Elolvastam a magyar kamu-újbaloldal legújabb sztárjának, Jason Stanley-nek a főművét, a Hogyan működik a fasizmus: a mi és az ők politikája című írást.

Nem csalódtam: zavaros halandzsa az egész.

Az alapötlet: a fasizmus meghatározása. Nos, a szerző szerint a fasizmus 10 jellemzője:

• mitikus múltkép,
• propaganda,
• antiintellektualizmus,
• valóságtagadás,
• hierarchia,
• áldozati szerep,
• törvény és rend,
• szexuális szorongás,
• szívhez szóló beszéd,
• a közjólét és az egység lebontása.

A szerző szerint ezek együttes megléte jellemzi a fasizmust, bár nem pontosít: hánynak kell meglennie pontosan.

A könyv egyébként azért hozza lázba a magyar ballibbantakat, mert a szerző több magyar példát is felhoz a fasizmusra.

Már maga a meghatározás is meglepő. Aztán a könyv 10 fejezete egyenként taglalja az egyes pontokat. Ekkor végképp kiderül: az egész iromány teljesen komolytalan.

Íme egyenként.

Mitikus múltkép. Valójában minden múltkép egy mesterséges narratíva, azaz mitikus. A szerző szerint pl. nagy baj az a magyar múltkép, mely szerint a magyarok megvédték a nyugatot a törököktől. Az persze igaz, hogy ez ebben az alakban tényleg marhaság, de ettől még miben is káros és fasizmus?

A szerzőnek kedves ügyek is mítoszokon alapszanak egyébként, mondjuk a homoklobbi vagy a BLM történelemképe.

Tulajdonképpen a szerző szerint az a káros mítosz, ami neki nem tetszik, míg ami tetszik neki, az nem mitikus múltkép. Ez azért elég kevéske egy tudományos igényű meghatározáshoz.

Propaganda. Ahogy a szabadságharcos-terrorista megkülönböztetés: itt meg az én szövegem tájékoztatás, a tiéd meg propaganda.

A szerző szerint nincs joga szólásszabadságra annak aki az "alapértékek" ellen van. Alapérték meg az, amit ő annak mond. Sakk-matt!

Antiintellektualizmus. Ahogy szinte minden fejezetben, itt is a csúsztatás eszközével él a szerző. Keveri a nyilvánvaló, nagy többség által elutasított nézetet az ellentétes nézettel. Pl. arra hivatkozik, a földrajz tanszéken sincsenek laposföldhívő professzorok.

Nos, ez a szovjet módszer volt annak idején: azt mondták, igenis lehetnek tudományos viták, ezekkel semmi gond, viszont nincs miért időt pazarolni az áltudományra. Majd minden nem tetsző álláspontot áltudománynak minősítettek. Ügyes módszer, talán Amerikában elmegy, de Kelet-Európában nemigen.

Magyarok számára ez érthető: a mindenkori ballib álláspont szakértőség, s minden más meg dilettantizmus. A szerző ismeri valamennyire a magyar viszonyokat, de azért nem elég mélyen.

Valóságtagadás. Ez alatt a szerző az összeesküvéselméleteket érte. Ismét ugyanaz, mint a propaganda: azaz van jó összeesküvéselmélet és rossz. Orbán beszéde a Soros-tervről természetesen rossz, míg az az állítás, hogy az oroszok nyerték meg az elnökválasztást Trumpnak 2016-ban meg jó elmélet. Miközben az előbbire sokkal több a tényleges bizonyíték, mint az utóbbira.

Hierarchia. Először is, hierarchia mindig van, csak az alapja más. A liberális hierarchia-ellenesség magyarra lefordítva azt jelenti: minden hierarchia megszüntetendő, kivéve a liberális alapút.

A szerző szerint az a hierarchia rossz, mely magát természetesnek vallja, azaz valamiféle isteni vagy születési jogon alapszik. Bevallom, én nem igazán látom be mi a lényegi eltérés a között, hogy egyrészt vannak eleve vezetőnek és alattvalónak születettek, másrészt meg mindenki egyenlőnek születik, de aztán a szorgalmasak, tehetségesek vezetővé küzdik fel magukat - miért kellene az előbbit fújjolni, az utóbbit meg tapsolni? A szerző egyszerűen nem veszi észre, hogy a két dolog között szinte nincs különbség.

Ráadásul mindez össze van kutyulva az America First Trump-jelszóval, mely egyáltalán nem hierarchiáról szól - közhelyszerű: az amerikai társadalomban a szegények között több a Trump-szavazó, mint a gazdagok között -, hanem ez az amerikai külpolitikát érinti, azaz Amerika elsősorban Amerikával foglalkozzon, ne a nemzetközi ügyekkel.

Áldozati szerep. Ez különösen vicces, mert ez minden oldalra igaz lehet és hamis is, nem általános vonás egyszerűen.

Ráadásul a szerző szerint van igazi áldozatiság és hamis áldozatiság. Így példaul a cionizmus és a BLM jók, mert reakciók a valós elnyomásra, legalábbis addig, míg nem jutnak hatalomra, mert akkor maguk is elnyomóvá válnak - a szerző zsidó létére természetesen palesztín-párti, ahogy ez divat az amerikai progresszív körökben, ennek tudható be a pontosítás.

Törvény és rend. Tulajdonképpen ez az egyetlen pont, ahol nehéz ellentmondani a szerzőnek: a különleges joggyakorlás valóban jellemzője a fadiszmusnak, persze nem csak a fasizmusnak, hanem a kommunizmusnak is. Én viszont nem tulajdonítanék ennek ekkora jelentőséget. A liberalizmusnak egyszerűen volt sok ideje egy az érdekeit szolgáló, kifonomult jogrendet létrehozni, mely képes kivédeni a rendszert veszélyeztető jelenségeket, így nem volt szüksége különleges jogrendre. A szovjet rendszer si a vége felé már így működött, teljesen törvényesen működött, szinte nem volt szüksége törvényen kívüli hatalomgyakorlásra.

Szexuális szorongás. A szerző szerint a fasizmus vonása a hagyományos családmodell védelme. Hát nem, ez szinte az egész világ vonása. A szerző teljesen bele van szorulva saját homoszexuális buborékába - kizárólag ezt jelzi e fejezete.

Jellemző, hogy a hagyományos családmodell védelme és a fajelmélet között erős kapcsot lát! De ez ismét csak az ő torz világáról mond el sokat.

Szívhez szóló beszéd. A magyar urbánus-népi viszály vázolása ez tulajdonképpen, a náci példákkal persze. Azaz a fasizmus harca az urbánus, kozmolita, romlott nagyváros ellen.

Persze ez se fasiszta, hanem alapvetően antikapitalista vonás. A hagyományőrzés és a progresszió konfliktusa. Közös vonás a kommunizmusban és a liberalizmusban, hogy a város a jó jelképe, a vidék meg a rosszé. A vidék igenlése pedig teljesen elterjedt, pl. a mai zöldeknél is.

A zsidóknál is létezik ez, természetesen bármilyen fasizmus nélkül: ott ez 2 város viszonya, Tel Aviv és Jeruzsálem viszálya, a modern és hagyományvesztő nagyváros szemben az Istenhez hű ősi várossal.

A közjólét és az egység lebontása. Itt arról van szó, hogy a társadalom fel van osztva érdemesekre és érdemtelenekre. Természetesen ez része a fasizmusnak, de valójában minden rendszernek.

Ebben a fejezetben ami értékes - sőt ez az egész könyv egyetlen értékes része - az az önmegvalósító sztereotípia leírása. Ez valóban egy létező valami, magam is gondolkodtam ezen sokat. Persze a fasizmusnak megint nincs sok köze ehhez.

Az önmegvalósító sztereotípia kb. az - s most saját példát mondok -, hogy pl. kijelentjük, hogy a cigányok nem akarnak dolgozni, majd a munkára jelentkező cigányoknak nem adunk munkát, így végül igazoljuk, hogy a cigányok tényleg nem dolgoznak.

Alapvetően a könyv mestermunka. Minden állításhoz van valós, jó érv is, csak éppen az csupán az adott kérdés egy kis részére valid, ráadásul sok másra is. Aki elgondolkozik, az persze ezt gyorsan észreveszi. Csakhát itt ettől nem kell félni: az olvasótábor zöme egyszerű hívő.

A legelső bolgár állam 632-668 között létezett a Fekete-tenger északi partvidékén (a Krím-félsziget kivételével). Amikor az állam megszűnik, a nyugati felének lakossága legnagyobb részben a mai Bulgáriába migrál, ott létrehozva 681-ben a később elszlávosodott bolgár államot. A keleti fél lakossága viszont északra megy, megalakítva Volga-Bulgáriát, ez az állam 1240-ig létezik, amikoris a mongolok meghódítják (lásd tatárjárás). A mongol uralom leverése után pedig Oroszország része lesz, máig az.

Természetesen maradt egy kisebbség, mely helyben maradt a területet meghódító kazárok uralma alatt, s szintén egy kisebb csoport, mely harmadik irányba, az Észak-Kaukázusba migrált.

Az általános nézet szerint az ősbolgárok a türk népek ogur ágához tartoztak. Származásilag ez vitatott máig, de nyelvileg igazolt tény. Szintén igaz azonban, hogy az 5 türk ágból - ogur, oguz, kipcsák, karluk, szibériai-türk - az ogur áll a legmesszebb a többi türktől, s az ogur ág áll a legközelebb az ugor nyelvekhez.

A Fekete-tenger északi partvidékén maradt lakosság teljesen asszimilálódott a kazárokba, majd egyik alkotóeleme lett a krími tatároknak. Voltak akik felvették a kazár elit vallását, a judaizmust, ezek ma kihalásban lévő maradványai a karaitok és a krimcsakok - a mai Izraelben még van pár száz krimcsak/karait származású ember. A többiek - a nagy többség - muszlimok lettek. Az ősbolgár származás tudata ezeknél a népeknél csupán távoli emlék, ami teljesen érthető, hiszen az ősbolgár csak az egyik a sok ős közül. A krími tatár nyelv ma már félhalott, a lakosság eloroszosodott, a nemzettudat viszont máig él.

A Volga-térségben alapvetően 3 részre osztható az ősbolgár lakosság sorsa:

• akik egyenes leszármazóknak tekinthetők: ők a csuvasok, a csuvas nyelv tulajdonképpen modern ősbolgár, az egyetlen még élő ogur nyelv,
• a mongol uralom alatt kipcsák türkökkel keveredettek: ők a baskírok és a (volgai) tatárok,
• a mongol uralom alatt finnugorokkal keveredettek: ők a marik és a mordvinok.

A marik és a mordvinok egyértelműen nem kötik magukat az ősbolgárokhoz, ők az ősbolgárokra úgy tekintenek kb. mint a magyarok a kunokra, azaz hozzájuk bevándorolt és asszimilálódott idegenekre.

A csuvasok az ellenkező végleten állnak, ők határozottan ősbolgároknak tekintik magukat.

A baskírok és a tatárok a két végpont között állnak, magukat a Volgai Bulgária leszármazottainak tekintik, de nemzeti tudatuk nem ősbolgár, bár ezt az elemet eredetük fontos alapjának tekintik. Van egy kisebb rész baskír és tatár is, mely "bulgarista", azaz egyértelműen azonosságot hirdetnek baskír/tatár és ősbolgár között.

Bár a 3 csoport nyelvileg és vallásilag se azonos - csak a baskír és a tatár kölcsönösen érthető, vallásilag pedig a baskírok és a tatárok muszlimok, míg a csuvasok, marik, mordvinok keresztények - mind kinézetre, mind a materiális kultúra terén nagyon hasonlóak.

Az Észak-Kaukázusra mentek pedig keveredtek az ottani kipcsák törzsekkel, ennek eredménye a 3 ma létező észak-kaukázusi türk nyelv egyike, a balkár (karacsáj-balkár). A balkárok és a karacsájok - néha két külön népnek, néha egyetlen nép két részének tekintik őket - egyértelműen ősbolgár utódoknak tekintik magukat, azzal a kigészítéssel, hogy a kunok leszármazottai is. Így a mai kunok (kumikok) legközelebbi rokonai, a két nyelv magas szinten kölcsönösen érthető.

Mi az egyes népek mai helyzete?

A krími tatárok és a karacsáj-balkárok erősen asszimilálták, gyakorlatilag mindenki beszél oroszul is anyanyelvi szinten. A lakosság szinte teljes egészében kétnyelvű, oroszul is tud anyanyelvi szinten.

A krími tatár anyanyelvi beszélőinek száma 540 ezer, ennek fele él a Krímben. A lakossága másik fele a mai Üzbegisztánban él. Sztálin idejében a teljes krími tatár népesség ki lett telepítve Üzbegisztánba, s amikor már ismét haza lehetett térni, a kitelepített lakosság csak fele tért haza. A saját nyelv használata kizárólag a családon belülre korlátozódik, s a fiatal nemzdék egy része már meg se tanulja a nyelvet, hanem helyette az oroszt/üzbéget tanulja meg.

A karacsáj-balkárok száma kb. 400 ezer, ennek 80 %-a az őshazában él. Ők is deportálva voltak Sztálin alatt Közép-Ázsiába, de a deportálási intézkedés visszavonása után szinte mindenki hazatért. A saját nyelv használata itt is kizárólag a családon belülre korlátozódik, de a helyzet jobb, mint a krími tatároknál: a nyelv átadása megtörténik a fiatal nemzedék felé is.

A karaitokat és a krimcsakokat már említettem, ezek pár száz főt alkotnak, ma már gyakorlatilag mindenki Izraelben él. S mivel itt a nemzeti öntudat zsidó, a fiatalok csak héberül beszélnek. A két nyelv gyakorlatilag kihalt.

A mordvákra és a marikra ugyanaz jellemző, mint minden orosszországi finnugor népre: masszív és gyorsuló eloroszosodás. A mordvák száma 850 ezer, de ma már alig a felük beszél mordvául, s a mordvául besézlők is jellemzően kettős mordva-orosz anyanyelvűek. A marik esetében a létszám kb. 550 ezer, itt még 80 % beszéli a nyelvet, de gyakorlatilag mindenki orosz anyanyelvű is.

Mindkét esetben a helyzetet nehezíti a nyelvjárási helyzet. Nem létezik egységes mordva irodalmi nyelv, hanem a két fő nyelvjárás önálló irodalmat nyelvet alkot - erza és moksa -, a kettő között csak részleges a kölcsönös érthetőség, emiatt egymás közt hagyományosan oroszul beszélnek. Ráadásul a nemzettudat nyelvjárás alapú, ez erzák és a moksák nem tekintik egymást azonos népnek, csak rokonoknak. A mariknál a helyzet hasonló: bár itt egységes a nemzettudat, szintén két, kölcsönösen csak részlegesen érthető irodalmi nyelv van.

A baskírok és a (volgai) tatárok a legerősebb oroszországi kisebbségek között vannak. Az oroszországi kisebbségi iskolarendszer jellemzően csak alsó tagozaton létezik, azaz 5. osztálytól a tannyelv az orosz, s a kisebbségi nyelv csak tantárgy, viszont ez alól a baskírok és a tatárok kivétel: ott van egészen az érettségiig kisebbségi tannyelvű oktatás. A baskírra és a tatárra elmondható, ezekre a nyelvekre komoly állami politika épül: minden téren igyekszenek terjeszteni a nyelv szerepét. A tatár esetében még az a szokatlan helyzet is van, hogy a helyi orosz lakosság egy része is megtanul valamilyen alapszinten tatárul.

A tatárok a legnagyobb oroszországi kisebbség, számuk 5,3 millió, ebből az őshazában él 80 %. Az eloroszosodás jóval kisebb, mint más oroszországi kisebbségeknél. A tatár nyelvet még hivatalos célokra is használják.

A baskírok száma 1,6 millió, szintén kb, 80 % él az őshazában. Az oroszosodás itt is sokkal kisebb, mint más oroszországi kisebbségeknél, a baskírok 70 %-a egyedül baskír anyanyelvű.

S persze a végső kérdés: van-e valamilyen közös bolgár tudat ezekben a népekben? A rövid válasz: nincs. A hosszabb válasz: bolgár tudat esetleg még lehet is nyomokban, de ha van is, ez sose közös. Ahol az identitásban az ősbolgár elem kifejezetten erős, az 4 mai nép: a mai (dunai) bolgárok, a csuvasok, a baskírok, a tatárok, de mégis, ez mindenhol másodlagos a mai nemzettudathoz képest, talán egyedül a csuvasok és a dunai bolgárok gondolják magukat egy az egyben kontinuus módon azonosnak az ősbolgárokkal, viszont ők se egyforma módon.

A dunai bolgárok arra alapoznak, hogy egyedül ők vitték tovább a népnevet, s így az övék az identitás is. Ez persze tény: bár a mai bolgárokban az ősbolgár gén alig 5 %, mégis az ősbolgár a "mi", míg a mai bolgárokban 40-50 %-os trák elem meg "ők".

Az én saját genetikai adataim: 0 azaz nulla % bennem az ősbolgár elem, míg a trák meg jelentős, 40 % körüli. De ez senkit nem zavart apai őseim között, hogy magát bolgárnak tartsa, s ossza az általános bolgár elképzelést, hogy "jöttünk a Balkánra a VII. században", miközben a genetika szerint egy ősöm sincs az akkor bejöttek között.

A csuvasok viszont úgy gondolkodnak, ős az egyenes leszármazottak. Bár igaz, hogy ők is kevertek, de tény: jóval nagyobb ott az ősbolgár arány. Magyar szempontból érdekes: az adatok szerint a csuvasok az ősbolgárokból és a szabírokból lettek, ez utóbbiakat egyes források magyaroknak tekintik.

Továbbá: a volgai bulgaristák zöme nem tekinti a közösség részének a dunai bolgárokat, mivel számukra a bulgarizmus egyértelműen türk identitáson alapszik, így az ezt tagadó dunai bolgár önkép számukra teljesen idegen.

A mai helyzet tehát: nincs semmilyen közösségérzet, ez csak egyes marginális csoportokra igaz: vannak kis csoportok a Volga-mentén, melyek közösséget hirdetnek, ahogy Bulgáriában is, de mindkét helyen ez nem az átlagember megélt tudata.

A szenegáli focista ügyén keresztül ismét felvetődött a munkavállalói alávetettség kérdése. S még Schiffer se jut el a probléma gyökeréig, pedig cikke egyébként jó. Schiffer szempontja - a polgári jog és a profithoz való jog ütközése - érvényes szempont, de ez csak a kérdés egyik oldala.

Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy ütközik itt két jogelv. Nyilvánvaló az is, hogy ütközés esetén két jog egyike se lehet teljes, hiszen kompromisszum szükséges köztük.

A mukáltató nem követelheti meg, hogy dolgozója feladja teljes személyiségét, ennek neve ugyanis rabszolgaság, amit a modern polgári jog még önkéntesség esetében is tilt: nem vehetek meg más embert, akkor se, ha az önként és teljes öntudatában el akarja adni magát, az ilyen szerződés semmis.

Viszont nyilván a dolgozó se élheti ki korlátlanul polgári jogait. S nem csak nyilvánvaló esetekben, amikor ez közvetlenül sérti a munkáltató érdekeit. Másfél évig az Epson Ügyfélszolgálat alkalmazottja voltam - eléggé visszás lett volna, ha ez időben arról posztolok a FB-on szabadidőmben, hogy a HP és a Canon termékei sokkal jobbak, mint az Epsoné. Nyilván a cég joggal elvárta tőlem, hogy még munkaidőn kívül se terjesszem esetleges negatív véleményemet a cég termékeiről.

De lássunk egy nem közvetlen esetet. A dolgozó nem sért semmilyen közvetlen munkáltatói érdeket, hanem egyszerűen csak van egy olyan szokása, véleménye, hite, mely a közvélemény szerint negatív. Pl. egy extrém példa: azt hirdeti, hogy a pedofília a világ legtermészetesebb dolga, ezért dekriminizálni kell a szexet kiskorúak és felnőttek, mondjuk a beleegyezési korhatárt le kell venni 6 éves korra. Mindez nem ütközik semmilyen jogszabályba, azaz a jog szemszögéből az illető semmi negatívat nem követ el. Viszont mai általános közvélekedés, hogy a pedofília rossz dolog, így bármilyen propagálása is erkölcsileg elítélendő.

Előbb-utóbb felvetődik a cég felé: miért tűr meg ilyen embereket? A cég pedig elvárja: a dolgozója ne hirdessen nyíltan ilyen nézeteket, mert ezzel rombolja a cég hírnevét.

Mi itt tehát a meghatározó elem? A társadalom mindenkori íratlan elvárása, a közvélekedés arról mi jó és mi rossz.

Mi a teendő? Nem megengedni, hogy a közvélekedés olyan legyen, mely megába foglal számunkra elfogadthatatlan elemeket.

Az utólagos harc, hogy "de igen, lehessen Gueye homofób!" már kései reakció, tüneti kezelés. A valódi harvnak ott kell lennie, hogy "miért lenne probléma homofóbnak lenni?".

A mai konzervatív tábor vesztésre áll, s ennek oka önhibája, hiszen nem mer nyíltan beszélni, nem meri magát felvállalni, hanem pl. "igen, a homofóbia rossz és elítékendő, de ez nem homofóbia" típusú reakciókat hangoztat, ami már az ellenfél igazának elismerése. Az egyenes válasz közben: a homofóbia egy teljesen becsületes, koherens, tiszteletreméltó álláspont, ezért semmi ok megkövetelni a közerkölcs nevében a tőle való tartózkodást, s még kevésbé elítélését.

Hosszú, immár 15 éves multi tapasztalatom következtetése: jobb proletárnak lenni, mint proletárhajcsárnak.

S a legrosszabb szerep a kisfőnöki. Ő az, aki a legrosszabbat kapja mind a proletárságból, mind a főnökségből. Kommunikálja a végső munkavégzők felé a mindenkori ukázokat, melyek megalkotásába egyébként semmi beleszólása nincs, viszont személyesen felel saját főnökei felé az alatta lévőkért.

Két oldalról nyomják, ő meg örlődik.

Az ember azért akar jellemzően kisfőnök lenni, mert valójában nagyfőnök akarna lenne, de ehhez a kisfőnökség szükséges lépcső.

Szerencsére mindezt időben megértettem, így mindig elhárítottam magamtól minden kisfőnöki karrier lehetőséget.

A háborúnak nyilván fontos eleme a propaganda is.

Egyrészt a külső támogatáshoz kell, de még fontosabb a belső. A saját harcoló embereket valahogy motiválni kell. Azt mégse lehet mondani a katonáknak, hogy "hát, itt ti szinte biztos meg fogtok halni, de halálotok egy nagyobb stratégia része, szóval megéri", ilyen üzeneteket csak a vezérlő státuszúak kapnak fentről.

Olyan ez, mint a választás. Úgy nem lehet neki indulni, hogy "valószínűleg bukni fogunk". A nagy párt köteles azt hirdetni, hogy nyerni fog. A kis párt meg azt, hogy biztosan bejut a parlamentbe. Lásd mondjuk Szanyi Tibort, az óvodásnak is világos volt, hogy az esélyük nulla, de még ők is 5-6 %-ról beszéltek komoly arccal, pedig tudták, az 1 % is csak csoda esetében lesz meg.

Az egyetlen kivétel Puzsér, aki úgy kampányolt, hogy veszteni fog. Dehát az ő célja eleve a rajongói tábor építése volt, sose gondolta komolyan a Sétáló Budapest projektet. Szóval ő azért kivétel, mert eleve más célja volt.

A baj akkor van, amikor a propagandista maga is elhiszi a szövegét. Aztán rádöbben, ez így nem fog működni.

2003-ból az iraki háború ennek a tipikus esete volt. Naponta néztem mindkét oldal jelentéseit. Persze az irakiaknak drukkoltam, de azért tudtam, egy iraki győzelem esélye kb. 0. Az amerikai hadijelentések korrektek voltak, ekkora túlerő esetében semmi szükség hazudni, egyedül a civil áldozatok voltak elhallgatva, a nemzetközi közvélemény miatt. Akkor nem nyilatkozhatott nyugati médiákban naponta 5-ször az iraki elnök, szóval ez pont elég volt. Az iraki hadijelentések viszont a mesék birodalmából jöttek, nap mint nap fantasztikus sikerekről számoltak be, az amerikai erők meg olyan veszteségeket szenvedtek, hogy csak órák kérdése volt, hogy elhagyják Irakot. Így ment ez 5-6 hétig, majd Irak kapitulált, az iraki elnök meg elbújt egy lyukban (szó szerint).

Egy külső szemlélő joggal kérdezhette: ekkora sok fantasztikus siker után miért szenvedett Irak totális vereséget?

Most pontosan ugyanez megy. A liberális médiákból kb. a következő tudható meg:

• minden ukrán lelkesen harcoló hős, míg az oroszok folyamatosan dezertálnak és sírógörcsöt kapnak,
• az ukránok éjjel-nappal gyakorlatoznak, míg az oroszok isznak és mosógépet lopnak,
• az oroszok fegyverei állandóan elromlanak, eleve II. vh. alatt készült elavult vacak minden, míg az ukránok megkapták nyugatról a legmodernebb, titkos csodafegyvereket,
• az oroszok folyamatosan veszítenek, lassan és alig haladnak, akkor is jellemzően hátrálnak, az ukrán katonák és partizánok viszont lassan már orosz területen lesznek,
• az ukrán veszteség csak az a pár tízezer oroszok által bestiálisan legyilkolt nő és gyerek, a katonai erőknek nulla a veszteségük, míg az oroszok veszteségei már akkorák, hogy Putyin kénytelen szír zsoldosokat meghívni.

S persze mintha Hitler fényképésze dolgoznának a NATO-nak. A fényképeket mindig érdemes nézni. A nyugati médiákban a tipikus orosz katona rongyos és piszkos egyenruhában, fogatlan, jakut vagy tuvai kinézetű, lálhatóan alkoholista alak, akivel az ember nem szeretne sötét utcában találkozni. Ezzel szemben az ukrán katona kb. a fiatal Schwarzenegger, frissen mosott egyenruhában, amint néz barátságosan a kamerába vagy kissé dühösen, de magabiztosan a távolba az oroszok felé, sőt immár csinos fiatal mosolygó lány is lehet az ukrán harcos, csak ukrán népviselet helyett terepszínűben.

Aki nem hiszi, nézzen német képeket szovjet hadifoglyokról a II. vh. alatt: sose a fehér, magas, szőke, kékszemű, szlávos embereket tették fel az első sorba, hanem mindig az ázsiaiakat, hiszen ez illett a német propagandába. Ha lettek volna szovjet négerek, akkor őket filmezték volna, dehát ilyenek nem voltak, így maradtak a "primitív" szibériai mongoloidok.

Szóval egy külső szemlélő, aki csak liberális médiákból tájékozódik, nem igazán érti: hogyan lehet ilyen hatalmas ukrán sikerek után, hogy az oroszok - akiknek a fele meghalt, másik fele meg dezertált vagy éppen részegen fetreng a sárban - valahogy folyamatosan hódítják meg a területet, az ukrán erőket kiszorítva. Aztán meg ezek a furcsa jóslatok, hogy az oroszok kezdik bekeríteni az ukrán erőket keleten! A BBC írta! Mi van, az orosz propaganda beférkőzött a BBC-be???

A HVG szerencsére megtalálta a megoldást: "Brit védelmi Minisztérium: A siker is árthat az oroszoknak a Donbaszon" - nem ezt nem én találtam ki viccből, tényleg ezt írták tegnap, íme a bizonyíték:

Na ez már az a kategória, mint Hitlerék 1944-ben: a szovjet és a szövetséges csapatok most már biztosan veszítenek, hisz túlnyerték magukat.

Ahogy minden országban, Bulgáriában is létezik az alternatív - jellemzően dilettáns - nyelvészet és őskutatás. Általában meséket mondanak, kárt nemigen okoznak.

Íme az 5 fő tézis, amihez szinte minden bolgár "alternatív" ragaszkodik.

"A trákok azonosak a bolgárokkal."

A rögeszme alapja valós, csak az értelmezése téves. A mai bolgárok genetikailag a leginkább trákok, ez szimpla tény, a trák elem a legerősebb. (Beleértve saját magamat is, én is apai ágon tipikus trák génekkel rendelkezem.) A gond az, hogy a genetika nem azonos a identitással. A trák identitás pedig megszűnt kb. 1800 éve, beleolvadt a görögbe.

"A bolgár állam alapítása nem 681."

Hanem valamikor a IV. sz. A gond: semmi nyom nincs erre. Ráadásul itt inkoherencia is van az előző ponttal. Hiszen ha trák=bolgár, akkor a bolgár államalapítás a dokumentált trák államokhoz kell, hogy köthető legyen. Az első dokumentált trák állam pedig az i. e. 480-ban alapított az Odrisziai Királyság, mely a mai Bulgária központi részén volt, a Balkán-hegységtől délre. Egészen az i. sz. I. sz-ig létezett, amikor Róma meghódította.

Szóval ha trák=bolgár, akkor az államalapítás 2500 éve volt! Miért csak 1600 éve?

"Az ősbolgárok nem türkök."

Ennek oka érzelmi, hiszen kellemetlen lenne a törökök rokonainak lenni.

Egyébként ezt nem csak dilettánsok vetik fel, hanem valódi alternatívok is. Máig vitatott, hogy iráni vagy türk nép volt-e az ősbolgár, bár a többségi nézet a türk. A dilettánsok szerint viszont az ősbolgárok trákok és kész, elvándorolt népesség, aki aztán visszavándorolt.

A probléma még itt: mi van a kaukázusi és Volga-menti bizonyítottan ősbolgár-származék népekkel? Más nyelvet vettek fel esetleg, mi történt? Mind a balkárok (ők a kaukázusi ősbolgár-származékok), mind a csuvasok (ők a Volgai Bulgária örökösei) magukat és nyelvüket türknek tekintik.

"A bolgárok nem a IX. században vették fel a kereszténységet."

Ez következik a korábbiakból. Hiszen ha a bolgár állam IV. századi, akkor nyilván a kereszténység felvétele is korábban történet.

"A bolgárok nem szlávok, sőt szlávok nem is léteznek."

Szerintem ez a legviccesebb tézis. Hogyan is lehetnek szláv nyelvek ott, ahol az alternatívok szerint se voltak bolgárok. Hogyan kezdtek ezek a népek bolgárul beszélni? Ráadásul ha szláv=bolgár és trák=bolgár, akkor miért nem képesek a tudósok megfejteni a trák feliratok zömét?

A többi 4 pontot még értem valamennyire, valami kevés logika is van bennük, de ebben csak abszurditást látok.

A liberális nézet szerint a pénz szabadon felhasználható jogos tulajdonosa által. Sőt bármilyen költés, a legabszurdabb is, hasznos, hiszen mozgatja a gazdaságot.

A liberálisok még a Bibliára is szoktak hivatkozni e tekintetben. A tálentumos Jézus-példabeszédre. Ennek lényege: egy gazdag ember 3 szolgájára pénzt bízott, míg ő távol van, gazdálkodjanak jól, aztán amikor visszatért, elszámoltatta a szolgákat. 2 szolga befektette a pénzt, nyert is, a gazdag ember megdicsérte őket, s részt adott nekik a nyereségből. 1 szolga azonban szimplán visszaadta a pénzt, arra hivatkozva, félt a veszteségtől,. ezért inkább elásta a pénzt. Rá a gazdag ember nagyon dühös lett, keményen meg is büntette ezt a haszontalan szolgát.

Persze még ha el is fogadjuk, hogy lám Jézus pozitívan értékeli a pénzcsinálást, ebből még nem következik bármilyen pénzköltés igenlése.

Még a klasszikus liberálisok se gondolták a pénzt öncélnak. Akkor még hatott a premodern elképzelés, hogy az elit lekötelezettje a társadalomnak, s nem lehetséges parazita típusú gazdaság, hanem a gazdag ember örüljön annak, hogy szemben a társadalom 99 %-ával nem kell dolgoznia, megélhetése maximálisan biztosított, így cserébe szabad idejét köteles hasznosan tölteni: vagy ő maga csináljon valami értelmeset vagy legalább finanszírozzon meg tehetséges embereket, akik képtelenek piaci értéket létrehozni, azaz megélni, de társadalmilag hasznos dolgot csinálnak. Azt hirdették, a gazdagságnak igenis van társadalmi oldala is, azaz a gazdag nem lehet fügetlen a társadalomtól, melyből gazdag lett.

Ma már persze mindez elavultnak számít. A mai ideál a pénzszóró milliomos celeb, aki semmi értelmeset nem csinál, gyakorlatilag egész évben nyaral és drogozik.

A konkrét vitám kb. 30 éve volt, egy kommunistával. Hozzáteszem: én akkor még liberális voltam, azaz akkori nézeteimmel messze nem értek már egyet. A konkrét vitatéma: egy pezsgőgyártó cég reklámja, melyben egy fürdőkádat megtöltenek pezsgővel, majd belefekszik egy csinos nő. Utalás az ókori Rómára, ahol a szuoergazdag nők tejjel töltöttek meg fürdőkádat, s ebben hevertek - a tej állítólagos kozmetikai hatása miatt.

Én elmondtam a liberális mantrát, hogy mindezzel semmi gond, hiszen ki van minden fizetve, stb. Még ki is számoltam, ez kb. 60-80 liter pezsgő, s nyilván nem a legdrágábbat használták fel. A kommunista ismerős viszont azt, ez erkölcstelen. Mármint nem maga a reklám, nem maga a szituáció, hiszen nem volt benne semmi pornográf, a nő estélyi ruhában ült a kádban, normál pózban. Ő azt mondta, azért erkölcstelen, mert egyszerűen a pezsgő nem erre való, hanem megivásra. Ez olyan, mint finom ebédet készíteni, majd azt kidobni a szemetesbe.

Bár még nem értettem egyet, mindenesetre elgondolkoztam. Amint kigyógyultam a liberalizmusból pár évvel később, magam is így kezdtem látni. Hiszen a szabad piacgazdaság egyik erkölcsi bűne a pazarlás, márpedig ez a reklám éppen a pazarlást magasztalta.

Amiben egyetértettünk: a reklámfilm jó mint ötlet, mármint finoman erotikus. Később el is készítettem az amatőr verzióját, csak fényképben, mert videókamerám nem volt, amikor lett kádam 1997-ben: félig megtöltöttem vízzel, a múzsám meg bevállalós típus, szóval vállalta a 10-perces üldögélést benne mint modell.

Az egyik kedvenc vitám a klasszikus és modern liberálisok közti ádáz vita. Kb. olyan, mint amikor a diliházban arról vitáznak a törzsvendégek, hogy 2+2 az 3 vagy 5. Mindkét fél mondja a maga hülyeségeit, egyetlen dologban értenek egyet: hogy 2+2 az nem 4.

Ha innék kávét, azt mondanám "csak egy kávét kérek", bár ez kezd már unalmas közhely lenni.

A liberalizmus alaptézise az, hogy a legfőbb érték az egyéni szabadság, ezt mindent maga alá temet, legalábbis másodlagossá tesz, tehát az ideális társadalom az, mely az egyéni szabadságok lehető legszélesebb rendszerén alapszik.

A klasszikus liberalizmus alapvető kezdete talán Thomas Hobbes, de őt még befolyásolta a normalitás, így belátta: ha nincs semmilyen közösségi erő, akkor az egyéni szabadságjogok elnyomáshoz vezetnek. Hobbes ezt úgy oldotta meg, hogy a felvilágosult abszolút monarchiát tekintette az ideális politikai rendszernek: azaz van egy abszolút hatalom, mely nem kérdőjelezhető meg - azaz nincs demokratikus választás, mert ha lenne, akkor ezzel megdönthető lenne a felsőbb hatalom - és mely az erőszak monopóliumával rendelkezik, viszont ez a hatalom erejét kizárólag a rendszer kereteinek fenntartására használja, miközben minden embernek biztosítja a természetes szabadságot. Azaz a király lever minden olyan próbálkozást, mely megpróbálja a rendszert kihasználni rendszerellenes célra, de egyébként teljes szabadságot ad minden alattvalónak.

Hobbes követője, John Locke már elveti ezt az abszolút hatalmat, joggal, hiszen senki se garantálhatja, hogy az abszolút király mindig felvilágosult lesz. Ő már valamiféle általános józan észben hisz,

A dilemma tehát röviden: hogyan lehet elérni, hogy mindenki szabad legyen, de közben az erős egyének ne tegyék szolgáikká a gyenge egyéneket. Erre 2 lehetséges válasz van:

• az egyik, nevezzük talán liberális-konzervatívnak azt mondja, nincs is probléma, hiszen kell mindig elit, s íme ez nem egy születési jogú, születési alapú elit, hanem meritokratikus elit, mely piaci alapon bizonyította rátermettségét, s ez teljesen rendben is van: vezessék a társadalmat a legjobbak, ez a lehető legjobb az alul levőknek is,
• s a másik, talán liberális-szociális válasz (bár a név nem igazán jó, valójában ez messze a többségi klasszikus liberális válasz ma) felismeri, hogy a konzervatív válasz ellentétes a liberális elvekkel.

Ez utóbbinak a legnépszerűbb megoldása John Stuart Mill XIX. századi angol filozófus, a liberalizmus egyik nagy alakja. Ő alkotta meg a megoldásnak vélt "kár" elméletet, azaz az egyén szabadságának határa más egyén szabadsága, tehát addig lehet szabad valaki, míg szabadsága gyakorlásával nem okoz másnak kárt.

Jól hangzik elsőre, csak persze végig gondolva feltűnik: ennek semmi értelme, ez egy gumiszabály. Hiszen ha úgy akarom, semmit se tekintek kárnak, ha meg másképp, akkor meg minden kár. Pl. nekem kárt okoz, ha a szomszéd zenét hallgat, mert áthallatszik, miközben én csendet akarok, azaz a szomszéd sose hallgathat zenét. Miközben a szomszéd is kárt szenved, hiszen az én hangérzékenységem kárt okoz neki, emiatt nem hallgathat zenét, miattam nem hallgathat zenét soha.

Józan ésszel belátható: külső szabály kell, nem lehet az egyének szabadságából kiindulva megoldást találni. Lásd az állam törvényt hoz, mekkorra a maximális hangerő zenehallgatáskor, s a nap mely óráiban tilos a zenehallgatás, aztán büntet, ha valaki ezt nem tartja be, s pont.

Ezek után ismét két út van:

• ragaszkodni Millhez, sok belemagyarázgatással,
• felismerni, kell valamilyen külső keret.

A külső keret leggroteszkebb változata a modern woke-eszme, ahol már az az állítás, hogy az egyének nem képesek felismerni az őket ért kárt se, mert tele vannak hamis eszmékkel. Így vagy egyetértesz a mozgalommal mindenben, vagy a tudatod téves, ez esetben viszont nincsenek jogaid. Kb. mintha akkor se engedhetném meg a szomszédnak a zenehallgatást, ha ez engem nem zavar, mert ez esetben én tévesen ítélem meg saját érdekeimeit, nyilvánvalóan "elromlott" ember vagyok, ha nem zavar a szomszéd hangos zenéje.

Most persze karakíroztam, de tessék meggondolni: pont ezt állítják a woke-ok a szexizmus kapcsán. Lásd, ha egy nőnek tetszik, hogy megdicsérik külsejét, akkor az a nő nem igazi nő, hanem férfi képzetekkel megterhelt tudatú nő, aki képtelen felismerni elnyomottságát. Azaz addig kell nevelni a nőt, míg fel nem ismeri: neki nem szabad, hogy tetsszen a dicséret.

A woke eszme tulajdonképpen Karl Popper nyílt társadalom szcientista elméletének a végsőkig fejlesztése.

Pedig az egyetlen élő megoldás: a liberalizmus alapelve nem működőképes, a liberalizmus téveszme. Nem a legfőbb érték az egyéni szabadság, s szükségszerűen borzalmas az a társadalom, mely az egyéni szabadságok lehető legszélesebb rendszerén alapszik.

Az orosz mentalitás talán nyugati szemszögből legérthetetlenebb vonása a Sub pondere crescit palma - pedig ez egy latin mondás, nem az oroszok találták ki: "Teher alatt nő a pálma". A pálmát persze az átlag magyar nem ismeri, de a füvet igen: közismert, hogy a gyep akkor nő a legjobban és legszebben, ha rendszeresen nyírjuk. Az orosz lélek pont ilyen: akkor erősödik a legjobban, ha folyamatosan szidják.

A nyugati szankciók és különösen a teljesen abszurd sportügyi és kulturális szankciók egyetlen hatása Oroszországban: immár az is támogatja Putyint, aki elhibázottnak tartja az ukrajnai háborús beavatkozást. Van egy nem is kis réteg Oroszországban, mely szerint Oroszországnak csak a Donyecki és Luganszki NK-ok területére kellett volna bevonulnia, minden más erkölcsileg nem igazolható. Most már ez a réteg is hajlik arra, hogy talán mégis igaza volt Putyinnak, mert a körülmények kényszerítették.

Szerencsére a liberálisok szellemi teljesítménye egyre siralmasabb. A mostani fiatal nyugati oroszszakértő nemzedék pedig már egyenesen debilizálódott a sok drogozástól és gyerekkúrástól, a tombolástól és rombolástól. Még azt se nézték meg, mikor volt Sztálin a legnépszerűbb hazájában. Megmondom: a német támadás után!

Az ügy háttere: Idrissa Gueye szenegáli futballista nem volt hajlandó csatlakozni francia munkahelye, a Paris Saint-Germain F. C. akciójához, melynek célja a homofóbia és transzfóbia elleni nemzetközi tiltakozás volt. Vallási meggyőződésére hivatkozott.

Most a futballistának a francia futball szövetség becsületbírósága előtt kell felelnie tettéért. Az elvárás vele szemben: kérjen bocsánatot a homokos és transz közösségtől.

Mi is itt a valódi üzenet? Ha az illető nem egy sztárfocista lenne, semmi etikai bizottságosdi nem lenne, hanem szimpla kirúgás lenne a reakció, melyről senki se értesülne.

Meg kell tanítani a renitens nyugati kisembert, viselkedjen "ahogy kell". Tessék a 4 fal közt nem támogatni a homofóbia és transzfóbia elleni nemzetközi tiltakozást! Ott lehet, de ha kitudódik, akkor megnézheti magát mindenki.

Mi kelet-európaiak jól ismerjük ezt, legalábbis akik most legalább 40 évesek vagyunk. Abban nőttünk fel, hogy nyilvánosan hazudni kell, mert ha nem, akkor nagy bajunk lesz. Már kisgyerekként a 70-es évek közepén szembesültem azzal, hogy "ilyet nem szabad mondani, mert apádnak, anyádnak baja esik", majd mikor visszakérdeztem "s nem igaz?", megkaptam "még kisgyerek vagyok, ezt nem értheted, amikor nagyobb leszel, megérted: nem számít mi igaz, mert hiába igaz, akkor is bajod esik".

S mindenki tette a dolgát: hogy amit nem "illik", azt nem csináljuk. Ahogy nem fingunk a villamoson, úgy nem kritizáljuk a rendszer hivatalos eszméit se nyilvánosan. S aki ezt nem tartotta be, arra nem azt mondtuk "hű, de bátor", hanem úgy néztünk rá, mint kellemetlenkedő alakra, aki nem képes az alapvető etikettet se követni.

Persze le a kalappal Schiffer előtt. Talán az egész - tágan vett - ballib holdudvar legértelmesebb személyisége. De azért vegyük észre: ő megteheti, semmilyen veszély nem fenyegeti ezért.

A szép butus lány beleszeret a jóval idősebb érett férfibe, de kénytelen titkolni érzelmeit, s még a férfi nem is viszonozza az érzelmeket. Még leszbinek is tetteti magát a lányka, ezzel is elterelve a gyanú árnyékát is. Közben meg kamu-politikai erotikus fotókkal üzen.

Igazi tragédia, szerencsére nem fatális. A gyors elszakadás segíteni fog az érzelmek lehűlésében.

Mert mindent egy lapra tenni fiatalos, bátor döntés, de ha nem jön be, az nagy érzelmi probléma.

Hülyeség, de hasznos hülyeség.

Az amerikai jobboldal és a kelet-európai jobboldal nem testvérek, legfeljebb távoli rokonok.

A CPAC a kőkemény amerikai konzervatívizmus szervezete, leegyszerűsítve kb. 4 fő elve van ennek a szerveződésnek:

• a hagyományos értékek védelme, a család, a házasság hangsúlyozása, az abortusz nyílt és a homoklobbi rejtett ellenzése, sajnos sokszor mindez keverve újprotestáns marhaságokkal, lásd 6000-éves Föld elmélet, darvinizmus elleni ádáz harc, újprotestáns szexuális etika, s hasonló ökörségek,
• az USA szerepe mint valamiféle Istentől adott ország képzete, melynek küldetése van a világban - ennek legdurvább alakja, hogy az amerikai alkotmány Isten által lett ihletve,
• ultraliberális gazdaságfilozófia, amerikai konzervatív szemszögből már az is kommunizmus, hogy van államilag biztosított munkszabadság,
• felvilágosodáskori radikális individualizmus.

Na most, nem kell magyaráznom, hogy a fentiek közül az utolsó 3 teljesen idegen egy kelet-európai konzervatív számára, legalábbis ha a "konzervatív" szót helyi jelentésében értjük, s nem sátánista "européer" módon. (Mondtam már, hogy ha európéert vagy modern európai konzervatívot látok, kibiztosítom a fegyveremet?)

Azaz a 4 pontból egyedül az 1. pont az összekötő kapocs, az is fontos fenntartásokkal. Pl. épeszű kelet-európai nemhogy nem harcol a Biblia újprotestáns értelmezéséért, hanem azt alapból kiröhögi.

Valójában itt arról van szó, hogy az emberek nem tájékozódnak, hanem érzelmek alapján politizálnak. Ha egy amerikai konzervatív törzsszavazó megismerkedne alaposan Orbánék gazdaságpolitikájával, üvölteni kezdene a "komcsi Orbán" ellen. Ha pedig egy konzervatív magyar törzsszavazó megismerkedne alaposan Trumpék gazdaságpolitikájával, megállapítaná, hogy Trump egy fanatikus ballib és bizonyára Soros közeli embere.

S mégis de örülnek egymásnak! Aminek az alapja egyedül az "ellenségem ellensége" elv. Az amerikai konzervatívokat támadják az ottani liberálisok, a magyar konzervatívokat meg a magyar liberálisok, így nyilván összetartunk, s az se számít, hogy még az amerikai liberális se azonos a magyar liberálissal.

Végülis semmi gond, míg ez ezen a szinten marad. Diplomácia a neve.

A túlzott erőszakosság ritkán sikeres. S még ha sikeres is, a siker ideiglenes.

A mostni bolgár kormányzat helyzete pontosan ez most.

Emlékeztetnék a mostani bolgár kormánykoalíció összetételére:

• PP - a fő párt a "korrupcióellenes" párt, népszerűsége már a felére esett a választások óta, ez egy ideológiailag zavaros párt, de feltétlenül nyugatbarát,
• BSZP - a szocialista, posztkommunista párt, mely szemben történelmi magyar testvérpártjával, az MSZP-vel ellentétben, enyhén nacionalista, s mérsékelten nyugatszkeptikus, a hagyományos értékek kérdésében erősen nyugatellenes,
• ITN - teljesen zavaros identitású párt, enyhén nacionalista és nyugatszkeptikus.
• DB - liberális-konzervatív, nyugatpárti.

Tulajdonképpen a 4 pártot csak a korábbi kormánypárt utálata hozta össze. Bármelyik párt kiesése a kormánytöbbség megszűnését jelentené.

Amerika viszont nem elégszik meg azzal, hogy a kormány hű hozzá. Teljes odaadást akar. Ennek eleme a Macedónia-kérdés. Észak-Macedónia nem tudja megkezdeni az EU-csatlakozási tárgyalásokat a bolgár vétó miatt. Amerika már többször szólt: ez elfogadhatatlan, s Észak-Macedónia kizárása a csatlakozási folyamatból egyedül Putyin érdeke, azaz a bolgárok Putyint támogatják.

A bolgár kormányzatból azonban egyedül a PP hajlandó kompromisszumra, s feladni a vétót. Még a DB is inkább vétópárti, nem beszélve a másik 2 kormánypártról. S itt az ukrán kérdés megoldási módszere se jöhet szóba, mert mind a 3 ellenzéki párt is vétópárti.

Ha tovább megy a nyomás, a kormány belebukik. Amerika meg fogja buktatni saját embereinek kormányát. Mohóságból.

Vicces. Persze nem újdonság.

A gazdagok számára mindig léteztek megvehető állampolgárságok. Vannak ma is országok, melyek komoly pénzeket szereznek állampolgárság-eladásból.

Pl. egyes karibi szigetországok. De ezek ott kemény összegek. Jellemzően adományozni kell valamilyen helyi állami alapba, Pl. Antigua-Barbudán 150 ezer USA-dollárt kell adományozni a helyi állami egyetemnek, s cserébe jár az állampolgárság. Egy időben Barbadoson 1 millió dolláros ingatlanvásárlásért járt az állampolgárság, s persze a vett ingatlant x ideig nem lehetett eladni vagy csak egy megadott közvetítőn keresztül vehető meg.

A 90-es években a legolcsóbb opció Csád volt, ami nem igazán egy kedvelt célpont, de ott egyenesen diplomata státusz is járt azonnal. Ha jól emlékszem, 25 ezer dollár volt az ára.

A kisembereknek ezek persze elérhetetlen összegek. Így megjelentek az állampolgárságot intéző cégek átlagembere számára, itt nem közvetlen állampolgárság-vásárlás az ajánlat, hanem az adott ország honosításához való alkalmazkodás. Természetesen az "alkalmazkodás" jelent okirathamisítást is. Egy időben Amerikában voltak ilyen ír állampolgárságot intéző cégek kihasználva azt, hogy az ír szabályok szerint minden határontúli írnek jár az állampolgárság, ehhez elegendő 1 darab ír dédszülő. Sok amerikainak persze tényleg vannak ír gyökerei, hiszen a XIX. században masszív kivándorlás volt Írországból az USA-b, de akinek nincsenek ír ősei, az se gond: itt jön a cég szerepe, mely "elintéz" nemlétező ír ősöket.

A napokban találkoztam egy ilyen román céggel. A cég legkedvezőbb ajánlata a bolgár állampolgárság, Hogy ki a célközönség az nyilvánvaló már abból, hogy a vonatkozó hirdetés kizárólag orosznyelvű. További speciális árajánlatok vannak orosz, ukrán, belarusz és moldáv állampolgárok számára.

A cég 3-féle EU-s állampolgárságot árul: lengyelt, románt, s bolgárt. Az utóbbi a legolcsóbb.

Korrektnek tűnik, mert nem ajánl csodát, azaz másfél éves ügyintézésről ír a cég reklámja.

A háttér a bolgár zászló és a bolgár tengerpart, a fő szöveg "bolgár útlevél megszerzése a leggyorsabb módon, nyelvtudás nélkül!". A részletekben alapos leírás mennyi ideig tart, mi kell, s a cég mit biztosít:

• bolgár származás igazolása (nyilván ez kamu származás, hiszen ha lenne valódi, nem kellene a céghez fordulni),
• okmányok előkészítése, kitöltése, hitelesítése, fordítása, beadása a bolgár Igazságügyminisztériumba.
• Szófiába utazás megszervezése, felkészítés az állampolgársági interjúra.

Mindezért a díjazás 4 ezer euró, de most ukrán állampolgároknak akciósan csak 3 ezer.

Nyilván az alap az, hogy a bolgár állampolgársági jog biztosítja az állampolgárságot minden határontúli bolgárnak. S Macedóniát meg a mostani modern nyugat emigrációt nem számítva, ma a legtöbb bolgár Moldáviában és Ukrajnában van. A hivatalos népszámlálási adatok szerint Moldáviában 70 ezer (ebből 20 ezer Transznisztria), míg Ukrajnában meg 210 ezer bolgár van, persze ez csak az önbevallás, a "származás" enek a duplája-triplája is lehet.

Moldáviában persze a román állampolgárság a legkönnyebben megszerezhető, a román szabályok szerint moldáv=román, viszont Moldávia lakosságának 20 % nem moldáv/román, ők nem kapnak automatikusan román állampolgárságot. Nekik tehát marad a bolgár opció. Nem túl nehéz igazolni a bolgár származást, akkor se, ha ilyen nincs.

Persze mindezt a bolgár hatóságok is jól tudják, az utóbbi években egyre keményebb trükökkel dolgoznak a nem-bolgárok kiszűrése céljából. A nyelvtudás viszont nem lehet módszer, mert az ukrajnai, moldovai, transznisztriai bolgárok nagy része eloroszosodott, jellemzően orosz anyanyelvűek, de legalábbis vicces orosz kiejtéssel beszélnek bolgárul.

Van is erről egy modern bolgár vicc:

• Mi a különbség a besszarábiai és a macedón között?
• A macedón tiszta bolgár nyelven magyarázza, hogy ő nem bolgár. A besszarábiai pedig tiszta orosz nyelven magyarázza, hogy ő bolgár.

Nekem egyik korábbi szófiai munkahelyemen több ilyen határontúli ex-szovjet bolgár kollégám volt. Volt akinek megadták az állampolgárságot, s volt, akinek nem. Vicces eset: reggel jön be a kolléga, moldáviai eredetű, s meséli "na, megtudtam, hogy gagauz vagyok", ugyanis a bolgár Igazságügy arra hivatkozva utasította el a kérelmét, hogy ő nem bolgár, hanem gagauz.

Nyilván minden háborúnak része a propaganda. De ez jellemzően csak az értelmezést szokta érinteni, nem a tényeket magukat.

Mondjuk Hitler annak idején vereségnek nevezte a sztálingrádi csata kimenetelét, a korabeli német propaganda csupán csökkentette a vereség jelentőségét.

A mostani ukrán propaganda kifejezetten humoros.

Mariupol elesett, az orosz erők győztek 3 napja. A végén az ukrán katonák ott megadták magukat, hadifoglyok lettek. Ennek a hivatalos ukrán megfogalmazása "humanitárius evakuáció". Ez azért vicces: mióta szokás az ellenség területére evakuálni?

Persze az ok világos: Mariupol volt az utolsó pont az ukrán fekete-tengeri tengerpart keleti szakaszán (most ide értve a Fekete-tenger melléktengerét, az Azovi tengert is az egyszerűség kedvéért), mely még nem állt orosz ellenőrzés alatt, így jelképnek lett kikiáltva. Most a jelkép elbukott, s ezt nehéz beismerni.

Ez olyan, mint dáko-román kontinuitás, de mintha csak annak első fele lenne, azaz mintha a mostani románok magukat dákoknak hinnék. Pedig ezt a románok se hiszik, a dáko-román elmélet se állít azonosságot a dákok és a románok között, csak egyenes leszármazást. Ez akkor lenne régi identitás felélesztése, ha valamikor a románok elhitték volna magukról, hogy ők valóban dákok. Persze ezt eleve lehetetlenné tenné maga az eltérő nyelv ténye: a dákok trákul beszéltek, míg a románok meg egy újlatin nyelven, azaz magyarázatot kellene adni a nyelvváltásra is.

Több ilyen kísérlet volt más nápeknél. Három sikertelen kísérlet a szírianizmus, a fönicianizmus és a fáraonizmus. Mind a három XIX. századi jelenség, az európai nacionalizmus hatása egyes arab népekre.

A szírianizmus lényege: a szíriaiak elsősorban szíriaiak, az ókori szírekkel azonos nép, mely ugyan felvette az arab nyelvet, de nem vette fel az arab identitást. Történelmileg ez az irányzat elsősorban az arab nacionalizmus ellen harcolt, mely azt állította: minden arabul beszélő egyetlen arab népet alkot. A szírianizmus fő mondanivalója tehát: a szírek arabul beszélnek ugyan ma, de ők nem arabok, hanem önálló nép. Mondanom se kell, teljes kudarcot vallott a mozgalom, ma nyoma sincs: sem a muszlim szírek, sem a keresztények szírek ma nem gondolják, hogy ő ne lennének arabok. A szír identitást persze hirdetik, de csak mint az arab identitás regionális alakját.

A fáraónizmus - mint ez könnyedén kitalálható - a szírianizmus egyiptomi verziója. Egyiptomban a leghosszabb ideig ez a keresztény egyiptomiak között talált híveket, de mára ott is kihalt: a keresztény egyiptomiak egyszerűen keresztény araboknak tekintik magukat, s nem az arabtól eltérő népnek.

A főnicianizmus ugyannek a libanoni verziója, s ennek ma is vannak hívei. Elsősorban a keresztény libanoniak közt ma is akadnak, akik magukat arabul beszélő nem-araboknak tekintik, s a fóniciai és a libanoni nép azonosságát vallják. Ma is ezt a vonalat képviselik a libanoni parlamentben kb. harmadrészt elfoglaló pártok, melyek között vannak keresztény és muszlim pártok is.

Amikor a közösség nem arab nyelvű eleve, akkor persze könnyű. Az arameus/asszír identitás mozgalma ezért tudott maximálisan sikeres lenni. A mai asszírok egyetemesen vallják, hogy ők az I. e. VII. században megszűnt Asszír Birodalom fő népének a jelenlegi utódjai, így 4500 évnyi folyamatos létezést hirdetnek, ami tényleg világrekord. Jelenleg kb. félmillió asszír él az ősi törzsterületen (Irak, Szíria, Törökország határvidéke), s még 1 millió kivándorolt, elsősorban az USA-ban és Svédországban. Egykor a nyelvük rendkívül elterjedt volt az egész Közel-Keleten, a zsidók is többnyire arameusul beszéltek 2000 évvel ezelőtt. A szinte teljesen keresztény mai asszírok egyik büszke ténye, hogy Jézus is az ő nyelvükön beszélt.

S végül a cionizmus. Első hallásra furcsán hangzik, de valójában a cionizmus is egy hasonló mozgalom: hiszen azt állította a XIX. sz. végén, minden zsidó az ókori zsidók leszármazottja, s ma is egyetlen népet alkotnak.

Zsidó mintára volt/van egy filiszteus-palesztín próbálkozás is, de nem túl sikeres. A palesztínok nagy többségükben arabnak tekintik magukat. a palesztínség ennek csak része, s eleve nincs nyoma palesztín identitásnak a XX, sz. előtt.

S két oroszországi eset: az avarizmus és a bulgarizmus. Az avarok egy kelet-kaukázusi nép, a legtöbb kutató szerint szimpla névegyezés a nevük magyar történelemből is ismert avarokéval. Viszont a mai avarok ezt nem fogadják el, gyakorlatilag általános az avar-avar azonosság tanítása. A kárpát-medencei avarokat nyugatra vándorolt részüknek tekintik, akik ott aztán asszimilálódtak.

A bulgarizmus pedig a mai baskírok, tatárok és csuvasok közt meglévő nézet. Az általános nézet szerint e 3 nép a középkorban jött létre, több hatásból, melyek egyike az északra vándorolt ősbolgárok voltak. Ezzel szemben a bulgarizmus azonosságot fel az ősbolgárok és e 3 nép között. A mai baskírok és tatárok kb. 10-15 %-a hisz ebben. A csuvasoknál ez viszont többségi nézet, aminek erős alapja van, hiszen a mai csuvas nyelv tulajdonképpen az ősbolgár egyenesági folytatása.

Amikor az ember idegen nyelvű magyarázotakat olvas idegen nyelv oktatásában, az mindig sajátos élmény. Egyrészt nem magyarázzák meg azt, amit esetleg a mi anyanyelvünk szemszögéből magyarázni kellene, máskor viszont túlmagyaráznak számunkra magától értetődő dolgokat.

Mondjuk magyar szemszögből nézve mulatságos egy átlagos amerikai spanyol-tankönyv vagy spanyolóra kezdőknek. Hosszasan magyarázzák mi a közvetlen tárgy és a közvetett tárgy közti eltérés, ezt alaposan gyakoroltatják is sok példával - egy magyarnak ez kb. 30 mp magyarázat lenne: az előbbi az a valakit/valamit, míg az utóbbi a valakinek/valaminek, s pont, a nyelvtanhoz teljesen hülye magyar is azonnal felfogja. Viszont a spanyol igeidőknél meg azt mondják, hogy pl. "befejezett jelen", s ennyi, míg a magyarnak itt hosszas magyarázat kell, mert nem érti.

Saját élményem, amikor 95 %-ban spanyol anyanyelvű csoporttal jártam latinórára. S bizony kínszenvedés volt fél perc alatt érthető dolgokról kétórás előadást hallgatni. Amikor a csoport egy része sehogy se tudta felfogni az alanyeset és a tárgyeset különbözőségét - mert a spanyolban a tárgyat csak emberek esetében kell jelölni, élettelen tárgyak esetében sose.

Mindezzel persze semmi gond. Minden idegen nyelv nehéz, de minden idegen nyelv máshogy nehéz, s még ez is változó a nyelvtanuló anyanyelvétől függően. S nyilván a jó nyelvtanítás arra összpontosít, ami különösen problkémás a célközönségnek.

A baj akkor van, ha mítoszokat kezd hinni az ember. Pl. komolyan elhiszi, hogy valamilyen idegen nyelvben egy ottani szokatlan nyelvi megoldás csak amolyan felesleges izé, mely nehezíti az emberek dolgát.

Íme példa rossz nyelvi humorra, a szám lényege: ezek a hülye rómaiak nem beszéltek "rendesen". Egy hasonló szám magyar verzióban semmilyen hatást nem tudna elérni, mert a magyar ember nem találna az egészben semmi vicceset, az angol közönség viszont röhög:

Persze vannak angolok, akik képesek jó nyelvi humorra. Bár ehhez már kell valamilyen tudás, íme minden latinos kedvenc jelenete:

Régóta foglalkoztat az ógörög ejtés kérdése.

A latin esetében is vannak vitás pontok, de ott azért a dolgok 95 %-a tisztázott. A latin esetében a legtöbb ember tudja: van egy restituált klasszikus ejtés, melyet szinte teljes egészében ismerünk, s van egy csomó egymásnak ellentmondó középkori hagyományos ejtés, lásd a magyarok szerint Julius Caesar az "júliusz cézár", míg az angolok szerint "dzsaliösz szízör".

Szoktak lenni mindenféle álviták erről, hogy melyik a helyes és melyik a helytelen. Természetesen ez a felhasználás helyétől függ, azaz pl. angol környezetben az angolos verzió a helyes. Vagy másik példa: én magam imádom a klasszikus ejtést, de ennek ellenére magyar szövegben a magyarosat használom, mert egyszerűen ez a szokás - csak akkor használom a klasszikus ejtést, ha mondjuk felolvasok egy egész latin mondatot.

Az ógörög esetében viszont a helyzet sokkal zavarosabb, kevesebb a kialakult szokás. Ennek oka, hogy az ókor végén a görög szinte megszűnt Nyugat-Európában, s csak a reneszánsz alatt jött vissza, így a görög hosszú évszázadokig csak az eleve görögnyelvű területekre szorult vissza, plusz az ortodox kereszténységre tért népeknél volt még nyoma a papok oktatásában. Így tulajdonképpen az ógörög esetében csak újgörög és szláv ejtés alakult ki, ez utóbbi nem is egységes, pl. a bolgáros és az oroszos ógörög ejtés nem azonos. Ez utóbbinak egyik máig tartó nyoma, hogy pl. Görögország fővárosának neve oroszul Afini, míg bolgárul Atina.

Plusz még, míg a latin valamilyen alapfokú ismerete ma is követelmény művelt körökben, addig a görög ismerete a XX. sz. eleje óta nem elvárt. Ma már egyenesen marhaságokat lehet e témában olvasni, lásd amikor pár éve a HVG okosnak tűnni akaró szerzője elmagyarázta lelkesen, hogy a "homofóbia" jelentése "emberutálat", hiszen latinul a "homo" az "ember".

A görögök a kiejtés dologhoz praktikusan állnak hozzá: úgy ejtik az ógörögöt, mintha modern görög lenne, s kész. Ez tulajdonképpen ugyanaz, mint a spanyolok és az olaszok hozzáállása a latinhoz: a spanyol/olasz írásmód szerint ejtik. Ezzel semmi gond hétköznapi szinten, de tudományos szinten ez már elfogadhatatlan. Amikor spanyol szakra jártam a Havannai Egyetemen, ahol van 4 félév kötelező latin, az első félévben a hallgatók fejébe lett verve: tessék klasszikus ejtést használni minden esetben, mert latinórán vagyunk, nem az utcán beszélgetünk. A spanyol anyanyelvűek ezzel bizony sokat szenvedtek: megszokni, hogy a hatalmas hasonlóság ellenére nem úgy kell ejteni, ahogy az "természetes" lenne.

Nem fogok nyilvánvaló eseteket leírni, ezek megtalálhatók bármely könyvben, akár a Wikipédiában is, pl. nem fogom leírni, hogy az α az vagy magyar á vagy annak röviden ejtett verziója (a görög írás nem tartotta soha fontosnak, hogy a kettőt külön jelölje).

Íme azonban a problémás esetek. Átnéztem több szakkönyvet és a témával foglalkozó YT-előadást is.

Először azok az esetek, ahol nincs vita, de a hagyományos magyar ejtés nem felel meg az eredetinek.

Három ilyen mássalhangzó betű van: ζ, θ, φ.

A ζ magyar ejtése "z", miközben a klasszikus ejtés vagy "zd" vagy "dz", ez vitatott, de abban egyetértés van, hogy nem "z".

A θ magyar átírása "th", de ezt szinte mindenki "t" alakban ejti, pedig a "th" ejtés közelibb lenne az eredetihez.

A φ magyar átírása "ph", de ezt szinte mindenki "f" alakban ejti, pedig éppenhogy "ph" lenne az eredetihez legközelebbi ejtés.

S van két ilyen magánhangzó betű: ε és η.

Az ε magyar átírása e, az η átírása é - ennek oka, hogy az előbbi mindig rövid, míg az utóbbi mindig hosszú. A magyar átírás a rövidség/hosszúság jellemzőt akarta jelölni (valószínűleg ennek oka a versmértékek átadása). Valójában azonban az ε röviden ejtett "é", míg az η hosszan ejtett "e". Ebben teljes egyetértés van, a minőségi magyar ógörög tankönyvek is meg szokták jegyezni ezt.

Most a tényleg vitás esetek. Előszőr az ου és az ει kettőshangzó.

Az ει esetében a fősodrú állítás ez a klasszikus kor kezdetén még "éj" volt, de a kor során vagy "é" vagy "í" lett, ez vitatott. Olyan elmélet is van, mely szerint két mássalhangzó között ment csak végbe ez a folyamat, míg minden más helyzetben maradt az "éj". Azt szokták példának felhozni, hogy a rómaiaknak nem volt saját nevük a Nílus folyóra, a nevet a görögöktől vették át - viszont görögül a neve Νειλος, amit a rómaiak nem Neilus alakban írtak át, hanem Nilus alakban, azaz a kimondott alakot vették alapul.

Az ου esete hasonló, az eredeti "oü" ejtés szinte minden forrás szerint eltűnt, s vitás csak az, hogy "ú" lett vagy "ó", az "ú" verzió a többségi. Az "ó" nem túl valószínű, mert nincsenek tévesztések ου és az ω között, pedig ha "ó" lenne, akkor ilyennek kellene lennie.

Hasonló kérdés az υι esete: a fősodrú vélemény szerint eredetileg "üi", majd talán "ui", de inkább "ű" lett.

A többi υ-ra végződő kettőshangzó - αυ, ευ, ηυ, ωυ - esetében a vita egyedül az a kettőshangzó második tagja "u" vagy "ü" - az előbbi a többségi nézet. (Az ωυ szinte sose fordul elő.)

A maradék két ι másodtagú kettőshangzó - αι, οι - vitamentes.

A három darab aláírt jótás kettőshangzó - ᾳ, ῃ, ῳ - esete különösen vitás. Ezek sajátossága: itt hosszú magánhangzó + ι a kettőshangzó tartalom van, ez persze az utóbbi két esetben nyilvánvaló. De az α esetében így lehetett megállapítani, rövid vagy hosszú α van a kettőshangzóban. Itt a vélemény a fősodorban az, hogy a klasszikus kor során ezek mind átváltoztak, az ι elem megszűnt. Emiatt egyes tankönyvek "áj", "hosszú ej", "ój" ejtést javasolnak, míg mások "á", "hosszú e", "ó" ejtést.

Összegezve: én - tisztán praktikus okokból - kiejtem az összes aláírt jótát - csak a tulajdonnevekben nem, ahol ez nyilvánvalóan hibás, pl. Hádesz nyilvánvalóan nem Hájdesz -, mindenhol máshol követem a többségi álláspontot, kivéve az ει esetét, ahol a "kettős" nézetet használom. Aláhúzom: ennek oka nem valamiféle beható kutatás, egyszerűen így egyszerűbb megjegyezni a szavakat. Pl. a ragokat sokkal nehezebb lenne megjegyezni, ha nem így tennék. Tehát ez a pragmatizmus győzelme az elmélet felett.

Amikor - még kamaszkoromban - először találkoztam a nyelvrokonsággal, még az volt a hivatalos - értsd: általánosan elfogadott - elmélet, hogy a világ egyik nagy nyelvcsaládja az uráli-altáji.

Ez a nyelvcsalád így állt össze, igyekszem érzékeltetni a rokonsági szinteket:

• uráli-altáji:
  • altáji:
    • mongol: összesen 6 millió anyanyelvi beszélő - Mongólia és környéke, távolra szakadt ide tartozó európai nyelv a kalmük - a legnagyobb a mongol,
    • tunguz: összesen 100 ezer alatti anyanyelvi beszélő - több kis nyelv Kínában és Szibériában - a legnagyobb a mandzsu,
    • türk:
      • karluk: összesen 50 millió anyanyelvi beszélő - Kelet-Közép-Ázsia, Kína - a legnagyobb az üzbég,
      • kipcsák: összesen 30 millió anyanyelvi beszélő - Észak-Közép-Ázsia, Oroszország Volga-vidéke, Észak-Kaukázus - a legnagyobb a kazah,
      • ogur (bolgár): mint neve mutatja, az ősbolgár csoportja - ma egyetlen képviselője a csuvas (Oroszország Volga-vidéke), 1 millió anyanyelvi beszélő,
      • oguz: összesen 100 millió anyanyelvi beszélő - Törökország, Dél-Kaukázus, Nyugat-Közép-Ázsia - a legnagyobb a török,
      • szibériai-türk: összesen 1 millió anyanyelvi beszélő - Szibéria - a legnagyobb a jakut.
    • uráli:
      • finnugor:
        • finn-permi:
          • finn-volgai:
            • finn-lapp:
              • finnségi: összesen 7 millió anyanyelvi beszélő - Észtország, Finnország - a legnagyobb a finn,
              • lapp: összesen 30 ezer anyanyelvi beszélő - Észak-Skandinávia - a legnagyobb az északi-lapp,
            • volgai: összesen 800 ezer anyanyelvi beszélő - Ororszország Volga-vidéke - a legnagyobb a mordvin,
          • permi: összesen 1 millió anyanyelvi beszélő - Ororszország Volga-vidéke - a legnagyobb az udmurt,
        • ugor:
          • obi-ugor: összesen 10 ezer anyanyelvi beszélő - Nyugat-Szibéria - a legnagyobb a hanti,
          • magyar: összesen 14 millió anyanyelvi beszélő - Magyarország és környéke - az egyetlen nyelv itt a magyar,
      • szamojéd: összesen 30 ezer anyanyelvi beszélő - Észak-Szibéria - a legnagyobb az észak-lapp.

Aztán megtudtam, hogy alig 30-40 évvel korábbam még nem 2, hanem 5 ága volt az uráli-altáji nyelcsaládnak: az urálin és az altájin kívül még a japán, a jukagir, s a koreai ág is.

Sőt, még korábban az volt az elmélet, hogy az uráli és altáji része között a kapocs az ogur és az ugor (szóval ez nem véletlen egyezés), azaz a finnugorhoz legközelebb álló türk csoport az ogur, míg a türkhöz legközelebb álló finnugor csoport az ugor. Sőt, ezeket bátran lehet tekinteni akár önálló átmeneti csoportnak is a kettő között.

Nekem ez nagyon tetszett, mert sokkal könnyebben megmagyarázható így a magyar hatalmas türk szókincse, mint a későbbi szóátvétel elmélettel.

Még olyan német nyelvű XIX. sz. végi térképet is láttam, ahol ezt pontosan így jelölték: az ugor és az ogur nyelveket kivették mind a finnugor, mind a türk alól, s külön csoportnak jelölték.

A témát még kutatták is a XX. sz. 50-es éveig, aztán az egész elmélet marginalizálva lett. Ami nekem csalódás volt.

Aztán a 80-as években elkerültem Szergej Sztarosztyin szovjet-orosz nyelvész előadására. Ő az ellenkező irányban indult el, azaz nem szűkített, hanem tágított. Szerintem nem csak a kibővített uráli-altáji egy nyelvcsalád, hanem ez csupán egy nagyobb nyelvcsalád egy része, a további része a dravida nyelvek. a dél-kaukázusi nyelvek, a kihalt elámi és sumér, s a legfurcsább: az indo-európai nyelvek is.

Az elmélet fő alakjai már halottak, de úgy tudom, még léteznek követők. Továbbit én se tudok. Nekem az egész elmélet ösztönösen rokonszenvesnek tűnt.

Sokan felháborodtak Novák Katalin első elnöki beszéde miatt, melyben euroatlantista és oroszellenes elkötelezettségről tett hitet.

Azt hiszem, ez az a tipikus eset, amikor a felháborodók nem értik teljes mélységében az ügyet.

Én pl. oroszpárti vagyok, s az eurotlantizmus számomra kb. a sátánizmus egyik verziója, ennek ellenére semmi bajom Novák Katival és beszédével.

Először is a magyar elnöki poszt teljesen jelképes, a magyar köztársasági elnök még a közvetetten választott elnökökhöz képest is minimális hatalommal rendelkezik, pl. nulla a ráhatása a külpolitikára. Kicsit durvábban fogalmazva: semmi jelentősége annak, amit mond.

Nekem az egyik magyar köztársasági elnökkel személyesen is volt kapcsolatban. Mádl Ferenc volt az, akitől segítséget kértem annak idején. Jól tudom, mennyi a hatalma a magyar elnöknek. Mádl egyébként tényleg segített, de sokkal inkább még egyetemi tanár korszakából meglévő informális kapcsolatai révén, s nem mint államfő. Mint államfő ugyanis csak mosolyogni tudott volna, meg sok sikert kívánni nekem, érjem el céljaimat.

Novák beszéde tehát jelképes. Számomra ez ugyanaz az eset, mint amikor Horthy egyszerre tartott pozícióban németpárti és németellenes embereket, így fenntartva minden lehetséges irányt az ország érdekében. Tény: Horthy végül csúnyán elbukta ezt, de ez nem teszi semmissé a korábbi igyekezetet.

Szóval amíg a magyar kormányzat ténylegesen nem erősíti a sötét euroatlantista tengelyt, addig nincs ok aggodalomra. Ez a beszéd addig csupán egy gesztus, az egyre hevesebben tomboló euroatlanista erők lehűtésére.

S még valami: Novák kinézete. A vicces persze a ballib reakció. A tipikus "nincs rajta sapka". Novák ugyanis felvette saját maga valamelyik ruháját. Ami egy tipikus titkárnői/üzletasszonyi/politikusnői öltözék. Nekem mondjuk ez a stílus nem tetszik, de tudomásul veszem, hogy ez a szokás. Végülis nem szokás hivatalos eseményre cicanadrágot és tunikát felvenni, ez van.

De a ballib kritika: Novák "közönséges", sőt nemrég olvastam "tehenészeti dolgozónak néz ki". Pedig csupán felvett egy bárki által elérhető titkárnős stílusú ruhát. Ránézésre: az egész cipőstül, ékszerestül 100 ezer Ft alatt van.

Képzelem, ha alkalmazott volna egy divat tanácsadót, majd varratott volna magának ruhát az alkalomra! Akkor most az lenne a szöveg "a rongyrázó Novák hercegnőnek képzeli magát, x milliót költött egyetlen ruhára, ebből a pénzből biztosítani lehetett volna 130 padból éhesen kizuhanó kisgyerek reggelijét 1 hónapon keresztül".

Régen, amikor még kizárólag idegen felületekre írtam, volt egy félig-meddig haverom, aki kommunistának mondta magát.

Kérdeztem tőle: pártállamot akarsz? - válasz: nem. Be akarod tiltani a magántulajdont? Azt sem. Cenzúrát akrasz? Nem.

Lassan kiderült, semmit se akar, ami szerves része a kommunizmusnak. Tulajdonképpen közte és a kommunista eszme közt csak az volt a közös, hogy a kapitalizmus rossz rendszer, ezért meg kell változtatni.

Sehogy se tudtam meggyőzni, hogy ha ő nem ért egyet a kommunizmus egyetlen jellemzőjével ez, akkor ő nem kommunista. Ez olyan, mintha kereszténynek vallaná magát, s közben nem hinne se Istenben, se Jézus feltámadásában, se a megváltásban.

Ráhagytam. Egyszerűen tetszett neki a "kommunista" szó, szerette volna használni, ennyi az egész. Furcsa hobbi, de végülis nem okoz kárt senkinek, azaz nagyjából a Parlament makettjének gyufából megépítésének szintje.

Valami ilyesmi ballibbant körökben a "civil" szó. Valódi jelentése: államtól független, állampolgári kezdeményezés, melynek nem célja sem vallásgyakorlás, sem a politikai hatalom. Ez utóbbi kitétel nagyon fontos, mert ha államtól független, állampolgári kezdeményezés, s célja a politikai hatalom, akkor annak neve politikai párt. (Ha meg vallásgyakorlás a cél, annak a neve egyház.)

Hozzátenném: akkor se civil valaki, ha más alkalmazásában tevékenykedik. Ezért nem civilkek pl. a Sorosék által létrehozott szervezetek. Pl. a Háttér Társaság nem civil, hanem álcivil, a valóságban lobbista szervezet. De most ez a szálat hagynám.

MZP láthatóan egyetlen dologhoz ért: a ballib kiábrándultak megszólításához. Így időre időre feldob egy-egy teljesen abszurd és értelmetlen, de e körökben népszerű marhaságot.

Szóval: ha párt, akkor az már nem civil. Akkor se az, ha alapja egy civil szervezet. S akkor se, ha civilek álltak össze benne. Persze lehet az utóbbit magyarázgatni, csak felesleges: mert akkor meg minden párt civil.

A nyelvek meghalása szinte mindig természetes folyamat. Egy adott közösség megszűnhet bármikor, vagy ha nem is szűnik meg, nyelvet válthat.

Mik azok a tényezők, melyek szinte lehetetlenné teszik egy halott vagy meghalóban lévő nyelv újraaktiválást?

A legfontosabb: a közösségnek immár van egy - és csakis egy - másik közös nyelve. Lásd skótok angol nyelve, vagy belaruszok orosz nyelve, vagy szinte bármilyen oroszországi finnugor nép orosz nyelve. Az új közös nyelv megléte egyszerűen nem teszi szükségessé az eredeti nyelvet, gyakorlati igény nincs rá, se szükség. Persze lehet valamiféle nacionalista vagy hagyományőrző érzelem, felbuzdulás, de ezek rendszerint pontosan ott maradnak, ahogy ezt nevük is mutatja: "hagyományőrzés". Ezek a projektek olyanok, mint a táncház-mozgalom Kádár alatt: egy időben népszerűek voltak, de attól még az azokon résztvevők se jártak néptáncot a hétköznapi életben, s nem hordtak népviseletet se. Kb. ez a szint pl. az udmurt mozgalom: népszerű, ma már udmurtiai orosz fiatalok is akadnak az aktivisták között, mert divat lett - amerikai indián mintára - az oroszországi kisebbségek kultúrájának tisztelése, de a résztvevő udmurt aktivisták 99 %-a is oroszul beszéli meg a teendőket, s senkinek eszébe nem jutna a mozgalmi gyűléseken kívül használni az udmurt nyelvet.

Ugyanezért sikertelen pl. az egyiptomi (kopt) mozgalom is. A közösség arab nyelvű, s a közösségi identitást a vallás adja: a többségi egyiptomi társadalomtól ellentétesen ők nem muszlimok, hanem keresztények. S még az eredeti nyelv se lett elfelejtve: a kopt egyházban a kopt máig istentiszteleti nyelv, a hívők egy része tud is pár kopt éneket és imát. De egyébként aktívan senki se ismeri a nyelvet, az istentiszteleten a beszéd természetesen arabul van, hiszen ez a hívek anyanyelve.

A zsidó mozgalom viszont éppen azért volt sikeres, mert nem volt közös nyelv, így kellett egy ilyen, s adott volt mint semleges opció a héber újjáélesztése.

Speciális eset az adott nyelv korábbi verziójának a visszaállítási igénye. A XIX. sz. eleji görög függetlenségi mozgalom egyik rögeszméje volt, hogy a görög függetlenség XV. századi megszűnése után a beszélt görög nyelv elvadult, megromlott, primitívvé vált, így az ismét függetlenné váló görög nép természetes útja az igazi, szép, kulturált nyelv "visszaállítása", ha lehet az i. e. V. századi ógörög nyelvhez kell visszatérni, de ha nem lehet, akkor is legalább az újszövetségi és kora bizánci göröghöz.

Erre a célra létre lett hozva egy mesterséges görög nyelv, egyfajta modernizált ógörög, a katharevusza, mely majd lépcsőfok lesz az ógöröghöz. Persze a terv teljes kudarcot vallott: a minden szinten erőszakolt katharevusza megmaradt írott nyelvként, beszédben senki se használta, s nemhogy közelebb kerültek a görögök az ógöröghöz, hanem ellenkezőleg: kétnyelvűség alakult ki. Lett egy hivatalos katharevusza és egy ténylegesen beszélt görög (dimotiki).

Ez egyébként nem egyedülálló dolog: a közösségen belüli kétnyelvűség nem szokatlan. Ez a helyzet az arabbal és a kínaival. Az arab nyelvjárások beszélői meg se értenék egymást, ha nem létezne a mesterséges "fuszha", azaz a szabványos arab, mely senkinek se az anyanyelve, de minden iskolázott arab ismeri. De itt gyakorlati szükséglet egy ilyen megoldás, míg a görögöknél semmilyen szükség nem volt ilyesmire.

A kínai is hasonló. Az egyes nyelvjárások közt akkora az eltérés, hogy meg se értik egymást - példa: a "szia" mandarinul "ni hao", kantoniul meg "nej hou" -, viszont az írás segíti a megértést: bár az írás se teljesen azonos minden nyelvjárásban, mégis alapokban mindenki képes elolvasni és nagyrészt megérteni.

A görögöknél viszont semmi szükség nem volt két nyelvre. A XX. sz. 80-as éveiben nyert a ténylegesen beszélt nyelv. Hivatalosan áttért az állam erre a nyelvre, egyedül a görög nyelvű ortodox egyházakban szokás az istentiszteletet újszövetségi görögön tartani, bár maga a szentbeszéd ott is modern görögül van (kivétel: az Athosz-félsziget, ahol egyáltalán nem használnak modern görögöt a templomokban).

A XX. sz. 80-as éveiben tehát be lett vezetve egyedüliként a beszélt nyelv mint hivatalos: a régóta nem létező 3-féle ógörög hangsúlyból - éles, tompla, éles-tompa - lett egy darab, megszűnt a szintén évszázadok óta nem használt hehezet jelölés (erős és gyenge), az aláírt jóta jelölés, ki lett dobva a nyelvtan nem használt része (pl. a névszóragozásban a részes eset). S persze el lettek fogadva azok a szavak, melyek időközben bekerültek a görögbe, ahogy a meglévő szavak megváltozott ejtése is. Ami viszont maradt: a szavak írásalakja, itt nem lett áttérés a fonetikus írásra, hanem maradt az eredeti ógörög - ennek eredménye: ma a görög írás és ejtés között nagyobb eltérés van, mint az angolban (pl. a modern görögben nincs "hosszú ó" hang, de betűként van, így a kiejtés ellenére hosszú ó-t kell írni ott, ahol az volt az ógörögben).

Két hasonló esetben van Nyugat-Európában: Norvégiában és Svájcban. Norvégiában egyszerre két norvég nyelv létezik, az egyik gyakorlatilag norvégizált dán, míg a másik függetlenebb. De itt ez eleve nem okozhat gondot, mivel minden skandináv nyelv így is kölcsönösen érthető. Svájcban pedig az irodalmi német és a svájci német van párhuzamosan, míg írásban szinte csakis az előbbi használatos. Bevallom, én amikor először hallottam svájci németet, fel se ismertem, hogy ez német, annyira másképp hallatszik.

Az ortodoxia közismert sajátossága, hogy nincs központi vezetősége. Az egyes részegyházak függetlenek egymástól, nincs egymás felett joghatóság, sem semmilyen közös szerv. Ill. létezik egyetemes zsinat, de ilyen nem volt a VIII. sz. óta (ez a Hetedik Egyetemes Zsinat). Viszont az egyetemes zsinat se felső szerv, csak összejövetel, melyen megvitatnak egyes kérdéseket. A katolicizmussal ellentétben az ortodoxiában nem létezik a dogmafejlődés tana, így a zsinatnak ilyen szerepe sincs.

Ami viszont kevésbé ismert: az ortodoxiában nem létezik pontos szabály a részegyházak státuszáról. Ez alapvetően történelemi ad hoc alapon zajlott, s a már létező részegyházból való kiszakadás az adott részegyház belügyének számított.

A dolognak van persze politikai vonzata is. Minden ország, ahol túlnyomórészt ortodox lakosság él, arra törekszik, hogy egyházát függetlennek ismerjék el. A függetlenség neve: autokefália. Az autokefál egyház önállóan jogosult megválasztani saját vezetését, joga van helyi zsinatokat összehívnie, szentté avatni. Amire nincs joga egy autokefál egyháznak: a dogmán változtatni, de erre együtt az egész ortodoxiának sincs. A dogmatikán kívüli szabályokon persze lehet szabadon változtatni: ennek leglátványosabb jele, hogy nem ugyanazt a naptárt használják az egyes ortodox egyházak (lásd pl. Szerbiában a civil naptár szerinti január 7-én van Karácsony, míg Romániában december 25-én).

Az elszakadás 2 fő módja: konszenzusos alapon vagy önhatalmúlag, de később elismerve.

A konszenzusra példa a Görögországi Ortodox Egyház függetlensége 1833-ban. Miután Görögország visszanyerte függetlenségét az Oszmán Birodalomtól, felmerült: nem szerencsés, ha a független görög állam egyházának székhelye külföldön van (a mai Isztanbulban) és az egyházfő is idegen állampolgár, így a konstantinápolyi pátriárka autokefáliát adott az új görög állam területén lévő egyházmegyéinek, azokat leválasztva magáról, ezzel megalakult Athén központtal az új Görögországi Ortodox Egyház (a név tehát nem "Görög", hanem szigorúan "Görögországi", bár ezt a hétköznapi beszédben keverni szokás).

Az önhatalmúságra pedig jó példa a románok. A konstantinápoliyi pátrárka alá tartozó romániai (Havasalföld és Moldávia) egyházmegyék a terület autonómiájának megszerzése után kimondták autokefáliájukat, teljesen önhatalmúlag, 1865-ben. Ezt Konstantinápoly persze nem ismerte el, de tárgyalások kezdődtek a felek között, s végül 1885-ben Konstantinűápoly is beleegyezett a román autokefáliába.

A 2019-es ukrán eset problémája éppen abban volt, hogy a moszkvai pátriárkához tartozó ukrajnai egyházmegyék autokefáliáját elismerte a konstantinápolyi pátriárka, pedig erre nem lett volna joga, hiszen a terület nem hozzá, hanem Moszkvához tartozott. Így jelenleg Ukrajnában két darab párhuzamos ortodox joghatóság van: egy Moszkvához tartozó és egy a legtöbb ortodox részegyház által nem elismert, a hívők aránya kb. 1:3 a kettő között.

Most a minapi macedón eset. Május 9-i történés. Ezúttal Konstantinápoly óvatos volt. Visszavonta Macedón Ortodox Egyház "szakadár" státuszát kimondó 1967-es határozatát, viszont nem ismerte el az autokefáliát, sőt az egyház nevét se fogadta el - görög ember számára a "macedón" szó vörös posztó -, hanem azt csak Ohridi Érsekség néven említi, ami jogos, sőt teljesen korrekt, hiszen a Macedón Ortodox Egyház fejének címe ohridi érsek.

Ehhez kell egy kis magyarázat.

Ortodox szemszögből a "szakadár" a legenyhébb negatív minősítés: azt jelenti, az illető szervezet minden szemszögből ortodox, viszont nem tartotta be a kánonjogi szokásokat jogi státuszát illetően. Azaz aki "szakadár", annak minden szertartása érvényes, s nem tanít semmi olyat, ami ellentétes lenne a hitelvekkel, viszont nem vagyunk vele mégse közösségben, pl. nem rendezünk közös istentiszteletet. Tehát a konstantinápolyi határozat kimondja: ezentúl visszállt a közösség is. Immár a státusz csak "rendezetlen". Persze ez a döntés csakis a Konstantinápolyi Egyházra vonatkozik, a többire nem, a többiek számára marad a "szakadár" minősítés továbbra is.

Az ügy történelmi háttere. A mai Észak-Macedónia területén lévő ortodox egyházközségek oszmán időkben (melyek egészen 1913-ig tartottak ott) egy része a Konstantinápolyi Egyházhoz tartozott, más rész pedig a Bolgár Egyházhoz, mely utóbbi azonban "szakadár" volt 1872-1945 között. Az 1872-1945 közti Bolgár Egyházat Konstantinápoly saját részének tekintette.

Amikor a terület végleg szerb (jugoszláv) lett, a konstantinápolyi pátriárka az összes ottani egyházmegyét átadta a belgrádi pátriárkának. (Az is egy sajátos sztori hogyan lett az egyesült belgrádi pátriárkátus, most ez kihagynám, túl messzire vezetne.) Ez 1922-ben zajlott el, onnantól a Szerb Egyház a joghatósággal rendelkező. A bolgárok tiltakoznak ugyan, de meghajolnak az állami erőszak előtt: a korábban a Bolgár Egyházhoz tartozott egyházközségek is a Szerb Egyház alá kerülnek. A helyzet így megy egészen 1967-ig: kis szünettel 1941-1944 között, amikor Bulgária ideiglenesen megszerzi a területet, s akkor a bolgár hatóságok szintén erőszakkal megszüntetik a szerb egyházi joghatóságot.

1967-ben a macedóniai egyházközségek kimondják az autokefáliát, ezt senki se ismeri el, sőt ezentúl "szakadár" státusszal illetik az új egyházat a többi egyházak. Előtte, 1959-ben kimondják az ohridi érsekség visszaállítását, ami azért furcsa, mert ezzel egyidőben a Bolgár Egyház is az ohridi érsékség jogutódjának tekinti magát.

Sőt, mióta nincs Jugoszlávia, immár a Szerb Egyház se ismeri el az új ohridi érsekséget, hanem saját ohridi érsekséget hoz létre. 2002-től ez immár nem is csak jelképes lépés, mert ténylegesen kinevez a belgrádi pátriárka egy ohridi érseket.

A Macedón Egyház rendkívül furcsa helyzetben van, mert nem-hivatalos alapon minden érintett féllel - Konstantinápoly, Belgrád, Szófia - tulajdonképpen jóban van, miközben hivatalosan meg mindenkivel rossz a viszonya. Közben a macedón állam mindent megtesz a jogi rendezésért, hiszen ez nemzeti identitás kérdése is (a macedónok 99 %-a ortodox vallású).

Sokak szerint a mostani helyzet alapja a bel-ortodox vetélkedés Konstantinápoly és Moszkva között. A 2019-es ukrán esetet ugyanis Moszkva igyekszik megbosszulni. Egyrészt Moszkva bekeményített az összes konstantinápolyi-moszkvai vitás esetben, pl. Észtországban, ahol az észt ortodox egyházközségek egy része ide, más része oda tartozik, valamint új fejlemény Afrika, ahol Moszkva megtörte a korábbi hallgatólagos megállapodást, hogy ott minden ortodox egyházközség Alexandria hatalma alatt lesz.

A macedónok pedig igyekeznek egymás ellen kijátszani a feleket. Maga a "macedón" szó csak Konstaninápoly számára probléma. A szerbek eredeti célja a macedón autokefália autonómiává csökkentése volt, de ez nyilván nem tartható, így valószínűleg belemennének az autokefáliába is, valamiféle ideiglenes autonómia után. Ez Moszkva számára is teljesen rendben lenne. Viszont a macedónok számára óriási presztízsveszteség lenne, gyakorlatilag ezzel bocsánatot kellene kérniük az 1967-es döntésükért és mindenért, amit azóta tettek. A macedónok ez alól még úgy is megpróbáltak kibújni, hogy a bolgárok segítségét keresték: nemzeti szempontból a bolgárok számára ez persze hatalmas győzelem lenne, de a Bolgár Egyházban végülis a vallási érdek kerekedett felül, így nem léptek be a konfliktusba, teljesíthetetlen követelést fogalmaztak meg a macedónok felé: hogy ne mondják magukat az ohridi érsekség jogutódjának, ami abszurdum, hiszen ezzel saját gyökerület tagadnák meg.

Van egy film - nem is rossz, csak erősen elfogult - az obi-ugorok elleni szovjet repressziókról.

Mégcsak nem is hazudik a film, mert az elmondottak tényleg megtörténtek. Csak éppen az egész kontextus hamis.

Az alaphelyzet: adott egy 0,5-1,5 millió km² közti területű régió (attól függ hol húzzuk meg a határait: ha csak a szigorúan obi-ugor törzsterületet, akkor "csak" 0,5 millió km²). Ez 5-15 magyarszágnyi terület.

Saját államuk sose volt, az első államalakulat mongol vazallus állam volt, majd a mongol uralom lassú visszaszorítása során a terület orosz lett a XV-XVI. sz. között.

A terület meghódítása ugyanúgy ment, ahogy később az USA terjeszkedése az eredeti keleti 13 államtól egészen a Csendes-óceánig. Itt az irány nyugati-keleti volt, s kevésbé brutális, mint Amerikában: az orosz hódítók nem űzték el az embereket, nem létesítettek rezervátumokat, elegendő volt az orosz hatalom elismerése és a rendszeres adófizetés, cserében egyenrangú orosz alattvaló lett mindenki.

Orosz betelepülés alig volt, ez csak a szovjet korban indult be, az ok: a terület alkalmasnak tűnt büntetőtáborok létrehozására, szóval pár százezer elítélt le lett telepítve ide. Ez előtt a terület lakossága a 100 ezret se érte el, azaz a népsűrűség 1 fő/km² alatt volt, ekkor még a lakosság 20 %-a őslakos obi-ugor volt.

Az igazi népességrobbanás oka a terület hirtelen lett gazdagsága. Itt lett feltárva a szovjet olajkincs legnagyobb lelőhelye a XX. sz. 70-es éveiben. Ma is Oroszország olajának több mint fele innen származik. De a földgáz jelentős aránya is innen van. Az olajipar hatalmas fejlődést hozott, ma Oroszország 85 régiójából ez a 2. leggazdagabb régió. Ennek hatására hatalmas migráció indult be, ma már az összlakosság 1,5 millió fő, de ebből az őslakos már csak 2 %.

A sors, mint az indiánoké az USA-ban, csak itt kicsit enyhébb módon, s több maradt mag a bennszülöttekből. Lehet persze ezt tragédiaként nézni, de figyelembe kell venni: ez a bennszülöttek és fejlettebb népek örök harca, nomádok és letelepedettek küzdelme, ősrégi sztori, s mindig a fejlettebbek nyernek. A kérdés nem az, hogy vesztenek-e az őslakosok, mert mindig vesztenek, a kérdés csak az, ki bánik kegyesebben a vesztesekkel. Eleve bűn-e meghódítani egy államtalan népet, meg más nép területét elfoglalni? Ha igen, akkor az egész világ bűnös. Azaz ez értelmetlen állítás. Az oroszok nem tettek rosszabbat, mint minden más terjeszkedő nép, sőt az oroszok által leigázottak sorsa jobb ma, mint a hasonló eseteké máshol.

Hatalmas csúsztatás az egészet úgy felfogni, mint valamiféle kivételes szovjet komcsi gaztettet.

A legnagyobb kihívás szabadnak lenni polgári státusz nélkül.

Természetesen nem szellemi értelemben vett szabadságra gondolok - az nyilván lehetséges minden társadalmi státuszban -, hanem minden szempontból vett szabadságra, azaz mely tartalmazza az anyagi szabadságot is.

Manapság extrém eseteket leszámítva képtelenség ez a polgárság nélküli szabadság, lásd hatalmas örökség, kincstalálás, s társai.

Maradva tehát a normál eseteknél, képtelenség a szabadság polgári státusz nélkül. Viszont ebben az esetben mi a megoldás, vállalva annak negatívumát polgárrá válni a szabadság érdekében? Úgy hiszem, nem lehet szabadnak lenni ily módon, mert ez azonnal befolyásolja a szabadság szellemi oldalát, azaz anyagilag szabadok leszünk, de szellemileg nem.

Ezek szerint viszont a szellemi szabadság és az anyagi szabadság kizárják egymást. Azaz a pronbléma meg van oldva, hisz nem is létezik.