Újabban sokan írnak a lehetséges katolikus-ortodox egyesülésről. De vajon lehetséges ez?
Valójában a köznapi ember számára látható különbségek éppen azok, melyek nem valódi különbségek.
Az például, hogy a nyugati egyház racionálisabb, míg a keleti misztikusabb igaz volt már a késő ókorban, s ez nem okozott gondot, sőt a kettő kiválóan kiegészítette egymást. Ennek következménye sem, hogy míg a nyugat mindig igyekezett jogi keretet adni a dogmáknak, addig a kelet számára ez feleslegesnek tűnt.
Nem beszélve persze a rítusbeli különbségekről, melyekről a tájékozatlan átlagember azt hiszi, hogy ezek egyházi különbségekről. Sokan hiszik, hogy a katolicizmus egyenlő a latin rítussal, míg az ortodoxia pedig a bizánci rítussal. Valójában ez is csak annyira igaz, hogy a katolikusok 95 %-a latin rítusú, míg az ortodoxok 99 %-a pedig bizánci rítusú, de ezek csak rítusok közti különbségek, nem dogmatikaik. Mindkét egyház elismeri az összes keresztény rítust, csupán hagyomány kérdése, hogy melyiket használjuk.
Az egyik látványos különbség pl. éppen rítusbeli: a papok házassága. A legtöbb ortodox pap házas, sőt ez szinte kötelező minden papnak – aki nem házas, az jellemzően szerzetes. Valójában a katolicizmusban is csak a latin rítusban kötelező a nőtlenség, a katolikus papok kb. 5 %-a (a nem latin rítusúak) szintén házasok.
A legismertebb dogmatikai különbség, a filioque sem valódi különbség. Itt valójában arról van szó, hogy a kérdés ortodox magyarázata kiterjedtebb, pontosabb, míg a katolikus magyarázat leegyszerűsítőbb. A katolicizmus számára nem lényeges annak aláhúzása, hogy különbség van a Szentlélek eredete és hatása között, míg az ortodoxia számára e kettő megkülönböztetése fontos: a valóságban tehát a katolikus filioque nem hamis dogma, hanem leegyszerűsítés.
A másik közismert különbség sem valós különbség: ez a válás kérdés. Míg a katolicizmusban a házasság örökre szól, az csak érvényteleníthető, addig az ortodoxiában lehetséges a válás és az újraházasodás. Azonban itt is figyelembe kell venni, hogy valójában a két egyház egyetért abban, hogy a házasság örökre szól. A különbség abból ered, hogy az ortodoxiában létezik az akribeia-ikonomia elv: az akribeia azt jelenti, hogy szigorúan ragaszkodunk egy szabályhoz, míg az ikonomia azt, hogy kivételt teszünk egy szabály alól abban az esetben, ha ezt egy magasabb cél igényli. Az ortodoxia az ikonomia elvét alkalmazza pl. a éppen a válásnál: azaz ha egy házasság megromlik és szétesik, s a felek új házasságot akarnak, az Egyház ezt indokolt esetben elfogadja, úgy okoskodva, hogy ez így a kisebbkik rossz.
Lássuk azonban a valódi különbségeket.
Ádám és Éva bűnét illetően a katolicmus számára Szent Ágoston tanítása a mérvadó ezt illetően, míg az ortodoxia – bár elismeri Ágostont sok minden mást illetően – tévesnek tekinti Ágostonnak ezt a tantását. A lényeg: Ágoston – és a katolicizmus – szerint az első emberpár bűne miatti felelősség átöröklődik minden más emberre is. Pontosan ezért alakult ki a katolikus tanítás Szűz Mária szeplőtelen fogantatásáról is: hiszen ettől az átöröklődött bűntől valahogy mentesíteni kellett a megtestesült Isten szülőanyját. Ezzel szemben az ortodoxia tagadja ilyen átöröklődő bűn létezését, az ortodoxia szerint abszurdum, hogy bárkinek is bűnössége legyen olyasmiért, amit nem követett el személyesen. Az ortodoxia így eleve nem átöröklődő bűnről, hanem eredeti bűnről beszél. Az ortodox tanítás szerint Ádám és Éva utódai nem örököltek bűnt, csupán a bűn következményét, azaz az eredeti bűn miatt Ádám és Éva természete megromlott, s ezt a romlott természetet örökli minden ember természetes (mondhatni: genetikai) úton, de egyetlen ember sem születik bűnösnek. Pontosan ezért nem létezik az ortodoxiában Szűz Mária szeplőtelen fogantatása sem, hiszen nincs rá eleve szükség: nincs szükség speciális kivételezésre a megtestesült Isten szülőanyját illetően.
Fontos alapvető eltérés a dogmák eredete és természete. Bár mindkét egyház egyetért abban, hogy a dogma csak az, amit Isten személyes adott át tanításként az Egyháznak annak alapítása idején és közvetlenül előtte, a katolicizmus a dogmafejlődés tanát vallja. A dogmafejlődés tana azt jelenti, hogy az Egyház nem minden dogmára döbbent rá azonnal, volt amit csak később értett meg. Azaz a katolicizmus számára létezhetnek új dogmák: ezekről azt vallják, hogy ezek korábban is léteztek ugyan, de csak egy későbbi időpontban váltak nyilvánvalóvá az Egyház számára. Ezzel szemben az ortodoxia tagad bármiféle dogmafejlődést, azt vallja: minden dogma megadott az első időkben, legfeljebb azok pontos megfogalmazása lehet későbbi, de maguk a dogmák tartalma az I. századtól is jelen volt. Ennek gyakorlati következménye: míg az ortodoxiában nem létezik hatalom, mely dogmát kimond, addig a katolicizmusban ennek semmi akadálya, katolikus zsinat és a római pápa jogosult kimondani új dogmát, azt állítva, hogy ez egy eredeti dogma, mely csak most vált az Egyház számára nyilvánvalóvá.
S természetesen a legnagyobb különbség szervezeti jellegű.
Az ortodoxia számára minden püspök egyenlő, a közöttük lévő különbségek nem isteni eredetűek, hanem csupán egyházjogi jellegűek: a püspökök vezetője egy adott nagyobb területen az érsek vagy a metropolita, de ők is csupán elsők az egyenlőek között az adott területen, nem főnökeik a többi püspöknek – ugyanígy az egyes autokefál egyházak vezetői sem teljhatalmú főnökök az adott részegyházban, hanem az adott egyháztiszteletbeli elsői. S végül ugyanez van az egyetemes Egyházban is: a római pápa az első az egyenlőek között a részegyházi vezetők között (1054 óta a római pápa nem tudja ellátni ezt a funkciót, mivel megszakította a közösséget, így azóta ideiglenesen akonstantinápolyi pátriárka, a korábbi tiszteletbeli második látja el azóta ezt a szerepet).
Ezzel szemben a katolicizmusban a püspök főnöke az érsek, az érséké pedig a prímás érsek (esetleg metropolita vagy pátriárka), annak főnöke pedig a bíborosi testület, mely felett áll a római pápa, aki az egész Egyház egyszemélyi, korlátlan feje. A katolicizmusban ez annyira jelen van, hogy püspöknek csak a római pápa engedélyével lehet bárkit is felszentelni.
Gyakorlatilag minden katolikus papnak két főnöke van: a helyi püspök és a Vatikán, a bíborosi testület és a római pápa személyében. Ezzel szemben egy ortodox pap főnöke csakis a helyi püspöke, az érsek és a pátriárka sem adhat számára utasítást.
Mindebből következik az abszurd katolikus tanítás a római pápa tévedhetetlenségéről, mely mind dogmatikailag, mind történelmileg keresztényellenes eretnek tanítás. Élő ember nem lehet sosem tévedhetetlen, ráadásul több római pápai tévedésről is tudunk.
Együtt lehet persze működni sok területen, de egyesülés csak egyetlen módonképzelhető el: ha a katolicizmus lemond minden 1054 óta bekövetkezett “dogmafejlődéséről”, s lemond arról az alaptalan igényéről, hogy a római pápa az Egyház teljhatalmú uralkodója lenne, aki ráadásul még tévedhetetlen is. Amíg ez nem következik be, nincs miről tárgyalni. ¡No pasarán!
