből 90 % muszlim, 9 % hindu), míg Nyugat-Bengálban - ami az egyik indiai állam - 87 % a bengáliak aránya, ebből 25 % muszlim, 75 % hindu.

Ami egységes az a nyelv, azonos nyelvet beszélnek mindkét területen. Az írás is azonos, azaz a muszlim bengálik is a szanszkrit eredetű bengáli ábécét használják.

Mind a hindu, mind a muszlim bengáliak között az iskolázottság egyik fontos jele a gyarmati múltból megmaradt angol nyelv ismerete. Valamilyen szinten gyakorlatilag mindenki beszél angolul, magas szinten persze csak az iskolázott. művelt réteg. Bangladesben az angol ugyanúgy hivatalos nyelv, ahogy a bengáli is, viszont a bengáli teljesértékű, minden területen használt nyelv, ténylegesen is bengáliul folyik az élet, ez nem csak afféle jelképes nyelv. Az identitás fontos eleme a nyelvtudás, végülis éppen a nyelvért való harc az alapja annak, hogy lett független Banglades.

A következő legyen Pakisztán, hiszen már szóba került. Pakisztán az eredeti Nagy-India muszlim része volt. A mai Pakisztán ennek a nyugati fele. A pakisztáni nemzeti öntudat alapja a vallás. Tulajdonképpen ők muszlim indiaiak, különböző nemzetiségekből, akiket egyesít a közös iszlám kultúra indiai változata. Az indiai muszlimok közös nyelve az urdu, mely valójában a hindival azonos nyelv, de arab ábécével, s erős arab-perzsa hatással - ez kb. úgy képzelhető el, mint a szerb-horvát viszony, Ezért is Pakisztán nemzeti nyelve az urdu, annak ellenére, hogy a lakosság kevesebb mint 10 %-ának az anyanyelve, de idegen nyelvként szinte mindenki beszéli.

Az urdu nyelvet egyébként a britek terjesztették el. India brit meghódításakor a perzsa volt a fő hivatalos nyelv, bár ez senkinek se volt az anyanyelve - a perzsa a muszlim hódítás eredménye volt. Ezt a britek felváltották az urduval, a helyi muszlim elit anyanyelvével, így "nemzetibb" színt adva uralmuknak, majd pedig behozták az angolt második nyelvként.

India más úton indult. Bár itt is voltak törekvések etnikai-nyelvi alapú nemzeti identitás kialakítására, ez szinte azonnal megbukott. A kezdeti elképzelés az volt, hogy a nemzeti nyelv legyen a hindi, s azt tanulja meg minden nem-hindi nyelvű lakos is anyanyelve mellé, s így a hindi váltsa fel az angolt. Ezt a tervet azonban még Észak-Indiában se fogadták el, ahol a hindivel rokon nyelveket beszélnek, Dél-Indiában pedig egyenesen bojkottálták a tervet. Amikor pl. törvény született, hogy a hindi kötelező tantárgy minden indiai iskolában, a tamil nyelvű régióban egyszerűen megszüntették a hindi tantárgyat még azokban az iskolákban is, ahol addig tanították, s az angolt vezették be helyette kötelező jeleggel. A tamilok azt mondták, nekik a hindi ugyanannyira idegen, mint az angol, de utóbbinak nagyobb a használati értéke.

A 60-as évekre kiderült: az angol nem helyettesíthető, máig is az a közvetítő nyelv Indiában, az egyes indiai államok pedig saját hatáskörben döntik el mi a helyi hivatalos nyelv és az oktaaás nyelve. Jelenleg India lakosságának kb. 48 %-a hindi/urdu anyanyelvű, s további 14 % beszéli a nyelvet idegen nyelvként.

Szóval az indiai nemzeti identitás alapja a terület, a közös múlt, de nem valamely nép, vallás, nyelv.

Afganisztán esete annyiban hasonló, hogy a névadó nép (a pastuk, akik a szűk értelemben vett afgánok) a lakosság alig 40 %-a. Történelmileg a régió közvetítőnyelve a perzsa, mely Afganisztánban a lakosság 30 %-át kitevő tadzsikok anyanyelve.

A perzsa nyelvnek 3 változata van: az iráni perzsa, a tadzsikisztáni tadzsik, s a dari (afganisztáni tadzsik). Ezek között az eltérés kb. mint a brit, az amerikai, s az ausztrál angol között. Egyedül az írásban való érintkezés nehéz: mert míg az iránit és a darit arab ábécével írják, addig a tadzsikot cirill ábécével.

Az afgán állam igyekezett a pastu nyelvet is felemelni a dari szintjére, de máig a dari a közvetítő nyelv Afganisztánban. Hivatalos szinten kétnyelvűség van, aki nem beszéli mind a két nyelvet, az nem tölthet be állami állást.

Szingapúr a többnyelvűséget választotta identitása alapjának. Minden négynyelvű (maláj, kínai, tamil, angol), de az utóbbi idők fejleménye, hogy az angol kezdi a másik három nyelv szerepét elvenni. Ma már a lakosság harmada kizárólag angol anyanyelvű.

Indonézia a sikeres váltás példája. A volt gyarmattartó nyelve (a holland) gyakorlatilag ki lett törölve. Többnyelvűség helyett az egynyelvűség a hivatalos politika, de nem valamelyik nagyobb etnikum nyelve lett kiválasztva, hanem a térség közvetítőnyelveként korábban is használt maláj nyelv (ezt hivatalosan indonéz nyelvnek nevezik, de gyakorlatilag azonos a malájziai malájjal), mely kiválasztásakor a lakosság alig 5 %-ának volt az anyanyelve (s ez az arány most is 20 % körüli). Az állami élet és az oktatás kizárólag indonéz nyelvű, minden más nyelv csak a magánéletben használatos.

Pár éve volt egy malájziai kollégám. Kérdezgettem őt, szokott-e átjárni Indonéziába, s hogy áll a nyelvvel. Mondta, persze szokott átmenni, mert Indonézia olcsóbb ország, s a nyelvet pedig 99 %-ban érti, csak néha vannak furcsa szavak, melyeket Malájziában másképp mondanak.

A megoldatlan identitás példája a Fülöp-szigetek. A terv az volt, hogy a legnagyobb etnikum nyelvét, a tagalogot - mely jelenleg a lakosság negyedének anyanyelve - egyedüli hivatalos nyelvvé teszik. Ennek érdekében átnevezték a tagalogot "filippino nyelvnek". Erősen sikertelen lett a projekt, az ország nagy része máig nem beszél fillipinóul, s a kormányat a gyakorlatban az angolt használja a nem-fillipino nyelvű térségekben.

A két himalájai állam - Bhután és Nepál - esete hasonló. A névadó etnikum kisebbségben van - Bhutánban 20 %, Nepálban 40 % -, s mindkét ország megpróbált mégis a névadó etnikumra építve nemzetet létrehozni.

Nepálban ez teljes csődött mondott, a hatalom belebukott: ez a fő ok, ami miatt Nepál királyságból köztársaság lett 2001-ben.

Bhután esetében a hatalom erős, sikeresen megtartotta a rendet. (Persze a két ország más adottságú: Nepál 28 millió lakosú, míg Bhután népessége 750 ezer fő, ritkán lakott ország.) Az egységítés egyik módszere: a bhutáni hatóságok az ország negyedét alkotó nepáliakról megállapították, állampolgárság nélküli illegális idegenek, s nagy részük deportálva lett.

Srí Lanka az indiai szubkontinens legproblémásabb országa az etnikai kérdés szempontjából. Ez az az ország, ahol polgárháború dúlt etnikai alapon. Az ország lakosságának negyede tamil, ők többséget alkotnak északon és keleten, míg délen és nyugaton a lakosság háromnegyedét kirevő szingalézek élnek. A probléma ráadásul vallási is: a tamilok hinduk, a szingalézek buddhisták.

A szingalézek hajlamosak Srí Lankát kizárólag szingaléz földnek, továbbá buddhista mintaállamnak tekinteni. Ami tény: Srí Lanka az indiai szubkontinens egyetlen országa, ahol a budhhizmus megmaradt - mindenhol máshol a hinduizmus kiszorította -, s itt jött létre a buddhizmus egyik főága is.

A függetlenség elérése után az angol nyelv folyamatos kiszorítása zajlott, felváltása a szingaléz nyelvvel. A tamil kisebbség részéről ellenállás bontakozott ki, ez 1983-ban polgárháborúhoz vezetett, a tamilek saját országot kiáltottak ki Srí Lanka északi és keleti részén Tamil Eelam néven - ez az ország nem kapott nemzetközi elismerést, de tartósan fennállt 26 éven keresztül, egészen 2009-ig.

Mindenképpen meg kell említeni még a 4 maláj nyelvű állam közül 3-ban létező bumiputera elvet. Bruneiben, Indonéziában, s Malájziában létezik az állampolgárok jogi megkülönböztetése: vannak őshonos és nem-őshonos állampolgárok, előbbiek a bumiputerák (a szó jelentése: földlakó). Mindenki bumiputera, aki vagy maláj nemzetiségű vagy az illető ország őslakosa. Mindenki más meg nem az, akkor is, ha esetleg több nemzedék óta élnek ott az ősei.

Indonéziában ma már nem jár speciális jogokkal a bumiputera-státusz, de Bruneiben és Malájziában máig komoly megkülönböztetés van. A rendszer logikája: a brit uralom idekán a britek sok kínait és indiait telepítettek be, ezeket előnyben részesítették az eredeti lakossággal szemben, így a független államiság elérése után most az őslakosok hátrányos helyzetét pozitív diszkriminációval kell helyre hozni. Gyakorlatilag a magyar numerus clausus logikája, de nem csak a felsőoktatásban, hanem szinte mindenhol. Malájziában pl. az állami lakáshitel programban a bumiputerák alacsonyabb kamatú hitelt kapnak, de még a tőzsdére is vonatkozik ez: nem szerepelhet a malájziai tőzsdén olyan cég, melyben nincs elegendő arányú bumiputera főrészvényes, s ez a külföldi cégekre is vonatkozik. De pl. még egy lakópark építésekor is köteles az építő ügyelni, hogy ne fordulhasson elő, hogy minden vevője nem-bumiputera. Magyarországon a hasonló rendelkezés leginkább a zsidókat érintette negatívan, míg Malájziában a kínaikat. A szupergazdag - az éeltszínvonal magasabb a svájcinál - Bruneiben valamivel enyhébbek a szabályok: ott elsősorban az állami állásokra való pályázásnál ad előnyt a bumiputera-státusz.

Az etnikai arányok a 3 országban:

• Brunei: 66 % maláj, 21 % indiai, 10 % kínai, 3 % nem-maláj őslakos,
• Indonézia: 4 % maláj, 0 % indiai (1 % alatt), 2 % kínai, 93 % nem-maláj őslakos,
• Malájzia: 55 % maláj, 7 % indiai, 23 % kínai, 14 % nem-maláj őslakos.

Laoszban a lakosság alig fele laoszi nemzetiségű. Viszont sokkal több laoszi nemzetiségű él Thaiföldön, mint Laoszban - a laoszi etnikum négyötöde Thaiföldön él. Ami nehezíti a helyzetet: Thaiföldön a laosziakat thai nemzetiségűeknek tekintik. Ami tény: nem világos a thaiak és a laosziak közti elkülönülés, a két nyelv viszonya kb. mint a cseh és a szlovák, azaz kölcsönösen érthetőek.

A Laosz és Thaiföld közti eltérés, hogy míg Thaiföldön létezik sikeres nyelvszabvánuosítás, mely nyelvet a nem-thai lakosság is beszél, addig Laoszban máig nyelvjárások vannak csak, az ország egyes részei között még a fizikai kapcsolat is nehézkes. Jellemző, hogy Laosz egyes részeinek lakossága jobban ismeri Thaiföldet, mint saját országa más részeit.

Mianmar a félig sikeres egységesítés példája. A többségi burmai lakosság az ország középső részén él, a határvidékeken erős kisebbségi etnikumok vannak. Az erős burmaisítási törekvésen annyit értek el, hogy a nyelvet szinte mindenki beszéli, egységes nemzet viszont máig nincs.

Az előbbiekből látható sikeres nemzetépítés ott lett, ahol eleve megvolt a homogenitás, ill. ott is, ahol nem volt meg ugyan, de sikerült valamilyen nem-etnikai közös alapot találni.

Mi az egyes említett országok átlag életszínvonala? Íme:

• magyar szint duplája felett: Brunei, Szingapúr,
• magyar szint duplája: Dél-Korea, Japán,
• magyar szinttel azonos: Malájzia, Tajvan,
• magyar szint fele: Kína, Maldív-szigetek, Thaiföld,
• magyar szint harmada: Bhután, Indonézia, Mongólia, Srí Lanka,
• magyar szint negyede: Fülöp-szigetek, Laosz, Vietnám
• magyar szint ötöde: India, Mianmar, Pakisztán,
• magyar szint ötöde alatt: Afganisztán, Banglades, Észak-Korea, Kambodzsa, Nepál.

A fő esemény az EU-s népszavazás volt, ezen igennel szavaztam, s azt hiszem, ez nem volt hiba - kényszerhelyzet volt a belépés.

A politikai helyzet lényeg: a Fidesz részvétele nélkül a kormányzó erők lassan felőrölték saját magukat. Ekkor lépett fel először Gyurcsány Ferenc, aki jobban támadta saját kormányfőjét, mint az ellenzék.

A később hatalmas problémát okozó devizahitelezés ekkor kezdett terjedni - amit egyébként még az Orbán-kormány vezetett be, de már a Medgyessy-kormány alatt lett népszerű. Még nekem is volt devizahitelem, bár én vissza tudtam fizetni.

A legújabb árnyékbokszolás: akkor most be lesz tiltva Csajkovszkij, mert homokos volt, továbbá: elkapja a gyerek a homokosságot a tv-ből?

Kellemes vitamódszer: azt mondani amit senki se állított, majd azt fölényesen cáfolni. Ennek a neve árnyékbokszolás.

Mi is a valóság? Természetesen nem lehet elkapni egy genetikai eredetű betegséget. Senki se lesz homokos vagy pedofil, attól hogy ilyesmit lát. S persze egy homokos vagy pedofil szerző műve meg végképp nem okoz homokosságot vagy pedofíliát. A homokos Csajkovszkij egyik műve se okoz ilyesmit, ahogy a pedofil Thomas Mann írásai se képesek ilyen hatást elérni.

Dehát akkor mi a tiltás értelme, vetődik fel. Ugyanaz, mint hogy vannak korhatáros filmek is. Senki se gondolja, hogy bárki erőszakos lesz egy erőszakos filmtől, de mégse adjuk oda kisgyereknek, hiszen még túl fejletlen ahhoz, hogy a helyén értelmezze a látottakat.

Egy nem eléggé fejlett agy esetleg mindent helyesnek és normális lát, amit megmutatnak neki, még nem képes belátni a dolgok hátterét.

Nyugaton egyre gyakoribb, hogy gyerekek nagy tömegben homokosnak mondják magukat, esetleg trenszneműnek. Olyan arányban, ami egyszerűen képtelenség. Miért? Mert minden média azt sugározza feléjük: mindez teljesen normális, sőt egyenes "kúl" dolog. A gyerek meg utánozni próbál, s bebeszéli magának: ő is ilyen fantasztikusan kúl ember.

100 éve a kisgyerekek hadvezérek akartak lenni, 50 éve űrhajósok, 25 éve zenész sztárok manapság meg transzgender szörnyszülöttek. Mindig alkalmazkodva az adott kor elvárásaihoz. Csak a hadvezér, űrhajós, zenész álom elmúlik nyom nélkül, károsodás nélkül, míg a perverz nemiség súlyos bajt okoz a gyerek lelkében.

Az a társadalom, melyik nem termel utódakat, s azokat nem védi meg, szart se ér.

A Nagy Normalizáció - mely mindenképpen be fog következni - után fontos feladat lesz nürnbergi típusú törvénykezés: szigorú büntetés vár majd mindenkire, aki manapság aktív részt vállal a gyerekek megrontásában.

Rendkívül bátor döntés hozott a magyar parlament. Ez gyakorlatilag teljes szembemenés a nyugaton egyre inkább kötelező érvényű genderkurzussal.

Magyarország ezzel nyíltan harcott hirdetett az Európai Unió és általában a nyugati liberális civilizáció egyik alapkövének.

Én személyesen nem hittem volna, hogy ezt meg meri tenni Orbán. Tévedtem.

Le a kalappal!

Az MDF-Fidesz koalíció elvesztette a választásokat 55 ezer szavazattal az MSZP mögött. S hiába nyertek több egyéni mandátumot, mint az MSZP.

S hiába nyert az MDF-Fidesz 188 összmandátumot az MSZP 179 mandátumával szemben, a Fidesz egyetlen lehetséges partnere se jutott be a parlamentbe, miközben az SZDSZ pedig bejutott. Így az MSZP és az SZDSZ alakíthatott kormány, közösen a mandátumok 51 %-át birtokolták.

A választás két fordulója között totális hisztéria volt. A Fidesz próbált masszívan mozgosítani, sikertelenül - ekkor volt a híres kokárdás kampány, azaz aki "polgár" (értsd: az MDF-Fidesz híve), az viseljen kokárdát. Én direkt nem vettem fel kokárdát, mert utálom az ilyen csordaízű dolgokat, pedig én is rájuk szavaztam, bár inkább az MDF, mint a Fidesz miatt. Sok kokárdás furcsán nézett rám, hogy "lám, egy komcsi".

A Fidesz kampánya elbukott, csak a megtett intézkedésekkel kampányoltak (pl. az ismételt drasztikus 25 %-os minimálbér-emelés január 1-től), dehát ellenséges médiakörnyzetben ez abszurd vállalkozás volt, gyakorlatilag minden média az MSZP-nek és az SZDSZ-nek kampányolt.

Az új kormányfő Medgyessy Péter lett, aki betartotta választási ígéretét a béremelésre. Ettől sok ballib megmondóember dührohamot kapott. Bolgár Gyuri bácsi betelefonálói is két ellenséges csoportra oszlottak Medgyessyt illetően. De szerencsére alig 1 hónappal később kiderült, Medgyessy titkosszolgálati munkatárs volt Kádár alatt, ez összekovácsolta a betelefonálókat Medgyessy oldalán. Az eltitkolt titkosszolgálati múltat illetően a legröhejesebb magyarázat az volt, hogy Medgyessy a KGB ellen küzdött, valamint azért nem árulta ezt el Medgyessy a választás előtt, mert nem volt joga államtitkot kiadnia.

Veresége után a Fidesz amolyan népmozgalmat szervezett (polgári körök), ezt röhejesnek tartottam, nem vettem részt benne. Az MDF kezdett a Fidesz ellen fordulni, hagyományos liberális-konzervatív iránnyal, amivel két szék között a földre esett. Hozzá kell tennem: én az MDF-fel értettem egyet, akkor még hittem a hagyományos jobboldali politikában, ezt pedig az MDF hitelesebben és hűebben képviselte.

Medgyessy közben folyamatosan zuhant lefelé. Mégpedig nem a Fidesz támadásai, hanem sajátjai egyre növekvő undora miatt. Az objektív ok az volt, hogy kiderült Medgyessy emberi alkalmatlansága, hogy képtelen értelmesen beszélni, nem tud kerek mondatokat mondani, ha a szöveg nincs leírva, sőt néha az írott szöveget se képes felolvasni. A másik súlyosabb volt: kiderült róla, hogy bankár létére szimpatizál a szocdem értékekkel, ami miatt egyre nagyobb lett a feszültség közte és a kormányzat "független" ultraliberális szakértői között.

Én lettem a Magyarországi Bolgár Ortodox Egyház elnöke (valójában már 2001 végén), s ekkor derült ki végleg, hogy alkalmatlan vagyok emberek vezetésére, bár egyébként fő feladatomat, ami miatt megválasztottak, elvégeztem sikeresen: az Egyház jogi képviselete zavarainak rendezését.

Ami a magyar idegenellenességet illeti, két végletes álláspont szokott lenni. A "jobbos" álláspont szerint nem létezik, mert a magyar befogadó nemzet. A "balos" szerint meg a magyar a világ leggonoszabb kirekesztő népe.

Az igazság meg éppen középen van. Magyarországon erős az idegenellenesség, ennek vannak pozitív és negatív következményei is, s az egésznek semmi köze a politikai állásponthoz. A "baloldalon" nincs se kevesebb, se több idegenellenes, mint a "jobboldalon".

Az idegengyűlöletet elméletleg elutasító ballibek pl. mindig készek az idegengyűlölet befogadására amikor ez érdekeiket szolgálja. A mostani kínaiellenes hisztizés pontosan másolja a 2004-es ballib kampányt az állampolgársági népszavazás kapcsán.

2004-ben a határontúli magyarok akarták sáskamódra lepusztítani az országot, most a kínaiak. Semmi újdonság. Csak akkor Gyurcsány okádott, most meg a nála fokozattal gusztustalanabb KariGeri(nctelen). Miért gusztustalanabb? Mert Gyurcsány legalább nem vádolható hiteltelenséggel, ő komolyan hiszi saját baromságait. Míg KariGeri(nctelen) - ahogy neve is mutatja - csak egy gerinctelen karrierista báb.

A hatályos ballib álláspont nagyjából ez tehát: a határontúli magyarok takarodjanak, ahogy az ukrán vendégmumkások is, velük a kínaiak, de korlát nélkül jöjjenek a kamumenekültek az iszlám államokból. "Érdekes" álláspont...

Kiegészítésként - hogy legyen min röhögni is - egy épületes vita fanatikus ballib kommentelőktől, csak a lényeget emelem ki. A vita alapja egy mihazánkos politikus megszólalása Trianon kapcsán.

Az első kommentelő megjegyzi: "Nem engedhetjük ennek a beteg állatnak, hogy háborúba sodorja Magyarországot!".

A másik igyekszik rátenni egy lapáttal: "A románok pár óra alatt bevonulnak Budapestre.".

Jön egy harmadik is, aki túl kevésnek tartja az eddigieket: "Ezúttal maradjanak is ott! De, mint az utóbbi pár évtized történelme mutatja, annál sokkal több eszük van, hogy ott maradnának abban a pöcegödörben sokáig. Ki akarna több millió habzó szájú veszett, vagy gerinctelen gyáva magyart az országában?".

A kommentár felesleges. Beteges öngyűlölet, amihez képest még a vad idegenellenesség is jobb. Az idegenellenesség gyógyítható, enyhíthető észérvekkel, az öngyűlölet csak a beteg eutanáziájával.

Nincs jobb terepe a politikai vagy világnézeti harcnak, mint amikor mi állapítjuk meg mi legyen a terep, hogy nézzen ki. Lásd a focimeccsen adottság, hogy mik a játék szabályai, hol van a kapu, mik a méretei, stb., mindezen senki se harcol, mert aki játszani kezd, az eleve ezekkel az adottságokkal számol.

Aztán a csapatok persze harcolnak egymással, de nem azon, mik legyenek a szabályok. Hanem a szabályok alapján elérhető győzelemért.

Vegyük mondjuk a zászlófelvonást, a himnuszt. Az is tiszteletet tanúsít, aki esetleg az adott ország ellen érzelmekkel bír. Vagy azon se illendő gúnyolódni, hogy az amerikaiak rendszeresen szívre teszik a kezüket az amerikai himnusz alatt, pedig nálunk ez furcsán hat.

A BLM-térdepeltetés valódi célja: a térdepelést a normalitás, a semleges magatartás részévé tenni. Azaz legyen egy szimpla normális szokás, amin akkor se szabad felháborodni, ha nem értünk egyet vele. Aztán egy idő múlva mindenki letérdel, hiszen ez illemszabállyá válik, mint ahogy akkor is sapkát veszünk fel a zsinagógában, ha nem is vagyunk zsidók.

Azaz itt magát a pályát akarják megváltoztatni az érdekeltek. Ezért is rendkívül alattomos ez a játék. S erre csak agresszívan lehet reagálni, azaz demonstratívan nem teljesíteni az elvárást, sőt gúnnyal élni.

Pontosan ezért támogatandó a kifütyülés. Hamis az a népszerű többségi magyar álláspont, hogy "én ellenzem mind a térdelést, mind annak kifütyülését", ez ugyanis a bűn és a bűnellenesség egybe mosása. Igenis fütyülni kell, míg szabad. Mert ha hagyjuk beépülni a térdepeltetést a normalitásba, már nem lehet fütyülni.

Mondok egy teljesen politikamentes példát arra, amikor valaki megpróbált új divatot teremteni. Amikor 20 éve még nem volt a rögzített magyar telefonszolgáltatás tulajdonosának mobilhálózatos érdekeltsége is, reklámkampányt indított a cég, hogy kimutassa, a rögzített telefon "valahogy" jobb, mint a mobil telefon. Ennek egyik eleme egy olyan tv-reklám volt, melyben egy 40 év körüli hölgy a mobilján beszél, majd hirtelen azt mondja "ez a téma nem mobilra való", aztán vágás, ugyanaz a hölgy immár otthon ül egy karosszékben és boldogan beszél a vezetékes telefonján. A kampány persze nem lett sikeres, hiszen azt még megérti az ember, mi az, hogy "nem telefontéma", azaz beszéljük meg személyes találkozó keretein belül, de ahhoz már nagyon ostobának kell lenni, hogy bárki elhiggye, vannak olyan témák, melyekhez nem jó a mobil, hanem vezetékes telefon kell.

A Kisgazdapárt utolsó éve volt ez, Torgyán József el lett távolítva a kormányból, majd megkezdődött a Kisgazdapárt darabokra esése. Egyes részeket a Fidesz felfalt, másak mentek a szemétdombra.

A Fidesz közben rájött, anyagiak is kellenek. Ennek nevében sose látott, 55 %-os minimálbér-emelés következett be. Ez azonnal kiborított minden ballibet a béketűrésből: hetekig óbégatott minden ballib megmondóember, "független" szakértő, s még Bolgár Gyuri bácsi betelefonálói is versenyszörnyülködtek Orbán vérlázító intézkedése miatt, aminek eredménye teljes csőd, hiperinfláció, 101 %-os munkanélküliség, a nyugdíjak megszűnése, az ország teljes rombadőlése lesz. A legnevesebb szakértők alaposan elmagyarázták, egy igazi demokráciákban a minimálbért a szabad piac láthatatlan keze emeli, s ebbe beleszólni a politika részéről nem európai, sőt fasisztoid magatartás.

A januári minimálbér-emelésről még márciusban is beszéltek a ballib médiák. Csak áprilisban maradt abba a műfelháborodási hullám, mikorra kiderült: egyik jóslat se jött be.

A ballibek komolyan megrémültek, ez nem fog-e ismételt Fidesz-győzelmet hozni 2002-ben.

Ráadásul Orbánék folytatták ezt a politikát: Széchenyi-terv, nyugdíjemelés, béremnelés az állami szférában.

A ballib propaganda ezt a korrupciós témával igyekezett ellensúlyozni: székházügy, idősebb Orbán kőbányája, valamint Kaya Ibrahim és Josip Tot ügye. (Aki nem tudja melyik mi, lásd Google, nem írom le.)

A Fidesz a kultúrharcban is igyekezett tenni valamint, nem sok eredménnyel. Pl. elkezdődött a Hídember című film forgatása - erősen közepes minőségű alkotás.

A Fidesz egyetlen médiaintézkedése egy darab hetilap, a Heti Válasz létrehozása volt. Az ellenzék ezt a témát is felvette a "korrupciós" ügyek közé.

Személyes érdekeltségem ebben az ügyben: én nyertem 2001-ben a Heti Válasz előfizetői nyereményjátékát, a fődíjat, ami egyébként egy koreai gyártmányú tv-készülék volt - már nincs meg, de működött kb. 10 évig. Volt is egy kép a lapban rólam, ahogy kezet fogok Elek István lapigazgatóval, amint átveszem a nyereményemet. Sajnos a képet nem őriztem meg.

A sokféle intézkedés hatására a Fidesz ledolgozta népszerűségi hátrányát az MSZP-vel szemben, de ez csak az egyenlő pozíció elérését jelentette. Szóval minden azt mutatta: a 2002-es választásokat bárki megnyerheti, sokszor hibahatáron belüli eltérést mutattak a felmérések a Fidesz és az MSZP között.

S az év nemzetközi eseménye, a New-York-i terrortámadás? Megmondom őszintén nem érdekelt különösebben, semleges voltam ebben, egyik fél híve se voltam ebben a harcban. Amikor először hallottam egyébként a támadás hírét, azt hittem, csak vicc az egész.

Én inkább a MDF híve voltam, nem a Fideszé, de ez a két párt 1998-2006 között együttműködött teljes mértékben.

Ami személyes sorsomat illeti, ebben az évben indult el biotermék-üzletünk. Utáltam. Nem is szférát, mert semmi bajom a biotermékekkel, hanem magával az eladással: mindig utáltam vállalkozó lenni. Az egész valójában abszolút kényszer volt, mert egyébként megbízásos alapon tolmács-fordító voltam, de ez nem hozott elegendő bevételt.