Thomas Nagel amerikai filozófus 1974-es, Milyen denevérnek lenni? című esszéje óta tudjuk: sose tudható meg egy másik előlény öntudata kívülről. Valójában lehetne Milyen szomszédnak lenni? is, mert egy másik emberi lény öntudata is zárt terület.

Csak szikrák, hirtelen meglátások, megérzések lehetnek. Vannak ilyen pillanatok, amikor szinte tudjuk a másik mit miért tesz, de még ekkor se jutunk el valós tudatáig, azt nem tudjuk átérezni hogyan érzi magát magának.

Saját magunkkal viszont mindez gyerekjáték, ha odafigyelve élünk. Kisgyerek korom óta megjegyzek egyes pillanatokat, s később képes vagyok visszaemlékezni akkori önérzésemre. Különösen kiskorú emlékek esetében könnyű ez, mert minél gyerekebb az ember, annál egyszerűbbek érzései, bár ezek se adhatók át másoknak.

Nagy segítség a leírás, a lerajzolás, vagy bármilyen más művészet. 16 évesen leírtam, hogy "Fénysugaras délután, fehér szék remegő körvonala a teraszon / Magányos légkondicionáló készülék áll ellen az elemeknek a szomszéd ház falán / Kis szél, szellőcske, szélecske rázza a kerítésbokrot, / Fekete falak, hideg van, / Talpammal dörzsölöm térdem", s annyira tudom, hogy ez mikor és hogyan volt, hogy félek visszaemlékezni teljesen, nehogy visszakerüljek ugyanabba a pillanatba.

Rájöttem: az átérzés a legkönnyebb a háziállattal, mert egyrészt primitív agy, másrészt emberközeli társ. Sok kutyám volt eddig, a mostani egyik kutyámmal ez nagyon sikeresen működik.

Sikerült majdnem megérteni milyen kutyának lenni. Persze csak nagy vonalakban, de azt hiszem, ez is komoly áttörés.

Ami furcsa: korábban lenéztem a kisméretű kutyafajtákat, most pedig kiderült: éppen egy kis fajtájúval sikerült szellemileg közelebb kerülni.

Amit legjobban utálok: a foklorizálódott szokás aktívizált alakja. Ez azt jelenti: valamilyen régi szokás kiüresedett, mert tartalma hiányzik, de formája meg van követelve.

Ilyen pl. a nemesség: 500 éve semmi értelme, de van aki szerint ezt komolyan kell venni. Pedig a nemesség eredeti értelmes valóban nemes volt, nem lehet egy szót se szólni ellene. S az se baj, ha valaki büszke régvolt nemes őseire. De aki maga komolyan nemeskedik, az egyszerűen egy bohóc.

Ez kb. olyan, mintha ma emberek összejönnének és egymást munkásőrré avatnák, mindezt teljesen komolyan gondolva. Miközben a Munkásőrség eredeti szerepe régóta nincs, azt a szerepet lehetővé tevő feltételek sincsenek jelen.

A tartalom nélküli hagyományőrzés jellemzően rosszabb a hagyományellenességnél, mert az utóbbi legalább őszinte, s senkit se téveszt meg.

Az, hogy emberek egymást pl. grófnak szólítanak az elmebajra vagy - rosszabb esetben - gonoszságra utal, mármint a 12 éves kor elérte után. 10-11 évesen napköziben mi is játszottunk pl. Alfa Holdbázist, egymást "kapitány úrnak" szólítva, de már akkor tudtuk, hogy ez csak egy játék.

A későkommunizmusban a legviccesebb vonás pontosan ez volt: az elit - mely a polgári társadalom elutasítására építette létezése alapját! - elkezdte egyre erősebben felvenni a polgári formákat.

Csodás élményem erről kamaszkoromból: egy magyar magas rangú diplomata elkezdte cselédnek kezelni a segédszemélyzetet. Pl. a takarítónő ki lett nevezve szobalány-komornyiknak, s egyik feladata a vendégek "bejelentése" volt. Aztán a sofőrnek meg lett tiltva, hogy az előszobán kívül máshová menjen a "rezidencián". A szerencsétlen láthatott valami filmet hogyan bánnak az angol nemesek a személyzettel, s ezt próbálta másolni mint egy kommunista állam diplomatája - röhejes. Csak persze mint újonc, túltolta a dolgokat: az igazi angol nemeseknél pl. a kocsist nem büntették előszobában álldogálással, hanem természetes volt, hogy bemegy a ház cselédszárnyába, s ott pl. pár falattal, kávéval kínálják őt a konyhai cselédek. Az újnemes-kommunista verzióban viszont a sofőr nem mehetett be a konyhai cselédhez!

A témát jól adja vissza egy korabeli vicc: a kommunista funkcionárius államtitkár lesz, s amikor feleségével valaki tiszteletlenül beszél, a nő kifakad: "tegnap óta az uram államtitkár, s ha nincs ez a rohadt rendszer, akkor én most már méltóságos asszony lennék!".

A rendszerváltozás kevés pozitívumainak egyike: az álpolgári elit tényleg polgár lett. Aki pedig nem tudott az új rendben a nyertesek közé soroltatni, az legalább abbahagyta az álpolgári cirkuszt.

A Fidesz megnyerte a választásokat.

Honnan tudom? Hát a ballib médiákból és megmondóemberektől. Ennél biztosabb jel nincs.

Már előre elkezdődött a választási csalásra hivatkozás. Mivel klasszikus választási csalás képtelenség, hiszen mindenhol lesznek ballib megfigyelők, valamint - minden közhiedelemmel ellentétben - a magyar választási rendszer papír alapú, a választási csalás fogalma ki lett tágítva a végtelenségig: immár az is választási csalásnak számít, hogy nem csak a ballibek kampányolnak.

A ballib hangulat gyászos. Immár arról beszélnek, mi lesz a vereség után: maradjon együtt az összefogdosás vagy legyenek megnevezve a "bűnösök".

Amire én számítok: MZP a saját választókerületét - a Csongrád-Csanád 04. számút - is el fogja bukni, majd nem fogja felvenni listás mandátumát - egyszerűen megszűnik mint tényező.

Az egyetlen ünneplő erő a DK, mely egyszerűen nem veszíthet: ha nyer a ballib koalíció, akkor ők nyertek, ha meg veszít, akkor MZP vesztett, aki csak azért tudta legyűrni az igazi jelöltet, Gyurcsánynét, mert fideszesek rá szavaztak.

A hónap végére bulvártéma. Női divat.

Bulgária hagyomány rendkívül konzervatív volt a divatban. A hagyományos hozzáállás: amint egy nő megházasodik, abbahagyja a sminkelést, kendőt köt a fejére (lehetőleg sötét színűt), s hosszú szoknyában jár állandóan, hosszúujjú felsőben. Aki másképp viselkedik, az kelleti magát, azaz férfit keres, dehát minek keresne egy házas nő férfit?

Ez a szélsőséges hozzáállás persze a múlté, ma már csak falvakban maradt meg, ott is csak a 60 éven felülieknél.

Kb. 50 éve immár az ortodox templomokban sincs ilyen szigorúság. Ami máig szabály: tilos a miniszoknya és a rövidnadrág, tilos a jól látszó segg és a meztelen has (azaz ha a nő szűk nadrágot vagy cicanadrágot visel, takarja a fenekét, hasát felsőruha), s ne látszódjon a meztelen váll és hát (lehet rövidujjút hordani, azaz az is elegendő, ha ezt eltakarja ideiglenesen a nő vállkendővel).

A balkáni és az arab ortodoxiában nem szokás a fejkendő, míg az orosz ortodoxiában szinte elvárt. Ennek oka, hogy ezeken a területeken a fejkendő muszlim jellegű ruhadarab, így templomi viselete furcsán hat, emiatt csak 60 éven felüli nőknél bevett szokás. Fiatalabb kendős nő "muszlim" érzetet kelt, ami - érthető módon - nem helyénvaló keresztény templomban. Az orosz ortodoxok csodálkozni szoktak arab és balkéni országokban, amikor meglátják a templomokban a fedetlen, sőt lobogó hajú nőket.

Múzsám egy időben templomi kórusban volt tag, s soha nem volt fejkendője.

A hétköznapokban a bolgár divat folyamatosan változott. A divatos/szerény öltözködés korhatára folyamatosan ment fel az utóbbi 40 évben. A kezdet a 80-as évek eleje - legalábbis számomra, mert korábban ezt nem figyeltem -, amikor a bolgár dibvatszokások sokkal szerényebbek voltak a kor magyar szokásinál. Emlékszem, a 80-as évek elején akkor 35-40 év közti - bolgár - nagynéném még azon vacilált, nem lesz-e nevetséges, ha farmert vesz magának.

A 80-as évek végén nagyjából 30 év volt a korhatár, ez alatt lehetett korlátlanul divatosnak lenni, felette meg kiröhögték az ilyen nőket kb. "öreg nő kislánynak hiszi magát" alapon.

Mára ez felment 50 évre. De egyre többen szegik meg a határt, persze jellemzően a jobb testalkatú nők. Alapvetően: aki egyébként is törődik magával, az hajlamos az öltözködésben is merészebb lenni.

A Nemzetközi Bálint Nap alkalmából vettem a múzsámnak egy aranyszínű csillogó cicanadrágot, régóta kerestem ilyesmit. Mi a Nemzetközi Bálint Napot nem nyugatmajmolásból ünnepeljük, hanem mert Kubában ismertük meg egymást, ahol - ahogy egész Latin-Amerikában - ez népi ünnep századok óta.

Múzsa azt mondta: a testhezálló nadrág oké, az egyszínű cicanadrág oké. a műbőr és bőr cicanadrág oké, talán még a csíkos is az, de nem túlzás kicsit 50+ évesen a csillogó arany és ezüst? Én meg azt mondtam: hordd az utcán egy hétig, s meglátod, senki se fog kiröhögni. S így is lett.

A kérdés világos volt 1 hónappal ezelőttig. Az orosz-ukrán háború zavarta meg a képet.

Alapvetően az egymondatos válasz: mert az alternatíva annyira rossz, hogy bűn lenne hatalomra segíteni.

De bővebben.

Ha az ember kívülálló lenne, azt mondaná: nyerjenek most a ballibek, mert egyrészt akkor lesz min mulatni, másrészt annyira lejáratnák magukat, hogy aztán 20 évig esélytelenek lennének a hatalomnak akár a közelébe jutására is.

Dehát nem vagyunk kívülállók, nem akarhatunk rosszat saját népünknek. Egyszerűen annyi rombolás jönne, amit nem szabad megkockáztatni még taktikai szempontból se.

Különösen manapság, amikor a világ átrendeződik éppen. A változás hasonlóan drasztikus lesz, mint a múlt század 80-as éveinek végén.

Egy ballib magyar kormány mindent megtenne, hogy az országot odarögzítse a rossz oldalhoz. Ez pedig ugyanolyan katasztrófát hozna, mint a II. vh. alatt Horthy politikája. Nem vagyok biztos benne, a Fidesz mit fog lépni, de nála mégis több reményt látok normális politikára.

Számomra tehát itt a választás a biztosan téves út és a talán nem téves út között van.

A legnagyobb életviteli probléma a polgári demokráciában az átlagos rendszerkritikus kisember számára az egzisztenciális kérdés.

A kisember is meg kell, hogy éljen, ideológiai beállítottságtól függetlenül. A megélhetéshez viszont a rendszer részévé kell válni, még akkor is, ha ennek foka minimalizálható. Nagyon kevés kisember olyan szerencsés, hogy képes ennek okát nullára csökkenteni.

Ha viszont az egzisztenciális rendszerelkötelezettség mértéke nem nulla, ez mindenképpen lelki válságot okoz valamilyen szinten. Hiszen az ember olyat tesz, amit nem akar tenni: szimpla anyagi kényszer miatt mást csinál, mint amint szeretne csinálni.

Ilyen helyzetben jellemzően a rendszerkritikus kisember arra törekszik, hogy életerejének nagy része megmaradjon a rendszeren kívül. De ez mit is jelent? Jellemzően azt, hogy nem veszi komolyan munkáját, melyből megélhetése jön. Mert az szinte képtelenség, hogy valaki nem adja bele teljes valóját egy munkába, de mégis jó munkavállaló.

Az eredmény: a rendszerkritikus kisember rossz munkaerő, a társadalom marginalizálja őt.

Csak kevés nagyon kivételes egyéniségek vannak, akik akkora életerővel rendelkeznek, hogy egyszerre rendszerkrikusak és a rendszeren belül is megbecsültek.

A 12 fő szabály.

A celebbel sose beszélgetnek vagy interjút készítenek vele, hanem mindig "faggatják", ő maga pedig nem válaszol, hanem "vallomást tesz".

Ha a celebnek valamiről negatív a véleménye, akkor "kiakad". (Ez lassan megy át a közéleti sajtóba is.)

A celebnőnek nem barátja, szerelme, vőlegénye van, hanem "pasija", aki "sármos", fokozott esetben pedig "szívdöglesztő".

A celeb nem megházasodik, hanem "révbe ér".

Szülés tematika. A gyereket szülő celebnő sose szimplán szül, vagy költőiesebben: életet ad, hanem mindig "gyönyörű kisfiúval/kislánnyal ajándékozza meg" a gyerek apját.

Amikor a celeb elválik, akkor "tovább lépett" és "lezárta élete egy szakaszát".

Ruha, öltözködés. Itt 3 jellemző is van:

• ha szép, akkor az "ruhaköltemény",
• ha alig takarja a testet, akkor "falatnyi ruha",
• ha pedig valami kilátszik akaratlanul, akkor azt akaratlagosnak kell beállítani, lásd "bugyit villantott".

Ha a celeb bármi szokatlant tesz, akkor "kilép komfortzónájából". (Ezt a marhaságot a céges nyelv is átvette.)

Ha a celeb az égvilágon semmit sem csinál, akkor "jótékonysági tevékenységet folytat".

S végül egy általános nyelvtani szabály: minden névhez kell jelző!

Vajon hogyan lehet, hogy a ballibek nem adják meg a nyilvánvaló választ a népszavazási kérdésekre? Annak ellenére, hogy a ballib törzsszavazók se elleneznék ezt.

A megoldás egyszerű: az európai szellemiség, melyhez való ragaszkodás alapvető tájékozódási pont a ballibek számára.

S bár a népszavazás kérdései túlzóak, mindenki tudja, valóban tényleg ez a logikus jövő. 30 éve azt is mindenki képtelenségnek hitte, hogy a homokosok egyenjogúsítása nem a homokosok békén hagyását fogja jelenteni, hanem mindenki üldözését, aki nem hajlandó ütemesen tapsolni a homokos értékrendnek. Ahogy a genderológia is csak egy tudomány volt egykor a nemek társadalmi szerepéről, s nem azt jelentette: ezentúl férfiak fognak nőként versenyezni sportágakban, ahol a nemek eltérése alapvető jelentőségű.

Szóval bár ma még hihetetlen a nemi átalakítás általános propagandája gyerekek számára, bizony a mai progresszívek is érzik ösztönösen: 10-15 év lesz a norma, s fasizmusnak fog számítani e téren bármi vacilálás.

Én azt mondom egyébként: Európa megérdemel egy kiadós atombombázást. Pár épületért és műkincsért persze kár, de az emberekért nem.

Van pár nagyon furcsa szárazföldi nemzetközi határ a világon, melyen nem lehet áthaladni. Íme erről gyűjtésem. A "nem lehet áthaladni" alatt az értendő: normál esetben ez nem lehetséges, kivételes egyedi esetek nyilván előfordulhatnak.

Európában ilyen eset csak 3 helyen van:

• az azeri-örmény határ: oka az 1988 óta megszakításokkal tartó azeri-örmény háború, a két ország között csakis harmadik országon keresztül lehet áthaladni - Grúzia vagy Irán -, Azerbajdzsánba eleve nem léphet be olyan személy, aki korábban olyan örmény területen járt, melyet Azerbajdzsán magáének tekint,
• a déloszét-grúz határ: fizikailag se lehet átmenni, el van aknásítva a határ, csak Oroszországon keresztül lehetséges az átmenet (a grúz-orosz határon át lehet kelni),
• az örmény-török határ: Törökország szolidáris Azerbajdzsánnal.

Ázsiában ilyen eset:

• természetesen a délkoreai-északkoreai határ,
• az indiai-kínai határ: máig nincs megállapodás a határ pontos vonaláról, emiatt határátkelőhelyek sincsenek, az egyetlen közeli lehetőség a Nepálon keresztüli út, melynek van átjárható határa mind Indiával, mind Kínával,
• a bhutáni-kínai határ: mint a fenti eset, nincs határmegállapodás,
• az izraeli-libanoni határ: Libanon nem ismeri el Izrael létezését,
• az izraeli-szíriai határ: Szíria nem ismeri el Izrael létezését, az egyetlen kivétel itt izraeli arabok egyirányú utazása Szíriába végleges letelepedési céllal, aki egyszer élt ezzel, az soha nem jöhet azonban vissza, eleve ez az izraeli állampolgárságról való lemondás után lehetséges csak.

Afrikában az egyetlen eset:

• az algériai-marokkói határ: az oka, hogy a nyugat-szaharai viszályban a két ország az ellenkező oldalon áll, egyébként a beutazás nem tilos, de csak más országon keresztül.

Amerikában és Óceániában nem tudok egyetlen esetről se.

Nem reprezentatív statisztikám alapján a házasságok kétharmada súlyosan megromlik.

Az alapvető ok pedig nem a partnerrel való elégedetlenség, hanem társadalmi. A modern polgári társadalomban hatalmas a sikerkötelezettség: aki nem lesz anyagilag sikeres, azaz gazdag, az szerencsétlennek érzi magát, mert mindenhonnan erre emlékezteti őt a rendszerpropaganda. Márpedig az emberek 95-99 %-a sose lesz sikeres anyagilag, ez szimpla matematikai logika: az egyén anyagi sikeréhez sokak anyagi sikertelensége kell ugyanis. Olyan ez, minr a lottó: sokaknak kell veszteniük, hogy kevesek nyerhessenek. Viszont míg a lottóbeli sikertelenség nem hoz kudarcélményt - az átlag játékos rendkívül kis összeget veszít, melynek elvesztése nem érződik meg életében -, addig a polgári társadalomban ez egy egzisztenciális játék, melyben a vesztes mindent veszít: nincs más út a vereség után.

Természetesen az egyetlen megoldás a rendszlogikán felül emelkedni, s észrevenni a rendszer és annak propagandájának a hamisságát. Dehát erre kevesek képesek.

A nagy többség tehát frusztrált. S keresi a hibát. Van aki saját magában találja meg a hibát, ezekből lesznek az alkoholisták. S van aki a partnerében.

Különösen középkorú férfiaknál figyeltem meg (a nők valóságérzéke nagyobb!), hogy azt hiszik, újra lehet mindent kezdeni, hátha most sikerülni fog, s az újrakezdés legjobb módja pedig egy új, egy nemzedékkel fiatalabb nő beszerzése.

Most, hogy az orosz fák ki lettek tiltva az Év Fája versenyről, csak egy kérdés maradt bennem.

A neves kanadai-magyar újságíró Orosz József hogy hogy még mindig taníthat kanadai egyetemen? Miféle putyinista tempó ez, hogy Kanadában oroszok taníthatnak?

A bolgár néplélek tipikusan köztes, azaz se nem nyugati, se nem keleti. Alapvetően a gyakorlat nyugati, a lélek pedig keleti: persze az egyensúly a kettő között változó. De kevés a radikális: aki nem akar semmi keletet, vagy nem akar semmi nyugatot.

S ez a középkortól jelen van. Lásd a sajátos bolgár egyházpolitikát a IX. sz. - a kereszténység felvétele - óta, amikor a bolgár állami vezetés folyamatosan kijátszotta a Konstaninápoly és Róma közti ellentéteket, egészen a XIX. sz-ig, amikor megjelent a bolgár elit egy részében a pro-katolikus szárny (sose lett sikeres, de megjelent).

A modern időkben az egyetlen radikálisan keletpárti irány persze csak a kommunizmus volt, de még akkor is - a kommunista kor második felében - Nyugat-Németország mindig a kettes számú partner volt a Szovjetunió után.

A radikális nyugatpártiság megjelenése a XX. sz. 30-as éveiben történt, abszolút nácipárti vonalon. Kevés sikerrel, maga a cár - aki egyébként egy német dinasztia leszármazottja - is ellenezte ezt. A bolgár vezetés szabotálta mind a zsidótlanítást, mind a háborúba lépést a Szovjetunió ellen. (A II. vh. alatt a moszkvai bolgár követség képviselte a német diplomáciai érdekeket, s a berlini bolgár követség pedig a szovjeteket. Ennek oka: Bulgária volt az egyetlen Hitler-szövetséges, melynek megmaradt a diplomáciai kapcsolata a Szovjetunióval 1941 után.)

Egyébként mindkét eset kamu indoklással zajlott, tipikusan bolgár módon:

• a zsidókérdésben az volt a hivatalos bolgár magyarázat, hogy bár nagyon szeretnénk megszabadulni a csúnya zsidóktól, de sajnos nem tudjuk nélkülözni munkaerejüket ebben a háborús helyzetben, ezért munkatáborokba deportáljuk őket Bulgáriában, ahol hasznos munkát fognak végezni,
• persze az istentelen kommunisták ellen is szívesen harcolnánk, az európai civilizáció nevében, de sajnos túl sok emberünk van, aki keveri a jó keresztény oroszt a rossz istentelen szovjettel, így nem lennénk hatékonyak a keleti fronton: félő, hogy sok katonánk nem harcolni lelkesen.

A XX. sz. 90-es éveiben jelent meg ismét a radikális keletellenesség. Nagyjából 1993-1997 között ismert szereplő voltam a bolgár interneten. Ott találkoztam ezzel a hozzáállással, volt egy Kanadában élő bolgár egyetemi tanár, akinek szövegei közmondássá váltak, lásd "szovjet vallásnak" nevezte az ortodoxiát, de talán a "mars Szibériába a hattyútavatokkal együtt" volt a csúcsmondása.

Manapság ez eszembe jutott, mikor akadt olyan nyugati ország, ahol Csajkovszkijt is szankcionálták. Azért az felmerült bennem: mit szól ehhez a homoklobbi? Csajkovszkij homoszexualitása közismert. Az orosz vicc szerint: Igaz, hogy Csajkovszkij buzi volt? - Igaz, de nem ezért tiszteljük őt.

De az első, rendszerváltozás utáni, jobboldali bolgár kormányzat (1991-1992) is keletellenes kultúrharcot folytatott. Ennek legviccesebb módja: 1992 tavaszán a bolgár állami tv közvetítette a római pápa húsvéti miséjét, majd egy héttel később - a Húsvét akkori keleti dátumán, nem mindig 1 hét az eltérés! - nem volt közvetítve a bolgár pátriárka miséje.

Azóta erre nem volt próbálkozás állami szinten. A későbbi bolgár jobboldalok nagyon nyugatpárti vonulata se próbált teljesen keletellenes lenni. Mindig eldarálják, hogy "Putyin Oroszországa rossz, de Dosztojevszkij Oroszországa az jó".

A mostani, tavaly ősszel megválasztott kormányzat az első próbálkozás hasonlóra ismét. Eleve a kormány két vezetője de facto külföldi: mindketten többet éltek nyugaton, mint Bulgáriában, maga a miniszterelnök pedig csak tavaly mondott le kanadai állampolgárságáról. Plusz mindketten a Harvardon diplomáztak, abszolút nyugati karrierjük volt a politikába való belépésük előtt. Magyar párhuzamként talán Bajnait tudnám felhozni, de ők egy fokozott Bajnai: Bajnai legalább mindig Magyarországon élt életvitelszerűen.

Úgy tűnik, jött egy fiatal, szakember elit, mely elfelejtette III. Borisz nevezetes mondását, mely szerint "mindig a németekkel, soha az oroszok ellen". Eleve én ha "fiatal szakemberről" hallok, kibiztosítom a fegyveremet, de most erre plusz okom is van.

Ami jelenleg menti a bolgár helyzetet, az egy teljesen váratlan tényező: a szocialisták, akik a kormánykoalíció tagjai - s szükséges tagjai, nélkülük nincs kormánytöbbség -, viszont akik szabotálják a kirívóan oroszellenes lépéseket.

Vannak speciális munkahelyek speciális belső, bizalmas procedúrákkal.

A szovjet KGB-ben az új alkalmazottakat azzal a rendkívül egyszerű módszerrel szűrték meg, hogy a rendőrséggel letartóztattaták őket, koholt vádak alapján - általában huliganizmus volt a vád, pl. a teljesen ártatlan alkalmazottat meggyanúsították, tömegverekedést okozott egy kocsmában.

Aki aztán előjött azzal a rendőrök előtt, hogy ő KGB-s, hívják fel a főnökét, az majd tisztáz mindent, az azonnal be is tették a "megbízhatatlan" kategóriába, hiszen miféle jövendő titkosszolga az, aki még a saját rendőrség előtt is összeroppan és elárulja kilétét? Az ilyeneket nem rúgták ki egyébként, de KGB-n belül a karrierjüknek vége lett, s sose kerülhettek kapcsolatba titkos anyagokkal. Maradtak örökre kisegítő személyzet, adminisztrátori munkakörben. Tudni kell, hogy - a közhiedelem ellenére - a szovjet KGB nem csak kémelhárításból és kémkedésből állt, hanem olyan volt mint az amerikai CIA, FBI, s a Határőrség egyszerre, szóval ezrével voltak olyan állások a szervezetnél, melyekben nem volt semmilyen titkosszolgálati tevékenység.

Egy nagy európai bank - esetleg több is, nem tudom - pedig az pénztárosat és minden pénzzel dolgozó alkalmazottat tesztelt kissé hasonló módon.

A próbaidős alkalmazottnál megjelent egy kamuügyfél, jellemzően idősebb hölgy vagy úr, kifejezetten gazdag külsővel, aki átadott az alkalmazottnak 8 darab ezermárkás bankjegyet, majd felszólította az alkalmazottat, "ezt a 7 ezer márkát tessék elhelyezni a számlámon", vagy olyan verzió is volt, hogy az ügyfél a "7 ezer márka" átváltását kérte más valutára.

A gazdag külső fontos elem, mert szegény embert az átlagember nem szereti átverni, ebben az emberek nagy többsége lelkifurdalást érez, viszont egy kimondottan gazdagnak kinéző embert már az átlagember is hajlamos megszabadítani "felesleges" pénzétől, hiszen "ha egyszer olyan hülye, hogy azt se tudja mennyi pénz van nála, akkor meg is érdemli".

A teszt célja pontosan ez volt: a banki alkalmazott figyelmezteti-e az ügyfelet hibájára, vagy inkább elteszi a saját zsebébe az egyik ezermárkást. Veszélytelen művelet, a legkeményebb ellenőrzésű banknál se motozzák az alkalmazottakat, ha senki se jelent pénzhiányt, szóval a pénztárosnő beteszi pl. a bugyijába a bankjegyet, a hímnemű pénztáros meg pl. a zokinijába - a lebukás veszélye kb. nulla.

Aki figyelmeztette az ügyfelet, az alkalmas lett a jövőbeli banki munkára. Aki pedig eltette a "nyert" pénzt, azt elbocsátották próbideje végén. Semmi eljárás, semmi egyéb szankció, azaz az ilyen alkalmazott tényleg nyert 1000 német márkát, de munkáját elvesztette. Minimális költség egy nagy banknál egy-egy alkalmazott tesztelésére.

Nyilván a történet 2002 előtti, amikor még létezett német márka. Gondolom, most az 1000 frankos svájci bankjegy lehet már a tesztpénz. Az 500 eurós bankjegy - ez a legnagyobb euró bankjegy - értéke ma túl kicsi lenne, hiszen ezer svájci frank az majdnem ezer euró.

 Nemrég meghalt az egyik háziállatom, az egyik madaram, név szerint Rambó Szilek, ausztrál hullámos papagáj.

Másfél évet élt, szóval mintha egy ember 25 évesen halt volna meg.

Először azt hittem, én vagyok a hibás, rossz táplálékot adtam neki, aztán kiderült, a táplálék jó volt. Szóval a halálok ismeretlen.

Jól élt, kényelmes nagy ketrecben, kellemes helyen, gazdag táplálékkal.

Kora reggel találtuk meg a ketrec aljára lezuhanva, fejjel lefelé, már kihűlten. A ketrecben vele élő másik papagáj kiabált egyébként, megrémült szobatársa halálótól.

Én ilyenkor mindig a saját halálomra szoktam gondolni, ill. a saját életemre. Nyilván az ember élettere hatalmas a hullámos papagájéhoz képest: a hullámos papagály szabadon élve se megy el a fától, ahol született (kivéve ha valamilyen katasztrófa van), de ez csak mennyiségbeli eltérés, nem minőségbeli.

Egyedül Istenen keresztül lehet leküzdeni az emberi ketrecet.

Amikor alsó tagozatos általános iskolás voltam, nagyban ment az "El a kezekkel Vietnámtól!" kampány. Akkor még nem tettem fel a kérdést, de kicsit később felmerült bennem: az ellenség miért támadott, mi volt a motivációja? Mert az mégsem lehet, hogy az USA szimplán gonoszságból háborúzik, ez teljes abszurd feltételezés. Pedig pont ezt állította a korabeli propaganda: van egy rossz oldal, melynek egyetlen motivációja a gonoszság, s van egy jó oldal, mely e gonoszság ellen harcol. Alsó tagozatos általános iskolásként ez még hihetőnek tűnt, de kamaszként már nem. Persze aztán utána is néztem.

S nem azt mondom, hogy nem a vietnámiaknak volt igazuk, mert én az ő oldalukon állok ma is, hanem azt: marhaság az ellenfél való motivációját titkolni, ez éppenhogy gyengíti a saját álláspontot is.

A lehető legprimitívebb gondolkodás azt hinni: az ellenfél megértése és az ellenféllel való egyetértés azonos.

Kínosan vigyázok évtizedek óta, ne essek ebbe a hibába.

S most mit látok: az orosz-ukrán háború kapcsán a fősodorban kötelező nem megérteni az orosz álláspontot. Az elfogadható narratíva szerint Putyin megbolondult, gonosz, világhódításra készül. Aki ennél többet mond, az már oroszpártinak számít.

Én egyértelműen az orosz oldalon állok ebben a háborúban, de egy percig se gondolom, hogy az ukránok motivációja onnan ered, hogy elmebeteg nácik és oroszokat akarnak mészárolni.

Szoktam nézni az orosz tv-csatornákat - engem nem lehet megállítani a Brüsszel által elrendelt cenzúrával -, s ott, bár tény: megy keményen a háborús propaganda, mégis ennél értelmesebb magyarázatok hallatszanak az ellenségről.

Még az orosz médiacelebek legegzaltáltabbja, a rendkívül népszerű, egyébként zsidó nemzetiségű, sőt zsidó aktivista - az Oroszországi Zsidó Kongresszus elnökségi tagja - Vlagyimir Szolovjov - a magyar médiákban annyit tudnak róla, hogy lefoglalták éppen olaszországi villáját - is elemzőbb ennél, mint ami a másik oldalon zajlik.

Mármint a háború hatása mint választási esélyek.

Bevallom, a háború kirobbanásakor kissé megijdtem, mert azt hittem, ez növeli a ballibbantak esélyeit. Ami be is következhetett volna, egy picit értelmesebb, profibb ballib kampánycsapat megléte esetében. Dehát a ballibeknék profik csak a DK-ban vannak, ők pedig nyilván nem akarják MZP győzelmét.

Aztán szerencsére jött maga MZP, s sikerült ügyesen elökörködnie a témát, aminek eredménye: a háború immár a Fideszt segíti. Na, ezt azért nem gondoltam volna. A Fidesz kampánya alig van, hiszen MZP csapata jobban dolgozik a Fidesz-győzelem érdekében, mint a legjobb Fidesz PR-os csapat.

Pedig csak ismerni kellene a magyar népjellemet egy kicsit. A magyar néplélek mindig a mérsékeltségre szavaz, a magyar nép csak kivételes helyzetekben harcol.

Történelmi példával élve: MZP az Sztójay, Orbán meg Kállay nagyjából. S csak egy nagyon fanatikus kisebbség sztójayista. Még a ballib tábor zöme is Kállayt akarja.

(Egy érdekes mellékes adat: Sztójay volt Magyarország történetének egyetlen ortodox keresztény vallású kormányfője. De az csak úgy eszembe jutott, nem kapcsolódik a témához.)

Sikerült találni tehát egy harmadik témát, melyben még a ballib törzsszavazók se értenek egyet a ballib állásponttal: a háború témája ez. Az előző két ilyen téma: a migráció és a homoklobbi, de a mostani még erősebb, mert itt tényleg közvetlen az életveszély.

MZP-ék logikája persze a szabványos ballib egybites gondolkodásra épült, lásd: nyugat jó, kelet rossz, NATO = nyugat, tehát háború!, akkor is ki kell jelenteni a támogatást, ha a NATO se akar nyíltan háborúzni. Plusz valahogy vissza kell hozni az oroszellenességet, mert nagyon-nagyon hiányzik. Csakhogy van ezzel is egy kis gond: aki oroszellenes, az se akar feltétlenül meghalni egy olyan háborúban, melynek semmi köze hozzá, mert teljesen idegen érdekek mentén zajlik.

Amikor szovjet iskolába jártam, kellett időnként magántanár, oroszból. Eleinte mert nulla körüli volt a tudásszintem, aztán meg már, hogy haladó szint fölé mehessek.

Az első tanárnőm igazi orosz volt Moszkvából, 50 éves nő. Akkor persze az 50 éves nők csúf öregaszonyoknak tűntek, míg ma néha meg is fordulok egy-egy jól kinéző 50-es után - dehát ez az idő szabálya.

Ő ingyen dolgozott, apám megkérdezte a szovjet kereskedelmi tanácsot, van-e magántanár, mire meg is jelent nálunk ezzel a nővel, s büszkén mondták, ők ingyen dolgoznak. Persze utólag vettünk neki ajándékcsomagokat. Végülis így drágább lett, mintha pénzt kért volna: de ez már a szovjet valóság egyik paradoxonja volt.

Profi tanár volt teljesen, csak egyszer lett mérges rám: amikor hosszú magyarázás után se értettem meg az orosz visszaható igék rendszerét.

Legemlékezetesebb pillanatom vele, amikor a házban elment a lemezjátszó mellett, rápillantott a lemezborítókra - a lemezek 90 %-a szüleimé volt -, majd meglátta a 70-es években rendkívül népszerű, angolul éneklő német diszkó együttes, a Les Humphries Singers egyik lemezét, mire rámutatott és annyit mondott "наркоманы" (= drogosok), majd elmosolyodott

A második tanárnőm egy észtországi orosz nő volt. Olyan kövér és alacsony volt, hogy magassága és szélessége kb. azonos volt. Viszont figyelt magára: mindig ki volt sminkelve, s kölnifelhő övezte. Akkor lepődtem meg igazán, mikor megláttam a férjét: magas, kifejezetten sportos férfi volt.

Ez a tanárnő nem volt igazi profi, nem tudott jól magyarázni, de ez akkori szintemhez jó volt: végülis az élő nyelvet mutatta be, ehhez pedig értett, hiszen az anyanyelve volt. Egyszer elmesélte: a 20-éves fia észtül tanul, kiváncsiságból, ezt úgy mondta, mintha ez valami teljesen abszurd hóbort lenne.

Ami még megmaradt bennem: állandóan szólt halkan a lakásában az Amerika Hangja orosz adása.

A harmadik orosztanárnőm nem orosz, hanem belarusz volt. De a belaruszok zöme - 90+ %-a - orosz anyanyelvű vagy az is, szóval ez mindegy. Minszki volt eredetileg.

Ő amolyan disszidens volt, bár nem volt szovjetellenes, de mondott olyanokat is, ami nem fért bele a hivatalos szövegbe. A legérdekesebb: elmondta, a német támadáskor ő 11 éves volt, s megtapasztalta a német uralmat 3 éven keresztül. Azt mondta: a német uralom 1942-1944 között valóban olyan volt, ami a hivatalos anyagokban szerepel, azaz borzasztó, de az első évre ez nem igaz, akkor jobban éltek, mint a szovjet uralom alatt, az élelmiszer jobb és több volt. Mesélte, 1941 nyarán a németek kenyeret is osztottak, s az ő családja is kapott.

Bolgár politikáról ritkán szoktam írni, mert keveseket érdekel.

De most a magyar párhuzam miatt érdekes.

Bojko Boriszov volt bolgár miniszterelnököt (2009-2013, 2014-2017, 2017-2021), a jelenlegi legnagyobb ellenzéki párt vezérét március 17-én este letartóztatták két közeli munkatársával együtt, a vád: EU-pénzek szabálytalan felhasználása.

Egyébként sose voltam Boriszov híve, sőt sose szavaztam még rá.

A magyar ballib közvélemény azonban Boriszovot valamiféle bolgár Orbánnak tekinti, aminek egyébként kevés alapja van. Boriszov nem euroszkeptikus, nem NATO-szkeptikus, s jó a viszonya az Európai Néppárttal. Stílusa persze orbáni: a pártjában ő az egyetlen döntéshozó. De egyébként sokkal mérsékeltebb, mint Orbán: kb. felúton van nyugatpártiságban a magyar ballibek és Orbán között, azaz nyugati szemmel nem egy ideális nyugatpárti ember, de azért nem is igazi nyugatszkeptikus. Szóval támogatja őt a nyugati kereszténydemokrata-liberális jobboldal, számukra ő mégis pozitív személyiség a magyar, lengyel, szerb vezetéshez képest.

Számomra ő túl nyugatpárti, bár a mostani fő bolgár kormánypárthoz képes messze a kisebb rossz.

Amikor megjelent a hír letartóztatásáról a magyar médiákban - először a HVG-ben -, a liberális kommentelők örömünnepet ültek, kb. "lám, ez lesz Orbánnal is", meg "megelőzött minket jogállamiságban a sötét Balkán".

Én előre örvendtem. Olyan abszurd volt az egész letartóztatás, mitha az egész valójában Boriszov PR-akciója lett volna.

Másnap, március 18-án kiengedték Boriszovot az előzetes letartóztatásból. S nem csak kiengedték, hanem vádat se emeltek ellene: az ügyészség elutasította a nyomozóhatóság indítványát mint alaptalant, bizonyítékok hiányában. Teljesen jogosan, a "bizonyítékok" olyan szintűek voltak, hogy kb. az "a szomszéd hallotta, hogy azt mondták" kategória.

Az egy nap azonban elég volt ahhoz, hogy a kormányfő, a pénzügyminiszter, s a belügyminiszter lejárassák magukat. Ugyanis siettek üdvözölni a "korrupció elleni harcot". Aztán jött a megszégyenülés, magyarázkodás, sajtókonferencia késő este.

Megjelent az új hír is a magyar médiákban, megint először a HVG-ben. Búskomorság a kommentmezőben.

A németek imádják a gyűlölködést. Fanatikus népség. Csak rá kell mutatni, kik éppen a gonoszok, a német nép teljes egységben azonnal ugrik.

75 éve a zsidók voltak a gonoszok, most az oroszok. Immár a németországi orosz boltok is célponttá váltak.

Azt hiszem, így utólag meggondolva, Henry Morgenthau amerikai pénzügyminiszternek igaza volt 1945-ban, amikor Németország nagyobb megcsonkítását, több állammá osztását, valamint a teljes demilitarizációt és deindusztralizációt javasolta.

Örök kérdés mi a politika feladata: az elvekhez ragaszkodás vagy a gyakorlati, pragmatikus politika.

Henry Kissinger azt mondja Diplomácia című művében, az USA az I. vh. idejéig elvi alapon politizált, majd áttért a pragmatizmusra. De ezt a váltást sose tudta elfogadni az amerikai lélek, máig igyekszik elveket konstruálni az elvtelenséghez. Egyébként maga Kissinger azt vallja, nem lehetséges az elvi politizálás, annak csak elemei lehetnek, mert a politika nem az elvek, hanem a lehetőségek művészete.

Tulajdonképpen nagyon kevés ország meri nyíltan kimondani, hogy az ő politikája elvtelen, azaz teljesen pragmatikus. Az 1859-1865 közti brit miniszterelnök, Lord Palmerston a kevés kivételek közé tartozik, ő nyíltan kimondta "Britanniának nincsenek barátai, csak érdekei".

A kérdés leginkább akkor látható, amikor egy gyengébb ország politizál: meddig szabad ellenállni az erősebb ország nyomásának.

Leginkább háború alatt: meddig szabad ellenállni az idegen támadásnak, mikortól érdemesebb megoldás a megadás.

A gond itt ugyanaz, mint a jósnő paradoxonja. Egy igazi - azaz nem csaló - jósnő sose képes bizonyítani nem csaló mivoltát. Hiszen 2 út van:

• megjósol valamit, de ezt az adatot eltitkolja: nyilván itt eleve nincs bizonyítás,
• megjósol valamit, s ezt közzéteszi: ezzel azonban már hat az események sorozatára, s lehetséges, éppen a közzététel miatt nem következik be a jóslat.

Annak idején esküvői tanúm (az első, polgári esküvőmön) mesélte - akivel egyébként utoljára az esküvőn találkoztam - mesélte: 1980-ban megjósolta az apjának egy jósnő a halálát, mégpedig azt, hogy napra pontosan, 1985. szeptember 9-án fog meghalni. Jót nevettek aztán, de sokan emlékeztek a dátumra. (Könnyű volt megjegyezni: 0909.) Aztán 1985. szeptember 9-én az egyébként teljesen egészséges apja meghalt: elgázolta egy kocsi az utcán, s még helyszínen életét vesztette, pár másodperc alatt halt meg, már csak a halálát állapította meg a mentő. A jóslat valódisága csak azért tudott bizonyítást kapni, mert nem vették komolyan. Ha komolyan vették volna, s pl. aznap az apja ki se lépett volna a lakásából, esetleg életben maradt volna, de ez eseteben a következtetés az lett volna, hogy a jóslat hülyeség volt.

Ugyanez a politikánál: csak utólag dönthető el mit kellett volna tenni. De még ha valaki meg is tudná előre jósolni a jövőt, ennek tudatában se tudna egy politikus vagy hadvezér jobban dönteni. A klasszikus példa Hitler, aki kiválóan ismerte a történelmet és ezen belül a hadtörténelmet. Ez a mély tudás azonban sehogy se segített neki a Szovjetunió elleni hadjáratban.

Hitler ugyanis nem akart Napoleon hibájába esni, azaz meghódítani Moszkvát egy nagy központosított csapással, mert arra számított, ugyanaz lesz, mint 1812-ben: azaz kapni fog egy üres várost, miközben a teljes vezetés kimenekül valahová az Urál mögé, ahonnan folytatja a harcot.

Így Hitler megosztotta erőit, három irányban támadott - északon, délen, s a kettő közt:

• északon teljes siker lett, már 1941-ben elérte a témadás a célját, a teljes Baltikum meg lett hódítva, Szentpétervár pedig ki lett kapcsolva a szovjet hatalom többi részétől, ez utóbbi a szövetséges finn csapatok segítségével (a németek be akarták vonni a finneket a hadművelet folytatásába, de Finnország erre rendkívül bátran nemet mondott, nem volt hajlandó a Finnországhoz sose tartozott szovjet területre csapatokat küldeni - ez aztán segített a finneknek a háború után, Sztálin ezt gesztusnak értékelte, s emiatt lemondott Finnország szovjet köztársasággá változtatásáról),
• délen a hadműveletek sokáig nagyon sikereseknek tűntek, míg 1943 elején Sztálingrádnál teljes szovjet csatagyőzelem született, ahonnan már megkezdődött a németek lassú hátrálása,
• a napoleoni példa miatt a központi irányra kevesebb erő volt összpontosítva, így ott 1942 elején, Moszkva határában, a németek vereséget szenvedtek.

Azaz valószínűleg jobb ötlet lett volna mégse tanulni Napoleon példájából. Valószínűleg így se nyerte volna meg a háborút Hitler, megvoltak a szovjet tervek a kormány evakuálására Kazanyba vagy Szamarába. De Hitler hosszabb ideig tudott volna harcolni. Ez inkább Angliát és Amerikát segítette volna később, az eredmény ygyanis a háború végén egy jóval gyengébb Szovjetunió lett volna, mely nem lett volna képes szovjet csatlósállamokat létrehozni Kelet-Európában. S német szempontból is előnyösebb helyzet alakult volna ki: ha vesztett is volna, ez nem az a totális vereség lett volna, ami ténylegesen megvalósult.

Szóval van amikor a több tudást rosszabbítja a helyzetet.

A legújabb műsorában szokatlanul mérges.

Azzal kezdődik, hogy ukrán propaganda megy. Erről írtam már tegnap.

Aztán Puzsér előadja egy korábbi cikkét. Erről is írtam, íme. Nem ismételném meg.

De a lényegi rész röviden: "Szent István a NATO-tagságra szavazott", tehát erkölcsi kötelezettségünk van. Bár korábban ezt is elemeztem régebben, kiegészíteném.

Még ha igaz is lenne, hogy István a nyugatot választotta, ez a mára nem jelent semmit. Egyrészt, egy múltbéli vezető döntése nem szól örökre. Másrészt, az a nyugat régesrég nem létezik. S nem úgy, ahogy Puzsér állítja, hogy van egy tiszta és csillogó nyugati eszme, melyre rárakodott a woke-mocsokság, de ezt semmi gond letisztítani róla. Hanem ellenkezőleg: a nyugati eszme eleve alapból megváltozott a reformációval, a liberalizmussal és a felvilágosodossal.

István korában a kelet és a nyugat között az eltérés hangsúlybéli volt: a nyugat kicsit racionálisabb volt, míg a kelet kicsit misztikusabb.

Persze, utólag lehet azt mondani, hogy a nyugati racionalitás csírája volt a későbbi romboló felvilágosodásnak - vannak ilyen keleti értelmezések, melyek egyenesen Ágostonban látják a keresztényellensség gyökereit, én ezt abszurd túlzásnak tartom -, dehát ez anakronizmus: semmi sem írta elő, hogy a kicsit más nyugati hangsúly aztán egy évezred alatt oda fejlődjön, ahová fejlődött. S ezt a fejlődési vonalat persze lehet pozitívnak is mondani, ez tulajdonképpen a mai nyugati fősodor - Puzsér ezt az értelmezést követi kimondatlanul.

Mondom ezt úgy, hogy én a keleti látásmódot tartom az igazán hasznosnak, s a nyugati kereszténység legnagyobb alakjainak azokat tartom, akik éppenhogy a keleti hangsúlyt képviselték nyugaton, a legnagyobb természetesen Eckhart mester.

Eleve persze István választása nyugat és a kelet között tisztán pragmatikus volt. A nyugati kereszténység fő támasza abban a korban a Német Birodalom volt, a keleti kereszténység fő támasz pedig a Római Birodalom (népszerű nevén: Bizánc). Mindkét állam éppen felmenő szakaszában volt. A kérdés az lehetett: melyik a nagyobb veszély a magyar független államiságra, hiszen akkor érdemesebb a másikkal szövetkezni. Akkoriban egyértelműen Konstantinápoly volt gazdaságilag az erősebb, s éppen második legnagyobb csúcsát érte el: a X. sz. 80-as éveiben magához csatolta Szerbiát, majd Horvátország is bizánci függő állam lett. István uralkodásának második felében Magyarország déli határán mindenhol a Római Birodalom lett a szomszédos állam. Ennyi az egész istváni "történelmi" választás: pragmatikus reálpolitika. Ebbe ideológiát belelátni, sőt örök időkre szóló ideológiát egyszerűen marhaság.

A holodomor mítosz alapja valós történelmi esemény. Minden hazug mítosz alapja valami valós esemény. (S persze a nem hazug mítoszok esetében is ez a helyzet.)

A holodomor mítosz eredeti és valós alapja az 1932-1933. évi szovjet éhínség, melyben a becslések szerint 2-9 millió embert halt meg. Az 1932-1933. évi szovjet éhínség területi kiterjedése: a mai Oroszország déli része egészen Nyugat-Szibériáig, a mai Kazahsztán északnyugati része, a mai Belarusz délkeleti része, s a mai Ukrajna keleti és középső része (a mai Ukrajna nyugati részének nyugati fele akkor még nem volt szovjet).

Az összes szovjet áldozat kb. fele történt ukrán területen, tehát az ukrajnai halálozás száma 1-4,5 millió közti.

A 90-es években megalakult ukrán állam jó eszközt talált ebben a nemzetépítés feladatához. Először fantasztikus számok lettek kitalálva: egy időben már 10 millió ukrajnai áldozatról beszéltek. Jelenleg az ukrán hivatalos szám 7 millió Ukrajnában és még 3 millió ukrán más szovjet köztársaságokban. Még az ukránokkal szimpatizáló semleges kutatók se fogadják ezt el, inkább 3-3,5 milliós számról beszélnek Ukrajnában.

Az esemény elnevezése különösen aljas. A cél a holokauszthoz való társítás volt természetesen. Egyébként a két szó teljesen más eredetű: a holokausztban a "holo" rész a görög ὅλος (holosz) szóból van, melynek jelentése "teljes", lásd "holisztikus", míg a holodomor szóban a "holod" rész a голод (holod) ukrán szóból van, melynek jelentése "éhség".

Az éhség okai:

• az eleve rossz termés,
• a gazdasági világválság,
• a szovjet mezőgazdaság kollektivizálása,
• a szovjet mezőgazdasági export drasztikus megnövelése,
• a termelők extrém megadóztatása (volt ahol a megtermelt gabona 100 %-át elvette az állam, még vetésre se maradt mag),
• a belső szovjet útlevélrendszer (a 60-as évekig a Szovjetunióban a falusi lakosság csak külön engedéllyel utazhatott be a városokba).

Ami biztos: semmilyen etnikai szempont nem játszott szerepet, sőt a legnagyobb mértékű éhínség éppen Kelet-Ukrajnában volt, ahol a lakosság zöme orosz.

A fenti valós adatokból lett fabrikálva az ukránok elleni népirtás legendája. Egyrészt, az ukrán nép az egész szovjet időszak alatt kiemelt népnek számított, tele volt a szovjet vezetés ukránokkal. Másrészt, soha semmi nyoma nem volt bármilyen ukránellenes politikának a Szovjetunióban. S még valami: még a sztálini bürokrácia se lett volna képes az ukránokat kiemelni az oroszok közül, s csak az előbbieket megölni.

A legenda legfrissebb verziója: a mai kelet-ukrajnai orosz lakosság eredete az, hogy az oroszok (immár "oroszok", nem szovjetek) kiirtották az ukránokat, majd helyükre oroszokat telepítettek be.

Mindig 16-án szoktam házasodni.

Először október 16-án, aztán augusztus 16-án, most meg március 16-án.

A fő sajátosságom: mindig ugyanazzal az emberrel házasodom. Így jogilag nyilván csak az első alkalom bír törvényerővel, a másik kettő a közjog szemszögéből semmis.

A mostani alkalom teljesen pragmatikus alapon indult. Nem hordtuk a karikagyűrűinket évek óta, mert múzsám kijelentette: veszélyes aranyékszert hordani, mert megtámadják az embert a cigányok. S ez nem előítélet, őt egyszer tényleg megtámadta két fiatalkorú cigány, ékszerét végül nem tudták elvenni, de táskáját és telefonját igen.

A lényeg: a gyűrűk egy dobozban pihennek évek óta. Ami mégse normális dolog.

Azóta múzsám csak ezüstékszereket hord, az ezüstre nem buknak a rablók és tolvajok, egyszerűen túl kicsi az értéke a bűncselekmény rizikójához képest.

Az ókori világban 1 egység arany 10-15 egység ezüstöt ért, ez a 15-ös váltószám aztán átlagos volt egészen a XIX. sz. végéig az egész világon, kis eltérésekkel. Aztán az aranyalapú pénzek lassú megszűnésével az arany elkezdett hatalmas csúcsokat elérni, a XX. sz. folyamán az átlag az 1:45 volt, s csak ritkán esett vissz az 1:15 szintre. Most pedig a Covid-járvány kezdetekor 1:100 feletti arány is volt. A mai arány 1:77. A lényeg: az ezüst olcsó, az arany nagyon drága.

Tehát szóba került: nem kellene valamit tenni karikagyűrű ügyben? Első gondolatként felmerült az ezüstgyűrű, de ezt gyorsan elvetettük: valahogy snassz lenne házassági jelképnek az olcsó ezüst. Azaz olyan arany kellene, mely ezüstnek néz ki. S meglett a megoldás: a platinum. A platinum jellemzően drágább az aranynál (bár most éppen olcsóbb nála, mert az arany ára nagyon felment), viszont csak kevés hozzáértő ismeri fel, míg az emberek 99 %-a ezüstnek hiszi.

S meglett. Megrendeltük, s átvettük 16-án. Aztán leültünk egy McDonald`sban, s ott megállapodtunk a harmadik házasságban.

A platinum pont egyezik életfilozófiánkkal: mindegy, hogy mindenki olcsónak hiszi a gyűrűket, csak az számít, hogy mi tudjuk, nem azok.

Mivel szürke kisemberek vagyunk, természetesen csak vékony karikagyűrűre volt pénzünk. De ez pont elegendő.

A művetségi vetélkedőkben az igazi műveltségi teszt akkor van, amikor a játékos nem tudja a választ, de mégis képes helyes választ adni: egyszerűen műveltsége révén képes kizárni a helytelen válaszokat, s marad a helyes.

A LÖIM-ben ez megesik, míg pl. az ATV Géniusz vetélkedője alkalmatlan erre, ott csak a jó emlékezőtehetség számít.

Én Kubában találtam ki egy műveltségi tesztet. Amikor valakivel a havannai kikötő környékén jártunk, rámutattam valamilyen romos épületre, majd megjegyeztem "római kori romok". Sokan elbukták a tesztet, elfogadták abszurd állításomat. Kevesek persze kapcsoltak, s olyan is volt, aki értelmet keresett állításom mögött, lásd "az indiánok építkeztek kétezer éve?".

Diákságom kezdete Kubában volt, ahol 1 évig voltam a Havannai Egyetem hallgatója az 1985/1986-os tanévben.

VIP-ségem nem magában az egyetemen belüli státuszomban fejeződött ki:

• bekerülésem felvételi vizsga nélkül történt, de ugyanez vonatkozott minden átlagkubaira - a kubai rendszer az, hogy mindenkit felvesznek, majd az első év során kirúgják az emberek 80 %-át,
• az oktatás teljesen ingyenes volt (beleértve a tankönyveket is), de ez is mindenkinél ugyanígy volt.

Sokkal inkább az volt nálam és minden külföldinél a sajátos, hogy még a legszegényebb külföldinek is sokszoros életszínvonala volt az átlag kubaihoz képest. Még a messze legcsóróbb orosz hallgatóknak is voltak olyan lehetőségeik, melyekről a kubai csak álmodhatott. Nekem is volt egy orosz áévfolyamtársam. Pedig ő diákszálláson lakott, igaz, nemzetközi diákszálláson, de ez nem volt sokkal jobb az átlag kubai diákszállásnál, azaz pl. ott is csak naponta pár órán keresztül volt víz, s az áram is időnként elment. Viszont mint külföldi bemehetett kubaiak számára tiltott helyekre, pl. hozzáfért a szocialista külföldiek számára fenntartott boltokhoz, ahol a választék szerény volt ugyan, de magasan jobb, mint egy átlag üzletben. S ha - illegálisan - dollárhoz jutott, azt szabadon elkölthette, míg egy kubai esetében bűncselekménynek számított az idegen valuta birtoklása.

Annyira botrányos volt a szintkülönbség a kubaiak és idegenek között, hogy pl. a lányok esetében messziről felismerhetők volna az eltérések. S bármennyire is szerény próbált lenni valaki, akkor is kiütközött viszonylagos gazdagsága.

Én baromira utáltam a kedvezményezettek oldalán állni, részük lenni, de ez státuszomon nem változtatott persze. Az pedig csak súlyosbította volna a helyzetemet, ha kedvezményezettként látványosan kiálltam volna a "pórnép" mellett: ez pont ugyanolyan gyomorforgató lett volna, mint amikor Diana hercegné vagy valamilyen mai halivúdi celeb látványosan jótékonykodni próbál.

Én a magam részére a lelki problémát úgy oldottam meg, hogy hallgattam, nem szólaltam meg ebben a kérdésben, s lehetőleg titokban éltem meg kedvezményezetti státuszomat. Tudom, ez se az ideális megoldás, de talán a legkisebb rossz.

Az első két hónapban én voltam a legzárkózottabb hallgató, aztán pedig - s egyre növekvő mértékben - a szerelmi életem lefoglalta időm nagy részét. A szerelmi élet legalább olyan, amiben alapszinten mindenki egyenlő: padon csókolózni és elbújni szexre mindenki tud, függetlenül anyagi helyzetétől. De még itt is könnyebb a kedvezményezettnek: oda is elviheti a szerelmét, ahová más nem, s olyan ajándékot is adhat neki, ami csak álom más számára.

Ami máig bennem van: gyűlölöm a helyzetükkel kérkedő kedvezményezetteket. Pedig ma ez a kérkedés egyenesen pozitívumnak számít a vezető liberális eszme szerint. Bár most már, idősebben, inkább sajnálom őket.