Amikor visszanyerte függetlenségét a 3 balti állam 1991-ben, közülük kettőben olyan jogrend lett bevezetve, melyek korábban még a nemzetközi jogot jellemzően be nem tartó Izrael se mert volna bevezetni: az még az izraelieknek se jutott eszükbe, hogy az izraeli arabokat meg kellene fosztani állampolgárságuktól, s "letelepedett külföldi" státuszt kellene adni nekik, hogy aztán ezzel ne legyenek politikai jogaik.

Litvániában sose volt jelentős orosz kisebbség, így ott nem lett ilyen jogrend, de Lettországban és Észtországban mindig jelentős orosz kisebbség élt, ezek pedig hirtelen hontalanokká váltak.

A nyugat mindezt simán elnézte nekik. Pedig ezt senki másnak se nézték volna el. A nagy befolyású Izrael ellen is hatalmas bojkott indult volna hasonló esetben. De Lettország és Észtország megtehette, mert a fő szempont integrálásuk volt a nyugatba, az Oroszország elleni haditerv keretein belül.

Ugyanez a 2014 utáni Ukrajna: kisebbségellenes törvények és nácik - igazi nácik - a hatalomban. Amikor Ausztriában a Szabadságpárt 2000-ban bekerült a kormányba, olyan hisztizés tört ki nyugaton, mintha legalábbis Adolf Hitlert választották volna meg az osztrákok. Ukrajna esetében mindez nem számított, hisztizés helyett itt támogatás lett, pedig ott nem a nem-náci Szabadságpárt került be a hatalomba, hanem igazi nácik.

A csúcs azonban Soros gazda múltheti nyilatkozata. Azt mondta: "A bátor ukránok most a fronton vannak, és életüket kockáztatják egy olyan csatában, mely Budapest 1944-es és Szarajevó 1993-as ostromára emlékeztet.". Nos, mindenre számítottam, de arra semmikép, hogy egy zsidó az 1944-1945-ös budapesti csatában a szovjet oldal ellenében foglal állást. Hiszen itt ez történt: a pozitív oldalnak a magyar nyilas kormányzat és a német náci csapatok vannak beállítva, a gonosz agresszorok meg az szovjetek. Mit lehet erre mondani? Legalábbis meglepő...

Életem egy fontos élménye volt a társadalmi osztályok közti haladás.

Szüleim életútja kb. így írható le: alsó középosztály - felső középosztály - alsó középosztály. Az első változás a rendszerváltozás környékén lett (kicsit előtte), amikor apám magas pozícióba került egy budapesti nagy nyugati banknál. S bár apám sose lett a banki legfelsőbb réteg tagja, a második szintben bőven benne volt, s ez is már az átlaghoz képest luxus életet adott. A második változás meg akkor lett, amikor apám nyugdíjas lett, s pár év múlva elfogytak pénztartalékai.

A múzsám szüleinek életútja pedig úgy alakult, hogy alsó középosztály - szegény réteg. A változás itt is a rendszerváltozás volt, csak míg apám a rendszerváltozás nyertese lette, addig a múzsám apja a masszív vesztesek közé tartozott.

Az apósom ugyanis nem külkeres-pénzügyes volt, hanem agrárszakértő a Bolgár Tudományos Akadémiánál. Az ilyen típusú emberek Magyarországon is a vesztesek közé tartoztak, de még sokkal inkább Bulgáriában, ahol a rendszerváltozás kb. teljes összeomlást eredményezett.

Én mindig - saját önálló életemben - az alsó középosztályban voltam, kis szünettel, amikor ebből lezuhantam, de aztán gyorsan visszakapaszkodtam. Tartósan szegény sose tudtam lenni, mert szüleim és nagyszüleim jóvoltából azonnal lett pl. lakásom, nem kellett ezzel sose törödnöm, sose kellett se albérletben lakni, se lakáshitelt törleszteni. Ami hatalmas előny.

Érdekes, de egyben tragikus is volt látni a hatalmas szakadékot a két család között, s azt, ez mennyire meghatározza a tudatot, a véleményt a világról.

Az egyik család tehát - a 90-es években - azon gondolkodott, hogyan fizesse ki a villanyszámlát, a másik meg azon vegyen-e egy kis nyaralót Spanyolországban.

Bár nem hiszem, hogy a lét határozza meg a tudatot, de tény: az egyik család alapvetően helyesnek találta rendszerváltozást és mindig az éppen leginkább nyugatos pártra szavazott (az elején SZDSZ és Fidesz, később - amikor vége lett az SZDSZ-nek, MSZP, aztán DK), a másik meg sose szavazott semmilyen posztkommunista pártra, mert őket tekintette a szegénység fő okának.

Érdekes, egyik országban se azt jelenti a "jobboldal" szó, mint amit nyugaton, ahol annyit jelent mint a kapitalizmus igenlését. Magyarországon a "jobboldal" jelentése: enyhe vagy erősebb antikapitalizmus, harmadikutasság, antiliberalizmus. Bulgáriában pedig azt jelenti: utálja a kommunistákat, különösen azok reformer, rendszerváltó verzióját.

Ami közös mindkét országban: az új milliomos réteg zöme "baloldali". Ez Bulgáriában plusz ok volt a "baloldal" utálására.

Apósom annyira szélsőséges volt, hogy szerinte Tony Blair, Bill Clinton és Gerhard Schröder is mind átkozott "komcsik", s kedvenc politikusa a spanyol Francisco Franco volt, aki nagyszerű ember volt, mert több ezer komcsit bíróság nélkül likvidált.

Rám személyesen keveset hatott ez a 2 típusú, egymást kizáró álláspont. Egyikkel se értettem egyet. A jó persze az volt, hogy mindkét család eléggé intelligens volt ahhoz, hogy tolerálja az ellenvéleményt, így sose volt az ilyen politikai kérdésekből személyes ellentét. Amikor pl. 1998-ban a MIÉP-re szavaztam, szüleim csak megingatták a fejüket, majd annyit mondtak "hát, ez legyen a te bajod". A másik oldalon meg túl baloldalinak, enyhén komcsigyanúsnak minősültem ugyanakkor.

1990-ban megpróbáltam apósomnak elmagyarázni a magyar politikai képet, csak nem értette, hogy ha egyszer az MDF és az SZDSZ is antikommunisták, akkor miért nem egyesülnek a komcsik ellen. Elmondtam, Magyarországon nem ez a fő ellentét, de ezt meg nagyon bizarrnak találta.

Idővel aztán mindkét oldal fejlődött. Az apósék kezdték belátni, hogy a komcsi tőkések pont ugyanolyanok, mint az antikomcsi tőkések, utóbbiak se jobbak. Apám meg olyanokat kezdett mondogatni a 2000-es években, hogy "ezek megbolondultak", utalva ezzel a magyar gazdasági felsőelit gondolkodására.

Számomra mindez rendkívül hasznos volt: akkor kezdtem rádöbbenni, tények nem léteznek, csakis tényekről való narratívák.

Csehországban tervezik, hogy legyen bűncselekmény ezentúl az orosz-ukrán háborúban az orosz oldal támogatása. Szlovákia hasonlót tervez.

Persze az ok világos: Csehországban és Szlovákiában - ellentétben Lengyelországgal - jelentős az oroszpártiság.

Na, ez még az USA-nak sem jutott eszébe 1999-ben a Szerbia elleni agresszió esetében. Akkor "csak" lebombázták a szerb köztelevízió épületét, de börtönnel semmiképpen se fenyegették azokat, akik az amerikai álláspont ellen álltak ki.

Az orosz állami médiák kitiltása az EU-ból pedig kifejezetten komikus. Gondolom, a következő lépés az orosz rádiók zavarása lesz, majd egyes orosz internetes hírforrások blokkolása. Mintha visszakerültünk volna a szovjet rendszerbe... Pedig állítólag Putyin akarja visszaállítani a Szovjetuniót, de úgy tűnik, hogy Brüsszel ebben jóval Putyin előtt halad, nagy lépésekkel.

A Facebook-on és a hasonló platformokon még nem tilos az orosz álláspont megosztása, de ma már igaz, hogy az ukrán hírek automatikusan igaznak számítanak, míg az orosz hírek automatikusan álhíreknek. Aki normál módon használja a FB-ot, azaz nem alkalmaz tiltott algoritmus-átírást, az csak az ukrán álláspontot látja.

Én úgy látom, a nyugat háborút akar. Minden jel erre mutat. Úgy számolnak, most még van esélyük.

A bolgár honvédelmi minisztert leváltották. Nem, nem állt ki az oroszok mellett. Az ukrán oldalt támogatta, csak nem volt eléggé agresszív, túl mérsékelt mondatokat hangoztatott, nagyjából olyanokat mondott, mint a hivatalos magyar kormány-álláspont.

A keresztény erőszakmentesség parancsolata nem értelmezhető szó szerint.

Értelme az, hogy ne növeljük az erőszakot. Azaz ha megtámadnak minket, ne reagáljunk feltétlenül ellentámadással, hanem legyünk hajlandók megbocsátani bármilyen ellenerőszak nélkül. Ilyenkor az a helyes, ha "lenyeljük" az erőszakot, mert ezzel véget vetünk az erőszakspirálnak, s helyreáll a béke.

De mi van, ha megbocsátási szándékunkat az ellenfél gyengeségnek minősíti, s ezt engedélyként értékeli a további erőszakra?

Ilyenkor a megbocsátás súlyos hiba, hiszen éppen a megbocsátási szándék növeli az erőszakspirált. Tétlen bambasággal idézzük elő a további erőszakot. Ami bűn. Ezért bizony van olyan helyzet, amikor a keresztény erőszakmentesség parancsolatából éppen hogy a megtorlás kötelezettsége következik. Sose bosszú, csak megtorlás, s mindig olyan mértékben csak, mely éppen elegendő az erőszakspirál leállításához.

Az oroszellenes szankciók kapcsán eszembe jutott egy apróság.

Pontosabban pár apróság csak a XXI. századból:

• 2001: Afganisztán megtámadása
• 2003: Irak megtámadása
• 2011: Líbia megtámadása
• folyamatos katonai hadműveletek Pakisztánban, Szíriában, Szomáliában

Vajon ezek során hány amerikai bank le lekapcsolva a SWIFT-ből? Meg lett-e tiltva a klégtárhasználat amerikai repülőknek? Ki lettek-e zárva amerikai sportolók nemzetközi versenyekből? Hány amerikai politikus és nagytőkés lett kitiltva az EU-ból? Államosították amerikaiak külföldi vagyonát?

Erről valahogy mindenki megfeledkezik.

A múlt héten vezető hír volt, A mocskos, immár ismét-ismét ultraliberális fideszes médiákban is, hogy a szerencsétlen ukrán kiskatona elindul harcolni a csúnya oroszok ellen.

A valóságban a harcos donyecki, s az ukrán NATO-csapatok ellen indul harcba:

Anyádat, Soros-bérenc Mandiner!

A legfanatikusabb bolgár euroatlantisták ukrán zászlós FB-profilképeket fabrikálnak.

Ez a liberális, nyugatmajmoló divat ugyanis.

Ami viszont fontos tudnivaló: ma van a bolgár nemzeti ünnep, március 3., ez az 1877-1878-as orosz-török háborút lezáró békeszerződés aláírásának dátuma, mely miatt ismét lett Bulgária fél évezredes török uralom után.

Magyar párhuzamot nemigen lehet mondani, de talán érzékelhető: akkora az euroatlantista hevület, hogy hajlandóak ezen irányzat fanatikusai az ország alapozó eseményét is feláldozni akár. Ugyanis a legvadabb bolgár euroatlantisták egyenesen arra szólítottak fel: az Ukrajna iránti szolidaritás jegyében idén ne legyen megünnepelve a nemzeti ünnep annak "oroszbarát" üzenete miatt.

Pedig ukránellenes csepet se vagyok - az ukránokat tagadó orosz nacionalizmust elvetem -, de az ember nehezen képes magát keretek között tartani ekkora butaság láttán.

Akkor jutott ez eszembe, amikor a múlt hónapban Orbán Viktor nevezetes maszknélküli süteményvásárlása zajlott.

Az illető esemény helyszínét - Páty (Pest megye) központja - ugyanis kiválóan ismerem. Sőt magát a cukrászdát is, bár amikor én ott jártam legutoljára, pár éve, még nem a cukrászat volt a fő profil.

Ugyanis 9 éven keresztül - 1997-2006 között - Pátyon éltem. Alapvetően egy szimpatikus református magyar község ez, katolikus kisebbségel. (A református templom óriási, az eredeti központban van, míg a katolikus templom kicsi, egy mellékutcában található.) Páty annyiban sajátos, hogy nem sváb, míg az összes környező település német volt, legalábbis a németek II. vh. utáni kitelepítését megelőzően. A helyi legendák szerint Pátyon a honfoglalás idején besenyők telepedtek le, akik persze aztán elmagyarosodtak, s ők lettek a magyarság védoszlopai a környező sváb tengerben Mohács után. Ugyanis amikor Páty oszmán lett a XVI. sz. végén, a helyi lakosság nem menekült el, hanem helyben maradt, így azt nem érintette a sváb betelepítés se az oszmánok kiűzése után.

Mindegy, én idegen jöttment voltam (ott a szomszéd faluból jött is jöttment), először is mint budapesti agglomerációs betelepülő, másodszor pedig mint bolgár. Hiába magyaráztam, hogy anyám magyar (ráadásul ősi erdélyi kisnemesi család sarja), attól én még "a bolgár" maradtam.

Az egyik helyi sajátosság, hogy az új faluközpontban - ahol az elágazás van Telki felé - van cigánygettó is. Azaz nem a faluszélen, hanem a központban! Persze a pátyi cigányok nem borsodi-szabolcsi cigányok, azaz meglehetősen integráltak, jellemzően dolgoznak és nem foglalkoznak a helyi magyarok vagyonának ellopásával. Ha minden magyarországi cigány olyan lenne, mint a pátyi cigányok, nem létezne az országban cigánykérdés! De azért így is érződött ki magyar és ki cigány.

2001-2006 között próbáltunk üzemeltetni egy boltot a község új központjában. A siker persze minimális volt, de nem ez a lényeg. Ami most érdekes: a boltunk tehát a cigánytelep szélén volt, így hónapokig meg tudtam figyelni a cigányokat.

Ami fő megfigyelésem: az 5 éves korhatár. Az 5 éven aluli cigány gyerekek és az 5 éven aluli magyar gyerekek között még nem volt semmilyen eltérés: kinézetben nyilván volt, de magatartásban nem. Simán játszottak egymással, s azonosan viszonyultak a kutyákhoz, velük is játszottak.

Aztán 6 éves kortól mintha villámcsapás lett volna. Már csak magyar gyerekek játszottak magyar gyerekekkel, s cigány gyerekek hasonlókkal. S a kutyákhoz való viszony: a magyarok vagy kedvelték a kutyákat vagy féltek tőlük, de így vagy úgy tisztelték őket, míg a cigány gyerekek immár ellenségként kezelték őket.

Azóta is azt kérdezem: genetika vagy szocializáció?

Puzsér Róbert szerint az ukrajnai háború fő oka a nyugati világrend megroppanása, aminek 4 oka van szerinte:

• "a George W. Bush elnök és Dick Cheney alelnök hazug vádaskodásai alapján kirobbantott iraki rablóhadjárat volt, amely erkölcsileg megroppantotta az Amerika által vezetett nemzetközi rendet, és felszámolta a birodalom kormányzatának szavahihetőségét, demokráciaexportra való álságos hivatkozásának komolyanvehetőségét",
• "a Wall Street által diktált neoliberalizmus és az amerikai kaszinókapitalizmus szellemét érvényesítő globalizáció világméretű rendszere, mely birodalmakká hizlalta a nyugati államok ellenségeit",
• "a nyugati – s főleg az amerikai – közélet identitáspolitikai áttematizálódása, a cinikus trollkurzus és a túlérzékeny mártírkurzus egyre öldöklőbb kultúrharca, melynek keretében az Egyesült Államok mára szabályos szellemi-érzelmi polgárháborúba süllyedt",
• "Donald Trump elnök globális katonai kivonulása, Amerika fegyveres világuralmának önkéntes feladása".

Az a baj ezekkel, hogy mindegyikben van valami igazság, de így ez mégis féligazság.

Persze eleve más a kiinduló álláspontunk: Puzsér szerint tragédia a nyugati világrend megroppanása, míg szerintem örvendetes hír.

De vegyük sorra a 4 okot!

Nagy divat George Busht kikiáltani valamiféle főgonosznak, mintha előtte minden rendben lett volna, majd jött ő, s elrontotta a jót. Bushból lassan sikerült egyfajta Sztálint csinálni ahogy ő a posztsztálini főáramú kommunista narratívában szerepelt, lásd a jó Lenin nagyszerű munkáját elrontotta a csúnya Sztálin. Volt is erről egy 60-as évekbeli orosz vicc:

A kisdiák kérdezgeti a nagyapját:

- Nagyapa, milyen ember volt Lenin?

- Jó ember volt.

- Na és Sztálin?

- Ő rossz volt.

- S most Hruscsov elvtárs milyen ember?

- Még nem tudni ezt. Amikor meghal, megtudjuk.

Szóval tessék csak végig venni az USA agresszióit Bush előtt, s könnyen belátható: Bush semmi újat nem tett. Egyszerűen folytatta azt, ami az USA normál külpolitikája. Nyilván mozgástere nagyobb volt, mint elődeinek, hiszen elnöksége alatt még se Kína, se Oroszország nem volt nagyhatalom, az USA egyeduralma volt ez az évtized, a 90-es évek.

Neoliberalizmus - nos, ilyen eleve nem létezik. A neoliberalizmus valójában azonos a klasszikus liberalizmussal, miért lenne hát "neo"? Inkább arról van itt szó, hogy a gazdag magállamok egy része a XX. sz. során letért a klasszikus liberalizmus útjáról, s egyre több antiliberális, szocialista elemet vezetett be a rendszerbe, persze csak saját használatra, mert közben mindenhol máshol "neoliberalizmus" dúlt.

Majd mivel ezek miatt a rendszer kezdte elveszteni hatékonyságát, a nagy trió - Pinochet, Reagan, Thatcher - kezdte kidobni a szocialista ballasztot, visszatérve a klasszikus liberális elvekhez.

Én nem vagyok liberális, így természetesen nem támogatom ezt a fordulatot, de mi a baja ezzel a magát liberálisnak valló Puzsérnek? Nem értem.

Puzsér is szükségesnek tartja itt a további magyarázatot. Azt írja "A Wall Street azzal nyugtatta magát és a Nyugat gazdasági státuszáért aggódókat, hogy Kína minél gyorsabban gazdagszik, és kapcsolódik be a globális kereskedelembe, annál gyorsabban indulnak meg benne a demokratikus változások. Nos, nem így történt: az olcsó kínai munkaerő globális gazdaságba illesztésének eredménye nem Kína jogállammá válása, hanem a Nyugat gazdasági dominanciájának megroppanása lett. Így jár az a birodalom, aminek nincsenek elvei, csak pillanatnyi profitérdekei, s melynek nemzetgazdasága így az ideológiai és világuralmi ellenségeit gazdagítja.". Na most, a liberalizmusnak természetesen vannak elvei, s ez éppen a "pillanatnyi profitérdek", nem látok ellentétet az eszme és annak érdekei között. S valóban, a nyugati álom az volt, hogy egy gazdagodó Kína középosztálya majd lassan felbomlasztja a rendet, így Kína beépül mint a nyugati rend új szolgaállama.

Csakhát Kína filozófiája nem a liberalizmus, s ezért nem a pillanatnyi profitérdek. Lássuk ezt részletesebben is!

A liberális mesterv az volt a 90-es években, hogy Oroszország sikeres szétzúzása után a másik ellenséget, Kínát is ki lehet kapcsolni a játékból. Kínát a 70-es években teljes erővel támogatta a nyugat, ellensúlyként a Szovjetunió ellenében. A Szovjetunió megszűnése után ez okafogyott lett, de Kína már túl erős lett akkorra, nem lehetett közvetlenül megtámadni és demokratikusan lebombázni, ahogy ezt a liberális imperializmus szereti csinálni.

Kapóra jött Hongkong, a brit gyarmat. A britek által a XIX. században ellopott terület vissza lett adva melldöngetve Kínának 1997-ben. A terv az volt, Hongkong rákos sejtként az egész Kínát megfertőzi, az országból lassan szófogadó liberális csatlósállamot, romlott polgári demokráciát csinálva.

Csakhát a kínai vezetés – éppen a negatív orosz példából tanulva – ravaszabbnak bizonyult. A nyugati rendből csak annyit engedtek be, amennyi érdekében állt a kínai népnek, semmivel se többet. Így nem Hongkong fertőzte meg Kína többi részét, hanem Kína integrálta sikeresen visszaszerzett városát.

Ez bizony kiverte a biztosítékot a liberális elitben. Amióta tudatosult a kudarc, a cél Hongkong felrobbantása. Persze a helyi lakosság 99 %-a nem támogatja ezt soha, így minden próbálkozás kudarcba fullad. Marad hát a dühödt kínaiellenes hecckampány a liberális médiákban.

Szóval Kína egyszerűen megvédte magát saját eszméi alapján. S a liberális eszme meg csúfos vereséget szenvedett. Eszmék harca.

A következő megjelölt ok a modern liberális identitáspolitika. Kétségtelenül igaza van Puzsérnek, hogy a modern liberális identitáspolitika gusztustalan és nevetséges. De szerepét erősen eltúlozza. Valójában éppen azt látjuk, ez az identitáspolitika nem rendszeridegen elem nyugaton, hanem éppen ellenkezőleg: képes tökéletesen besimulni a rendszerbe. Lásd, ma az egész amerikai nagytőke identitáspolitika-pozitív, s ez cseppet sem csökkenti az óriáscégek pénzügyi sikerét. Azaz nemigen mondható el, hogy ez gyengítette volna a rendszert.

A negyedik ok Trump kivonulása. Itt hatalmas inkoherenciát érzek: az előbb még azt mondta Puzsér, hogy rossz ember volt Bush, mert mindenhová bevonult. Nem következik ebből az ellentétje, azaz hogy jó dolog a kivonulás?

Természetesen az alapeszme a fő gond itt. Miért lenne baj eleve a nyugat megroppanása?

Valójában szerencsénk, hogy a nyugat vezérlőszerepének lassan vége, lassan kezd véget érni az 500-éves rémálom, mely a kapzsiságon és elnyomáson alapuló liberalizmussal felfegyverkezve majdnem sikeresen tönkretette a világot, félmilliárd emberi áldozatot követelve.

Keletről fúj a friss szél, s lassan elfújja a szivárványos-materialista nyugatot megérdemelt helyére: a történelem szemétdombjára.

A divat mindig az, ami a rossz választás. Mármint nem az öltözködési divat, hanem a tágabb értelemben vett divat.

Az utóbbi napokban, pl. a Facebook-on az ukrán zászlós profilkép lett a divat. Valami agyament cseh politikus még azt is pedzegette, a szociális hálókon való kiállás az oroszok mellett egyenesen bűncselekmény.

Ez a divat biztosan jelzi: az ukránok támogatása rossz ügy.

Persze nyilván én is sajnálom az ártatlan ukrán áldozatokat. Még azokat is, akiket agymosott a liberális propaganda. Meg mivel én is szeretem a háziállatokat, szimpatikusak azok, akik a háziállatukkal együtt menekülnek.

Csak hát maga az a tény, hogy az ukránok támogatása lett a norma a liberális médiákban egyetlen dolgot jelent: ez az abnormalitás.

Egy ideje 4 műszakban dolgozom. A munka maga dögunalmas és teljesen abszurd. Nem fogom részletezni, mert tiltja a munkaszerződésem - persze azonnal megszegném, ha lenne ennek bármi értelme. De nincs, ezért nem szegem meg. Amit elárulhatok: informatikai segédmunka, az egyik vezető világcég háttérfeladatait látjuk el éjjel-nappal, az év minden napján.

Amikor 8575 tiket vár az emberre, s csak 9 dolgozó van a műszakban. Ez egy vallomás most.

A magam részéről minden áldott munkanapomon azt kérdezem magamtól, mi a fenének nem mondok fel azonnal. Persze a válasz gyorsan megérkezik: mert a munka nem túl nehéz, s az átlag felett fizet. A telephely Bulgáriában van, s megkeresem a bolgár nettó átlagbér 2,5-szeresét. Ami hatalmas összeg, Magyarországon se rossz havi nettó félmilliót keresni úgy, hogy ki se mozdul az ember otthonról. Néha még szégyellem is magamat, amikor pl. látom a közeli Lidlben a pénztárost, aki fele ennyit keres, sokkal stresszesebb munkával. Reálisan nézve, ő nálam 3-4-szer többet dolgozik, mégis csak feleannyit keres.

Dehát nem én működtetem ezt a szemét kapitalista rendszert, s abban reménykedem, nem túl nagy bűn, hogy én a rendszeren belül a proletárarisztokrácia része vagyok.

Mert az vagyok: a munkáltató valós összegre jelent be, már ezzel a felső 10 % része vagyok, s sose késik a fizetés!

Egyik nap délutános voltam, ez azt jelenti, hogy éjfélkor vége a munkaidőnek. Jellemzően ellenőrizni szoktam az aktuális helyzetet, nem mert munkamániás vagyok, hanem szimpla kíváncsiságból.

S ekkor vettem észre 23:50-kor, hogy 8575 tiket van függőben. Persze ilyenkor elkerülhetetlen a káröröm: de jó, hogy nem vagyok éjszakás! De racionálisan mégis: az ember sajnálja a kollégákat, akik éppen éjszakások.

Aki nem sajnálja a kollégáit, abből meg hamar főnök lesz.

Előző munkahelyemen mindenki csodálkozott, miért nem jelentkeztem főnöknek, pedig korban és rangban kellett volna. Bár nem akarom elítélni azokat akik jelentkeztek, én ezt nem lennék képes erkölcsileg elfogadtatni magammal. A hivatalos magyarázatom az, hogy nem vagyok alkalmas vezetőnek, a valós ok pedig az, hogy nem tartom ezt összeegyeztethetőnek erkölcsi elveimmel.

Plusz előttem van saját apám példája, aki mind a kommunista, mind a kapitalista rendben középvezetői státuszt ért el, miközben mindkét rendet mélyen megvetette. S mindkét rendszerben tovább is mehetett volna: a kommunistában lehetetett volna miniszterhelyettes, a kapitalistában meg banki igazgatósági tag (a kettő kb. azonos).

Az a röhej, hogy csak 40 éves koromban kezdtem el tisztelni apámat, hogy egyik rendszerben se élt a lehetőséggel. Már halott immár 5 éve, de most kezdtem megérteni, hogy ateista létére mennyire erős természetes erkölcsi érzéke volt.

Persze nem késő, látja a túlvilágról mit írtam most.

Eltérések a kommunizmus bevezetésében Magyarországon és Bulgáriában.

A lényeg persze azonos, de a jogi megvalósítás nem az.

Mindkét országban persze kialakult a kommunista politikai rendszer, Magyarországon 1948-ban, Bulgáriában már 1947-ben.

A nagy magyar sajátosság, hogy a háború után és a kommunista rend stabilizálása között volt 2 többé-kevésbé szabad választás, s az elsőt a kommunisták elvesztették.

Ezzel szemben Bulgáriában is 2 választás volt ugyan, de más feltételekkel. Az első választáson - 1945 - eleve csak az "antifasiszta" erők indulhattak, azaz azok, melyek támogatták az 1944. szeptember 9-i puccsot.

A történelmi környezet: 1944. szeptember 2-án az államfői feladatokat ellátó kormányzótanács (jogilag az államfő a cár, aki ekkor azonban 10-éves gyerek) németellenes kormányfőt nevez ki azzal a céllal, hogy Bulgária kilépjen a tengelyhatalmak közül és átálljon a szövetségesek oldalára. A bolgár kormány 5-én megszakítja a kapcsolatot Németországgal, de nem indít harcot a német csapatok ellen, melyek egy része még bolgár területen van - pontosabban titkos kormányhatározat születik, hogy meg kell kezdeni a fegyveres harcot, de ennek közzétételet elhalasztják Ivan Marinov altábornagy honvédelmi miniszter javaslatára (nem én voltam az!), aki elmondja: a bolgár haderő még nem harcképes a németek ellen, ezen kívül a Szerbiában lévő bolgár csapatokon a németek bosszút fognak állni, ha a bolgárok nyíltan szembefordulnak velük.

A bolgár kommunisták értesülnek a döntésről, ezért - félve, hogy a cári kormányzat sikeresen átáll napokon belül -, puccsot szerveznek, ami sikerrel jár 9-én. A puccsot nem egyedül a kommunisték szervezték, hanem az általuk dominált Hazafias Front nevű szervezet, melynek a kommunista párton még tagja volt:

• az Agrárszövetség - agrárszocialista párt, a kor legnépszerűbb baloldali pártja,
• a Szociáldemokraták - a harmadik legnagyobb baloldali párt annak idején, népszerűsége jóval kisebb volt, mint a második helyezett kommunistáké,
• a Radikális Demokrata Párt - egy kis liberális párt,
• a Zveno mozgalom - egy szélsőjobbos, monarchista, de náciellenes szervezet.

Az 1945-ös választáson kizárólag a Hazafias Fronthoz tartozó pártok vehettek részt, a szavazatok 35-35 %-át a két nagy párt, a kommunisták és az agráriánusok kapták, 20 %-ot a Zveno, s mindenki más összesen 10 %-ot.

A kommunisták - bár nem szereztek többséget - lassan kezdik a teljes hatalmat kisajátítani, ezért az agráriánusok és a szocdemek legnagyobb része, s kilép a Frontból.

A következő, 1946-os, választás ezért sokkal sokszínűbb, mint az előző. Ez meg bolgár sajátosság, Hiszen itt már 2 tábor van: a Front és az ellenzékiek. A kommunisták itt kicsivel 50 % felett végeznek, a Magyarországról is ismert csalási módszerekkel (többes szavazás), de valójában 65 %-ot értek el, ideszámolva a velük szövetséges Front-pártokat is.

Mindenesetre az 1946-1949 közti bolgár parlament volt az utolsó, ahol még volt ellenzék (a mandátumok kb. 35 %-a).

1949-ig aztán be lettek tiltva a szocdemek és az agráriánusok (a pártok többségi, Frontból kilépett szárnya). A szocdemek kis, kommunistabarát csoportja pedig egyesült hivatalosan a kommunistákkal.

Az agráriáriánusok hasonló, kisebb kommunistabarát csoportja viszont hivatalosan is megmaradt: a kommunista Bulgáriában ezért hivatalosan sose volt egypártrendszer. Persze semmilyen tényleges jelentősége nem volt a hivatalosan létező agráriánus pártnak.

A Front kisebb pártjai pedig hivatalosan megszűntek, feloszlatták magukat, 1949-ben.

Az 1949-es választáson és minden következő választáson egészen a rendszer végéig már a Magyarországon is ismert modell érvényesült: pártok eleve nem indulhattak a választáson, csak a Front jelöltjei, akik előre el voltak osztva kommunisták, agráriánusok és "függetlenek" között (a jellemző arány 75:20:5 volt), de ennek persze immár csak jelképes jelentősége volt.

Ismeretlen okból, de a rendszer végig ragaszkodott az ilyen üres jelképekhez, pl. a mezőgazdasági miniszter mindig agráriánus párti volt, s az Államtanácsban (a magyar Elnöki Tanács bolgár verziója) is mindig voltak agrárpárti tagok.

Ami szintén sajátos: a Zvenóhoz való viszony. A Zveno vezetője, Kimon Georgiev a szervezet önfelszámolása után is politikus maradt, s egészen 1969-ben bekövetkezett haláláig parlamenti képviselő volt mint "független" a Front színeiben. Kicsit hasonlít a magyar Dobi István esetéhez, aki kisgazdapárti létére megmaradt hivatásos politikusnak a Kisgazdapárt megszűnése után is, de azzal az eltéréssel, hogy Dobi később belépett a kommunista pártba, míg Georgiev nem.

Aztán a kommunista rendszer bukása után a magyarországihoz hasonló folyamatok zajlanak lett: hirtelen lesz többszáz párt, minden korábbi párt is újralakul, van amelyik több példányban is.

Nem részletezném - kisssé unalmas is lenne -, de az összes ilyen párt mára megszűnt, vagy teljesen marginális lett.

Hónap végére bulvár. A tapasztalatom szerint leginkább megosztó női külső tényezőkről.

12 esetet választottam, ki ebből 9 ruhadarab. Mindegyiknél megírom saját álláspontomat is.

1. Szemüveg.

Az ellenzők szerint eltakar. A hívek szerint kiemeli a szemeket.

Vannak akik imádják, még szemüveg fétis csoportok is léteznek.

Bár fetisisztának nem mondanám magamat, alapvetően kedvelem a szemüveges nőket.

2. Smink.

Örök vita a "természetesség" hívei és a sminkkedvelők között. Van egy középső, alkalmi sminket pártoló tábor is.

Maximálisan sminkpárti vagyok. A nem sminkelt nő nekem elhanyagolt nő.

3. Ékszer.

Gyakorlatilag mint a smink, ugyanaz a 2 tábor.

Ékszerpárti vagyok, kivéve a furcsa helyeket, lásd köldök, nyelv, orr, s hasonlók.

4. Magassarkú cipő.

A hívek szerint kiemeli a női lábat, az ellenzők szerint deformálja azt.

Sose tetszett.

5. Holdjáró papucs.

Ez azoknak se szokott tetszeni, akik kedvelik a normál magassarkút.

Szerintem baromi ronda.

6. Harisnyatartó.

A hívek megőrülnek érte.

Szerintem kifejezetten csúnya. Szerencsére ma már ritkaság használata.

7. Harisnyanadrág.

Az egyik nagy fétis. Nagyon sokan pártolják.

Engem teljesen hidegen hagy.

8. Széles nadrág.

Kis tábora van.

Szerintem nem való nőnek.

9. Bőrnadrág.

Az ellenzők szerint ez motoros férfiaknak való. A támogatók szerint kiemeli a női lábakat.

Maximálisan támogatom.

10. Cicanadrág.

Megint szinte csak kedvelők és utálók vannak. Az ellenzők szerint eltakarja a női lábat, a támogatók szerint kiemeli a női testet.

Természetesen ez a kedvenc női ruhadarabom.

11. Köldökmutató felsőruha.

Szerintem nem áll jól senkin. Van aki viszont imádja.

12. Kardigán.

Célja eredetileg a takarás. Egyesek szerint ezért rossz, mások szerint ezért izgalmas.

A középúton állok: a cippzáros vagy kötős verziót elfogadom, a gombos verziót gyűlölöm.

A modern propaganda 5 fő módszere.

Féligazság. Az igazság teljesen persze sose mondható el, de fontos elemeinek direkt elhallgatása kiváló eszköz.

Tipikus példa a HVG-től: "Homonnay Gergely írót, közéleti aktivistát szilveszterkor találták holtan egy olaszországi klubban. Halálának körülményeit büntetőeljárásban vizsgálják az olasz hatóságok.".

A szöveg minden szava igaz, de éppen a lényeg maradt ki. Minden tisztázatlan, azaz nem azonnal nyilvánvaló haláleset esetében ez a normál megoldás. Ennek elhallgatása azonban azt a látszatot kelti a jogban nem jártas olvasóban, mintha az olasz hatóság legalábbis valamiféle gyilkosságra gyanakodna.

A vélemény és a tény összemosása.

"Paks II. megépítése hiba lenne." - ez egy jó példa.

Kontextus elhallgatása és/vagy megváltoztatása. Íme az Amerikai Népszava blog: "Ugyanazok a NAV nyomozók razziáztak Iványi Gábornál, akik megszüntették a nyomozást Németh Sándor ügyében.".

Persze, hiszen csak egy darab NAV nyomozóosztály létezik Budapesten.

A szakértelem abszolutizálása. Ez talán a legismertebb. Nyilván egzakt tudományoknál még elmegy, hogy a szakember véleménye mint az "igazság" jelenik meg, hiszen végülis tényleg ez a szakma fősodrú álláspontja. De nem-konszenzusos tudományokban, mint pl. a közgazdaságtan, ahol iskolák harcolnak egymással, abszurdum a szakember véleményét igazságként bemutatni. Kedvencem talán ebben Petchnig Mária Zita igazságosztóként való előadása, miközben ez a szakember mélyen elfogult, ő az, aki tök ugyanazt képes megszakérteni így is meg ellenkezőleg is, politikai szimpátiája szerint.

Annak idején a Kálmán Olga általi Petchnig Mária Zita interjúkat tanítani lehetett volna. Két jó külsejű nő, akik még a fejmozgásukkal is manipuláltak.

Szómágia. Igencsak alattomos módszer. A megnevezés ugyanis már önmagában adhat pozitív és negatív értékelést. Ha egy tüntetés pl. szimpatikus egy adott médiának, akkor "civilek demonstrálnak", akik "polgári engedetlenséget tanúsítanak", ha meg nem szimpatikus, akkor "szélsőségesek rendbontanak", akik "gátolják a békés polgárok életét".

Annak idején a szovjet propaganda mestere volt ez utóbbinak. Bemutattak pár fegyverest egyenruhában, akik éppen hadonásztak, s ha azok szovjet szemszögből pozitívak voltak, akkor "népfelkelők ünnepelnek", ha meg negatívak, akkor "zsoldosok fenyegetőznek", s még a zenei aláfestés is más volt a szovjet híradóban: az előbbi esetben andalító romantikus lift-zene, az utóbbiban feszült, akciófilmes dallam.

Előre bocsátom: utoljára kb. 20 éve játszottam társasjátékot.

Mondjuk vegyük a Monopoly-t. Lehetne más is, mindegy. De a Monopoly-ra legalább emlékszem. A lényeg azonban: olyan játék legyen, melynek nincs közvetlen hatása a valós életre, azaz pl. nem lehet erotikus játék vagy pénzes játék se, de teljesen valóságfüggetlen se lehet, azaz legalább annak az elemnek meg kell lennie, hogy a nyertes örül, a vesztes meg szomorú, s mindkettő elismert tény a játékosok által.

A kérdés ilyenkor: mennyire veszi komolyan a játékot a játékos. A két véglet:

• a túl laza játékos, aki oda se figyel az egészre, minden gesztusa azt jelzi, ennek az egésznek semmi értelme,
• a fanatikus játékos, aki a játékot a valóság fölé emeli.

Úgy vélem, az előbbi a vallási fanatikus, utóbbi pedig a következetes liberális.

Orosz-ukrán etnikai határ - egyáltalán meghatározható-e ilyen?

A kérdésre nagyon nehéz válaszolni. Az orosz-ukrán identitás nem választható el egymástól egyértelműen, talán nyugati példaként a spanyol-katalán viszony hozható fel rá párhuzamként, ahol szintén egymással párhuzamosan létezett történelmileg 3 eltérő felfogás:

• katalán nacionalizmus: azaz a katalánok egy önálló nemzet, rokona a spanyol nemzetnek ugyan, de minden szempontból önálló tőle,
• katalán regionalizmus: azaz a katalánok a nagy multiregionális spanyol identitás egyik részeleme, ők spanyolok, de nem kasztíliaiak, saját identitásuk van, de ez nem ellenkezik párhuzamosan a spanyol identitással,
• spanyol nacionalizmus: a katalánok egyszerűen a spanyol nemzet egy regionális csoportja, nem létezik katalán nemzeti identitás.

Megjegyzés: a spanyolban eleve van eltérés a "spanyol" (español) és a "kasztíliai" (castellano) között. Elvileg a "spanyol" az az egész országra vonatkozó melléknév, míg a "kasztíliai" a - magyar szóval - spanyol nyelv neve csupán. Azonban ezt a megkülönböztetést nem tartják be sem Latin-Amerikában, sem Spanyolország spanyol nyelvű részein, ott a kettőt szinonímaként kezelik - s a magyar is ezt vette át. De pl. egy büszke katalán igenis különbséget tesz a kettő között. (A baszkok esete megint más, ott a nyelv nem rokona a spanyolnak, így nem is kell görcsölni a szavak ilyen megkülönböztetésével.)

Az orosz-ukrán eset nagyon hasonlít erre:

• van ukrán nacionalizmus - ez a mai Ukrajna hivatalos álláspontja is, mely szerint az orosz és az ukrán rokonnképek, közös gyökerekkel, de immár 500-600 éve ezek külön nemzetek, s természetesen ez volt a hivatalos tanítás a szovjet korban is,
• van ukrán regionalizmus - történelmileg jelentős volt, a mai Oroszországban is népszerű ez, de ma nem ez a többségi vélemény,
• s persze van orosz nacionalizmus is - ez manapság elég ritka, de a kommunizmus előtti Oroszországban ez volt a fő elmélet.

A gond az, hogy az érintett lakosság önmeghatározása nagyban függött attól mi éppen a "divat". A hírekben manapság szereplő Donyeck megye erre jó példa: miközben nem történt se jelentős be- és kivándorlás azóta, a szovjet kor vége és az ukrán függetlenség megszerzése utáni időszak között az ukránok aránya hirtelen megnőtt, az oroszok aránya pedig lecsökkent (ez önbevalláson alapuló statisztika). Közben az anyanyelv szerinti statisztika keveset változott, a legutóbbi még ukrán hatalom alatti felmérés szerint:

• 37 % orosz anyanyelvű és orosz nemzetiségű,
• 34 % orosz anyanyelvű és ukrán nemzetiségű,
• 1 % ukrán anyanyelvű és orosz nemzetiségű,
• 23 % ukrán anyanyelvű és ukrán nemzetiségű,
• 4 % orosz anyanyelvű és nem orosz/ukrán nemzetiségű,
• 1 % ukrán anyanyelvű és nem orosz/ukrán nemzetiségű,

A helyzet az, hogy a nemzetiségi hovatartozás még egy családon belül se feltétlenül azonos, s időben is változik.

A legutolsó teljes adat egész Ukrtajnára ("teljes": amikor még a Krím és Donyeck-Luganszk ukrán ellenőrzés alatt állt):

• 16 % orosz anyanyelvű és orosz nemzetiségű,
• 12 % orosz anyanyelvű és ukrán nemzetiségű,
• 1 % ukrán anyanyelvű és orosz nemzetiségű,
• 65 % ukrán anyanyelvű és ukrán nemzetiségű,
• 2 % orosz anyanyelvű és nem orosz/ukrán nemzetiségű,
• 1 % ukrán anyanyelvű és nem orosz/ukrán nemzetiségű,
• 3 % nem orosz/ukrán anyanyelvű és nem orosz/ukrán nemzetiségű.

Az orosz nyelv ma is domináns, minden erőfeszítés ellenére. Talán ezt az mutatja a leginkább, hogy a nem orosz vagy ukrán lakosság Ukrajnában - ezek: 500 ezer román, 300 ezer belarusz, 250 ezer krími tatár, 200 ezer bolgár, 150-150 ezer magyar és lengyel, 100-100 ezer zsidó és örmény) - jellemzően oroszul tudnak, nem ukránul. A kárpátaljai magyarok között ez abszolút érzékelhető, oroszul szinte mindenki beszél, ukránul meg csak a legfiatalabbak között akad ilyen. Egyszerűen hiába az ukrán az egyetlen hivatalos nyelv, mégis jobban megéri oroszul tudni.

Hogyan is lett a mai Ukrajna azonban?

Az 1917. februári orosz forradalom során volt az első próbálkozás önálló ukrán államiságra, bár itt még nem volt világos, ez független állam lesz-e vagy csak autonóm része Oroszországnak. Ezután több párhuzamos államalakulat is kialakult a mai Ukrajna területén. Tényleges kontrollt az egész területen egyik államalakulat se gyakorolt, a területi igények viszont a mai Belarusz déli részét valamint a mai Oroszország délnyugati részét is magukban foglalták.

1917-1921 között gyakorlatilag polgárháború zajlott Ukrajnában a kommunisták és az antikommunisták között, külső támogatással mindkét oldalon. Az ukránok által igényelt terület középső és keleti részén kommunista győzelem született, a nyugati rész pedig Lengyelország része lett (lengyelül a régió neve Kresy).

Így tehát stabilizálódott Szovjet Ukrajna, mely 1922-ben a Szovjetunió 4 alapító államának egyike lett. Látszólag így tudható volt, melyik terület ukrán, a valóságban azonban a határok megállapítása csak 1922-ben zajlott le. Gyakorlatilag Moszkvában döntötték el hol legyen a határ az orosz és az ukrán tagköztársaságok között. Az alap etnikai volt, különféle korábbi felméréseket vettek figyelemben, ettől csak erős gazdasági okokból tértek el.

Végülis Szovjet Ukrajna 1922-es határa nagyjáből azonos volt a 2013-as határral 4 nagy eltéréssel:

• Kelet-Lengyelország déli fele: ez csak 1939-ben lett Szovjet Ukrajna része,
• Kárpátalja: ez 1945-től (jogilag 1947-től) ukrán,
• Transznisztria: ez 1940-ben el lett csatolva, ez lett Szovjet Moldávia alapja,
• Krím: ez 1954-től ukrán;

a kisebb eltérések pedig a keleti határon voltak, egyes járások ide-oda csatolásával.

Terjed egy orosz kép az utóbbi időkben arról, hogy Ukrajna szinte teljes területe ajándék a cároktól, Lenintől, Sztálintól, Hruscsovtól. Nos, persze van ennek valami alapja, de azért ez erős csúsztatás. Íme miért.

Már itt vázoltam az ukránok rövid történetét, szóval az ukrán nemzet alapvetőn lengyel-litván uralom alatt alakult ki. Az ottani ukránlakta terület legnagyobb részét Oroszország megszerezte a XVII. század középétől kezdve, a legfontosabb esemény a felkelés, Bogdan (ukránul: Bohdan) Hmelnyickij vezetésével a lengyel uralom ellen, aminek eredménye, hogy a felkelők 1654-ben kimondták csatlakozásukat Oroszországhoz. Na most, az említett gúnyrajz csak ezt a területet tekinti "igazi" ukránnak.

Arra nem térnék, hogy az eredetinek jelzett sárga terület a valóságban nagyobb. De a csíkos és a narancsos színnel jelzett részek (azaz "cárok ajándéka" és "Lenin ajándéka") nem pontos. A "cárok ajándéka" részen valójában mindigis ukrán többség volt, van ahol 90 % feletti, de sehol se 70 % alatti. A "Lenin ajándéka" részből pedig egyedül 2 területrész tekinthető valóban "ajándéknak":

• a Donbassz-vidék délkeleten, ez ugyanis legalább annyira volt orosz, mint amennyire ukrán terület, nyelvileg pedig egyértelműen orosz,
• a délnyugati nyúlvány - Budzsak -, ahol az ukránok máig kisebbséget alkotnak, alig a lakosság harmada ukrán itt, s még korábban ennél is kevesebb volt.

Ami a "Sztálin ajándéka" részt illeti (pirossal), ez egyértelműen csak a Kárpátaljára és Bukovinára igaz, a Lengyelországtól átvett részen viszont egyértelmű ukrán többség volt az adott pillanatban. (A korabeli szovjet propaganda is Nyugat-Ukrajna néven emlegette.)

Az egyes régiók történelmi helyzete:

• Bukovina: a XX. században szerzi meg a Szovjetunió Romániától, relatív román többség, jelentős ukrán kisebbség,
• Budzsak: a XIX. században szerzi meg Oroszország Törökországtól, ma a lakosság harmada ukrán, kétharmada pedig bolgár, orosz és román,
• Dnyepr-vidék: a XVII. században szerzi meg Oroszország Lengyelországtól, ez a manipulatív térkép szerint törzsterület,
• Donbassz: a XVIII. században szerzi meg Oroszország Törökországtól, ezután orosz és ukrán betelepülés,
• Ediszan: a XVIII. században szerzi meg Oroszország Törökországtól, ez után orosz és ukrán telepesek bejövetele,
• Galícia: az I. vh. végéig osztrák, aztán nyugati része lengyel, keleti része szovjet, 1939-től a lengyel rész is szovjet, etnikailag lengyel és ukrán volt eredetileg, jelentős zsidó kisebbséggel,
• Kárpátalja: ez mindenki ismeri, nem részletezném,
• Krím: a XVIII. században szerzi meg Oroszország Törökországtól, a krími tatár többség kisebbséggé válik a XIX. sz. végére az orosz és ukrán telepesek miatt,
• Podólia: a XVIII. században szerzi meg Oroszország Lengyelország-Litvániától, ukrán többség eredetileg is,
• Szloboda: a XVI. században szerzi meg Oroszország Lengyelország-Litvániától, eleve többségi ukrán lakosságát ukrán bevándorlás növeli, alapvetően kettős orosz-ukrán identitás jellemzi,
• Sziveria: a XVI. században szerzi meg Oroszország Lengyelország-Litvániától, orosz és ukrán lakosság, kettős identitás jellemző,
• Volhínia: a XVIII. században szerzi meg Oroszország Lengyelország-Litvániától, n yugati része Lengyelország része a két vh. között, ukrán többség volt, jelentős lengyel és zsidó kisebbséggel,
• Zaporozsje: a XVIII. században szerzi meg Oroszország Lengyelország-Litvániától, ma a lakosság kétharmada ukrán, egyharmada orosz.

Talán ez ad bizonyos képet a helyzetről.

Persze a háború mindig rossz dolog. Hatalmas veszteségeket okoz, s sok ember meghal, még több pedig megnyomorodik. De néha egyszerűen nincs más eszköz.

Olyan ez, mint a felebarát agyonverése. Néha meg kell tenni, mert adott esetben ez vezet a legjobb eredményhez, a legkevesebb áldozathoz. Ha ugyanis nem állítjuk meg erőszakkal az erőszakost, azzal csak néma cinkosai leszünk.

Ami a konkrét orosz-ukrán háborút illeti, Oroszország 7 és fél évet várt, hátha észhez tér Ukrajna. De nem következett ez be. Oroszország türelme nagy volt pedig, vajon az USA megtette-e volna ugyanezt, pl. ha amerikaiakat égették volna el élve valahol, ahogy ezt oroszokkal tette meg az ukrán hunta.

Az orosz támadás most le fogja nullázni Ukrajna katonai képességeit, ezzel el lesz véve minden lehetősége a Donyeck és Luganszk elleni agresszióra.

A jó hír: az ukrán hunta beleesett saját csapdájába: nyugati felbújtóik ugyanis látványosan nem segítik őket.

Magyar szemszögből az egyetlen negatívum: az egész eseménysorozat megfelelő keretezése segítheti a ballib ellenzéket áprilisban. Szerencsére MZP amatőr butasága ezt valószínűleg nem fogja lehetővé tenni, de még előfordulhat, hogy szakértői rábeszélik őt, kussoljon kicsit.

Azért az elég vicces, hogy most a nyugat seggét nyalók a nemzetközi jog megsértéséről halandzsáznak.

Nos, 1999 óta nem megsértése a nemzetközi jognak egy szeparatista terület elismerése és megsegítése.

S a változás oka a koszovói precedens, melyet az USA és szövetségesei hoztak létre.

A nemzetközi jog ugyanis precedensjog. Azaz az egyes lépések egymásra épüléséből áll.

Ha pedig szabad volt az USA-nak és a NATO-nak aktívan segítenie az albán szeperatizmust Szerbián belül, ugyanezt szabad Oroszországnak is a kelet-ukrajnai orosz szakadárok esetében.

Kettős mérce nincs.

A kettős mérce eleve nevetséges. Ki hiszi el, hogy a nyugat beovonulása egy országba "humanitárius beavatozás", míg az orosz beavatkozás meg iszonyú agresszió? Ki hiszi el, hogy Oroszország igénye egy kormány megbukására iszonyatos igazságtalanság, míg ugyanez Amerika esetében jogos harc a demokráciáért?

Sokat elmond az amerikai elit tudásáról mivel próbáltak "trollkodni" az oroszok ellen. Íme ezzel a képpel:

Na most, ez kb. olyan - persze nem pontos a párhuzam -, mintha valaki a pozsonyi kastély vagy a kolozsvári Szent Mihály-templom képével igyekezne "bizonyítani" lám, Szlovákia és Románia mennyivel is fejlettebb, kulturáltabb országok, mint az elmaradott Magyarország.

Trollkodáshoz azért ismerni kellene legalább alapszinten azt, amivel trollkodunk. Íme tehát pár ismeret.

A XV. sz. előtt egyszerűen nem létezett a szó mai értelmében vett orosz és ukrán. (Ahogy belarusz se.) Az egyetlen önálló keleti szláv nép a ruszin volt, mely egyszerűen földrajzi és politikai okokból külön volt a többi keleti szlávtól: hiszen a ruszinok a Kárpátokon túl (keleti szláv szemmel nézve) éltek, ráadásul a IX. sz. végétől magyar uralom alatt.

A ruszinokat leszámítva azonban a keleti szlávok egységesek voltak, persze önálló törzsek alakjában, önálló nyelvvel (nyelvjárással), de ezeknek nem feleltethető meg egyik későbbi keleti szláv nép se: se az orosz, se az ukrán, se a belarusz. A mai ukrán modern délibábos nemzetépítés persze igyekszik kapcsolatot keresni az egyes szláv törzsek és a mai szláv népek között, de ez kb. olyan, mintha ma valami Magyarországon az egyes honfoglaláskori magyar törzsekből akarná levezetni a mai magyar lakosság egy bizonyos részét.

Az orosz állam megalapítása 862-ben történt. Azonban ez az „orosz” szó akkor még minden keleti-szlávot jelentett, oroszul különbséget is szokás tenni Русь Rusz és Россия Rosszija között - bár melléknévként mindkettő русский russzkij -: a Русь a korai állam és a Россия a modern állam.

Az eredeti „orosz” nevet az oroszok és a ruszinok tartották meg, míg a másik két keleti-szláv nép más nevet "választott". (A русин ruszin szintén a Rusz szó egyenesági leszármazotja. A középkori magyarban a ruszinokat "kárpát-orosz" néven is emlegették.)

A 862-ben alapított Rusz lakossága kb. fele-fele arányban lehetett szláv és finnugor, vékony viking uralkodó réteggel. Az orosz őskrónika szerint két szláv és két finnugor törzs elhívta a viking Rurikot, hogy uralkodjon felettük. Az állam központja Novgorodban volt, ez akkoriban jelentős város volt, míg ma kisváros – nagyjából félúton fekszik a mai Moszkva és Szentpétervár között.

Az új állam azonnal terjeszkedni kezdett, déli irányban a többi keleti-szláv törzs felé és keletre a finnugor területek – a mordvák és marik földje – felé. 882-ben a főváros átkerült Kijevbe, innen az állam népszerű neve: „Kijevi Rusz”.

Rusz gyengülni kezdett a XII. században, lassan kialakult 3 de facto önálló állam:

• északon Novgorod központtal,
• nyugaton Kijev központtal,
• keleten pedig Vlagyimir központtal (jelenleg kisváros a mai Moszkvától kb. 200 kilométerre keleti irányban).

A XIII. században mind a 3 államot meghódították a mongolok (lásd tatárjárás). Míg Magyarországon a tatár (mongol) uralom ideiglenes jelenség volt, az orosz földeken a mongolok tartósan berendezkedtek.

A mongol uralom gyengülése, majd megszűnése azonban másképp zajlott az egyes részeken.

Keleten a vlagyimiri állam meghódította a novgorodi államot, a főváros át lett helyezve Vlagyimirből Moszkvába. Ettől kezdve az állam neve Великое княжество Московское - azaz Moszkvai Nagyfejedelemség. Az állam hivatalos célja a kezdetektől az ősi Rusz állam visszaállítása volt, azaz a még idegen hatalom alatt álló keleti-szláv területek "felszabadítása".

Nyugaton viszont a mongol uralom végével nem sikerült az önálló államot visszaállítani, az felosztásra került Lengyelország és Litvánia között. Ez a tény még inkább erősítette azt a moszkvai elméletet, hogy ezek az ő területeik idegen uralom alatt.

Tehát innen kezdve a folyamat lényege Moszkva terjeszkedése nyugat felé, ami orosz szemszögből felszabadítás, lengyel-litván szemszögből meg nyilván idegen hódítás.

A XVII. század középére ez a terv 90 %-ban sikerült is, a legnagyobb siker az ukrán felkelés, Bogdan (ukránul: Bohdan) Hmelnyickij vezetésével a lengyel uralom ellen, ami után a felkelők 1654-ben kimondták csatlakozásukat Oroszországhoz.

Ez manapság kissé zavart okoz a modern ukrán nemzetépítésben: hiszen egyrészt Hmelnyickij ukrán nemzeti hős, másrészt meg ő alapozta meg az orosz uralmat, mely nem háborús hódítás eredménye. Szóval jellemzően hosszú magyarázkodás övezi a témát.

Aktualitása az 1654-es megállapodásnak: ennek 300. évfordulóján, 1954-ben lett átadva a Szovjetunión belül a Krím Oroszországtól Ukrajnának, az "örök orosz-ukrán szövetség" jelképeként.

Az egyetlen további keleti szláv terület, mely ezek után se volt orosz uralom alatt az a mai Belarusz legnagyobb része és Ukrajna nyugati sávja, ez lengyel maradt, majd a XVIII. végétől fel lett felosztva Ausztria és Oroszország között – az osztrák rész lett a Galícia nevű tartomány Lemberg (Lvov/Lviv) székhellyel.

Ezt a területet már a Szovjetunió szerezte "vissza" a XX. sz. közepén: a Molotov-Ribbentrop paktum egyik rendelkezése volt ez. Ma a terület északi része Belaruszhoz tartozik, déli része Ukrajnához.

Ezek után érthető: a hagyományos orosz értelmezés szerint az ukránok és a belaruszok nem önálló népek, hanem az orosz nép sajátos, területi csoportjai, akik az idegen uralom alatt sajátos, eltérő szokásokat sajátítottak el. Ezt az elnevezés is mutatja: a belarusz jelentése "fehér orosz", míg az "ukrán" szó nem volt használatban sokáig, helyette a "malorossz" - "kisorosz" - elnevezés volt divatban. Az „ukrán” név gyakorlatilag csak a szovjet korban vált egyedülállóvá.

Ahogy a hagyományos orosz értelmezés az is, hogy Oroszország az a korai Rusz modern szakasza. Ezt a szovjet értelmezés is elfogadt, lásd a szovjet himnusz első 2 sora: "Союз нерушимый республик свободных / Сплотила навеки Великая Русь", azaz "Szabad köztársaságok megbonthatatlan szövetsége / Örökre összeforrasztotta a nagy Rusz", a "hivatalos" magyar fordítás szerint "Szövetségbe forrt szabad köztársaságok /
A nagy Oroszország kovácsolta frigy" de ez nem adja vissza a "Rusz" szó jelentőségét.

A mai ukrán nemzettudat (mármint nem a délibábos nemzettudat, hanem a tényeket figyelembe vevő) természetesen nem fogadja el a fenti orosz értelmezést. Helyette azt vallja, hogy a Rusz feletti mongol uralom végével végérvényesen elkezdődött a két önálló - orosz és ukrán - nép kialakulása, majd ez idővel stabilizálódott, így bár közös az eredet, de a mai oroszok és ukránok két külön nép immár 500-600 éve.

Ami pedig az államot illető, a modern ukrán értelmezés is ez: Rusz ősi állam, mely nem volt a mai értelemben se orosz, se ukrán, de mindkettőnek közvetlen elődje, ez szétesett, majd lett 2 állam: nyugati ukrán és keleti orosz, keleti orosz uralom alatt állt sokáig az ukrán rész, de ez utóbbi mindigis rendelkezett egyfajta önállósággal, s íme 1991 óta ez az ukrán terület immár tartósan független.

De a lényeg: bármelyik értelmezést is fogadjuk el, egyik se alkalmas arra, hogy X-XII. századi kijevi épületek képeiből valahogy oroszellenes üzenetet lehessen faragni.

Szóval az amerikai "trollkodás" egyetlen eredménye: annak bemutatása mekkora barmokból áll az amerikai elit.

Az első Orbán-kormányzat idején - sőt, utána is még egészen 2009-ig - a fideszes holdudvar egyértelműen euroatlantista, kereszténydemokrata volt. Ami önmagában nem baj, végülis lehet ilyen álláspont, bár én magam nem osztom. A vicces ennek eltúlzása volt.

Az egyik esete ennek közismert: a 2000-es amerikai elnökválasztás során a Demokrata hetilap belelovalta magát, hogy valójában ez a "nemzeti" Bush és a "komcsi" Gore között zajlik, s úgy ünnepelte Bush győzelmét, mintha legalábbis Bencsik főszerkesztő közeli rokona lenne.

De most egy másik, nyelvi elemről. Az albán-szerb viszály során a magyar "jobboldali" holdudvar belelovalta magát, hogy itt rossz szerbek küzdenek jó albánokkal, ami persze önmagában nem gond - bár én ezzel se értettem egyet -, de ezt igyekeztek nyelvileg is kifejezni.

Szóval: az addig magyarul csak Koszovó vagy Rigómező néven ismert területet hirtelen elkezdték "Koszova" alakban emlegetni, csak mert a terület albán neve ez (Kosova).

Manapság ugyanezt tapasztalom a "baloldali" magyar médiákban is, Ukrajna kapcsán. Új jelenség van: az ukrajnai helyneveket azok ukrán alakjából kezdték átírni, akkor is ha a magyarban régesrég meggyökeresedett az orosz alak.

A Luhanszkot még lenyelem Luganszk helyett valahogy, hiszen nem volt közismert. De hogy Harkovból Harkiv lett az nevetséges.

Még jó, hogy Kijevből nem csináltak Kijivet!

Pedig jobb lenne, hogy ha már ukránosítanak, legalább helyesen tennék. Ugyanis elárulok egy titkot, az orosz és az ukrán ábécé nem azonos. Íme az eltérések:

• orosz г = ukrán ґ,
• orosz е = ukrán є,
• orosz э = ukrán е,
• orosz и = ukrán і,
• orosz ы = ukrán и,
• orosz ъ = ukrán `,
• ukrán г = magyar "h",
• ukrán ї = "ji",
• ukrán щ = mindig "scs", ellentétben az orosszal, ahol ez a kiejtés archaikusnak számít.

Különösen az e-k és i-k vannak összekeverve a magyar átírásokban.

Remélem, segítettem.

Az ukrán hunta annyira elbízta magát, hogy képesek voltak még az ukrán alkotmányba is beleírni a NATO-tagságot. Aki nem hiszi, íme az alkotmány hiteles szövege.

A vonatkozó részek:

• ünnepélyes preambulum: "(...) піклуючись про зміцнення громадянської злагоди на землі України та підтверджуючи європейську ідентичність Українського народу і незворотність європейського та євроатлантичного курсу України, (...)" - "Gondoskodva a polgári egység erősödéséről Ukrajna földjén, s megerősítve az ukrán nép európai identitását, valamint Ukrajna európai és euroatlanti irányvonalának visszafordíthatatlanságát";
• 85. cikk, 5. pont: "До повноважень Верховної Ради України належить: (...) визначення засад внутрішньої і зовнішньої політики, реалізації стратегічного курсу держави на набуття повноправного членства України в Європейському Союзі та в Організації Північноатлантичного договору;" - "Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hatáskörébe tartozik: a bel- és külpolitikai elvek meghatározása, az állam stratégiai irányvonalának megvalósítása Ukrajna teljes jogú tagságáért az Európai Unióban és az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetében";
• 102. cikk: "(...) Президент України є гарантом реалізації стратегічного курсу держави на набуття повноправного членства України в Європейському Союзі та в Організації Північноатлантичного договору." - "Ukrajna elnöke kezeskedik az állam stratégiai irányvonalának megvalósításáért Ukrajna teljes jogú tagsága felé az Európai Unióban és az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetében";
• 116. cikk, 1.1. pont: "забезпечує реалізацію стратегічного курсу держави на набуття повноправного членства України в Європейському Союзі та в Організації Північноатлантичного договору;" - "biztosítja az állam stratégiai irányvonalának megvalósítását Ukrajna teljes jogú tagságának elérésére az Európai Unióban és az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetében".

A mágikus politika gyerekes példái: csak ki kell mondani, le kell írni, s valóság lesz.

Már biztosan leírható: ahogy megbukott a 2004-es narancsos "forradalom", úgy megbukott a 2014-es "euromajdan" is.

Oroszország kivárt majdnem 8 évet, a kelet-ukrajnai szakadár államokat nem csatlakoztatta, pedig azok a kezdetektől ezt akarták. De Moszkva kivárt, hátra észre térnek, s rájönnek Kijevben, nem ukrán érdek Ukrajna nyugat általi kifosztása, s ezzel párhuzamosan oroszellenes felvonulási területté válása.

Hát, nem jöttek rá...

A liberalizmus anyanyelve az angol. Nem csak ma, hagyományosan is az, persze kezdetben a franciával együtt.

A franciáról nem szeretnék írni, mert nem szeretek olyan dolgokról írni, melyekről sekélyesek az ismereteim.

Az angolt viszont jól ismerem. Az angol szinte teljesen elvesztette a nyelvtani nemet az idők során.

A modern angolban szinte csak a természetes nemek esetében van nyelvtani nem, minden más semleges nem, pontosabban nem nélküli. (A pontosság kedvéért: a modern választékos stílusú angolban van ennél több is, pl. a hajókat hagyományosan nőneműeknek veszik.)

A genderizmus megjelenésével megjött azonban a probléma:

• miért van a hímnem elsőbbsége a nőnem felett, lásd ha nem tudható mi a konkrét nem, akkor hímnemet használ az angol,
• mi van a magukat se nem férfinek, se nem nőnek meghatározókkal, őket miért kényszerítik választásra a hím- és a nőnem között.

Szóval meg kellett oldani a "he" (hímnemű "ő") és a "she" (nőnemű "ő") "problémáját", s persze ezek ragozott alakjait is, lásd tárgyeset him/her, birtokos névmás his/her és his/hers, valamint a visszaható névmás himself/herself.

A megoldás a "they" ("ők") egyesszámú használatának bevezetése lett, pontosabban újrafelfedezése, mert ez az alak létezett az óangolban. Így lett they, them, their, theirs, themselves vagy themself - ez utóbbi kivételével ez egyezik a többesszámú "they" változattal.

Már a helyzet oda ment, hogy az amerikai, brit médiákban többségi lett az egyesszámú "they", a beszélt nyelvről viszont nincs statisztika, gondolom, ezt nem szabad kutatni se.

Az angol hülyeséget leghűebben követni akaró németek sajnos nem tudtak máig felzárkózni, a német nyelv logikájától teljesen idegen ugyanis az abszurd szótologatás politikai alapon.

A szláv nyelvek persze teljesen reménytelenek progresszív szemmel. Még a helyi ultraprogresszívista lények se gondolják komolyan, hogy új szavakat kellene kitalálni politikai alapon. Pedig pl. az orosz sokkal "problémásabb" az angolnál, nemcsak nemi alapú névmások vannak, hanem az összes melléknév is ilyen, sőt a múlt idejű igeragozásban is kötelező a nyelvtani nem.

Tehát a világ harmadik legelterjedtebb nyelve (anyanyelvként második, használt nyelvként harmadik), a spanyol fontos célja lett a gender- és homoklobbinak. Az USA-ban a lakosság 12-13 %-a spanyol anyelvű, ez is fontos szempont.

A spanyolban a kérdés azonban sokkal nehezebb, mint az angolban. Sokkal több a nemfüggő alak ugyanis, bár csak a névmásoknál:

• "ő" - egyes számú harmadik személyű személyes névmás: él és ella,
• "mi" - többes számú első személyű személyes névmás: nosotros és nosotras,
• "ti" - többes számú második személyű személyes névmás: vosotros és vosotras (ezek csak az európai spanyolban létező alakok),
• "ők" - többes számú harmadik személyű személyes névmás: ellos és ellas,
• "őt" - egyes számú harmadik személyű tárgyas névmás: le/lo és la (a "le" alak csak az európai spanyolban használatos),
• "őket" - többes számú harmadik személyű tárgyas névmás: los és las,
• az összes birtokos névmás: ezeket nem részletezném.

Főtt tehát a spanyol genderlobbi feje. Aztán döntöttek, ez egyszerre túl nagy csata lesz, bontsuk hát részekre! S kezdtek csak a harmadik személyű személyes névmásokkal:

• legyen tehát az él és ella mellett egy "gender-inkluzív" elle is,
• s többes számban ugyanez: elles.

Kis zavar: az "elle" szó már létezett a spanyolban, ez az "ll" betű neve. Szóval már ez önmagában komikus színt adott az egésznek. (Ahogy a magyarban, a spanyolban is léteznek kettős betűk, ezek: ch, ll, rr.)

Aztán nem működött semmi, senki se kezdte használni a két új alakot, se írásban, se szóban. A homok- és genderlobbi támogatói is ódzkodtak ettől. Mára a szó visszaszorult teljesen marginális körök belső tolvajnyelvébe.

Valaki csináljon valamit! De ne én!

Az atomizált liberális társadalom alaptézise ez.

A szervetlen társadalom jellemzője, hogy tele van felesleges emberrel és kellemetlen feladattal, amit senki se akar önként végezni.

Az egyéni életcél tehát tiszta: én ne tartozzak a feleslegesek közé, s nekem legyen lehetőségem, hogy ne végezzem a kellemetlen feladatok egyikét se. Majd amint ezt sikerült elérném, immár "fentről" mondhatok beszédet a feleslegesek és a kellemetlen munkákat végzők ellen.

Kivételesen meg kell védenem MZP-t.

Először is a magyar "néger" szó nem az angol "Nigger" fordítása, hanem az angol "Black" fordítása. S bár ma már az angolban "Afro-American" az elvárt, ennek ellenére a Black szónak ma sincs rasszista státusza.

Néger viccet mesélni meg nem bűn. Mivel van négerellenes néger vicc és nem négerellenes néger vicc is.

A 21 Soros Központ friss felmérése még személyesen is érint: ugyanis én is meg lettem kérdezve.

Sajnos azonban az egész a Tanú című filmre emlékeztetett: az ítélet, azaz az elemzés végeredménye már kész volt a tárgyalás, azaz az adatfelvétel előtt.

Tulajdonképpen az egész "kutatás" arról szól: igazoljunk minden létező ballib mítoszt. Persze ügyesen csinálták, mindig csak csúsztatnak, nyílt hazugságot sose mondanak.

Nem is érdemes az egészet alaposan elemezni, bugyuta marhaság. Én ugyan megnéztem, de másnak nem javaslom, tök felesleges.

Közönségkérdésekben hangzanak el a legnagyobb marhaságok. Pl. a választási "csalásokról". Lásd, aki Kárpátalján él, de létesít fiktív magyarországi címet, az csalt. Érdekes, aki viszont kimegy nyugatra, ott él, de van fiktív magyarországi címe, az pedig nem csal.