Bolgár politikáról ritkán szoktam írni, mert keveseket érdekel.

De most a magyar párhuzam miatt érdekes.

Bojko Boriszov volt bolgár miniszterelnököt (2009-2013, 2014-2017, 2017-2021), a jelenlegi legnagyobb ellenzéki párt vezérét március 17-én este letartóztatták két közeli munkatársával együtt, a vád: EU-pénzek szabálytalan felhasználása.

Egyébként sose voltam Boriszov híve, sőt sose szavaztam még rá.

A magyar ballib közvélemény azonban Boriszovot valamiféle bolgár Orbánnak tekinti, aminek egyébként kevés alapja van. Boriszov nem euroszkeptikus, nem NATO-szkeptikus, s jó a viszonya az Európai Néppárttal. Stílusa persze orbáni: a pártjában ő az egyetlen döntéshozó. De egyébként sokkal mérsékeltebb, mint Orbán: kb. felúton van nyugatpártiságban a magyar ballibek és Orbán között, azaz nyugati szemmel nem egy ideális nyugatpárti ember, de azért nem is igazi nyugatszkeptikus. Szóval támogatja őt a nyugati kereszténydemokrata-liberális jobboldal, számukra ő mégis pozitív személyiség a magyar, lengyel, szerb vezetéshez képest.

Számomra ő túl nyugatpárti, bár a mostani fő bolgár kormánypárthoz képes messze a kisebb rossz.

Amikor megjelent a hír letartóztatásáról a magyar médiákban - először a HVG-ben -, a liberális kommentelők örömünnepet ültek, kb. "lám, ez lesz Orbánnal is", meg "megelőzött minket jogállamiságban a sötét Balkán".

Én előre örvendtem. Olyan abszurd volt az egész letartóztatás, mitha az egész valójában Boriszov PR-akciója lett volna.

Másnap, március 18-án kiengedték Boriszovot az előzetes letartóztatásból. S nem csak kiengedték, hanem vádat se emeltek ellene: az ügyészség elutasította a nyomozóhatóság indítványát mint alaptalant, bizonyítékok hiányában. Teljesen jogosan, a "bizonyítékok" olyan szintűek voltak, hogy kb. az "a szomszéd hallotta, hogy azt mondták" kategória.

Az egy nap azonban elég volt ahhoz, hogy a kormányfő, a pénzügyminiszter, s a belügyminiszter lejárassák magukat. Ugyanis siettek üdvözölni a "korrupció elleni harcot". Aztán jött a megszégyenülés, magyarázkodás, sajtókonferencia késő este.

Megjelent az új hír is a magyar médiákban, megint először a HVG-ben. Búskomorság a kommentmezőben.

A németek imádják a gyűlölködést. Fanatikus népség. Csak rá kell mutatni, kik éppen a gonoszok, a német nép teljes egységben azonnal ugrik.

75 éve a zsidók voltak a gonoszok, most az oroszok. Immár a németországi orosz boltok is célponttá váltak.

Azt hiszem, így utólag meggondolva, Henry Morgenthau amerikai pénzügyminiszternek igaza volt 1945-ban, amikor Németország nagyobb megcsonkítását, több állammá osztását, valamint a teljes demilitarizációt és deindusztralizációt javasolta.

Örök kérdés mi a politika feladata: az elvekhez ragaszkodás vagy a gyakorlati, pragmatikus politika.

Henry Kissinger azt mondja Diplomácia című művében, az USA az I. vh. idejéig elvi alapon politizált, majd áttért a pragmatizmusra. De ezt a váltást sose tudta elfogadni az amerikai lélek, máig igyekszik elveket konstruálni az elvtelenséghez. Egyébként maga Kissinger azt vallja, nem lehetséges az elvi politizálás, annak csak elemei lehetnek, mert a politika nem az elvek, hanem a lehetőségek művészete.

Tulajdonképpen nagyon kevés ország meri nyíltan kimondani, hogy az ő politikája elvtelen, azaz teljesen pragmatikus. Az 1859-1865 közti brit miniszterelnök, Lord Palmerston a kevés kivételek közé tartozik, ő nyíltan kimondta "Britanniának nincsenek barátai, csak érdekei".

A kérdés leginkább akkor látható, amikor egy gyengébb ország politizál: meddig szabad ellenállni az erősebb ország nyomásának.

Leginkább háború alatt: meddig szabad ellenállni az idegen támadásnak, mikortól érdemesebb megoldás a megadás.

A gond itt ugyanaz, mint a jósnő paradoxonja. Egy igazi - azaz nem csaló - jósnő sose képes bizonyítani nem csaló mivoltát. Hiszen 2 út van:

• megjósol valamit, de ezt az adatot eltitkolja: nyilván itt eleve nincs bizonyítás,
• megjósol valamit, s ezt közzéteszi: ezzel azonban már hat az események sorozatára, s lehetséges, éppen a közzététel miatt nem következik be a jóslat.

Annak idején esküvői tanúm (az első, polgári esküvőmön) mesélte - akivel egyébként utoljára az esküvőn találkoztam - mesélte: 1980-ban megjósolta az apjának egy jósnő a halálát, mégpedig azt, hogy napra pontosan, 1985. szeptember 9-án fog meghalni. Jót nevettek aztán, de sokan emlékeztek a dátumra. (Könnyű volt megjegyezni: 0909.) Aztán 1985. szeptember 9-én az egyébként teljesen egészséges apja meghalt: elgázolta egy kocsi az utcán, s még helyszínen életét vesztette, pár másodperc alatt halt meg, már csak a halálát állapította meg a mentő. A jóslat valódisága csak azért tudott bizonyítást kapni, mert nem vették komolyan. Ha komolyan vették volna, s pl. aznap az apja ki se lépett volna a lakásából, esetleg életben maradt volna, de ez eseteben a következtetés az lett volna, hogy a jóslat hülyeség volt.

Ugyanez a politikánál: csak utólag dönthető el mit kellett volna tenni. De még ha valaki meg is tudná előre jósolni a jövőt, ennek tudatában se tudna egy politikus vagy hadvezér jobban dönteni. A klasszikus példa Hitler, aki kiválóan ismerte a történelmet és ezen belül a hadtörténelmet. Ez a mély tudás azonban sehogy se segített neki a Szovjetunió elleni hadjáratban.

Hitler ugyanis nem akart Napoleon hibájába esni, azaz meghódítani Moszkvát egy nagy központosított csapással, mert arra számított, ugyanaz lesz, mint 1812-ben: azaz kapni fog egy üres várost, miközben a teljes vezetés kimenekül valahová az Urál mögé, ahonnan folytatja a harcot.

Így Hitler megosztotta erőit, három irányban támadott - északon, délen, s a kettő közt:

• északon teljes siker lett, már 1941-ben elérte a témadás a célját, a teljes Baltikum meg lett hódítva, Szentpétervár pedig ki lett kapcsolva a szovjet hatalom többi részétől, ez utóbbi a szövetséges finn csapatok segítségével (a németek be akarták vonni a finneket a hadművelet folytatásába, de Finnország erre rendkívül bátran nemet mondott, nem volt hajlandó a Finnországhoz sose tartozott szovjet területre csapatokat küldeni - ez aztán segített a finneknek a háború után, Sztálin ezt gesztusnak értékelte, s emiatt lemondott Finnország szovjet köztársasággá változtatásáról),
• délen a hadműveletek sokáig nagyon sikereseknek tűntek, míg 1943 elején Sztálingrádnál teljes szovjet csatagyőzelem született, ahonnan már megkezdődött a németek lassú hátrálása,
• a napoleoni példa miatt a központi irányra kevesebb erő volt összpontosítva, így ott 1942 elején, Moszkva határában, a németek vereséget szenvedtek.

Azaz valószínűleg jobb ötlet lett volna mégse tanulni Napoleon példájából. Valószínűleg így se nyerte volna meg a háborút Hitler, megvoltak a szovjet tervek a kormány evakuálására Kazanyba vagy Szamarába. De Hitler hosszabb ideig tudott volna harcolni. Ez inkább Angliát és Amerikát segítette volna később, az eredmény ygyanis a háború végén egy jóval gyengébb Szovjetunió lett volna, mely nem lett volna képes szovjet csatlósállamokat létrehozni Kelet-Európában. S német szempontból is előnyösebb helyzet alakult volna ki: ha vesztett is volna, ez nem az a totális vereség lett volna, ami ténylegesen megvalósult.

Szóval van amikor a több tudást rosszabbítja a helyzetet.

A legújabb műsorában szokatlanul mérges.

Azzal kezdődik, hogy ukrán propaganda megy. Erről írtam már tegnap.

Aztán Puzsér előadja egy korábbi cikkét. Erről is írtam, íme. Nem ismételném meg.

De a lényegi rész röviden: "Szent István a NATO-tagságra szavazott", tehát erkölcsi kötelezettségünk van. Bár korábban ezt is elemeztem régebben, kiegészíteném.

Még ha igaz is lenne, hogy István a nyugatot választotta, ez a mára nem jelent semmit. Egyrészt, egy múltbéli vezető döntése nem szól örökre. Másrészt, az a nyugat régesrég nem létezik. S nem úgy, ahogy Puzsér állítja, hogy van egy tiszta és csillogó nyugati eszme, melyre rárakodott a woke-mocsokság, de ezt semmi gond letisztítani róla. Hanem ellenkezőleg: a nyugati eszme eleve alapból megváltozott a reformációval, a liberalizmussal és a felvilágosodossal.

István korában a kelet és a nyugat között az eltérés hangsúlybéli volt: a nyugat kicsit racionálisabb volt, míg a kelet kicsit misztikusabb.

Persze, utólag lehet azt mondani, hogy a nyugati racionalitás csírája volt a későbbi romboló felvilágosodásnak - vannak ilyen keleti értelmezések, melyek egyenesen Ágostonban látják a keresztényellensség gyökereit, én ezt abszurd túlzásnak tartom -, dehát ez anakronizmus: semmi sem írta elő, hogy a kicsit más nyugati hangsúly aztán egy évezred alatt oda fejlődjön, ahová fejlődött. S ezt a fejlődési vonalat persze lehet pozitívnak is mondani, ez tulajdonképpen a mai nyugati fősodor - Puzsér ezt az értelmezést követi kimondatlanul.

Mondom ezt úgy, hogy én a keleti látásmódot tartom az igazán hasznosnak, s a nyugati kereszténység legnagyobb alakjainak azokat tartom, akik éppenhogy a keleti hangsúlyt képviselték nyugaton, a legnagyobb természetesen Eckhart mester.

Eleve persze István választása nyugat és a kelet között tisztán pragmatikus volt. A nyugati kereszténység fő támasza abban a korban a Német Birodalom volt, a keleti kereszténység fő támasz pedig a Római Birodalom (népszerű nevén: Bizánc). Mindkét állam éppen felmenő szakaszában volt. A kérdés az lehetett: melyik a nagyobb veszély a magyar független államiságra, hiszen akkor érdemesebb a másikkal szövetkezni. Akkoriban egyértelműen Konstantinápoly volt gazdaságilag az erősebb, s éppen második legnagyobb csúcsát érte el: a X. sz. 80-as éveiben magához csatolta Szerbiát, majd Horvátország is bizánci függő állam lett. István uralkodásának második felében Magyarország déli határán mindenhol a Római Birodalom lett a szomszédos állam. Ennyi az egész istváni "történelmi" választás: pragmatikus reálpolitika. Ebbe ideológiát belelátni, sőt örök időkre szóló ideológiát egyszerűen marhaság.

A holodomor mítosz alapja valós történelmi esemény. Minden hazug mítosz alapja valami valós esemény. (S persze a nem hazug mítoszok esetében is ez a helyzet.)

A holodomor mítosz eredeti és valós alapja az 1932-1933. évi szovjet éhínség, melyben a becslések szerint 2-9 millió embert halt meg. Az 1932-1933. évi szovjet éhínség területi kiterjedése: a mai Oroszország déli része egészen Nyugat-Szibériáig, a mai Kazahsztán északnyugati része, a mai Belarusz délkeleti része, s a mai Ukrajna keleti és középső része (a mai Ukrajna nyugati részének nyugati fele akkor még nem volt szovjet).

Az összes szovjet áldozat kb. fele történt ukrán területen, tehát az ukrajnai halálozás száma 1-4,5 millió közti.

A 90-es években megalakult ukrán állam jó eszközt talált ebben a nemzetépítés feladatához. Először fantasztikus számok lettek kitalálva: egy időben már 10 millió ukrajnai áldozatról beszéltek. Jelenleg az ukrán hivatalos szám 7 millió Ukrajnában és még 3 millió ukrán más szovjet köztársaságokban. Még az ukránokkal szimpatizáló semleges kutatók se fogadják ezt el, inkább 3-3,5 milliós számról beszélnek Ukrajnában.

Az esemény elnevezése különösen aljas. A cél a holokauszthoz való társítás volt természetesen. Egyébként a két szó teljesen más eredetű: a holokausztban a "holo" rész a görög ὅλος (holosz) szóból van, melynek jelentése "teljes", lásd "holisztikus", míg a holodomor szóban a "holod" rész a голод (holod) ukrán szóból van, melynek jelentése "éhség".

Az éhség okai:

• az eleve rossz termés,
• a gazdasági világválság,
• a szovjet mezőgazdaság kollektivizálása,
• a szovjet mezőgazdasági export drasztikus megnövelése,
• a termelők extrém megadóztatása (volt ahol a megtermelt gabona 100 %-át elvette az állam, még vetésre se maradt mag),
• a belső szovjet útlevélrendszer (a 60-as évekig a Szovjetunióban a falusi lakosság csak külön engedéllyel utazhatott be a városokba).

Ami biztos: semmilyen etnikai szempont nem játszott szerepet, sőt a legnagyobb mértékű éhínség éppen Kelet-Ukrajnában volt, ahol a lakosság zöme orosz.

A fenti valós adatokból lett fabrikálva az ukránok elleni népirtás legendája. Egyrészt, az ukrán nép az egész szovjet időszak alatt kiemelt népnek számított, tele volt a szovjet vezetés ukránokkal. Másrészt, soha semmi nyoma nem volt bármilyen ukránellenes politikának a Szovjetunióban. S még valami: még a sztálini bürokrácia se lett volna képes az ukránokat kiemelni az oroszok közül, s csak az előbbieket megölni.

A legenda legfrissebb verziója: a mai kelet-ukrajnai orosz lakosság eredete az, hogy az oroszok (immár "oroszok", nem szovjetek) kiirtották az ukránokat, majd helyükre oroszokat telepítettek be.

Mindig 16-án szoktam házasodni.

Először október 16-án, aztán augusztus 16-án, most meg március 16-án.

A fő sajátosságom: mindig ugyanazzal az emberrel házasodom. Így jogilag nyilván csak az első alkalom bír törvényerővel, a másik kettő a közjog szemszögéből semmis.

A mostani alkalom teljesen pragmatikus alapon indult. Nem hordtuk a karikagyűrűinket évek óta, mert múzsám kijelentette: veszélyes aranyékszert hordani, mert megtámadják az embert a cigányok. S ez nem előítélet, őt egyszer tényleg megtámadta két fiatalkorú cigány, ékszerét végül nem tudták elvenni, de táskáját és telefonját igen.

A lényeg: a gyűrűk egy dobozban pihennek évek óta. Ami mégse normális dolog.

Azóta múzsám csak ezüstékszereket hord, az ezüstre nem buknak a rablók és tolvajok, egyszerűen túl kicsi az értéke a bűncselekmény rizikójához képest.

Az ókori világban 1 egység arany 10-15 egység ezüstöt ért, ez a 15-ös váltószám aztán átlagos volt egészen a XIX. sz. végéig az egész világon, kis eltérésekkel. Aztán az aranyalapú pénzek lassú megszűnésével az arany elkezdett hatalmas csúcsokat elérni, a XX. sz. folyamán az átlag az 1:45 volt, s csak ritkán esett vissz az 1:15 szintre. Most pedig a Covid-járvány kezdetekor 1:100 feletti arány is volt. A mai arány 1:77. A lényeg: az ezüst olcsó, az arany nagyon drága.

Tehát szóba került: nem kellene valamit tenni karikagyűrű ügyben? Első gondolatként felmerült az ezüstgyűrű, de ezt gyorsan elvetettük: valahogy snassz lenne házassági jelképnek az olcsó ezüst. Azaz olyan arany kellene, mely ezüstnek néz ki. S meglett a megoldás: a platinum. A platinum jellemzően drágább az aranynál (bár most éppen olcsóbb nála, mert az arany ára nagyon felment), viszont csak kevés hozzáértő ismeri fel, míg az emberek 99 %-a ezüstnek hiszi.

S meglett. Megrendeltük, s átvettük 16-án. Aztán leültünk egy McDonald`sban, s ott megállapodtunk a harmadik házasságban.

A platinum pont egyezik életfilozófiánkkal: mindegy, hogy mindenki olcsónak hiszi a gyűrűket, csak az számít, hogy mi tudjuk, nem azok.

Mivel szürke kisemberek vagyunk, természetesen csak vékony karikagyűrűre volt pénzünk. De ez pont elegendő.

A művetségi vetélkedőkben az igazi műveltségi teszt akkor van, amikor a játékos nem tudja a választ, de mégis képes helyes választ adni: egyszerűen műveltsége révén képes kizárni a helytelen válaszokat, s marad a helyes.

A LÖIM-ben ez megesik, míg pl. az ATV Géniusz vetélkedője alkalmatlan erre, ott csak a jó emlékezőtehetség számít.

Én Kubában találtam ki egy műveltségi tesztet. Amikor valakivel a havannai kikötő környékén jártunk, rámutattam valamilyen romos épületre, majd megjegyeztem "római kori romok". Sokan elbukták a tesztet, elfogadták abszurd állításomat. Kevesek persze kapcsoltak, s olyan is volt, aki értelmet keresett állításom mögött, lásd "az indiánok építkeztek kétezer éve?".

Diákságom kezdete Kubában volt, ahol 1 évig voltam a Havannai Egyetem hallgatója az 1985/1986-os tanévben.

VIP-ségem nem magában az egyetemen belüli státuszomban fejeződött ki:

• bekerülésem felvételi vizsga nélkül történt, de ugyanez vonatkozott minden átlagkubaira - a kubai rendszer az, hogy mindenkit felvesznek, majd az első év során kirúgják az emberek 80 %-át,
• az oktatás teljesen ingyenes volt (beleértve a tankönyveket is), de ez is mindenkinél ugyanígy volt.

Sokkal inkább az volt nálam és minden külföldinél a sajátos, hogy még a legszegényebb külföldinek is sokszoros életszínvonala volt az átlag kubaihoz képest. Még a messze legcsóróbb orosz hallgatóknak is voltak olyan lehetőségeik, melyekről a kubai csak álmodhatott. Nekem is volt egy orosz áévfolyamtársam. Pedig ő diákszálláson lakott, igaz, nemzetközi diákszálláson, de ez nem volt sokkal jobb az átlag kubai diákszállásnál, azaz pl. ott is csak naponta pár órán keresztül volt víz, s az áram is időnként elment. Viszont mint külföldi bemehetett kubaiak számára tiltott helyekre, pl. hozzáfért a szocialista külföldiek számára fenntartott boltokhoz, ahol a választék szerény volt ugyan, de magasan jobb, mint egy átlag üzletben. S ha - illegálisan - dollárhoz jutott, azt szabadon elkölthette, míg egy kubai esetében bűncselekménynek számított az idegen valuta birtoklása.

Annyira botrányos volt a szintkülönbség a kubaiak és idegenek között, hogy pl. a lányok esetében messziről felismerhetők volna az eltérések. S bármennyire is szerény próbált lenni valaki, akkor is kiütközött viszonylagos gazdagsága.

Én baromira utáltam a kedvezményezettek oldalán állni, részük lenni, de ez státuszomon nem változtatott persze. Az pedig csak súlyosbította volna a helyzetemet, ha kedvezményezettként látványosan kiálltam volna a "pórnép" mellett: ez pont ugyanolyan gyomorforgató lett volna, mint amikor Diana hercegné vagy valamilyen mai halivúdi celeb látványosan jótékonykodni próbál.

Én a magam részére a lelki problémát úgy oldottam meg, hogy hallgattam, nem szólaltam meg ebben a kérdésben, s lehetőleg titokban éltem meg kedvezményezetti státuszomat. Tudom, ez se az ideális megoldás, de talán a legkisebb rossz.

Az első két hónapban én voltam a legzárkózottabb hallgató, aztán pedig - s egyre növekvő mértékben - a szerelmi életem lefoglalta időm nagy részét. A szerelmi élet legalább olyan, amiben alapszinten mindenki egyenlő: padon csókolózni és elbújni szexre mindenki tud, függetlenül anyagi helyzetétől. De még itt is könnyebb a kedvezményezettnek: oda is elviheti a szerelmét, ahová más nem, s olyan ajándékot is adhat neki, ami csak álom más számára.

Ami máig bennem van: gyűlölöm a helyzetükkel kérkedő kedvezményezetteket. Pedig ma ez a kérkedés egyenesen pozitívumnak számít a vezető liberális eszme szerint. Bár most már, idősebben, inkább sajnálom őket.

Időt szakítottam a Macskabaszó Est megnézésére. Éppen akadt időm egy éjszakai műszakom során. Jobb kedvem támadt tőle, mert szánalmas ugyan, de azért vicces is.

Elhangzanak banalitások, sok érvelési hibával. Nincs mit írni róla: a homoklobbi unalomig ismert álérvei.

De azért egy megjegyzés mégis. Liberálisoknál a szabadság azt jelenti, úgy kell mindent gondolni, ahogy ők, minden más szabadság már nem szabadság, hanem gyűlölködés. Ahogy csak az számít hatalmaskodásnak, ha valaki hatalmát olyasmire használja, ami a liberálisok szerunt helytelen, minden más hatalomgyakorlás viszont már nem hatalmaskodás. Igazi felsőfokú szóbaszás. A macskabaszáshoz jár bónuszként a szóbaszás.

Ami érdekesebb: egy tizedrangú ember szentté lett avatva. S mindehhez hamisítatlan 90-es évekbeli ballib diktatúra hangulat: a rendesen énekelni nem tudó Pa-Dö-Dő fenyegető dala, mely szerint köteles vagy szabad lenni, persze úgy ahogy ők mondják, mert ha nem, akkor megnézheted magadat.

Szóval az egész macskbaszó est röviden: viszkető marhaság + hazudozás + keresztényellenes propaganda + halivúdi krokodilkönnyek. Igazi perintázás, legyen ez ezen tevékenység új neve.

Orosz elképzelés Ukrajnáról:

A színek magyarázata:

• Újoroszország:
  • világoszöld: keleti rész,
  • sötétzöld: nyugati részkeleti rész;
• Kisoroszország:
  • rózsaszín: keleti rész,
  • piros: központi rész,
  • narancs: nyugati rész;
• lila: Galícia-Volhínia;
• barna: Ruszinföld.

Kis-Oroszország alatt az ukrán törzsterület értendő. Ez az az eredetileg lengyel-litván terület, ahol az ukrán etnikum történelmileg domináns. A legdélibb narancsszínű terület - Csernyivci megye - csak a Molotov-Ribbentrop paktum alatt lett szovjet, ez korábban román terület volt vegyes ukrán-német-román-zsidó lakossággal.

Új-Oroszország alatt az eredetileg török terület értendő, melyet Oroszország elhódított, majd orosz és ukrán telepesekkel népesített be (a legdélibb megyében - Budzsak - bolgár telepesekkel is).

Galícia-Volhínia keleti része Lengyelország-Litvániától került Oroszországhoz. A nyugati része is, de ez előbb osztrák lett, ezt Lengyelország kapta meg az I. vh. után, majd a Molotov-Ribbentrop paktum alatt lett szovjet.

A ruszinokat a hagyományos orosz álláspont az ukránoktól különálló nemzetnek kezeli. Sajnos azonban a szovjet idő alatt nem ez volt a hivatalos nézet.

Az alapvető szempont: a szellem és anyag elválasztása mesterséges, ezek nem különállók, hanem ugyannak két szempontja.

S ennek felismerése nélkül megoldhatatlan a kérdés. S mindig álmegoldásokba vezet: vagy aszketizmusba vagy hedonizmusba.Ahogy a kettő ellensúlyozásának megpróbálása is zsákutca, ha hibás anyag-szellem elszeparáláson alapszik.

Kubában szembesültem azzal a primitív vallásossággal, mely az ősi animizmus modern verziója: az ember alkuszik az isteni erőkkel, ad nekik valamit, cserébe pedig kap valami mást. Dehát miféle isteni erő az, melynek bármire is szüksége lenne, melynek bármit is adni lehetne?

Kényszerű reklám áldozatakánt szembesültem: elindult Bulgáriában is a Magyarországon A Nagy Ő címmel futó, eredetileg amerikai licenzműsor.

Már a magyar verzióból is csak előzeteseket láttam, az is teljesen abszurdnak tűnt, de a balkáni verzió még nagyobb szájtátást vált ki az emberből.

Természetesen minden tv-műsor rendezett. Még a műveltségi vetélkedő is, bár ott a rendezettség kimerül a vetélkedőrésztvevő kiválasztásában, a díszletben és a kényszeredett tapsban. Én magam is voltam a LÖIM forgatásán Budapesten 2004-ben, s ott ezt személyesen is láttam: volt rendezői előkészítés, majd a kamera látószögén kívül időnként megjelent egy TAPS! felirat, ekkor kellett tapsolni.

A műsor végén én pl. direkt nem tapsoltam - a felirat ellenére -, a műsorvzető Vágó István arcán láttam is a torz arckifejezést emiatt, de Vágó azért profin viselkedett, velem is kezet fogott, ahogy a többi 9 játékossal is. Csak aztán az adás sugárzásakor ki lettem vágva ahogy nem tapsolok, s csak abban a részben maradtam benne, ahol éppen viszonzom Vágó kinyújtott kezét.

Szóval a vetélkedőben mondjuk olyan 10:90 a rendezettség:spontaneitás arány. Hiszen a kérdéseket nem tudja a versenyző előre, s csak magára van utalva, márpedig a műsor értelme éppen ez: az, hogy a versenyző milyen jól vagy milyen rosszul tudja a dolgát.

A bolgár Az agglegény (Ергенът - ez a bolgár verzió neve, ez egyébként az eredeti amerikai cím szószerinti fordítása) esetében az arány fordított lehet: 90 a megrendezett, 10 a spontán elem. Először is az agglegény úgy néz ki, mint egy unatkozó amerikai milliomos és egy XIX. századi francia nemes keveréke, ok nélkül csokornyakkendőt hord, s erősen homokos kinézete van. Lehet, hogy ténylegesen is homokos, ez jó csattanó lehetne végülis: minden előtte vonagló csajt visszautasít, majd szerelmet vall a biztonsági őrnek.

A csajok pedig egyenruhába vannak öltözve: mindenkin mély kivágású báli ruha van, s mindenki egyformán mosolyog és beszél.

Első gondolatom: ez egy paródia arról hogyan képzeli a férfi-nő emberi ismerkedést egy földönkívüli. De nem, sajnos nem paródia, tényleg komolyan gondolják.

A csajok stílusa kifejezetten idegesítő: kb. a "hogyan tetessük magunkat buta libának" stílust adják. Ha velem egy nő így kezdene beszélni, 5 perc után menekülnék a helyszínről, az biztos.

Egyébként utánanéztem a műsor nemzetközi történetének: kiderült, a műsorban "egymásra talált" párok kb. 95 %-ából vagy soha nem lett pár, vagy a kapcsolat pár hét alatt szétesett.

Tulajdonképpen csak egy dolgot nem értek: hogyan volt képes ez a műsor a fél világon sikeres lenni.

Egy letűnt kor embere vagyok a képrögzítés szemszögéből.

Kisgyerekként csak álmodtunk arról, hogy meg lehet nézni egy filmet bármikor. Akkor vagy moziba kellett menni vagy tévében megnézni, más lehetőség egyszerűen nem létezett.

Bár már a 60-as évek elejétől létezik videórögzítés mint műszaki megoldás, az összes ilyen eszköz csak a profi felhasználás terén létezett, s ára is olyan volt, hogy egyszerűen elérhetetlen volt. Életemben először videófelvevő eszközt az MTV épületében láttam 1976-ban, amikor iskolástul voltunk ott látogatóban.

Otthoni magánhasználatra az első videómagnó nyugaton 1976-ban jelent meg, de olyan áron, hogy az átlag nyugati ember számára is elérhetetlen volt. Direkt utána néztem: az első otthoni videómagnó az USA-ban 3 akkori amerikai havi átlagfizetésbe került.

Én személyesen először 1980-ban láttam videómagnót boltban, mégpedig Spanyolországban. Egyszerre 3 rendszert is árultak akkor: Betamax, VHS, Video-2000. A legolcsóbb is 80 ezer spanyol peseta volt, ez mai vásárlóértéken kb. 3000 euró.

Az első videómagnóm 1984-ben lett, akkorra már az árak jócskán estek, kb. az 1980-as ár ötödére. Persze rosszul választottam, mert Betamaxot vettem, ami aztán alig 2 éven belül el is vesztette a "háborút", s onnantól a VHS lett az egyetlen otthoni videószabvány.

VHS-t már csak 1990-ben vettem, amikor a nagyobbik fiam kisgyerekként nézni akart rajzfilmeket.

Az utolsó elromlott videómagnómat pedig 2004-ben dobtam ki, s onnan már nem vettem újat. Átálltunk a DVD-re, majd egyszerűen a flash drive-ra internetes letöltéssel kombinálva.

Közben már a videókamera lett az igazi nagy szám, de csak 2007-ben lett rá pénzem. Ma pedig erre sincs szükség, minden jobb fényképezőgép vagy telefon jobb videót csinál, mint egy jó kamera 15 évvel ezelőtt.

Összesen 30 év kellett 2 teljes paradigmaváltáshoz. Az eszköztelenségből eljutottunk az eszköz megjelenéséig, majd magától értetődővé válásáig.

A kétféle betű európai találmány - kétféle alatt azt értve, vannak nagybetűs és kisbetűs alakok.

Eredetileg semmi ilyesmi nem létezett.

Az emberi nyelvek esetében 4 fő írástípus létezik:

• morfémajelölő írás, azaz az írás valamiféle alapfogalmakat jelöl, a kapcsolat a kiejtéssel nem áll kötelező kapcsolatban, ilyen volt jellemzően az óegyiptomi írás, ilyen a mai kínai írás,
• szótagírás, azaz az írás szótagokat jelöl, azok kiejtését, ilyen tipikusan pl. a japán írás,
• mássalhangzóírás, azaz az írás a kiejtett mássalhangzókat kötelezően jelöli, ennek két altípusa van:
  • abzsad: tiszta mássalhangzóírás, azaz minden mássalhangzónak van saját jele, a magánhangzók jelölése pedig vagy jellemzően hiányzik vagy opcionális, ez utóbbi esetben különböző mellékjelekkel történik, példa: arab, héber,
  • abugida: magánhangzójelöléses mássalhangzóírás, azaz minden mássalhangzónak van saját jele, azonban a magánhangzók jelölése szintén kötelező, viszont nem külön betűkkel, hanem különböző mellékjelekkel történik,
• ábécéírás, azaz minden hangot jelöl az írás, Európában ma minden írás ilyen. De gyakorlatilag minden XIX. és XX. sz. során írást kapott nyelv is ilyen, európai hatásra.

Ha a modern kor kezdete előtti időszakot nézzük, kb. az mondható el, hogy

• Fekete-Afrika, Amerika, Óceánia nem rendelkezett írással (egyedül a maják esetében van vita, a maja írás írásnak számít-e, s ha igen, akkor az egy morfémajelölő írás volt, a mai maják már latinbetűs írást használnak),
• Kelet-Ázsia morfémajelölő írás vagy szótagírás,
• India: abugida,
• Nyugat-Ázsia és Észak-Afrika: abzsad,
• Európa, Közép-Ázsia: ábécé;

csak két, a fentiek alól kivételt képező eset van: Etiópia az abugida írásával és Korea az ábécéjével.

Eredetben minden írás két helyről származik az egész világon: van egy nyugati központ és egy keleti központ. A keleti központ vitán felül a mai Észak-Kína. A nyugati központ pedig vagy Egyiptom vagy Suméria, máig vitás, hogy az egyiptomi írás származik a sumérből, vagy a sumér az egyiptomiból, de kb. ugyanakkor jött létre mind a kettő. Logikailag persze az egyiptomi-sumér hatás lenne a meggyőzőbb, de ez nem bizonyított.

Ha a maját is írásnak tekintjük, akkor persze van egy harmadik központ is, a mai Mexikó. De a maja írás sose hatott más nyelvekre, szemben a kínai és az egyiptomi/sumér írással.

A mai helyzet immár stabil, nem jellemző az írásváltás az egyes fő rendszerek között. A morfémajelölő típus szinte csak a kínai nyelvre maradt meg (még a Kínában élő nem-kínai kisebbségek se ezt használják: a tibeti írás abugida, az ujgúr írás pedig ábécé), rajta kívül a japánban és a koreaiban van még szerepe: a japánban jelentős módon (kb. 2000 kínai írásjelet aktívan használ a mai japán írás a saját szótagírása és ábécéírása mellett), a koreaiban marginálisan és csökkenő mértékben (Észak-Koreában az iskolai oktatásban kötelezően tanítják ma is a hagyományosan használt kínai írásjeleket, Dél-Koreában már nem, de mindkét országban egyre ritkább az aktív használatuk - eredetileg ez egyébként fordítva volt, de mikor délen kezdtek felhagyni a kínai írásjelekkel, északon direkt irányt váltottak, s most már nem "idegen", hanem "hazafias" dolog ott a kínai írásjelek ismerete).

Nagybetűk és kisbetűk megkülönböztetése gyakorlatilag csak az ábcéírásban alakulhatott ki, máshol ez vagy kizárt lett volna vagy nem lett volna koherens. Viszont az ábécéírás esetében is csak az ábécék egy részében jelent meg ez.

A mai elfogadott hipotézis szerint a nyugati központból - azaz Egyiptomból vagy Sumériából - kiindult írásból lett az első abzsad, a főniciai írás, majd abból lett minden egyéb, délre és keleten az abugidák, helyben pedig a többi adzsad. Pl. a héber írás az eredeti főníciai reformált változata.

A görögök is átvették a főniciai írást, de mivel a görög indoerópai és nem szemita nyelv, nehézkes az olvasás, ha csak a mássalhangzók vannak leírva, így a görög nyelv számára felesleges főníciai betűknek új, magánhangzó jelentést adtak.

A latin írás pedig a görög írásból származik. A kapcsolat: a szíciliai és dél-itáliai görög városállamok.

Ami érdekes: a középkor kezdetén megjelent az igény arra Európában, hogy a mondatok kezdetét külön is jelöljük, s nem csak a mondat végi jellel, hanem a kezdő betű másmilyenségével is. Így létre lett hozva kétféle betű:

• a nagybetűk: ezek az eredeti egyetlen típusú betűk,
• a kisbetűk: az eredeti gyorsírásos betűváltozatokból.

A szokás a latin és a görög betűk esetében indult el, majd elterjedt hatásukra más betűrendszerekben is: az örmény és a cirill írásban is. (Érdekes, de a másik sajátos kaukázusi írásban, a grúzban nincs nagy- és kisbetű.)

Íme az említett 4 írásban az első 3 betű, nagy- és kisbetűs verzió:

• latin: Aa Bb Cc
• görög: Αα Ββ Γγ
• örmény: Աա Բբ Գգ
• cirill: Аа Бб Вв

а szláv esetben érdekes, hogy az eredeti szláv ábécében, a glagolita ábécében még nem voltak nagy- és kisbetűk, az első 3 glagolita betű: Ⰰ Ⰱ Ⰲ - használatuk jelenleg nulla körüli, még a magyar rovásírást is többen használják.

Egyetlen általam ismert hivatalos használata: a bolgár személyi okmányok sarkában van egy stilizált oroszlán (bár inkább macskára hasonlít szerintem) és mellette a ⰁⰃ jel, azaz BG glagolita betűkkel, Bulgária nemzetközi rövidítése. (Azért az jó, hogy a Unicode-ban lehet írni glagolita betűkkel.)

Az pedig már nyelvfüggő, hogy mikor kell nagybetűt és mikor kisbetűt használni. A legmesszebb a németek mentek, ahol minden főnév nagybetűs. Engem személyesen idegesít a magyarban a felesleges nagybetűzés, pl. "Te" és "Ti", "Magyar", stb.

Az ellenkező véglet talán a bolgár, ahol a többtagú tulajdonnevek esetében csak az első tag nagybetűs. Pl. ha a magyarban a bolgár helyesírási szabályok lennének, akkor az USA neve nem "Amerikai Egyesült Államok", hanem "Amerikai egyesült államok" lenne, s pl. nem "Európai Unió", hanem "Európai unió".

Kamaszkorom nagy problémája volt a hazugság és az igazmondás megfelelő arányának megtalálása. Sokat vívódtam ezzel a kérdéssel.

A kereszténység nem ad megfelelő útmutatást, a 10-parancsolat pl. kifejezetten nem a hazugságot, hanem a hamis tanúskodást tiltja. A másik félreétett idézet újszövetségi "Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem." (Máté 5:37), ami szintén nem a hazugságról szól általában, hanem konkrétan az eskütételről, azaz ismét a tanúskodásról.

A mindig minden körülmények között való igazmondás, a soha sem hazudás nyilvánvalóan farizeus magatartás. Farizeusság = a szót nézni, nem annak tartalmát. Az erkölcsös ember igenis köteles hazudni, amikor a hazugság növeli a jót, míg az adott esetben az igazság csökkentené.

Nyilván a határesetek okoznak gondot.

De a vicces az, amikor az udvariassági hazugságnak kialakul egy sablona. Annak idején Kubában a magyarok között is kialakult egy ilyen. A "hogy tetszik az élet Kubában?" kérdésre ugyanis nem lehetett igazat válaszolni. Politikai okokból éljenezni kellett a rendszert, az életet Kubában, csak jó ismerősnek lehetett elmondani a valós negatív véleményt. De nyíltan hazudni se akart az átlagember, azaz nem akarta a szar kubai életszínvonalat jónak hazudni, meg a nyilvánvalóan rossz politikai rendszert dicsérni, így a szokásos válasz a téma elterelése volt. Lassan megszületett a "gyönyörű szép a természet Kubában" sablonválasz. Olyan szinten elterjedt, hogy immár nem is lehetett tényleg dicsérni a természetet, mert immár mást kezdett jelenteni.

Mi a kereszténység viszonya az atomháborúhoz?

Tény: mi keresztények nem félünk az atomháborútól. Szemrebbenés nélkül aktiválnánk az atomgombot, ha erre lenne szüksége a jó érdekében. De azért jobb lenne elkerülni.

Kicsit olyan ez, mint a patkányírtás. Jobb lenne békében élni velük, azaz legyenek ők máshol, s ne jöjjenek a mi pincénkbe. De ha egyre csak jönnek és jönnek, kénytelen vagyunk a patkánymérget bevetni.

Pedig nem szép látvány aztán egy halom haldokló, majd halott patkányt látni a földön.

Sokáig nem tudtam mi a különbség az igazságos és az igazságtalan háború között. De a liberális médiák alapos tanulmányozása ebben sokat segített.

Íme az 5 fő ismérv, mely alapján ez a 2 kategória különválasztható:

• ki kezdte a háborút,
• mi a háború oka,
• milyen fegyvereket használnak a háborúban,
• milyen infrastrultúra semmisül meg vagy rongálódik meg,
• az áldozatok jellege,

S most lássuk ezeket egyenként!

A háború kezdeményezője. Igazságtalan háborúban а háborút őrült diktátor indítja. Ezzel szemben igazságos háborúban demokratikus kormányzat.

A háború oka. Igazságtalan háborúban az ok, hogy a diktátor ezzel akarja elterelni a figyelmet. Miről? Bármiről! Ezzel szemben igazságos háborúban az ok a demokrácia és a jólét terjesztésének őszinte vágya.

A fegyverek jellege. Igazságtalan háborúban tiltott fegyvereket használnak. Ezzel szemben igazságos háborúban csak precíziós fegyverek vannak.

A kárt szenvedő infrastruktúra. Igazságtalan háborúban kórházakat, iskolákat bombáznak, viszont katonai célpontokat alig ér találat. Ezzel szemben igazságos háborúban csakis katonai és kormányzati létesítményeket ér támadás. S ha néha-néha mégis találat éri egy-egy kórházat, iskolát, ennek oka az ellenség, aki pont kórházak és iskolák mellé telepített - aljas módon - katonai létesítményt.

Kik az áldozatok. Igazságtalan háborúban nők és gyerekek, különösen terhes anyák és csecsemők, az igazságtalan háborúk indítói nagyon szeretnek halott terhes anyákat és csecsemőket látni. Ezzel szemben igazságos háborúban a hatalommal cimboráló, magukat civileknek álcázó terroristák az áldozatok, s ha mégis akad igazi civil áldozat, az csupán véletlen és járulékos áldozat.

Azt hiszem, így már teljesen világos minden.

Elég jól ismerem a Putyin mögötti háttér-agytrösztöt. Egyszerűen nem létezik tervük arra, hogy hódítani kellene, sőt integrálni kellene Eurázsiába Európát, de legalábbis a volt szovjet érdekövezetet.

Az orosz birodalmi gondolat, az eurázsiai gondolat ugyanis nem a nyugati gyarmatosítás orosz verziója. A nyugati gyarmati gondolat két verziója:

• a hagyományos területszerzés, azaz nyílt uralom bevezetése akár direkt, akár indirekt módon a világ nyugaton kívüli részén,
• a modern demokráciaexport, azaz önigazgatás biztosítása a világ nyugaton kívüli részének, ha a helyi eli elfogadja és védi a nyugati értékrendet, ha pedig nem, akkor addig bombázni az adott országot, míg nem jut ott hatalomra "elfogadható" elit.

Az orosz birodalmi gondolat egészen más. Eleve abból indul ki, hogy a világ sokféle, eleve nem létezik univerzális rend, mely mindenhol jó lenne. Az eurázsiai rend egyedül az orosz vezetésű birodalomra alkalmas, máshová megpróbálni kiexportálni abszurd ötlet, kb. annyira abszurd, mint Moszkvában megpróbálni iszlám kalifátust kiépíteni.

Az orosz birodalom pedig kizárólag az a terület, ahol az ősi Rusz utódnépei alkotnak többséget, vagy ahol általuk meghódított, önálló államalakításra képtelen kisebb népek élnek. Ez a terület a mai 3 keleti-szláv állam - Belarusz, Oroszország, Ukrajna - területén kívül Lettország keleti határsávja, Észtország északkeleti része, Észak-Kazahsztán, s Transznisztria.

Ezen a területen kívül Oroszországnak csak akkor kell kiterjesztenie uralmát, ha egyébként az adott terület más nem-helyi hatalomé lenne. Erről szólt annak idején pl. a Dél-Kaukázus és Közép-Ázsia meghódítása.

Az eurázsiai gondolat jellemzően hibának tartja a szovjet expanzionizmust, lásd Közép-Európa és Afganisztán esetét.

A mai nyugati propaganda az orosz "őrült" elit hódítási mániájáról egyszerűen színtiszta fantázia.

Ha jól számolom, megvan az esély rá, hogy még a hónap végéig Zelenszkij elnök át lesz sorolva a hős státuszból az áruló státuszba.

A valóság kijózanító hatása csodákra képes. A halivúdi báb elkezdett gondolkodni, ez nagyjából március 10. óta látható. Aztán még nemzettestvére, az izraeli kormányfő is rászólt, nem kellene-e inkább kiegyezni - kapott is ezért kemény szavakat Izrael Washingtonból.

Erősen érezhető: az ukrán elit egy része komolyan elkezdett azon gondolkodni: vajon tényleg érdemes-e pl. Kijevet leromboltatni orosz tankokkal és bombákkal csak mert a washingtoni héjáknak ez így lenne ideális?

A nyugat pedig egyre idegesebb. Semmi se lenne rosszabb számára, mint egy orosz-ukrán kigyezés. A liberális médiák hetek óta folyamatosan erősítik az oroszellenes háborús hisztéria fokát, nem véletlenül.

Egy dolgot mindenképpen szeretnék leszögezni: 1999 óta nincs pártom, s amikor volt, akkor se voltam soha egy pártnak se fanatikus híve. Mindig a saját elveim vezettek, bármilyen is voltak azok. Amikor liberális voltam, akkor se voltam fanatikus SZDSZ-pártkatona.

S azt hiszem, ez nem az én egyéni sajátosságom, sokan vagyunk még így ezzel.

Ami biztos: nekem egy 2009 előtti Fidesz semmilyen formában nem kell. Egy ismét euroatlantista Fideszre én szavazni biztosan nem fogok.

Az euroatlantista értékek ugyanis teljesen idegenek számomra, azok terjesztőire nem szavazok ezért. Kisebb rosszként se, "befogott orral" se. Az alapértékek esetében ugyanis nincs befogott orr, befogott orr csak másodlagos ügyekben lehet. Ha pedig euroatlantista értékeket akarnék, azok következetes képviselőire, Gyurcsányékra szavaznék. Szóval én fanatikusan euroatlantista ballibek és a szégyellve euroatlantista Fidesz között nem választom egyik oldalt se.

Nyilván a taktikázást és a kényszert megértem, de sajnos egyre inkább olyan jeleket látok, melyek ezeken túlmennek.

Remélem, tisztázni tudja még ezt a Fidesz április 3. előtt. Mert ha nem, akkor ezzel vesztették az én szavazatomat.

Az a tévhit közismert, hogy a nyelv változása egyben romlás is, ezért az ideális a nemváltozás. Ennek hamissága könnyen felismerhető abból is, hogy minden nemzedékben ennek az eszmének a hívei mindig az előző vagy az előző előtti nemzedék nyelvét tekintik az ideálisnak, s az azóta történt változásokat meg romlásnak. Sose pl. a 200 évvel korábbi nyelv az ideális.

Van egy ellenkező véglet is, mely szerint nincs nyelvromlás soha, mert minden változás csakis "jó" lehet, hiszen eleve nincs "jó" és "rossz" ebben.

Álláspontom szerint nyelvromlás akkor van, ha:

• idegen szavak elkezdik ellepni a nyelvet, mégpedig úgy, hogy azok immár nem alkalmazkodnak a célnyelvhez, hanem a célnyelv alkalmazkodik hozzájuk,
• a nyelv belső fejlődési logikája megtörik: idegen mintára új nyelvtani szerkezetek jelennek meg,
• a nyelv egyszerűsödik idegen minta alapján,
• anyanyelvi beszélők egymás közt idegen nyelv használatát preferálják, mert pl. "így egyszerűbb",
• anyanyelvi beszélők tömegesen nem tanítják meg a nyelvet saját gyerekeiknek.

A folyamat vége lehet akár nyelvhalál is, ami azt jelenti, a közösség megmarad, de immár más nyelvet kezd használni. Mondjuk a mai Európában két nemzeti nyelv van, mely ezen állapothoz közeledik: a belarusz és az ír. Az íreknál az ír nyelv ma már csak amolyan foklórelem, aktívan a lakosság 99 %-a nem beszéli vagy csak korlátozottan beszéli, s nem tölti be fő feladatát: az írek egymás közti kommunikácóját. A belarusz helyzet valamivel jobb: a belaruszok kb. harmada beszéli magas szinten, de használata korlátozott. De nyelvhalál helyett lehet az eredmény egy új nyelv létrejötte is. Tulajdonképpen így lett az angolszászból normand hatásra angol.

Van azonban egy érdekesebb tévhit is: az idegen nyelvek irányában. Amikor valaki megtanul egy idegen nyelvet, eleve jellemzően az előző nemzedék nyelvét tanulja, hiszen ez szokott lenni a tankönyvekben. Aztán lassan szembesül: a mai anyanyelvi beszélők nem teljesen úgy beszélnek ahogy "kellene". Ilyenkor szokott jönni a mellbevágó megállapítás: ezek nem beszélik rendesen saját nyelvüket!

Két példa az angolból.

A "be" segédige egyre nagyobb térvesztése múlt időben a "got" segédigével szemben.

S a "shall" segédige eltűnése mint jövő idő. Az amerikai angolban szinte teljesen kihalt, a britben is arra tart.

De íme 2 orosz példa is.

A hagyományos orosz nyelvészet szerint az orosz mássalhangzó fonémák feloszlása:

• teljes értékű kemény-lágy párok, ez összesen 24 fonéma: б-бь, в-вь, д-дь, з-зь, л-ль, м-мь, н-нь, п-пь, р-рь, с-сь, т-ть, ф-фь;
• csak kemény mássalhangzók, ez összesen 2 fonéma: ж, ш;
• csak kemény mássalhangzók, melyeknek azonban van nem teljes értékű lágy párjuk is, ez összesen 4 fonéma: г, к, х, ц;
• csak lágy mássalhangzók, ez összesen 2 fonéma: й, щ;
• csak lágy mássalhangzók, melyeknek azonban van nem teljes értékű kemény párjuk is, ez összesen 1 fonéma: ч.

(A teljesség kedvéért, nem teljes értékű mássalhangzók még: дж-джь, дз, zöngés x.)

Mint látható, a kemény-lágy szimmetria megtörik a csak kemény ж, ш és a csak lágy й, щ hangoknál. Az й speciális eset, akár félhangnként is kategorizálható. Viszont mivel a nyelv arra törekszik, legyen logikus egység benne, spontán módon átalakult a щ ejtése: az eredeti "scs" ejtés lassan eltűnt, helyére jött a "lágy s" ejtés. Így ma már van ш-щ pár is. Mivel ez egy új hang, az írás nem csak щ betűvel jelöli, hanem сч, шч, зщ, сщ, жд alakban is.

S törvényszerűen - mint a щ zöngés párja - megjelent egy "lágy zs" is, így ma már a ж-nek is van párja, ez írásban зж, жж, жд.

Egyébként a keleti szláv nyelvekben maradt meg a sok kemény-lágy ószláv mássalhangzó, a déli és a nyyugati szlávoknál nagyrészt ez eltűnt:

• a bolgárban és a szlovénben teljesen,
• a csehben 3 pár maradt, a magyarral azonos módon (azaz d, n, t),
• a szlovákban és a szerb-horvát-bosnyák-montenegeróiban meg 4: az előbbiben d, l, n, t, az utóbbiban: cs, dzs, l, n.

Egyedül a lengyel a - s a két kis szorb nyelv, de ezeket kihagyom - kivétel, ahol hagyományosan 14 kemény-lágy párt különböztetnek meg, bár a kérdés vitás: egyesek csak 9-t ismernek el. A lengyel írás viszonylag bonyolult: a kemény hangokat vagy nem jelölik vcagy a betű feleti ponttal ̇ jelzik, a lágy hangokat pedig vagy a betű utáni "i" betűvel vagy felette lévő vesszővel ́ (ennél bonyolultabb, de nem részletezném).

A népszerű - még rendszerváltozás előtti - orosz szakos vicc szerint ezt az egész világ elismeri, egyedül a magyarországi orosztanár küzd ellene, aki szerint ez "hibás" ejtés, s "az oroszok nem tudnak oroszul".

Egy példa: Hruscsov neve. Oroszországban ejtése kb. "hrusjov", nem "hruscsov".

A másik orosz példa: amikor egyes főnevek nyelvtani neme változik. Az -е végű orosz főnevek az esetek 99+ %-ában semleges neműek. Történelmi kivétel a hímnemű кофе (kávé) szó, de a XX. sz. során kezdett terjedni semlegesnemű használata is. Ma már mindkét verzió elfogadott, de csak Oroszországban, mert - a vicc szerint - a magyarországi orosztanár küzd mint a dzsungelharcos a semlegesnemű használat ellen.

A világ szinte minden országában az egyedül hivatalos mértékegység a SI, leánykori nevén "méterrendszer". Összesen 7 ország van, ahol nem használják: USA, Mianmar, Szamoa, s 4 volt amerikai gyarmat: Libéria, Marshall-sz., Mikronézia, Palau.

Viszont mindenhol van helyi sajátosság:

• nem minden hivatalos mértékegység van használatban mindenhol,
• mindenhol vannak történelmi mértékegységek, melyek párhuzamosan használatosak a hivatalos rendszer mellett.

A témáról van számtalan cikk a neten, így csak arról a 4 országról írnék, ahonnan személyes tapasztalatom is van: Bulgária, Kuba. Magyarország, Oroszország.

Kuba esete rendkívül érdekes. Mint sok minden másban, Kuba ebben is spanyol és amerikai hatások keveredése. Szóval Kuba átvett egy sor amerikai mértékegységet, s bár hivatalosan ezek sose voltak bevezetve (még a spanyol gyarmati uralom alatt be lett vezetve a SI), használatuk máig megmaradt a hétköznapi életben, de egyes esetekben még félhivatalosan is. Íme ezek:

• libra (ez az amerikai pound spanyol neve), azaz font tehát = 0,45 kg, ez annyira erős használatban van, hogy az átlag kubai máig ha kg-ot hall, gyorsan megszorozza 2,2-vel, hogy jobban értse miről van szó, még a jegyrendszerben is inkább librában adják meg a járó mennyiségeket!,
• galón (ez az amerikai gallon spanyol neve), 1 galón = 3,79 liter, azaz font, ezt szinte csak üzemanyagra használják ma már,
• onza (ez az amerikai ounce spanyol neve), csak folyadékokra használatos, 1 onza = 29,6 ml, 1 galón = 2⁷ onza, azaz 128 onza, használata ma már csak az idősebbek között esik meg.

Amikor kisgyerek voltam, Magyarországon még tömegesen nem négyzetméterben, hanem négyszögölben adták meg a telkek nagyságát, ez kb. 3,6 m²-t jelentett. Nagy területekre meg a holdat használták, 1 hold = 1600 négyszögöl, azaz = 0,58 hektár. A hold még ma is hallható, bár egyre ritkábban, a legtöbb hirdetésban pl. ma már jellemzően hektár szerepel.

Az igazi magyar sajátosság a dekagramm és a deciliter. A dekagramm használata szinte ismeretlen a volt Osztrák-Magyar Monarchia területén kívül, egy átlag bolgár pl. meg se érti mi ez.

Hasonló a helyzet a deciliterrel.

Bolgáriában és Oroszországban sajátosság, hogy az italt liter alatt nem térfogat-mértékegységben, hanem tömeg-mértékegységben adják meg, azaz fél liter, negyed liter, de a tized liter az már 100 gramm. Pl. bolgár kocsmában a kis adag az 50 g, a nagy adag pedig 100 g, a "fél deci" és "egy deci" mondást meg se értik.

Bolgár - s egyben balkáni és közel-keleti - sajátosság, hogy nagyobb területeket dekárban adnak meg, nem hektárban. A dekárt viszont az átlag magyar nem ismeri, pedig ez egyszerűen 1000 m², tehát 0,1 hektár.

Nagy a baj.

A legkeményebben harcoló ukrán egység az Azov Zászlóalj.

Oroszellenesek? Teljes mértékben.

Keresztényellenesek? Nem gond, ez plusz nyereség.

Van azonban egy kis baj: az oroszokon kívül van még egy csoport, melyet gyűlölnek. A homokosokat.

Euroatlantista legyen a talpán, aki ilyenkor képes dönteni: jó vagy rossz az Azov.

Az autóvezetésből ismert szabályosság: a legveszélyesebb a középhaladó sofőrök. Aki ugyanis friss sofőr, azaz kezdő, az fokozottan vigyáz. Aki pedig haladó, tapasztalt sofőr, az pedig könnyedén kiismeri a veszélyeket, így azokat képes elhárítani.

A legrosszabb a kettő közti állapot: már nem kezdő, nem kell mindenre odafigyelnie, de még elegendő tapasztalata sincs.

A nyelvtanulásban persze nincs rossz pont, közhely, hogy nyelvet rosszul is érdemes tudni. De ott is van egy holtpont.

Annak idején Kubában az oda érkező, spanyolul nem tudó külföldiek között figyeltem meg először ezt. A jellemző helyzet: megjön a külföldi, beilleszkedik, s kb. 1 év elteltével már tud annyira spanyolul, hogy képes legyen bármely hétköznapi dologról kommunikálni, megérti a híreket, a sajtót, a televíziót, a dalszövegeket. (Gyerekek esetében ez fél év.) S elhiszi: ő perfekten tudja a nyelvet. Pedig ez valójában csak egy B2-C1 közti magyar nyelvvizsgai szint. Aztán amikor kinyit egy könyvet vagy értelmiségi eszmecserét hall, szembesül azzal: alig érti.

A jellemző reakció ilyenkor: feladja az egészet. Ők maximalisták. Elkezdik azt hangoztatni magukról, hogy nem beszélik a nyelvet. Kevesek viszont ilyenkor fejleszteni kezdik magukat. Ez a legnehezebb: mert olyan szókincshez kell ilyenkor hozzáférni, melyet az anyanyelvi beszélők is csak passzívan használják.

Első meghatározó élményem a munkautálatról 1983-as decemberi. Mexikói élmény.

Karácsonyi 5-napos kiránduláson voltam szüleimmel Mexikóban, csak a fővárosban és az attól nem messze lévő Teotihuacánban.

Akkoriban kezdték feltárni a a főváros központjában a Nagytemplomot, csak csoportok mehettek be a területre. Így befizettünk egy 2-órás csoportos nézésre. Az idegenvezető 50-55 év körüli színfehér férfi volt, aki mindent elismételt spanyolul és angolul. Unott faarccal mindig. Egyedül akkor mutatott valami mást is magából, amikor elmondta, ő egyébként a Mexikói Egyetemen (UNAM) történelemtanár. Na most, az UNAM Mexikóban kb. olyan presztízsű, mint Magyarországon az ELTE, szóval az ország egyik csúcsegyeteme. Mit is akart az emberke érzékeltetni: azt, hogy olyan szar a bérezés az ország egyik csúcsegyetemén, hogy ő kénytelen másodállásban idegenvezetői munkát is vállalni.

Egyrészt volt benne egy értelmiségi gőg, hogy "hiába is magyarázok nektek, idióta turisták, úgyse értitek a negyedét se". Ez még szimpatikus is volt valamennyire. Másrészt azonban undort sugárzott: "szar az életszínvonalam, ti vagytok a hibásak!", nyilván itt nem ránk utalva, hanem a csoport 90 %-át kitevő amerikai turistákra.

Akkor 16 éves voltam, az első pillanatban még megsajnáltam, de aztán ez elmúlt: rájöttem, ez az ember egyrészt nem azokat bünteti, akik hibásak, másrészt saját helyzetét rontja ezzel a folyamatos rosszkedvvel.

Belegondolva, most éppen vele egyidős vagyok, majdnem 40 évvel később. Az én helyzetem az övénél is rosszabb: még presztízsértékű munkahelyem sincs, csak "másodállásom". Bár valószínűleg több a pénzem, mint neki, arányosan számolva.

Nem azt akarom mondani, hogy az amerikai keep smiling a megoldás, mert az meg a másik abszurd véglet. De önsorsromboló, ha az ember nemcsak utálja a munkáját, de még folyamatosan emlékezteti is magát erre. Az meg, hogy ezt megpróbáljuk megbosszúlni ártatlanokon az egyenes gyerekes.